Három gyerekkel irány Spanyolország!

Szögezzük le: a spanyolviaszt nem a spanyolok találták fel. De tény, hogy Spanyolországban volt a legnagyobb cinóber lelőhely, amiből a legfinomabb, legdrágább pecsétviaszt lehetett elkészíteni, a mondás pedig innen ered. A szieszta, a paella és flamenco viszont tagadhatatlanul spanyol találmány. A világ manapság leginkább ezekre gondol, ha valami tipikusan spanyolost akarnak az eszükbe idézni. Ám ők maguk ugyanúgy nem örülnek ennek, mint ahogyan mi sem repesünk, ha valaki a csikós-gulyás-cigányzene mentén akarja felfedezni Magyarországot. Hiszen annyi sokkal jobb dolog van, ami nálunk született - és aminek az eredetéről a világ már el is feledkezett. Éppen így vannak ezzel a spanyolok is. Íme hát néhány meglepő találmány, amit eredetileg a leleményes spanyolok találtak fel, mégse szoktuk hozzájuk kötni.

1. Nyalóka
Szinte hihetetlen, hogy senki, korábban nem gondolt arra, amire 1958-ban Enric Bernat, aki látott egy cukrot evő maszatos kölyköt és rádöbbent, hogy ha egy pálcát dugunk a cukorba, akkor mindjárt sokkal szebben lehet enni. És bumm, megszünetett a Chupa Chups nyalóka, ami a mai napig a leghíresebb nyalnivaló. Ám azt szinte senki se tudja már, hogy a logót maga Salvador Dali tervezte és ami olyan jól sikerült, hogy szinte változatlan maradt a mai napig. Ő mondta azt is, hgy a virágalakú, sárga-piros díszt ne oldalra, hanem a gömb alakú nyalóka tetejére tegyék. Évente négy milliárd darabot adnak el belőle a világ 150 országában.

2. Felmosó













A vágy, hogy derékfájdító hajlongás nélkül is fel lehessen mosni, nem új igénye az emberiségnek (vagy inkább a nőknek). Ki is találtak rá sokféle megoldást, felmosófát és társait - ám ahhoz, hogy igazán használható legyen egy repülőgéptervező zsenialitása kellett, aki kitalálta, hogyan lehet manuális rásegítés nélkül is kicsavarni a rongyot. Igen, az az a bizonyos rácsos kúp, amit a vödörhöz kell erősíteni és hozzá az a pompom alakú felmosórongy. Ezért bizony naponta hálát adhatunk a spanyoloknak.

3. Akusztikus gitár


Manapság mindenféle formájú, méretű és hangú gitárt lehet venni, de 900 évvel ezelőtt még csak kétféle volt. A "la guitarra latina" és a "la guitarra moresca". Ennek a kettőnek a jó tulajdonságait ötvözte a 15-ik a hathúros gitár. Majd a 19-ik században Antonio Torres Jurado, sevillai hangszerkészítő mester adta meg a mai, jól ismert formáját.

4. Cigaretta
















A 17-ik századig a dohányt vagy rágták, vagy pipába téve füstölték el. A legenda szerint a sevillai koldusok találták ki, hogy a törmelék dohányt hogyan tudnák ők is hasznosítani: újságpapírba tekerték, úgy gyújtottak rá. Az ötletnek akkora sikere lett, hogy 1825-re már mindenütt így árulták.



5. Szkafander

















Bár Spanyolországot nem tartjuk űrkutatásban nagyhatalomnak, azt a jellegzetes űrutasruhát, amit minden űrhajós hord a mai napig, mégis nekik köszönhetjük. Emilie Herrera Kinares találta fel még 1935-ben. Igaz, eredetileg nem az űrhajókba, hanem léggömbös utazáshoz tervezte, de végül a spanyol polgárháború miatt soha nem tesztelte élesben. Az oroszok aztán tőle lopták el a dizájnt.



6. Tengeralattjáró
A tenger alatti hajózás évezredek óta izgatja az emberek fantáziáját. Állítólag Nagy Sándor volt az első, aki használta Athén ostromakor, de Leonardo de Vinci is elkészítette a saját verzióját - igaz, soha nem rajzolta le, mert azt mondta, hogy az emberiség rosszra használná. Az első bizonyítottan elkészült és valóban működő tengeralattjárót egy spanyol mérnök készítette el, Narciso Monturiol 1859-ben. A fából készült jármű két órán át tudott a víz alatt maradni, és 200 méternyire le lehetett vele merülni. Egyetlen hátránya volt: kézzel kellett hajtani és rémesen lassú volt. Talán ezért nem csaptak le rá a befektetők, még valószínűbb, hogy egyszerűen megelőzte a korát. Halála után egyszerűen feledésbe merült a találmánya.

7. Molotov-koktél


















Bár mindenki azt hiszi, hogy a Molotov-koktél orosz találmány, valójában a spanyol polgárháború idején Franco utasította a nacionalistákat, hogy találjanak ki egy könnyen, olcsón, és házilag is elkészíthető bombát, ami a tankok ellen is hatékony.


8. Tűzőgép














Bár a francia király, XV. Lajos érezte először a szükségét annak a 18-ik században, hogy összekapcsolja az iratait, nem franciák, hanem baszkok készítették el neki a királyi tűzőgép első darabját, amelynek minden egyes kapcsát a királyi címer díszítette.

9. Bicska
A 17-ik században V. Károly spanyol király megtiltotta, hogy a nemesembereken kívül mások is kardot viseljenek. A spanyol parasztok azonban úgy érezték, hogy férfiember nem maradhat megfelelő védelem nélkül, így megalkották a zsebben is biztonságos, összecsukható, picike kardot, a bicskát, amit könnyen el lehetett rejteni - és még könnyebb volt előrántani.

10. Festett ruha

















És nehogy azt higgyük, hogy a spanyol találmányok kora lejárt - 2000-ben nagy port kavart Manuel Torres ötlete, a festett ruha. Igazán testhezálló ruhát lehet így csinálni (kigyűrt testűek előnyben). Ez annyival jobb, mint a testfestés, hogy az elkészült művet le lehet venni, ki lehet mosni és újra fel lehet venni. Egészen egyesi ruhákat lehet így csinálni, de mint kiderült, ennél sokkal értelmesebb (és piacképesebb) felhasználása is van. Kórházban használatos kötéseket lehet ezzel az anyaggal csinálni és a megsérült autó javítása is egyszerűbbé válik.

Mert hogy 27%-os rekord nagyságú munkanélküliség ide vagy oda, azért lehet találni munkát Spanyolországban 2014-ben is. Az Adeco nagy, nemzetközi HR cég összeállított egy listát arról, melyek azok a munkahelyek, ahol jelenleg is folyamatosan van felvétel.

1. Reptéri kiszolgáló személyzet
Mivel Spanyolország a turizmusból él, és a nyaralók többsége repülőgéppel érkezik, a spanyol repterek többsége döbbenetes módon csúcsra van járatva. Ennek működéséhez óriási mennyiségű emberre van szükség, akik a csomagokat rakodják, a becsekkolásban segítenek, irányítanak, takarítanak. Ehhez a munkához nem kell semmiféle különleges végzettség, de előnyt jelent az ügyfélszolgálatban szerzett tapasztalat, más reptereken töltött szolgálati idő, talpraesettség és persze a spanyol mellett az angol nyelvtudás.

2. Élelmiszeripari labortechnikus, minőségellenőr
Spanyolország Európa második legnagyobb zöldség-gyümölcs exportőre Olaszország után. És nem csak a spanyol eperről beszélek - de a paradicsom, a narancs, a citrom, az őszibarack, a saláta, a paprika, a dinnye mind-mind  népszerű termékek. Nem meglepő hát, hogy az élelmiszeripar alkalmazza Spanyolországban az ipari dolgozók 20%-t. Ahhoz, hogy az ágazat nyereségesen működhessen, fontos, hogy a termények magas higiéniai és minőségi kívánalmaknak is megfeleljenek, ehhez pedig magas szintű ellenőrzés szükséges, ezért jól képzett laborosoknak mindig akad itt munka, persze csak akkor, ha rendelkeznek a megfelelő végzettséggel.

3. SEO-SEM tanácsadó
Spanyolország sokáig ellenállt az internetnek. Még ma is jellemző, hogy az emberek a szabadidejükben inkább a tengerpartra vagy étterembe járnak, nem otthon ülnek a számítógép előtt (elég azt a munkaidőben is) ám az utóbbi időben változott a helyzet, és egyre több üzlet-vállalkozás csinál weblapot magának. Naná, a válság nagy úr. Épp ezért egyre nagyobb szükség van Search Engine Optimization és Search Engine Marketing szakértőkre. Aki nem tudja mi ez, annak nem fog ezen a területen babér teremni - akinek viszont megvan a megfelelő IT/Marketing végzettsége és fel tud mutatni némi korábbi munkatapasztalatot annak nem kell sokáig állás után járnia.

