#Post Title #Post Title #Post Title

Párhuzamos valóságok

A háttér nem egy festmény. Ez a színorgia a kilátás az erkélyünkről.
Nehéz dolog Spanyolországról írni, mert hát mi újat tudok mondani azoknak, akik már nyaraltak itt? A napfény, a tenger nem újdonság az embereknek, akkor meg mit áradozzak róla? Pedig tényleg meguntatatlan. Minden nap gyomorba vág az érzés, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez az ország.

Pedig reggelente sötétben ébredünk. Errefelé ugyanis 8-kor még nem jön fel a nap. Éjszaka pedig lehűl a lakás. A márványpadló se melegít. Nehéz kibújni az ágyból. De muszáj. Az iskola 9-kor kezdődik. Igaz, itt nem veszik olyan komolyan a késést. Aki később esik be, azt nem írják fel, nem kap büntetést, még azt se kell mondania, hogy bocsánat. Bemegy az osztályba és leül a helyére. Ennyi.
Nem is látni a suli felé kétségbeesetten rohanó gyerekeket, még csöngetés után sem. Ha így sikerül beérni, akkor ez történt. Igaz, múltkor Borsiéknál épp a tanár bácsi késett fél órát. A gyerekek addig kinn játszottak az udvaron. Tökre örültek a plusz szünetnek. Ebből se csinált senki gondot.
Mi persze soha nem késünk. Magyar szokás szerint ott vagyunk 10 perccel korábban. Még akkor is, ha nehezen megy a reggeli készülődés, pont azért, mert sötétben indul. Ahogy reggelizünk, öltözünk, úgy oszlik a félhomály a lakásban és lesz egyre világosabb.
A legrosszabb pillanat mindig az, amikor kinyitjuk az ajtót, hogy elinduljunk. Mert minden reggel azt várom, hogy amikor kinyitom az ajtót, majd megcsap a hideg. Hiszen január van. Meg kora reggel. Meg sötét.
És minden nap meglepődöm azon, hogy mindez nem igaz.
Hogy meleg van kinn. Hogy a tenger felől meleg, afrikai szellő érkezik. Virágillat. Aztán elindulunk a suliba és egy darabig csak megyünk lefelé, a tenger irányába. Minden reggel megcsodáljuk, ahogyan felkel a nap és az aranyszínű fény végigsöpör a parton. Rózsaszínűek a felhők és csiripelnek az ébredő madarak. Minden egyes napon, kivétel nélkül ettől olyan földöntúli boldogság tölt el, hogy arra nincsenek szavak. Ilyenkor tudom, hogy itt jó, hogy miért is vagyunk itt, és hogy ez maga a földi mennyország.
Aminek persze vannak árnyoldalai is. Az egyik, hogy a spanyolok nem sietnek. A boltok ilyenkor, reggel még nincsenek nyitva. A legtöbb csak 9-kor engedi be a vevőket - tehát az elképzelhetetlen, hogy suli előtt veszünk még egy kiflit vagy sütit a péknél. Sem a szupermarketek, sem a kisboltok nem csaptak le erre a lehetőségre. Pedig ebédet vinni kell, mese nincs, de ezért az előző nap kell kigondolni. Na jó, a suli előtti édességbolt az nyitva van, ilyenkor bonyolítja le a napi forgalma felét (a másikat 2-kor, amikor kijönnek a gyerekek) Nyalókát, rágót és gumicukrot azt be lehet szerezni. Kakaós csigát és tejet nem.
A reggelizőhelyek többsége 10 előtt ki se nyit - nem volt könnyű találnom egy 9-kor nyitó kávézót, pedig hetente kétszer várnom kell még fél 10-ig, amikor elkezdődik a spanyolórám. De most már ez is van. Kettő törzshelyem is van, váltogatom, mikor, mihez van kedvem.
Az egyik ott van a város közepén. Ha spanyolos a kedvem, ide megyek be. Itt minden spanyolul van. A tévéműsor, az emberek, a pincérek és a kaja is. Húsos szendvics, tortilla, presszókávé a menü. A pincérnő édesemnek szólít és türelmesen mosolyogva megvárja, ameddig kinyögöm, mit szeretnék.
A másik hely Bende ovija mellett van, Magánovi, több benne a külföldi, mint a spanyol. Ehhez igazodik a kávézó is. A tulaj egy angol pasi, szerintem nem is beszél spanyolul. Nem is hallok körülöttem egy spanyol szót sem. Mindenki angolul nyomja. A kaja persze angol reggeli, tejes tea és habos kapucsinó. A tulaj csak annyit kérdez: a szokásosat? És már hozza is.
Olyan ez a város, mintha két valóság is lenne benne. Egy angol és egy spanyol. A kettő között nincs keveredés. Legfeljebb a suli előtt, ahová angol és spanyol gyerekek egyaránt járnak. Vagy itt a ház előtt, ahol mindenféle náció közösen  bulizik délutánonként. De máshol vásárol, máshogyan él az angol és a spanyol. Én, mint magyar csak nézek ide és oda és csodálkozom.
Ahhoz képest, hogy a spanyolok nem beszélnek nyelveket, errefelé az angollal meglepően jól el lehet boldogulni. Vannak álláshirdetések a környéken, amikhez nem is kell tudni spanyolul. Vannak boltok, ahol nem beszél senki spanyolul. Furcsa módon még sehol nem éreztem hátrányát, hogy nem beszélem a nyelvet, nem is vagyok rákényszerítve, hogy megtanuljam.
Nem is sok esélyem lenne rá, mert a tanfolyam, ahová járok botrányosan unalmas. Az egyetlen előnye, hogy közel van. De már nézegettem, hogy pár buszmegállóval arrébb két nyelviskola is van. Az egyikben felsőfokú angolt is tanulhatnék. Perverz módon ez is felmerült bennem. (Miért is ne, ilyet Coventryben amúgy se találtam? És itt legalább annyit használom a nyelvet, mint ott...)

