Három gyerekkel irány Spanyolország!

Elhallgattam egy kicsit, mert elegem lett. Egymás után három hétvégén voltunk szobafogságban, mert mindig esett az eső. Hétközben elég normális idő volt, és napközben egyre melegebb lett, de aztán jött a hétvége és bumm. Vele együtt az eső is. Nyomasztó.

Azért persze kicsit mentünk, kirándulgattunk, de igazából elég takarékon éltünk, mert vártuk a vendégeket, akik itt töltötték a múlt hetet. Hogy majd velük. Együtt. És közben drukkoltunk baromira, hogy legalább akkor ne essen. Erre persze kevés esélyt láttunk, mert minden egyes időjárás előrejelzési oldal azt mondta, hogy zuhogni fog. Nem keveset, sokat és végig.
Szerencsére mind tévedett. Olyan gyönyörű időjárás volt, hogy ennél szebbet álmodni sem lehetett volna. Néha volt egy kis felhő, és amikor Gibraltáron jártunk, egy kicsit esett is, de az angol fílinghez ez illett is. Ezen kívül azonban nem volt komoly akadálya a turistáskodásnak.
Persze a "spanyol átok" azért lecsapott ránk. Én közvetlen a látogatók érkezése előtti napon lettem beteg, azóta is folyamatosan be van dugulva az orrom, ami napközben még elviselhető, de volt legalább három éjszaka, amikor óránként arra ébredtem, hogy fuldoklom. Bíbornak és Bendének kötőhártyagyulladása lett, olyan piros szemekkel mászkáltak, mint a vámpírok. Borsi csak köhögött és taknyos volt.
Látogatók nélkül valószínűleg többet szenvedtünk volna a saját kínjaink miatt - de így nem volt rá idő. Felkerekedtünk majd minden nap és jöttünk, mentünk rendületlenül.
És milyen jól tettük!
Különösen azért, mert közben megérkezett a nyár. De olyan erővel, hogy be kellett szereznünk egy csomó kalapot és napszemüveget minden egyes családtagnak, mert ezek nélkül itt már nem lehet elviselni a klímát. Persze a napkrém is alapfelszereltség lett, rá kellett jönnünk, hogy ha az ember egyszer nem keni be magát, azonnal leég. Még az is, aki alapvetően elég barna bőrű - Bíborka lányom, aki még soha életében nem égett le, tegnap lepirította a vállát, mert valahogy kimaradt az általános kenésből. Bendét pedig hiába kentük, így is kicsit kipirult a karja, ahol nem fedte a póló. Nekem pedig kalap nélkül nem szabad elindulni, mert anélkül garantált az egész délután tartó fejfájást. Komolyan mondom, nem hittem, hogy március végén ilyen ereje lehet a napnak.
De tévedtem. A nap vakít, süt és perzsel. Olyan idő van most errefelé, mint otthon június eleje-közepe táján. Reggel még egy kicsit hűvös az idő, ami azt jelenti, hogy a fázósabbaknak pulcsi is kell, de délelőttre felmelegszik az idő és délután már szívesen megáztatja az ember a lábát a tengerben, és a nagyon türelmetlenek (lásd Borsika lányom) még a medencébe is beugranak. Persze utána állati gyorsan tepert ki a hideg vízből, mert a napnak annyi ereje még nincs, hogy átmelegítse, de tény, hogy nagyon csábítóan néz ki, és amikor nagyon erősen süt a nap, akkor úgy tűnik, mintha ez jó ötlet lenne. Amúgy meg értem én a gyerekvágyakat, mert valóban frusztráló fél éve nézni ezt a gyönyörű, pálmafás medencét, anélkül, hogy kipróbálhatnánk. Pláne úgy, ha az ember végre húsvétra megkapja azt, amiért már évek óta könyörög, a békalábakat. És nem valami gagyi kínai piacosat, hanem rendeset a sportboltból. Megjegyzem, fogalmam sincsen, hogy azzal hogyan fog boldogulni, van-e neki valamilyen trükkje, nehézsége, így ezt majd egyedül kell kipróbálnia, de megbeszéltük, hogy erre még 1-2 hetet várni kell, hogy tényleg melegebb legyen már a vízben és benne lehessen maradni pár percig anélkül, hogy jégcsappá fagyna az ember.
A lakás se olyan hideg már, pár napja már nem kapcsoljuk be a radiátort, mégse fázunk éjszakánként, és a márványpadlón se fáj már mezítláb az ember lába. (Bár még nem is kellemes érezni a hűvösségét.) De élvezzük nagyon, hogy végre használhatjuk a nagy teraszt, kiülhetünk vacsorázni anélkül, hogy megfagynánk. Hogy végre elővehettem a szekrény mélyéből a papucscipőmet és nem kell már zoknit is harisnyát hordani.