4. Telefonos értékesítő
Call center, telesales, account manager, customer service - hívják bárhogyan, a kereslet a többnyelven beszélő, telefonos üzletközésben és ügyfélszolgálatban tapasztalatot szerzett emberek számára errefelé még mindig akad munka. Ez persze nem véletlen - nem jól fizetett, stresszes, mégis monoton munka ez, ahol nagy a fluktuáció. Kevesen bírják évekig csinálni. Több fizetésre, előlépésre azoknak van esélyük, akik a spanyolon és angolon kívül legalább még egy nyelven beszélnek felsőfokon.


5.Bolti eladó
Nyáridőben, amikor a turisták hömpölyögnek a tengerparti sétányon, minden második boltban ki van téve egy cetli, hogy eladót felvesznek. Csak az jelentkezzen, aki este is ráér, mert errefelé egy boltoskisasszony gyakran éjfélig is dolgozik. Logikus: ahol napközben ilyen brutálisan meleg van, ott tényleg csak akkor indul be az élet, amikor lemegy a nap. A munkához semmiféle speciális képesítésre nincs szükség - ám azoknak van több esélyük rá, hogy felvegyék őket, akik a spanyolon kívül beszélnek még egy nyelvet - az angol mellett a kínai, az orosz és a német is elég keresett. A munka hátránya azonban, hogy legkésőbb októberben, amikor vége a szezonnak, a boltok többsége is bezár, vagy legalábbis radikálisan lecsökkenti a személyzetet.

6. Konyhai személyzet
Persze pincér és mosogató is kell folyamatosan - de ne gondolja senki, hogy az utóbbit spanyol nyelvtudás nélkül is meg lehet csinálni, ugyanis errefelé a lenézett, mocskosabb munkára is akadnak lelkes jelentkezők, akikkel nem kell megugrani a nyelvi akadályokat: ők a dél-amerikaiak és az arabok. Pincérként pedig a 2-3 nyelv ismerete alapkövetelmény. (De nem meglepő az sem, ha akár 8-10 nyelven is el tudják mondani a napi ajánlatot.) Az igazi kereslet mégsem irántuk van, inkább a magasan képzett szakácsok kapnak gyorsan munkát, akik fel tudnak mutatni pár évnyi korábbi munkatapasztalatot egy többcsillagos étteremben vagy hotelben.

7. Java programozó
Nem nagy meglepetés - nincs a világnak olyan pontja, ahol egy Java programozó ne kapna állást, és ezalól Spanyolország sem kivétel. Persze kell a megfelelő végzettség és a munkatapasztalat is, de cserébe az átlagos éves fizetés 40 ezer euró.

8. Raktári munkás
Krízis ide vagy ida, az iparnak szüksége van a kulimunásokra, akik ide-oda viszik, rendszerezik, emelgetik az elkészült cuccokat. Árufeltöltőt elég sok helyen keresnek, és ehhez semmi végzettség nem kell. De ha valaki targoncás vagy ehhez hasonló papírral is rendelkezik, akkor nagyobb esélye van munkára és jobb fizetésre is.

9. Idősápoló
Európa öregszik - és persze Spanyolország is. Ám Spanyolországban az átlagosnál is több az idős ember, hiszen rengeteg német, angol nyugdíjas is itt akarja tölteni élete utolsó éveit. A megfelelő szintű idősápolás ezért egyre jobban megfizetett szakma. Persze megfelelő végzettség és sok-sok empátia szükséges a munkához. Ha valaki csak angolul vagy németül beszélhet specializálódhat az itt élő nem spanyol nyugdíjasok ápolására is - de alapvetően jobb szeretik, ha spanyolul is beszél, aki ellátja őket, hiszen ha mentőt kell hívni, helyi orvossal kell konzultálni, akkor azért nem árt, ha szót tud érteni velük az ember.
(Az Adeco listáján nem szerepelnek az orvosok, de én úgy hallottam orvos ismerőseimtől, hogy elég nagy kereslet van orvosterületen is, hiszen mondjuk Svédországban a spanyol orvosfizetés dupláját is megkaphatják, ezért innen is vándorolnak el az orvosok.)

10. Nemzetközi projecteken dolgozó mérnök
Mérnöknek lenni valójában bárhol elég jó, de ha valaki tökéletesen beszél angolul, van 8-10 év munkatapasztalata nemzetközi cégekkel és hajlandó sokat dolgozni, nagy felelősséget vállalni, akár 100 ezer eurós álomfizetést is kifoghat.

Amikor ideköltöztünk az óriáscsótánytól rettegtem. Nem is kicsit. Azóta szembenéztem már a félelmemmel, de szerencsére nem a saját lakásunkban futottunk össze, csak az utcán láttuk fürgén másznni. Hozzánk eddig még nem tévedt be efféle rettenet. De azért élet van errefelé, és bizony állatból is nem kevés él felénk.

Spanyolországban sokféle meglepő állat él. Én mondjuk nem tudtam, hogy itt él Európa legnagyobb farkasállománya, de azt sem, hogy flamingók is fészkelnek errefelé (egy óriási rezervátumban élnek vadon, elképesztően szép hely!). Krokodilparkban is voltunk már (majd azt is megírom milyen volt!) de az szerencsére az errefelé nem honos. Majmok csak Gibraltáron vannak, róluk se írtam még - pedig emlékezetes kalandunk volt velük.
Vadkecskét, mufflont is láttunk már kirándulás közben, és az például nagyon izgalmas látvány volt. Egyszer csak padlófékezett a férjem, kiugrott a kocsiból és izgatottan mutogatni kezdett egy közeli hegy tetejére, amin ott ugráltak. Nem is egy, kettő, egész csorda. Persze mire előszedtük a fényképezőgépet, felraktuk a teleobjektívet, a banda nagy része már elszökellt. Különösen azért volt jó, merthogy ezekről tanultak már a lányok a suliban, tudták, hogy élnek itt, de azért látni mégis már élmény.
De akkor is jól jött a teleobjektív, amikor egy csapat villanyvezetéken ülő madarat akartunk lefotózni és csak a képbe nagyítva derült, amit szabad szemmel nem láttunk, hogy ezek nem galambok, vagy verebek, hanem valami eszméletlen színes, vörös szárnyű, zöld testű szépségek. Bár ezek nem papagájok, azért azokból is elég sok repked errefelé. Na, nem olyan nagyok, mint amiket az állatkertekben lehet látni, meg nem is hullámosak, amiket otthon lehet kapni, inkább zöldek, piros fejjel és nagyon hangosak. Reggelenként csak úgy zeng tőlük a környék, amikor elkezdenek csiripelni.

 
Esténként is van persze koncert, akkor a békák kórusa zendít rá a változatosság kedvééért. A házunkkal szemben ugyanis egy hatalmas golfpálya van, nagy tóval, kacsákkal, ebben él egy egész békakolónia, akik imádnak zenélni. Ez engem kicsit sem zavar.
Annál inkább az, hogy a nagy édesvízi tó kellemes lakhelye lett egy rakás szúnyognak, akik boldogan repkednek be a lakásba a vérünkért, pedig ez a tengerparton amúgy nem lenne olyan magától értetődő veszély. (Nincs sok, de ugyebár szúnyogból egy is bőven elég, hogy elrontsa az ember egész estéjét a döngicséléssel.)
A legtöbb mesterséges tóban persze aranyhalak élnek - "óriáslolák" mondja rájuk Bende, arra utalva, hogy a mi Lola nevű aranyhalunk alig volt ötcentis, ezek meg simán 4-5 szörös méretűek. De eszük ennek is van, ha embert látnak, már gyűlnek is köré a kajáért. Amúgy jól megférnek a tenyérnyi teknősökkel is, anélkül is ritkán látunk tavacskát.
A leggyakoribb állat persze a macska. Kinn lustulnak egész nap az utcán, senkitől nem zavartatják magukat. A pedikűrösnél, akihez járok például egy hatalmas szürke sziámi szokott aludni a kirakatban. Nem az övé - csak minden nap odajár. Etetik is persze, szeretgetik is - az meg olyan hangosan horkol néha, hogy csak lesem, milyen kényelmesen él. A macskákat amúgy virtuálisan gyűjtjük is, mindegyiket le kell fotózni, amelyiket látjuk. Jó sok spanyol macskánk van már így - meg is ígértem, hogy nyáron, a macskás lapbookba majd felhasználjuk a képeket.

