Egészen döbbenetes, hogy ezen a
környéken, ahol mi lakunk, mennyire jól el lehet lenni
spanyoltudás nélkül. Ha az ember beszél angolul, akkor mindent el
tud intézni, boltban, vagy a kozmetikusnál, de még az
önkormányzatban is átváltottak angolra, amikor rájöttek, hogy
nem spanyolok vagyunk. Ezek után nem csodálkozom rajta, hogy az
angolok (és amerikaiak) nem beszélnek nyelveket: egyszerűen nincs
rá szükségük. Övék a világ. És az ő farvizükön evezve egy
kicsit a miénk is.
Még Angliában kitaláltam, milyen jó
is lenne, ha a gyerekek folytatnák az angliai cserkészkedést
Spanyolországban is. A szervezet ugyanis a világ szinte minden
országában működik – itt is. És bár végül ez nem volt
igazán fontos szempont, a sors úgy hozta, hogy a helyi Brownies
tőlünk tízpercnyi autóútra gyűlik össze minden pénteken.
Persze a gyűléseket angolul tartják. És elsősorban angoloknak.
De persze ez nem feltétel, bárkit befogadnak, de persze angolul
tudni kell, hiszen ez a közös nyelv, nem a spanyol.
Az egész pont ugyanolyan, mint
Angliában volt. Ugyanaz az egyenruha, ugyanazok a dalok, ugyanaz az
angol udvariasság és mosolygás, amit annyira hiányoltam. Nem csak
én érzem magam otthon ettől – de a lányoknak is jót tesz, hogy
nem csak a családtagokkal találkoznak, hanem van végre egy kis
lehetőségük mással is beszélni, ismerkedni. Az már csak bónusz,
hogy épp angolul.
Nem, mintha ez nekik téma lenne, csak
én aggódom amiatt, nehogy elfelejtsék a nyelvet, ők napi szinten
tévéznek, olvasnak, beszélnek, akár egymás között is mindkét nyelven, ahogy épp jön.
Persze én hivatalból aggódom és
erőltetem az angolt, pont ugyanannyira, mint a magyart. Nem csak a felejtéssel küzdök, de a fejlesztést is fontosnak tartom, így két nyelven tanulunk mindent. A környezetet, a földrajzot, a
helyesírást, az olvasást. Bíbor most épp a különböző fog- és
csonttípusok kevét tanulgatja két nyelven, Borsi az ing-végű
igék helyesírását nyomja tananyagként, utána Enid Blytont
olvas, akiről én otthon soha nem hallottam, de Angliában nagy
klasszikus, rengeteg híres gyerekkönyvet írt, és a helyi angol
antikváriumban vettünk tőle egy nagy mesegyűjteményt. Minden
meséhez csináltam egy feladatlapot, így tök jó tankönyv lett
belőle. Bíbor most fejezte be magyarul a Két Lotti olvasónaplóját,
most valami jó angol mesekönyvet kell neki találnom, így
igazságos. Ahogy ők mondják viccesen, az agyuk kétfelé van
osztva.
Angolként élni egyáltalán nem nehéz
errefelé. Találtunk már angol könyvesboltot, antikváriumot,
éttermet, reggelizőhelyet – még a lakásunk parabola antennája
is úgy van beállítva, hogy az angol adókat fogja. Eddig még
sehol nem éreztem hátrányát annak, hogy nem beszélek spanyolul,
még ahol először azt állították, hogy nem beszélnek angolul,
még ott is megértették amit mondtam. (Pedig először kicsit
pánikba estem, amikor beestem egy gyógyszertárba pelenkát venni,
és sehol nem láttam kitéve egy csomaggal sem. Az első gondolatom
az volt, hogy biztos nincs is, és már indultam volna ki, amikor
pedig az eladónő azt mondta, hogy ő bizony nem beszél angolul,
még inkább megijedtem, de aztán valahogy mégis minden simán
ment...)
Persze a gyerekek számára minden még
egyszerűbb. Az angollal olyan eszközt kaptak a kezükbe, ami szó
szerint kinyitotta számukra a világot. És ennek nem csak a
Brownies az egyetlen kézzelfogható haszna, bár az sem
lebecsülendő, hiszen az első alkalommal rögtön sütit sütöttek
és az egész család falatozott az alkotásból. De alig várják
már a jövő hetet, amikor nagy családi közös tengerparti
tábortüzezésre megyünk a csapattal.
De ahogy mondom, ez nekik nem kérdés. Csak én csodálkozom azon minden alkalommal, mennyivel egyszerűbb az életük az angollal – nekik fel se tűnt, hogy a szállodai animátor angolul szólt hozzájuk és
hívta őket játszani. Nekik ez pont olyan természetes, mint a
magyar. Mentek is célba lőni, minigolfozni és hozták a nyertesnek
járó üdítő-kupont. Csak én tartom néha furcsának, hogy az élet Spanyolországban angolul is milyen egyszerűen élhető. De tetszik.
Orulok h jol erzitek magatokat! Minden menni fog, mint a karikacsapas!