A háttér nem egy festmény. Ez a színorgia a kilátás az erkélyünkről.

Nehéz dolog Spanyolországról írni, mert hát mi újat tudok mondani azoknak, akik már nyaraltak itt? A napfény, a tenger nem újdonság az embereknek, akkor meg mit áradozzak róla? Pedig tényleg meguntatatlan. Minden nap gyomorba vág az érzés, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez az ország.

Pedig reggelente sötétben ébredünk. Errefelé ugyanis 8-kor még nem jön fel a nap. Éjszaka pedig lehűl a lakás. A márványpadló se melegít. Nehéz kibújni az ágyból. De muszáj. Az iskola 9-kor kezdődik. Igaz, itt nem veszik olyan komolyan a késést. Aki később esik be, azt nem írják fel, nem kap büntetést, még azt se kell mondania, hogy bocsánat. Bemegy az osztályba és leül a helyére. Ennyi.
Nem is látni a suli felé kétségbeesetten rohanó gyerekeket, még csöngetés után sem. Ha így sikerül beérni, akkor ez történt. Igaz, múltkor Borsiéknál épp a tanár bácsi késett fél órát. A gyerekek addig kinn játszottak az udvaron. Tökre örültek a plusz szünetnek. Ebből se csinált senki gondot.
Mi persze soha nem késünk. Magyar szokás szerint ott vagyunk 10 perccel korábban. Még akkor is, ha nehezen megy a reggeli készülődés, pont azért, mert sötétben indul. Ahogy reggelizünk, öltözünk, úgy oszlik a félhomály a lakásban és lesz egyre világosabb.
A legrosszabb pillanat mindig az, amikor kinyitjuk az ajtót, hogy elinduljunk. Mert minden reggel azt várom, hogy amikor kinyitom az ajtót, majd megcsap a hideg. Hiszen január van. Meg kora reggel. Meg sötét.
És minden nap meglepődöm azon, hogy mindez nem igaz.
Hogy meleg van kinn. Hogy a tenger felől meleg, afrikai szellő érkezik. Virágillat. Aztán elindulunk a suliba és egy darabig csak megyünk lefelé, a tenger irányába. Minden reggel megcsodáljuk, ahogyan felkel a nap és az aranyszínű fény végigsöpör a parton. Rózsaszínűek a felhők és csiripelnek az ébredő madarak. Minden egyes napon, kivétel nélkül ettől olyan földöntúli boldogság tölt el, hogy arra nincsenek szavak. Ilyenkor tudom, hogy itt jó, hogy miért is vagyunk itt, és hogy ez maga a földi mennyország.
Aminek persze vannak árnyoldalai is. Az egyik, hogy a spanyolok nem sietnek. A boltok ilyenkor, reggel még nincsenek nyitva. A legtöbb csak 9-kor engedi be a vevőket - tehát az elképzelhetetlen, hogy suli előtt veszünk még egy kiflit vagy sütit a péknél. Sem a szupermarketek, sem a kisboltok nem csaptak le erre a lehetőségre. Pedig ebédet vinni kell, mese nincs, de ezért az előző nap kell kigondolni. Na jó, a suli előtti édességbolt az nyitva van, ilyenkor bonyolítja le a napi forgalma felét (a másikat 2-kor, amikor kijönnek a gyerekek) Nyalókát, rágót és gumicukrot azt be lehet szerezni. Kakaós csigát és tejet nem.
A reggelizőhelyek többsége 10 előtt ki se nyit - nem volt könnyű találnom egy 9-kor nyitó kávézót, pedig hetente kétszer várnom kell még fél 10-ig, amikor elkezdődik a spanyolórám. De most már ez is van. Kettő törzshelyem is van, váltogatom, mikor, mihez van kedvem.
Az egyik ott van a város közepén. Ha spanyolos a kedvem, ide megyek be. Itt minden spanyolul van. A tévéműsor, az emberek, a pincérek és a kaja is. Húsos szendvics, tortilla, presszókávé a menü. A pincérnő édesemnek szólít és türelmesen mosolyogva megvárja, ameddig kinyögöm, mit szeretnék.
A másik hely Bende ovija mellett van, Magánovi, több benne a külföldi, mint a spanyol. Ehhez igazodik a kávézó is. A tulaj egy angol pasi, szerintem nem is beszél spanyolul. Nem is hallok körülöttem egy spanyol szót sem. Mindenki angolul nyomja. A kaja persze angol reggeli, tejes tea és habos kapucsinó. A tulaj csak annyit kérdez: a szokásosat? És már hozza is.
Olyan ez a város, mintha két valóság is lenne benne. Egy angol és egy spanyol. A kettő között nincs keveredés. Legfeljebb a suli előtt, ahová angol és spanyol gyerekek egyaránt járnak. Vagy itt a ház előtt, ahol mindenféle náció közösen  bulizik délutánonként. De máshol vásárol, máshogyan él az angol és a spanyol. Én, mint magyar csak nézek ide és oda és csodálkozom.
Ahhoz képest, hogy a spanyolok nem beszélnek nyelveket, errefelé az angollal meglepően jól el lehet boldogulni. Vannak álláshirdetések a környéken, amikhez nem is kell tudni spanyolul. Vannak boltok, ahol nem beszél senki spanyolul. Furcsa módon még sehol nem éreztem hátrányát, hogy nem beszélem a nyelvet, nem is vagyok rákényszerítve, hogy megtanuljam.
Nem is sok esélyem lenne rá, mert a tanfolyam, ahová járok botrányosan unalmas. Az egyetlen előnye, hogy közel van. De már nézegettem, hogy pár buszmegállóval arrébb két nyelviskola is van. Az egyikben felsőfokú angolt is tanulhatnék. Perverz módon ez is felmerült bennem. (Miért is ne, ilyet Coventryben amúgy se találtam? És itt legalább annyit használom a nyelvet, mint ott...)