Ezeknél persze egzotikusabb állatok is vannak errefelé. A barátnőm múltkor egy félméteres kígyóval találkozott az úton, amikor jött hozzánk (mi még szerencsére nem láttuk) a fiam pedig egy nyuszit szúrt ki, aki a ház előtt kóborolt. Ez még húsvétkor volt, magyarázta is szegény Bende, hogy akkor a nyuszi most tojást tojik? Ilyenkor mindig sajnálom kicsit, hogy behülyítjük szegény gyerekeket, de sajnos nincs visszaút, a magyar szokások szerint nyúl bizony tojással szaporodik. Nem ronthatom el épp én az össznépi játékot.
De múltkor egy körülbelül karhosszúságú kaméleonszerű állatot is sikerült megfigyelnünk kirándulás közben, igaz, az egész testét csak a férjem látta, aki elsőként észrevette, mi, többiek már jóval nagyobb zajjal érkeztünk, addigra az óriásgyík (vagy mi) már bebújt a lyukba és csak a fejét lehetett látni. Ami amúgy szintén nem volt kicsi. Hiába vártuk, ijedős volt, nem mutatta meg újra az egész testét.
Persze a vadvilág a házba is belopózik - először egy gekkócsalád költözött be az erkélyre. Olyan gyíkszerű, csak jóval robosztusabb, barnább. Nem sokáig örülhettünk nekik, mert akkor még volt macskánk, aki persze azonnal elkapta a családfőt, aki meg eldobta a farkát, jó gyíkszokásnak megfelelően. Sajnos mindezt ebédidőre sikerült időzíteni, és bár a rögtönzött természetfilm izgalmas is lehetett volna, de mivel épp enni próbáltunk, mindenki étvágya elment a tragédia miatt, mert hát mégse étvágygerjesztő azt nézni, ahogy a macska játszik a félhalott gyíkkal (naná, hogy nem ölte meg azonnal, hanem még játszott vele) és figyelni, milyen élénken rángatózik a leesett farok. Bevallom, először majd elájultam, de aztán eszembe jutott, hogy erről olvastam ám, a farok azért mozog ilyen hevesen, hátha izgalmasabb a ragadozó számára, és ha azután kap, akkor a gyík elmenekül. A trükk a mi látogatónknak nem jött be, de ebben én is hibás vagyok, aki szerettem volna megmenteni a gyíkot, és ezen a macska annyira megsértődött, hogy zsákmányostul együtt elvonult, a farkat meg otthagyta nekünk nézzük csak, ahogyan mozog. Próbáltam persze menteni a menthetőt a falfehér, sokkolt gyerekeknek és meséltem a táplálékláncról, a gyíkokról és arról, hogy bizony a macska ragadozó - de azért akkor se olyan jelenet volt ez, amire szívesen emlékszem.
A hangyák nem olyan látványos látogatók, de fáradhatatlanok. Sokféle van belőlük. A hagyományos kicsik jönnek, amint akad egy morzsa a földön. A múltkor a medencéhez indultunk épp, amikor kiderült, hogy Bende ovistáskájában kifolyt a csoki és összekoszolt pár pelenkát. (Nem használja már, de mindig van azért nálunk, a biztonság kedvéért.) Nem kezdtünk el nagyon takarítani, mert nem akartunk vele időt vesztegetni, csak ledobtuk a földre, hogy majd ha visszaértünk, megnézzük, menthetőek-e. Arra értünk haza, hogy egy hangyahadsereg masíroz a csokis pelusok felé, méghozzá a ház azon részében, ahol korábban egyetlen ízeltlábú sem volt. Fogalmam sincsen, hogyan szagolták ki, és a táskában miért nem vették észre, ahol előtte fél napig dekkolt.
Vannak még az átlátszó vöröses hangyák, ezek ugyan ijesztőek, de még nem volt velük afférunk, és vannak az óriási feketék. Ezek kb akkorák, mint a hüvelykujjam körme. Szóval nagyok. És bizony ők bejárnak éjszakánként a konyhába felfedezni mindent, amit csak kinn hagyunk, szóval figyelni kell, nagyon. (Mellesleg undorító nagyot roppannak, ha az ember agyon nyomja őket... brrr)
Pókból furcsa módon még csak keveset láttunk, pedig azt hittem, hogy ez a mediterrán klíma nagyon kedvez nekik. Mert mondjuk a Balcsinál nyár végére olyan brutális, hatalmas dögök vannak mindenütt, hogy még nézni is rettenetes, vagy ha mondjuk valaki nyáron átsétál a Margithídon, akkor a korláton olyan gigapéldányokat figyelhet meg, hogy az állatkertben se lát különbeket.
Nem mondom, egy-kettő errefelé is akad - de tényleg csak mutatóban és inkább a kaszásra, mint a keresztesre hasonlítanak. Ahhoz képest törpécskék, hogy a Balcsinál este lement a nap, bementem a házba és láttam, hogy kinn, az ablakban leereszkednek a nagy potrohú dögök az ablak elé. Azokat bottal se mertem volna megpiszkálni, mert féltem volna, hogy bosszúból éjjel az arcomra telepednek és megfojtanak.
Vannak még sirályok - de csak a parton, és persze rengeteg állat a tengerben is. Borsiék múltkor a tengerpartra sétáltak le az osztályával és egy igazi delfint láttak kiugrálni a vízből. Ez mondjuk elég szuper élmény lehetett. Cápa errefelé állítólag nincs, és mi se láttunk még, de medúzát, kagylót és tengeri csillagot sem. Mármint élőt - mert a parton nagyon sok kagylóhéjat sikerült már gyűjteni, sok-sok dobozzal viszünk majd magunkkal Angliába. Van köztük egészen elképesztően nagy és teljes is - bár a legtöbbre inkább az a jellemző, hogy van egy pici hiba, törés, repedés rajta. De szerencsére ez a gyerekeket nem zavarja, attól ők még szépnek látják.
Amúgy tükröt akarunk készíteni belőle - olyat, amit négy éve egyszer már láttunk Horvátországban, de akkor a férj azt mondta, felesleges annyi pénzt kiadni érte, csinál ő majd ilyet nekem, vagy még különbet is. Én már el is felejtettem volna az egészet - nem úgy a gyerekek, akik ezzel a jelszóval azóta is lelkesen gyűjtik a kagylókat. Kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valaha, valami. A kagylóanyag lassan már megvan hozzá. Már csak egy kis idő és akarat hiányzik. Tény, most sokkal fontosabb dolgunk van ennél - figyelni a természetet és az állatokat. Nincs is ennél izgalmasabb elfoglaltság...

Egy teljes hónapot bírtunk ki betegség nélkül. De ha van valami, ami biztos, akkor az, hogy egy háromévessel sokáig nem tart ez az állapot.