A gyerekek viszont fejlődnek, mint a rakéta. Borsi már a második spanyol könyvét kezdi olvasni. Persze kötelező olvasmány. Szerintem a felét se érti, de ő persze élvezi a kihívást. A megszokott Borsis stílusban nyomja. Hangosan felolvas minden nap négy oldalt. Azt állítja, a lényeg megvan neki. A hazahozott feladataiban is egyre kevesebb segítséget kér - amit lehet, egyedül csinál meg, és ritkán érti félre. A dogákat is írja, mint a többiek, nyelvtanból, környezetből. A 10-ből 7-8 pontokat szerez. Vannak anyanyelvi gyerekek is, akik rosszabbat írnak, szóval büszkék vagyunk rá.
Bíbor kevésbé lelkes. A spanyol tetszik neki, de azt nem kedveli, hogy elvárnák tőle, hogy többet beszéljen. Majd ha megtanul, magyarázza a tanárnak, persze angolul. Merthogy ő nem akar bénán vagy hibásan spanyolul beszélni, nehogy kinevessék. Csak ha tökéletesen megy. Igen, ő ilyen. Angliában is ezt csinálta, de aztán megszólalt, és a tanárok nem győztek csodálkozni, mennyit beszél ez a csendes kislány. Szerintem itt is megbánják majd előbb-utóbb, hogy beszéltetni akarják. Igaz, ő az angollal mindent elér, ezért kevésbé szorong az ügyön. Egy nyelvet már megtanult, menni fog a következő is. Nem érti, hogy a tanárok miért sürgetik.
Lassan megtanultuk a leckehalmot is kezelni. Már nem esünk minden nap kétségbe, különösen mert kiderült, hogy azért ilyen sok, mert azt az órai munkát is meg kell csinálniuk, amit akkor hagynak ki, amikor a külön spanyolon vannak. Ha már jobban megy a nyelv nekik, és nem kell külön nyelvórára járniuk, akkor lehet, hogy semmi leckét nem hoznak majd haza.
Addig is bevállaltunk a pénteki Brownies mellé két újabb elfoglaltságot. Csütörtök délután van egy iskolai különspanyol, 4-től fél 7-ig. (két és fél óra!!!) Ilyenkor meséket olvasnak, beszélgetnek. Szeretik.
De hogy a sport se maradjon ki, tegnap belekóstoltunk a vezérszurkolásba. Nem messze van ugyanis egy cheerleader kurzus. Mondanom kell kell, a British Cheerleaing Association szervezésében, az ő órarendjüket követve, brit tanárral, brit gyerekekkel (két norvég is volt) és brit árakon. Elképesztő összegért. Persze a csajoknak tetszett, mert minden benne van, amit szeretnek: mozgás, ugrálás, zene, tánc, akrobatika. És persze pomponok.
Persze angolul.

Itt Spanyolországban.
Megáll az ész, ha belegondolok.
Most már csak azt nem tudom, hogy vajon ez mindenütt így van? Budapesten is van egy underground angol közösség egy csomó programmal, amit mi, magyar őslakosok észre sem vettünk? Tök jó lenne kideríteni...
Majd ha hazamegyünk... egyszer...

One Response so far.

  1. Zsan says:

    :) nagyon tetszik! :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...