A gyerekek viszont fejlődnek, mint a rakéta. Borsi már a második spanyol könyvét kezdi olvasni. Persze kötelező olvasmány. Szerintem a felét se érti, de ő persze élvezi a kihívást. A megszokott Borsis stílusban nyomja. Hangosan felolvas minden nap négy oldalt. Azt állítja, a lényeg megvan neki. A hazahozott feladataiban is egyre kevesebb segítséget kér - amit lehet, egyedül csinál meg, és ritkán érti félre. A dogákat is írja, mint a többiek, nyelvtanból, környezetből. A 10-ből 7-8 pontokat szerez. Vannak anyanyelvi gyerekek is, akik rosszabbat írnak, szóval büszkék vagyunk rá.
Bíbor kevésbé lelkes. A spanyol tetszik neki, de azt nem kedveli, hogy elvárnák tőle, hogy többet beszéljen. Majd ha megtanul, magyarázza a tanárnak, persze angolul. Merthogy ő nem akar bénán vagy hibásan spanyolul beszélni, nehogy kinevessék. Csak ha tökéletesen megy. Igen, ő ilyen. Angliában is ezt csinálta, de aztán megszólalt, és a tanárok nem győztek csodálkozni, mennyit beszél ez a csendes kislány. Szerintem itt is megbánják majd előbb-utóbb, hogy beszéltetni akarják. Igaz, ő az angollal mindent elér, ezért kevésbé szorong az ügyön. Egy nyelvet már megtanult, menni fog a következő is. Nem érti, hogy a tanárok miért sürgetik.
Lassan megtanultuk a leckehalmot is kezelni. Már nem esünk minden nap kétségbe, különösen mert kiderült, hogy azért ilyen sok, mert azt az órai munkát is meg kell csinálniuk, amit akkor hagynak ki, amikor a külön spanyolon vannak. Ha már jobban megy a nyelv nekik, és nem kell külön nyelvórára járniuk, akkor lehet, hogy semmi leckét nem hoznak majd haza.
Addig is bevállaltunk a pénteki Brownies mellé két újabb elfoglaltságot. Csütörtök délután van egy iskolai különspanyol, 4-től fél 7-ig. (két és fél óra!!!) Ilyenkor meséket olvasnak, beszélgetnek. Szeretik.
De hogy a sport se maradjon ki, tegnap belekóstoltunk a vezérszurkolásba. Nem messze van ugyanis egy cheerleader kurzus. Mondanom kell kell, a British Cheerleaing Association szervezésében, az ő órarendjüket követve, brit tanárral, brit gyerekekkel (két norvég is volt) és brit árakon. Elképesztő összegért. Persze a csajoknak tetszett, mert minden benne van, amit szeretnek: mozgás, ugrálás, zene, tánc, akrobatika. És persze pomponok.
Persze angolul.

Itt Spanyolországban.
Megáll az ész, ha belegondolok.
Most már csak azt nem tudom, hogy vajon ez mindenütt így van? Budapesten is van egy underground angol közösség egy csomó programmal, amit mi, magyar őslakosok észre sem vettünk? Tök jó lenne kideríteni...
Majd ha hazamegyünk... egyszer...

Kisbende a tengerparton

Tudom, megritkultak a bejegyzéseim. Ennek fő oka, hogy még mindig a betegségekkel küzdünk. Nincs nagy baj, senkivel (lekopogom) de kis taknyolás, enyhe hőemelkedés, makacs köhögés pont elég arra, hogy legalább egy szenvedő gyermek itthon maradjon és folyamatos szórakoztatást igényeljen. Erről meg nincs kedvem írni, mert ez a program a világ minden országában ugyanolyan unalmas. 