A szakértő és gondos szülői szem persze a legelső jeleket is azonnal kiszúrja. Egy kis köhögés a medencében. A férjem persze rögtön huhogni kezdett, és mondogatta, hogy inkább ne vigyük mostantól   lubickolni, de tiltsa meg ezt valaki 30 fokban a pancsolni vágyónak. Ráadásul úgy, hogy a két nagynak semmi baja és számukra az a nap fénypontja, amikor lejutunk a medencébe.
Merthogy már lassan két hete olyan szép idő van, hogy minden nap megyünk. Későn kezdődött a strandidő, de azért is örülünk neki annyira. Ha nagyon fáradtak és kedvetlenek vagyunk (mi felnőttek) akkor is. Legyünk őszinték, ki tudja, talán soha nem lesz többé az életben ilyen jó dolgunk, pár lépés a hatalmas, ingyenes medence. Nagy víz a nagyoknak - kicsi a kicsinek. Tökéletes.
A gyerekeket persze nem kell győzködni arról, hogy ez jó - fél éve nézegetik sóvárogva a medencét, és most, hogy végre elég meleg van, szívük szerint az egész délutánt ott töltenék.
De nem lehet. Merthogy a leckét meg kell előtte írniuk. Sajnos ez nem kihívás. Hiába a gatyarohasztó hőség, a spanyol suliban nincs lazulás. Minden egyes délután több órát töltenek körmöléssel, este 6 előtt így ritkán jutunk le a medencéhez.
Bevallom, én ezt nem bánom annyira - perzsel ez a spanyol nap, éget is rendesen. A lányokat szerencsére inkább csak barnítja, elképesztő színük van már. Én és Bende fehérebb bőrrel vagyunk megverve megáldva, így nekünk ez a késő délutáni időpont éppen ideális. Amíg a lányok a másfél-kétméteres medencében gyakorolják a sellőúszást (békalábbal és légzőpipával természetesen), addig mi a 40 centis kismedencében pancsolunk. Az se olyan kicsi - a kör alakú lábáztató átmérője éppen tíz méter. Viszont a vize kifejezetten meleg. Vízipisztolyozunk, vödörrel locsoljuk egymást (nekem őt nem szabad...), és úsztatjuk a kisebb nagyobb hajóinkat.
A hat utáni időpont nagy előnye, hogy általában egyedül vagyunk - se a spanyolok, se a nyaralók nem kedvelik ezt az intervallumot. Bende, aki a nudizmust preferálja, alig várja, hogy az utolsó idegen is eltűnjön a környékről, már tépi is le magáról a fürdőgatyát. Nagyfiú már ahhoz, hogy szabadon hagyjam pucérkodni - de ha senki nem látja és senkit nem zavar, akkor persze miért is ne.
A lányok is szeretik, ha egyedül birtokolhatják a medencét - gyakorolják a különböző úszásnemeket, én meg csak lesem, milyen biztonságosan mozognak a mélyvízben. Bíboron persze annyira nem lepődöm meg, végül is ő tavaly is egész évben járt úszni, oklevelet is hozott róla, hogy le tud úszni 25 métert - de Borsi, aki oviskora óta nem járt úszni, és legutóbb még minden lélegzetvételhez megállt, most már simán végighasítja a medencét, hátúszás, mellúszás, gyorsúszás - mindegyikben jó.
A békaláb a kedvencük, mert azzal elképesztően gyorsak és kecsesek, azt a hullámzó mozgást gyakorolják most lelkesen, ami a sellős rajzfilmekben a hableányoknak van. Megy nekik - de elismerik, fárasztó. Viszont nem csak barnulnak, látom, hogy izmosodnak is. Különösen Bíbor, akivel megbeszéltem, hogy ha tényleg azt akarja, hogy látszódjanak a karján az izmok, muszáj több fehérjét bevinnie, így most minden nap eszik húst. (Ahhoz képest, hogy eddig a heti egy alkalomért is úgy kellett könyörögni, ez most óriási haladás.)
Aki azt hiszi, hogy a gyerekek a kiadós medencézés után fáradtan ájulnak az ágyba, nagy tévedésben él. Mivel errefelé este 10-ig világos van, nehéz ágyba rakni őket. Egyszerűen nem hiszik el, hogy már este van és aludni kellene, hiába húzzuk be a függönyöket, sötétítő táblákat. A fáradtság csak a szülőket teríti le, a gyerekeket nem érinti.
De nem panaszkodom, nincs is miért. Most pont úgy élünk, ahogyan elképzeltük milyen lesz majd Spanyolországban.
Ebbe az idillbe robbant be a köhögés. Akkor, amikor már azt hittem, hogy nem lesz gond. Mert nyár van - ilyenkor a gyerekek már nem szoktak betegeskedni. De úgy látszik, itt ez sem igaz. Megjelent az az alattomos kicsi torokkaparászás, amivel nem lehet mit kezdeni. Amikor az ember látja, hogy csúszik bele a betegségbe a gyerek, és próbál mindenféle teljesen hiábavaló dolgot tenni, mint a C-vitamin, meleg tea, homeopátiás erősítőszerek - de persze semmi nem használ, napról napra erősödik a köhögés, és ami szerdán  még csak kicsi kuc-kuc volt, az szombat éjjelre fuldoklós, levegő után kapkodós, lázas kínlódássá válik.
De csak éjszaka.
Nappal persze semmi baja nincs a kisembernek, szétszedi a lakást, nyúzza az idegeinket, nem érti, miért nem megyünk sétálni, játszani, fürdeni. Miért is kell neki itthon maradnia?
Merthogy oviba azért menne - mert hiányzik neki valaki. Egy csaj. Naná. Bizony, az én hároméves fiam egy hete azzal lepett meg, hogy közölte, a szíve egy Carmen nevű kislányért lángol, és bizony fáj neki, hogy ő két puszit adott, de Carmen csak egyet adott vissza. Mindezt olyan álmodozó, bárgyú arckifejezéssel, ahogy a pasik szerelmesek szoktak lenni.
De nincs kegyelem - aki éjjel még lázas volt, az nappal hiába kakaskodik, nem megy el sétálni. Pláne most. Merthogy a nap süt, de a szél, az nagyon erősen fúj és az bizony nem kell most a köhögősnek. Nekem se hiányzik most a szeles séta, mert nekem a szemem gyulladt be. Péntek este belement egy kis piszok, és majd egy órán át szúrta. Végül kijött, de hatalmas vörösre duzzadt a környéke és másnapra se lett sokkal szebb, és végül átment kötőhártyagyulladásba, ami aztán átterjedt a másik szememre is. Így most mindkettő vörös, fáj, csipás és könnyezik.
Persze anya azért még nem pihenhet, különösen, hogy tíz nap múlva jön a költöztető cég, és addig mindent dobozba kell varázsolni. Persze tudom én, a betegség soha nem jön jókor - de most, tényleg a legrosszabbkor terített le mindenkit.

Álmomban újra Coventryben jártam. A lakásban, amit otthagytunk. Most üres volt és sokkal nagyobbnak tűnt. Szőnyegpadló helyett rendes fapadló volt. Meglepően világos színű. És minden szoba sokkal nagyobb volt, mint régen. Nem csak azért, mert nem voltak benne bútorok. Valahogy az egész megnőtt. Csendes volt, világos. Beültünk a férjemmel abba a kis beugróba az ablak előtt, ahová régen is olyan sokszor. Néztük az utcán elvonuló kocsikat, kávéztunk és beszélgettünk. Olyan nyugodalmas volt az egész és nagyon jó. Az álmok persze nem hazudnak. Megyünk vissza. És örülünk neki.

Előre bocsátom, mielőtt bárki is elkezdene huhogni, hogy ő megmondta, hogy ne menjünk, és hogy nem lesz itt nekünk jó, egyáltalán nem bánom, hogy kijöttünk és ezt az évet egyáltalán nem tartom elvesztegetett időnek. Különösen nem a gyerekek szempontjából, akik elég jól megtanultak spanyolul. Olvasnak, írnak - nyilván nem olyan tökéletesen, mint angolul, de hát igazából csak fél évet töltöttek az itteni suliban, ahhoz képest nagyon is jó eredményeket értek el. A második harmadéves bizonyítványukban már egyetlen bukás sincsen, ami azért nagy szó, tekintve, hogy pont ugyanazokat a dolgozatokat írják, mint az anyanyelvi gyerekek, nyelvtanból, környezetből és szinte pontosan ugyanaz az elvárás is feléjük. Különösen Borsi hasít, neki már kettese sincs. Pedig a harmadéves környezet nem volt könnyű: ásványtant, meteorológiát, csillagászatról tanultak ebben az évben, sok-sok idegen szóval, amit magyarul sem ismert korábban. Bíborék tananyaga talán még nehezebb volt, Andalúzia közigazgatása, földrajza, nagyvárosok. Száraz, tömény anyag, nem éppen sétagalopp.
Ha őszinte akarok lenni, az egész Spanyolország nem volt sétagalopp, nekünk, felnőtteknek sem. A sok eső, ami amúgy a helyiek szerint se jellemző, a hideg tél, ami errefelé szintén nem mindennapos, és a sok betegeskedés, ami hónapokig lehetetlenné tett minden utazást, kirándulást. De hát ezek rajtunk kívülálló okok, nem is hibáztatok érte senkit. Ez így alakult, túléltük. Nyilván bárhol is töltöttük volna az idei telet, mindenütt szívás lett volna. Múlt héten a férjem Angliában járva még látott havazást. Április közepén. Ilyet ott se láttak évtizedek óta. Ha innen nézem, itt kifejezetten jó idő volt. A betegségeket se biztos, hogy másutt megúsztuk volna.
Ha pedig mérlegre teszem, hogy mennyi szépet láttunk, tapasztaltunk, akkor nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó kis emlék lesz ez az év. Egy hosszú, hosszú nyaralás.
Spanyolországnak valójában egyetlen igazi árnyoldalát tudom kiemelni, ám ez sajnos eldönti a kérdést, hol töltsük a következő évet: drága. Furcsa módon minden drágább errefelé, mint Angliában. Havonta döbbentünk meg a férjemmel azon, hogy bár nem élünk nagy lábon, és kifejezetten igyekszünk spórolni, dupla annyit költünk minden egyes hónapban, mint Angliában tettük. Igazából ez a fő oka annak, hogy nem maradunk. Nem telik rá.
Ha őszinte akarok lenni, sajnálom, hogy el kell mennünk, mert Spanyolország éppen most kezd olyan lenni, amilyennek elképzeltük. Reggeli a teraszon, délután bandázás a gyerekeknek az utcán (sokkal gyorsabban csinálják a leckét most, hogy már értik és segíteni se kell nekik!), fürdés a medencében, simogató napfény mindenütt. A város is éledezik a hosszú tél után - megjöttek az első turistacsoportok, reggel, ha futni megyek már nem üresek az utcák, szorgos pincérek rakodják ki az asztalokat oda, ahol még soha nem láttam, felseprik az utcákat, formára nyírják a pálmákat.
Persze vannak kellemetlenebb változások is. A Lidlben eddig 89 centért három fánkot adtak - mostantól csak kettőt. A piacon is drágább lett a gyümölcs és sokkal több a mozgó, utcai árus, akik másolt DVD-t és hamis Gucci szemüveget kínálnak. Hiába, no, ebből él az ország. A külföldiekből.
És ez azért sok indulatot gerjeszt mindkét oldalon.
Olvasgatom az expat fórumokat. Van egy bejegyzés: "Ezért utálom Spanyolországot." - címmel, egy angol pasi tollából, aki elmondja, hogy idejött sok pénzzel, nyelvtudással, négy évig próbálkozott, mindenütt lenyúlták, átverték a spanyolok, mikor munkát keresett, kiröhögték, és bár látszólag barátságosak vele a szomszédok, a mai napig idegenként kezelik. Megy is haza, ő ezt nem bírja, és soha nem akar visszajönni.
Sok hozzászólás van. Sokan osztják a tapasztalatait. Van egy lány, aki leírja, hogy milyen nehéz volt neki a suliban angolként a sok spanyol között. Bármerre ment, mindenütt kiabáltak utána: "Guiri" - ez itt a külföldiek gúnyneve. Nagyon nehezen fogadták be, éveken át kiközösített, csúfolt pária volt a suliban, és arra int minden szülőt, kétszer is gondolja meg, mielőtt idehozza a gyerekét, mert szenvedni fog.
Persze nagyon sokan védik a spanyolokat. Szintén angolok, akik elmondják, hogy milyen sok nagylelkű, igaz barátra találtak, hogy milyen szép ez az ország és nagyon jó itt élni. Persze hozzászóltak a spanyolok is, akik dühösen elmagyarázzák, milyen nehéz is az angolokkal, akik idejönnek, itt élnek évtizedeken át, és nem beszélnek többet egy "hola"-nál. Elvárják, hogy az iskolában, orvosnál mindenki tudjon angolul, megsértődnek, ha ez nincs így és ha valaki tolmácsol nekik, még egy köszönömöt se vetnek oda a végén. Nyugodtan haza lehet menni, ha nem jó itt, vetik oda nem is egyszer.
Persze az igazság az, hogy amit az angolok éreznek az nem valami különleges dolog - minden nap bevándorlók milliói tapasztalják meg világszerte, hogy bizony nehéz külföldinek lenni egy idegen országban, ahol nem érted a nyelvet, ha mégis, akkor sem tudod, mik a szokások, és bizony idegen maradsz még évek múlva is.
Nagyon kevesen voltak csak, akik józanok tudtak maradni ebben a vitában, hiszen senki se szereti, ha a népét támadják, és azt mondják, márpedig az angolok ilyenek, a spanyolok meg olyanok. Mert hogy ez nem igaz. Ilyenek is, olyanok is. Minden nemzetben vannak nagyon jólelkű, kedves barátságos emberek - és persze könnyű találni olyat is, aki csak át akar verni, és sebezhető, könnyen lenyúlható prédát lát benned, ha külföldi vagy. Mint ahogyan sokan azért jönnek ide, mert imádják az országot és a kultúráját - mások lenézik a lista délieket, önmagukat felsőbb rendűnek tartják, és azt szeretnék, ha körülöttük minden angol maradnak, csak épp több napsütéssel és olcsó piával. Ez a réteg valóban nem a legkellemesebb sehol a világon.
Nekünk talán szerencsénk volt, mert Angliában is nagyon sok jó fej, normális emberrel hozott össze a sors (és itt magyarokról beszélek) Spanyolországban pedig ugyan csak kevés magyart ismertünk meg (mindet imádjuk!) de a szomszédság az első pillanattól kezdve nyitott, befogadó és normális volt. A gyerekeinket se csúfolták, igaz, itt nagyon sok a külföldi az osztályokban, nem számít különlegesnek, ha valaki máshonnan érkezik.
Ilyen ez az egész Costa del Sol, a déli part tele van angolokkal. Egyes felmérések szerint majdnem félmillió angol él errefelé. Brutális nagy tömeg, vannak köztük mindenféle népek, jók és rosszabbak, okosak és kevésbé műveltek. Ehhez hozzájárul, hogy itt sem mindenki szereti a külföldieket, még akkor sem, ha pénzt hoznak. Bizony előfordul, hogy más ára van valaminek, ha spanyolul kérdezik és más, ha angolul. Egy angolnak, aki ilyet még soha nem tapasztalt, ez sokkoló lehet, én mint magyar kevésbé döbbenek meg. A spanyolok mentalitása bizony hasonlít a magyarhoz.
De nem ezért megyünk el. Nem azért, mert rossz lenne itt, és nem azért, mert nem tudnám elképzelni, hogy itt éljek. Valójában egyáltalán nem bánnám, ha maradhatnánk még, mert úgy érzem, hogy nagyon sok felfedeznivalóm maradt itt Spanyolországban. Rengeteg helyen nem jártunk még, számtalan ünnepet és szokást nem fedeztünk még fel, kellene több spanyol barát és persze a nyelvtudását az egész család csiszolhatná még.
Ha megkérdezzük a lányokat, hogy ők mit szeretnének, ők se tudnak egyértelmű választ adni: szívesen maradnának itt, de örülnek annak is, ha visszamegyünk Angliába. Abban mind egyetértenek: a suli ott sokkal élvezetesebb. De nagy előnye Spanyolországnak, a sok napsütés, hogy nincs kemény tél, klassz a lakás, a szomszédság, tetszik nekik, hogy  minden délután kimehetnek görkorizni és sok barátjuk van.
Mi annyiban tudunk segíteni nekik a változásban, hogy egyrészt maradunk a tanév végéig. Másrészt pedig megígérjük, hogy biztosan visszajövünk még. Nyaralni biztosan. De az se elképzelhetetlen, hogy pár év múlva ha elég pénzt gyűjtünk össze, akár megint ideköltözünk. Ki tudja, mit hoz a jövő. Még az is lehet, hogy ha újra felkerekedünk, akkor Franciaországba megyünk, hiszen az is régi nagy vágyunk.
Persze a költözés nem könnyű feladat, akárhányszor is fog bele az ember. Most például a macska és a hal sorsa az, amit el kell rendezni. Az biztos, hogy a hal marad és keresünk neki egy jó gazdát. De - bár nagyon fáj a döntés - valószínű, hogy a macska is jobban érezné magát, ha itt találnánk neki új családot, mintha kiszakítanánk a jó meleg Spanyolországból és magunkkal vinnénk először Magyarországra, aztán Angliába, ahol jóval hidegebb van. Meg aztán, ahogy én tudom, a macskák annyira nem viselik jól a radikális változásokat. Az biztos, hogy csak úgy nem hagyjuk sorsára.
Mindenesetre ha valaki igényt tart egy bájos aranyhalra (akváriumostul) és egy minden oltással rendelkező, nagyon barátságos, soha nem karmoló cicusra, akkor lehet jelentkezni.
Furcsa, hogy az örökös változást is milyen jól meg lehet szokni. Kicsit vicces is, ez már a harmadik olyan tavasz, ami arról szól, ki kell találni, mi legyen velünk, hová menjünk, mit csináljunk. De már nem idegesít. Valahogy megszoktam. Az életünk része lett a változás. Bízom benne, hogy végül minden jó lesz. Hiszen eddig is mindig így volt.

Itt vagyunk már több mint fél éve Spanyolországban és még mindig nem érezzük magunkat otthon. Olyan, mintha nyaralnánk. Ez jó is, rossz is. Attól függ, honnan nézi az ember.