Igazából azt reméltem, hogy idén megússzuk a betegségeket, hiszen nem a mínusz fokokban, a ködös, sötét időjárásban senyvedünk. De úgy tűnik, a hibát nem az időjárásban kell keresni, hanem a közösségekben, ahová a gyerekek bekerültek - új ország, új vírusok erősítik az immunrendszerünket.
A jó idő meg önmagában még nem tud csodát tenni.
Pedig most nem panaszkodhatok az időjárásra - két hét durva esőzés után volt két hét hideg, csípős széllel, de mire igazán lehűlt volna az idő, megérkezett a télközepi nyár.
Reggel azért suliba menet még kell egy pulcsi, de hazafelé már rövidujjú pólóban sétálunk. A gyerekek be se jönnek a lakásba, inkább kinn maradnak még a zárt utcánkban gördeszkázni és görkorizni. Kocsi nincs, az út sima - lehetne gyakorolni sötétedésig, de persze a lecke miatt nem lehet. A leosztás még mindig ugyanaz: Bíbornak csak kevés van, az is mutatóba, Borsi meg nyög a feladathegyek alatt. Igaz, már látszik az eredménye - döbbenetesen gyorsan fejlődik a spanyolja. Egyre többet ért, egyre ritkábban kéri az apja segítségét a feladatokban.

Az életünk meg kezd kialakulni, összeállni. Nagy előrelépés, hogy végre nem három országban vannak a cuccaink, mert megérkezett 37 csomagunk Angliából. Most egy szobát betöltenek a dobozok - minden egyes doboznyitás igazi meglepetés. Fél éve nem láttuk ezeket a holmikat - ami különösen Kisbendének egy emberöltő, így ő minden játéknak úgy örül, mintha új lenne (bár azért felismeri őket). Végre együtt az összes Lego, az összes favonat, az összes Barbie baba, amelyek már évek óta ketté voltak választva, hiszen nem lehetett egyszerre mindent magunkkal vinni. De megjött egy csomó ruha, törölköző, könyv is, amik már nagyon hiányoztak.
A velük együtt járó munka persze kevésbé lelkesítő. Fogalmam sincsen, hová fogom rakni őket, mert például könyvespolcból nagyon kevés van. De ami még rosszabb, azt sem tudom, mikor lesz időm pakolni. Merthogy ezt gyerek mellett szinte lehetetlen csinálni, és most épp Kisbende van itthon, mint lábadozó beteg. Taknyos orrocska, csúf köhögés. Ezt már csinálja egy hete - hétvégén jobban volt, gondoltuk hétfőn mehet is oviba, mert hát eszemben vannak a mi drága doktornénink szavai, miszerint a köhögéssel ne foglalkozzunk, eltarthat az akár tavaszig is. Mondjuk itt tavaszi idő van, de ez a bacikat láthatólag nem nagyon zavarja, ezért hát amikor vasárnap éjjel lett egy kis hőemelkedése a fiamnak és a köhögése is erősödött, hát úgy döntöttünk, maradjon itthon.
Szerencsére ANNYIRA nem beteg, hogy feküdnie kellene - hát elmentünk sétálni. Csak a ház előtt akartam vele kicsit motorozni, de ő közölte, menjünk inkább a tengerpartra. És miért is ne? A jó tengeri levegő, a szikrázó napsütés csak jót tehet neki - gondoltam, és igazam volt. Egyet sem köhögött a séta alatt.
Míg ő homokozott, csúszdázott, szaladgált, azon tűnődtem, hogy ez pont olyan, mintha nyaralnék.
Még mindig olyan.
És hogy nem kell térképpel a kezemben járkálnom, akkor is mindenki tudja, hogy nem idevalósi vagyok. Merthogy a rendes spanyol anyáknak eszükbe sem jutna ilyen lengén öltözni, mint én. Rajtam kívül az összes játszótéri anyukán térdig érő csizma volt, farmerkabát és az elengedhetetlen óriási kötött sál. A gyerekeken pulcsi és minden anyuka kezében ott volt a gyerek vastag pufikabátja is, amit csak azért vettek le, mert tényleg nagyon meleg volt ma. Megjegyzem, az én hátizsákomban is volt Bendének egy pulcsi, de eszem ágában sem volt ráadni ebben a melegben.
Persze ha ők abból indulnak ki, hogy nyaranta 50 fok van, és akkor kell a rövidujjú, akkor ez nyilván most a hűvös idő. De ha azt nézem, hogy Magyarországon most esik a hó, akkor ez igazi kánikula.
De akárhogy is nézem - én egy kicsit sem fáztam.Nekem ez pont tökéletes volt.