Mert persze nyaralni jó. Sétálgatni a tengerparti sétányon, fagyit nyalni, étterembe ülni, kicsi tapasokat eszegetni, múzeumba járni igazán kellemes elfoglaltság. Amikor ilyeneket csinálunk, rendszeresen belém csap az érzés, hogy ez valami állati jó, itt kéne maradni örökre, olyan ez, mint a paradicsomban.
De persze nem lehet egy életen át nyaralni. Hiszen amikor az ember nyaral, máshogyan viselkedik, mintha ott él valahol, ha otthon van. Nem merül bele a helyi életbe, nem olvassa a helyi újságot, nézi a híradót, szóval teljesen máshogyan él, mintha odaköltözött valahová és ott meg akarja találni a helyét.
Az, hogy ez a nyaraló fíling ilyen erős bennünk, annak sok oka van. Egyrészt mi üdülőövezetben lakunk. Errefelé minden tengerparti városka ilyen. Nem mondom, hogy nem élnek itt spanyolok, de nagyon sok a külföldi. A boltok egy picit drágábbak, a választék egy kicsit kisebb és minden arról szól, ha kilép az ember, hogy vásároljon. Üljön be kávézni, egyen egy fagyikelyhet, vegyen egy nyakláncot, egy napszemüveget, egy szép sálat, képeslapot, könyvet, üdítőt.
Ebben nincs semmi meglepő, Spanyolország a turistákból él, válság ide vagy oda, nem is rosszul.
Ezt mi tudtuk, amikor ideköltöztünk. És vállaltuk.
Mert hát a tenger, az mégis nagy kincs. Minden nap látni elmondhatatlan gyönyörűség. Nem csak akkor, amikor süt a nap és kicsi hullámok fodrozódnak a fényben, hanem akkor is, amikor szürke és viharos és habtajték forrong rajta, vagy eső után vörösen, amikor belemossa a környékbeli vörös hegyek iszapját az áradat.
A gyerekeknek mindenképp előny, hogy faluban lakunk és nem városban. A nagy tér, ahol lehet szaladgálni, a nagy lakás, ahol kényelmesen elférünk, a nyugodtabb tempó, mind a város ellen szól, és eddig ez nagyon bejött nekünk. 
Meg aztán ne tagadjuk azt se, hogy turistaként kényelmes errefelé az élet. Angol expatként meg pláne. Spanyolországban ugyanis rengeteg angol él. Egyes becslések szerint olyan ötmillió. Logikus módon, rengeteg ember dolgozik azon, hogy kiszolgálja ezt a hatalmas, nagyon is fizetőképes tömeget. Van angol rádió, újság, ügyvédtől kávézón át, de még Iceland is, a teljes brit választékkal, ahol erős brit akcentussal beszélő pénztárosok dolgoznak, akik nem is beszélnek spanyolul.
Ennek a rendszernek az előnyeit mi is élvezzük. Az angol cserkészcsoporttal, a brit szisztéma szerint működő szurkolólány tanfolyammal, a logopédiai foglalkozással, ahol angolul beszélő beszédterapeuta foglalkozik Bíborral. Egészen addig, hogy ha eljön az este, és pihenni akarunk, bekapcsoljuk a tévét, ahol angol adást nézünk.
Nézhetnénk amúgy magyart is, ha nagyon akarnánk, de az nem vonz. A BBC műsoraiért viszont odavagyok. A lányok meg a Disney csatornát szeretik. Utóbbi spanyolul is van - de ha felvetem az ötletet, hevesen tiltakoznak. Azt mondják, egész nap a spanyolt nyomják a suliban, kell miért ne pihentetnék az agyuk este legalább egy kicsit?
Szóval benne is vagyunk a spanyol életben, meg kívül is rajta.
Nyilván azzal, hogy a lányok rendes spanyol suliba járnak, azért valamennyire bevonódunk. De például Bende ovija már nemzetközi hely, mindenféle náció keveredik ott. A tulaj és az óvónők spanyolok, de beszélnek angolul, a gyerekek között viszont van török, német, norvég és persze angol és spanyol is. Ő pedig mindenkivel megérteti magát valahogyan.
Szóval nyaralunk, és amikor az ember nyaral, akkor vannak elvárásai.
Például, hogy legyen jó idő és hogy mindenki legyen egészséges.
Ha ez a kettő megvan, akkor már minden rendben van.
Sajnos nálunk ez a kettő már jó ideje hiányzik.
Mióta ideköltöztünk, nem volt olyan hét, hogy mindenki egészséges lett volna. Szerencsére a gyerekek úgy tűnik lassan letudták az immunrendszerükre mért sokkot, de a férjem már másfél hónapja nyomja egyre durvábban.
Nyilván az se segíti a makacs köhögését, hogy olyan egy hónapja kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esik az eső.A szokásos nagyon durva, trópusi zuhé, amiben nem lehet kimozdulni sem, mert olyan, mintha vödörből öntenék. (Ennyit a tengeri levegő áldásos hatásáról...)
Persze nézem én a telómon minden reggel az időjárás jelentést, és látom, hogy másutt sincs még jó idő. Angliában és Magyarországon is esik a hó. Márciusban.
Rémes.
Ahhoz képest ez istenes, mert amikor eláll az eső, egy óra alatt felszáradnak a melegben a pocsolyák és mehetünk nagyokat sétálni.
De azért az eső akkor is undorító. Különösen akkor, ha nyaral az ember.
Mint mi, most.

Származási hely: Három gyerekkel irány Spanyolország!

Tegnap múzeumba mentünk a lányokkal. Kivételes helyzet van most: szünet az iskolában, de Bende ovijában nem. Tehát eljött az idő, hogy most olyan nagyoknak való programot szervezzünk, mint a malagai Picasso Múzeum. Régóta kinéztük már, de halasztottuk, mert nem ígérkezett Bendebarát programnak. Kép, kép hátán. Kettő perc alatt szaladt volna végig rajta. A lányoknak viszont mindenképp szerettük volna megmutatni, hiszen ők már elég nagyok ahhoz, hogy élvezzék.

A múzeum közepes siker volt. Borsinak nagyon tetszett, egyszerűen rajongott érte. Bíbor rá is szólt, hogy ez már nyalizás, hagyja abba. Neki ugyanis kicsit se tetszett Picasso, egyszerűen nem értette, hogy ha valaki TUD festeni, akkor miért nem csinálja? Talán megőrült? Levágták a jobb kezét és kénytelen volt ballal festeni? Én nagyon élveztem, hogy ennyire másként látják a képeket, együtt lelkendeztem a kisebbikkel, lelkesen magyaráztam a nagynak. Az kicsit sem zavart, hogy ennyire másként gondolkoznak Picassoról, hiszen ő egy nagyon nehezen befogadható, eléggé vitatott művész. Bíbor pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amit a korabeli műkritikusok, Borsi meg pont úgy látta a képeket, ahogyan egy modern művészettörténészek. Az, hogy most csak rájuk kellett figyelnem, és nem kellett Bende után rohangálni, nagy öröm volt, különösen, mert ritkán adódik ilyen.
De az örömömet folyamatosan rontotta a mód, ahogyan a teremőrök néztek ránk.
Előrebocsátom, Spanyolországban a fegyveres erők nagyon szeretnek demonstrálni. Gyakran ellenőrzik például a kocsikat. Minket a három gyerekkel nem nagyon szoktak megállítani, de viszonylag gyakran futunk olyan útlezárásokba, hogy 3-4 rendőrautó lefoglal egy sávot a körforgalom előtt és minden kocsiba belenéznek, ahogy lelassít. Nekem döbbenetes, hogy ezeknél a rendőröknél gyakran gépfegyver is van. Ez erős túlzás szerintem és nem is érzem magam tőle komfortosan.
A múzeumban is hasonló érzésem volt, amint beléptünk. Átvilágították a táskánkat, amit bevittünk, és pisztolyos, gumibotos rendőr állt az egyik lépcső tetején is, ahol felmentünk. Elhiszem én, hogy Picasso művei nagyon értékesek, de hát könyörgöm, ez csak egy múzeum, nem is olyan hatalmas és jelentős.
De a teremőrök arcán ugyanazt a "rettentő fontos vagyok" kifejezést láttam, amit nem szeretek. Mert jobban érzem magam, ha mosolyognak rám, ha a lelkes csemetéim vezetgetem. De ezek nem mosolyogtak. És olyan nagyon gyanakodva néztek ránk miközben mentünk teremről teremre. Mondjuk rajtunk kívül csak nyugdíjasok voltak, nyilvánvaló volt, hogy mi vagyunk itt a gyenge láncszem. Láttam rajtuk, hogy alig várják, hogy ránk szólhassanak, és aztán megtörtént a fegyelemsértés is: az egyik gyerek túl közel hajolt az egyik képfelirathoz. Nem képhez. Felirathoz.
Oda is pattant rögtön egy nő és kezdte magyarázni, hogy azért vigyázzunk a gyerekekre, meg ezek mégiscsak Picasso festmények.
Én nem is válaszoltam, mert igazán nincs mit mondanom ilyen esetekben. A gyerek nem ért hozzá semmihez, nem tett rosszat, közel hajolt - urambocsá, lehetne rosszul látó is. Mondjuk nem az, de nem értem, hogy ezzel mi bűnt követett el. (Viszont hálát adtam a sorsnak, hogy nem Kisbendével érkeztünk, mert akkor tuti megbotoznak minket, annak ellenére, hogy nincs kiírva, hogy kiskorúaknak tilos a bemenet.)
Szerintem amúgy tényleg jobb ilyenkor ha semmit nem mond az ember, mert a fene se akarja elrontani a múzeumi élményt. A gyerekek nem is vették a lelkükre a dolgot. Mi sem igazán. Pici volt a múzeum, nem sokkal utána mentünk is ki. Beültünk egy közeli étterembe (szintén Picasso volt a neve, a kaja meg isteni.) Direkt napos asztalt kerestünk, mert szerettünk volna kinn ülni az utcán, és azért hideg volt.
Kihozták a kaját és persze azonnal összehasonlítottuk az angol éttermi élményeinkkel. Mert itt minden olyan finom volt, olyan különleges, könnyed, kellemes. Angliában meg olyan nehéz a koszt, mindenhol pie-t lehet kapni, párolt zöldséggel. Igazából azt is szívesen eszem, jóllakat, finom - de azért nem egy kulináris élmény. Spanyolországban sem ötcsillagos éttermekben eszünk, mégis minden egyes fogásban van valami különleges, a tálalás meg mindig gyönyörű. És ez nagyon feldobja az ember hangulatát.
De ez a múzeumi élmény azért mégiscsak bökte a csőröm. Mert hát miért van az, hogy Angliában soha, semmiért nem szóltak ránk? Hogy senki nem akart minket fegyelmezni? Hogy tudtak mosolyogni a teremőrök, és ha látták, hogy egy gyerek érdeklődik, vagy lelkes, még meséltek is neki? Gumibotos teremőrt még a Leonardo képek mellett sem láttunk.
Én azt szeretem, ha egy múzeumban helyük van a gyerekeknek. Ha le tudnak ülni, amikor elfáradnak, és az se baj, ha esetleg a márványpadlóra fekszenek, vagy ott mászkálnak. Mert szerintem múzeumba járni jó, és már kicsi korban is nagy élmény. És nem fegyelmezni kell őket, hanem bevonni, feladatos könyvekkel, színezőkkel, érdekes történetekkel és mosollyal, az nem kerül tényleg semmibe.
Hangsúlyozom, Bendét mi se hoztuk, de nem a múzeumot akartuk védeni, (ugyanis nem elvárható szerintem, hogy kisgyerekes szülők babysittert fogadjanak, csak mert múzeumba akarnak menni, vagy évekig ne tegyék) hanem mert ez nem az ő érdeklődési területe lett volna és most szerettünk volna most a lányokkal lenni, és ez egy éppen nekik való élmény volt. Korban is. És tényleg normálisan viselkedtek, már nem ovisok, nem rohangáltak visítozva, nem ugráltak, semmi illetlent nem követtek el, mégis úgy figyeltek minket, mintha lopni jöttünk volna.
És ez rossz érzés volt. Merthogy ők kérem a jövő múzeumba járói, akiknek most kell megcsinálni a kedvet ahhoz, hogy később is jöjjenek, nem aztán sírni, hogy ez a mai ifjúság nem érdeklődik a művészet iránt.
Szóval miközben ott ültünk az étteremben és beszélgettünk ételekről, múzeumokról és a különböző országok közötti különbségekről, a nap egyre erősebben sütött. Olyannyira, hogy végül meg is fájdult tőle a fejem. Csalókán erős a nap, hiába jönnek a felhők, simán napszúrást lehet tőle kapni februárban is. Nekem sikerült egész délutánra kiütni magam, hiába vettem be fájdalomcsillapítót, semmi nem segített. Ehhez aztán hozzájött még a front is. Éjjel megint mennydörgésre ébredtem. Leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és olyan hangosan morgott az ég, hogy nem lehetett visszaaludni. Persze öröm az ürömben, a vihar hozta a meleget is, ma már sokkal jobb idő lett.
A gyerekek kis tanulás után lementek hát teniszezni. Most, hogy szünet van, minden nap lemennek a lakóparkon belüli pályára játszani. Egyre jobban megy nekik, bár ez még csak azt jelenti, hogy időnként már eltalálják a labdát. De élvezik. Kinn vannak a szabadban.
Angliában ez nem lenne. Ott a szabadtéri program nem ennyire egyszerű, nincsenek haverok a szomszédban, akikkel el lehet menni bandázni, sátrat verni az utca végében, vagy felmászni az utca végén álló hegyre, ami ugyan nem veszélyes, de gyerekszemmel nézve mégiscsak kaland. A macska is nagy élmény, Bíbor felelősségteljes állattartó lett, minden reggel első dolga enni adni a cicájának, délután vagy macskasimi idő (kis uzsival) és nagyon élvezi ezt a felelősséget.
Amikor ezt látom, úgy érzem, hogy itt nagyon jó gyereknek lenni.
Amikor múzeumba megyek, úgy érzem Angliában jó gyereknek lenni. (Meg az iskola is jobb ám ott!)
Amikor hazamegyek, és látom milyen jól érzik magukat a nagyszülőkkel, unokatesókkal, akkor meg úgy érzem, hogy mégiscsak otthon lenne a legjobb nekünk.
Csak hát mindez nincs egy helyen.
Szörnyű dolog ez az összehasonlítás. Akaratlanul is megtesszük, de persze tudatosan is, főleg mert sokan kérdezik, hogy akkor mégis hol jobb.
De nincsenek válaszok.
Mindig ott dörömböl bennünk is a kérdés, vajon hol is lenne jobb nekünk, melyik országban.
De persze nincs rá jó válasz.
Idén sem. 

A háttér nem egy festmény. Ez a színorgia a kilátás az erkélyünkről.

Nehéz dolog Spanyolországról írni, mert hát mi újat tudok mondani azoknak, akik már nyaraltak itt? A napfény, a tenger nem újdonság az embereknek, akkor meg mit áradozzak róla? Pedig tényleg meguntatatlan. Minden nap gyomorba vág az érzés, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez az ország.

Pedig reggelente sötétben ébredünk. Errefelé ugyanis 8-kor még nem jön fel a nap. Éjszaka pedig lehűl a lakás. A márványpadló se melegít. Nehéz kibújni az ágyból. De muszáj. Az iskola 9-kor kezdődik. Igaz, itt nem veszik olyan komolyan a késést. Aki később esik be, azt nem írják fel, nem kap büntetést, még azt se kell mondania, hogy bocsánat. Bemegy az osztályba és leül a helyére. Ennyi.
Nem is látni a suli felé kétségbeesetten rohanó gyerekeket, még csöngetés után sem. Ha így sikerül beérni, akkor ez történt. Igaz, múltkor Borsiéknál épp a tanár bácsi késett fél órát. A gyerekek addig kinn játszottak az udvaron. Tökre örültek a plusz szünetnek. Ebből se csinált senki gondot.
Mi persze soha nem késünk. Magyar szokás szerint ott vagyunk 10 perccel korábban. Még akkor is, ha nehezen megy a reggeli készülődés, pont azért, mert sötétben indul. Ahogy reggelizünk, öltözünk, úgy oszlik a félhomály a lakásban és lesz egyre világosabb.
A legrosszabb pillanat mindig az, amikor kinyitjuk az ajtót, hogy elinduljunk. Mert minden reggel azt várom, hogy amikor kinyitom az ajtót, majd megcsap a hideg. Hiszen január van. Meg kora reggel. Meg sötét.
És minden nap meglepődöm azon, hogy mindez nem igaz.
Hogy meleg van kinn. Hogy a tenger felől meleg, afrikai szellő érkezik. Virágillat. Aztán elindulunk a suliba és egy darabig csak megyünk lefelé, a tenger irányába. Minden reggel megcsodáljuk, ahogyan felkel a nap és az aranyszínű fény végigsöpör a parton. Rózsaszínűek a felhők és csiripelnek az ébredő madarak. Minden egyes napon, kivétel nélkül ettől olyan földöntúli boldogság tölt el, hogy arra nincsenek szavak. Ilyenkor tudom, hogy itt jó, hogy miért is vagyunk itt, és hogy ez maga a földi mennyország.
Aminek persze vannak árnyoldalai is. Az egyik, hogy a spanyolok nem sietnek. A boltok ilyenkor, reggel még nincsenek nyitva. A legtöbb csak 9-kor engedi be a vevőket - tehát az elképzelhetetlen, hogy suli előtt veszünk még egy kiflit vagy sütit a péknél. Sem a szupermarketek, sem a kisboltok nem csaptak le erre a lehetőségre. Pedig ebédet vinni kell, mese nincs, de ezért az előző nap kell kigondolni. Na jó, a suli előtti édességbolt az nyitva van, ilyenkor bonyolítja le a napi forgalma felét (a másikat 2-kor, amikor kijönnek a gyerekek) Nyalókát, rágót és gumicukrot azt be lehet szerezni. Kakaós csigát és tejet nem.
A reggelizőhelyek többsége 10 előtt ki se nyit - nem volt könnyű találnom egy 9-kor nyitó kávézót, pedig hetente kétszer várnom kell még fél 10-ig, amikor elkezdődik a spanyolórám. De most már ez is van. Kettő törzshelyem is van, váltogatom, mikor, mihez van kedvem.
Az egyik ott van a város közepén. Ha spanyolos a kedvem, ide megyek be. Itt minden spanyolul van. A tévéműsor, az emberek, a pincérek és a kaja is. Húsos szendvics, tortilla, presszókávé a menü. A pincérnő édesemnek szólít és türelmesen mosolyogva megvárja, ameddig kinyögöm, mit szeretnék.
A másik hely Bende ovija mellett van, Magánovi, több benne a külföldi, mint a spanyol. Ehhez igazodik a kávézó is. A tulaj egy angol pasi, szerintem nem is beszél spanyolul. Nem is hallok körülöttem egy spanyol szót sem. Mindenki angolul nyomja. A kaja persze angol reggeli, tejes tea és habos kapucsinó. A tulaj csak annyit kérdez: a szokásosat? És már hozza is.
Olyan ez a város, mintha két valóság is lenne benne. Egy angol és egy spanyol. A kettő között nincs keveredés. Legfeljebb a suli előtt, ahová angol és spanyol gyerekek egyaránt járnak. Vagy itt a ház előtt, ahol mindenféle náció közösen  bulizik délutánonként. De máshol vásárol, máshogyan él az angol és a spanyol. Én, mint magyar csak nézek ide és oda és csodálkozom.
Ahhoz képest, hogy a spanyolok nem beszélnek nyelveket, errefelé az angollal meglepően jól el lehet boldogulni. Vannak álláshirdetések a környéken, amikhez nem is kell tudni spanyolul. Vannak boltok, ahol nem beszél senki spanyolul. Furcsa módon még sehol nem éreztem hátrányát, hogy nem beszélem a nyelvet, nem is vagyok rákényszerítve, hogy megtanuljam.
Nem is sok esélyem lenne rá, mert a tanfolyam, ahová járok botrányosan unalmas. Az egyetlen előnye, hogy közel van. De már nézegettem, hogy pár buszmegállóval arrébb két nyelviskola is van. Az egyikben felsőfokú angolt is tanulhatnék. Perverz módon ez is felmerült bennem. (Miért is ne, ilyet Coventryben amúgy se találtam? És itt legalább annyit használom a nyelvet, mint ott...)

A gyerekek viszont fejlődnek, mint a rakéta. Borsi már a második spanyol könyvét kezdi olvasni. Persze kötelező olvasmány. Szerintem a felét se érti, de ő persze élvezi a kihívást. A megszokott Borsis stílusban nyomja. Hangosan felolvas minden nap négy oldalt. Azt állítja, a lényeg megvan neki. A hazahozott feladataiban is egyre kevesebb segítséget kér - amit lehet, egyedül csinál meg, és ritkán érti félre. A dogákat is írja, mint a többiek, nyelvtanból, környezetből. A 10-ből 7-8 pontokat szerez. Vannak anyanyelvi gyerekek is, akik rosszabbat írnak, szóval büszkék vagyunk rá.
Bíbor kevésbé lelkes. A spanyol tetszik neki, de azt nem kedveli, hogy elvárnák tőle, hogy többet beszéljen. Majd ha megtanul, magyarázza a tanárnak, persze angolul. Merthogy ő nem akar bénán vagy hibásan spanyolul beszélni, nehogy kinevessék. Csak ha tökéletesen megy. Igen, ő ilyen. Angliában is ezt csinálta, de aztán megszólalt, és a tanárok nem győztek csodálkozni, mennyit beszél ez a csendes kislány. Szerintem itt is megbánják majd előbb-utóbb, hogy beszéltetni akarják. Igaz, ő az angollal mindent elér, ezért kevésbé szorong az ügyön. Egy nyelvet már megtanult, menni fog a következő is. Nem érti, hogy a tanárok miért sürgetik.
Lassan megtanultuk a leckehalmot is kezelni. Már nem esünk minden nap kétségbe, különösen mert kiderült, hogy azért ilyen sok, mert azt az órai munkát is meg kell csinálniuk, amit akkor hagynak ki, amikor a külön spanyolon vannak. Ha már jobban megy a nyelv nekik, és nem kell külön nyelvórára járniuk, akkor lehet, hogy semmi leckét nem hoznak majd haza.
Addig is bevállaltunk a pénteki Brownies mellé két újabb elfoglaltságot. Csütörtök délután van egy iskolai különspanyol, 4-től fél 7-ig. (két és fél óra!!!) Ilyenkor meséket olvasnak, beszélgetnek. Szeretik.
De hogy a sport se maradjon ki, tegnap belekóstoltunk a vezérszurkolásba. Nem messze van ugyanis egy cheerleader kurzus. Mondanom kell kell, a British Cheerleaing Association szervezésében, az ő órarendjüket követve, brit tanárral, brit gyerekekkel (két norvég is volt) és brit árakon. Elképesztő összegért. Persze a csajoknak tetszett, mert minden benne van, amit szeretnek: mozgás, ugrálás, zene, tánc, akrobatika. És persze pomponok.
Persze angolul.

Itt Spanyolországban.
Megáll az ész, ha belegondolok.
Most már csak azt nem tudom, hogy vajon ez mindenütt így van? Budapesten is van egy underground angol közösség egy csomó programmal, amit mi, magyar őslakosok észre sem vettünk? Tök jó lenne kideríteni...
Majd ha hazamegyünk... egyszer...

Szeretem, hogy itt mekkora közösségi élet van. Persze ma különleges nap volt. A hároméves Sebastian szülinapja, aki két lakással arrébb lakik és akinek a szülei nagy utcapartiit csaptak, meghíva az összes itt lakót. Délben elkezdett gyülekezni a társaság. A pasik söröztek,a  csajok dumáltak, a gyerekek szaladgáltak, motoroztak és bicajoztak. Mint minden délután. Csak ma volt pinata és torta is. A rendszerint estig tartó lazulás azonban ma korán véget ért és négy körül mindenki hazasietett. A lelkünkre kötötték, hogy mi is szedjük a lábunkat, és menjünk a szomszéd nagyvárosba, Fuengirolába. Mert jönnek a háromkirályok.

Persze olvastunk már otthon is róla, hogy Spanyolországban ez az igazán nagy buli, az év csúcspontja, amikor ajándékot kapnak a spanyol gyerekek. Nem is értik ők igazán, miért ülik mindenütt másutt Jézus szülinapját - hiszen ő egy kisbaba. Nem ő hoz ajándékot, neki kell vinni. És ezt a háromkirályok teszik meg, akik január 6-án érkeztek a kisdedhez a hagyomány szerint. És ennek emlékére kapnak ajándékot a gyerekek is Spanyolországban. Többet, mint karácsonykor.
A mi karácsonyi hagyományokról szóló könyvünkben úgy szerepelt, hogy a királyok hajón érkeznek és ünnepélyes felvonulás közepette cukrot dobálnak a gyerekeknek. Ditke figyelmeztetett is rá, hogy ne felejtsünk el zacskót vinni, de én csak csóváltam a fejem. Ugyan már zacskó. Nem tud három ember annyi cukrot dobálni, hogy ahhoz zacskó kelljen. De azért elmentünk. Noha be kell vallanom, hogy nem vártunk tőle sokat. Még karácsony előtt a helyi piacra is megérkeztek a háromkirályok, és nem voltam elájulva tőlük. Három jelmezes pasas körbejárta a piacot, aztán leültek a színpadra és az eléjük vonuló gyerekek kezébe nyomtak egy-egy csokit. Felejthető élménynek tűnt.

Bíborka

De a szomszédok annyira lelkesek voltak, hogy mi is átmentünk Fuengirolába, ahol már lezárták a főutat és óriási tömeg volt az utcán. Rengeteg gyerek, óriási nylonzacsikkal a kezükben.
- A helyiek tudnak valamit... - vonta le a következtetést a barátnőm és kiosztotta az otthonról hozott zacsikat a gyerekeinknek. Csak a biztonság kedvéért. Mindenki őrült izgatott volt, a várakozás ott feszült a levegőben, pláne, amikor az utca végén feltűnt egy rendőrautó. A felvezető autó. Aztán jött egy vonat, és aztán egymás után a színpados, jelmezes, figurákkal teli karneválos kamionok.
Hatalmas mesebeli szobrokkal a platójukon és sok-sok gyerekkel, akik annak a mesealaknak öltöztek be, akinek a kamionján ültek. Volt itt Dóra, Z a hangya, Scooby Doo, Pocoyo, Spongyabob, Tiana hercegnő, Alice csodaországban és még millió másik. Csak jöttek-jöttek végeláthatatlan sorban és minden autóról tonnaszám szórták a cukorkát a rajta ülő gyerekek. A sok várakozó gyerek meg sikoltozott az örömtől és kapkodták a lehulló cukorkákat és pakolták a zacskójukba.

Borsika

Kicsit amúgy félelmetes volt, mert azért nem kellemes, ha azt embert fejbetalálja egy savanyúcukor, de senki nem panaszkodott az efféle balesetek miatt.
A lányok a vadászat örömétől megrészegülve vércseként csaptak le a lehulló cukorkákra, négykézláb mászkáltak a földön, vagy épp ugráltak, ahogyan kellett, és csak pakolták és pakolták a cukorklákat a zacskóikba. Bende számára kicsit félelmetes volt ez a nyüzsgő gyerektömeg. Örömmel rakosgatta a hátizsákba, ha valami épp a lába elé esett, de nem akarta belevetni magát a forgatagba, inkább apa mellett maradt, amit nem bántuk. De én azért kicsit féltem, jut-e neki elég élmény, elég cukor. Így helyette is kapkodtam a cukrot és dobáltam a lába elé, hogy legyen mit felvennie.
De nem csak én gondoltam rá. Szinte minden kocsit kísért felnőtt is, akik ahogy én láttam, kifejezetten ügyeltek arra, hogy a Bende korú kisebbek ne maradjanak ki a buliból és gyakran odajöttek hozzánk és kifejezetten Bende kezébe nyomtak egy marék cukorkát.
A legnagyobb sikoltozás persze mindig akkor jött, amikor feltűnt egy király a háromból. A kocsi tetején ülő királyok ugyanis szó szerint két kézzel szórták a cukrot mindenfelé a gyerekek nagy-nagy boldogságára, akik sikongatva skandálták az adott király nevét és kiabálták, hogy még, még. Az meg nevetve dobálta, számolhatatlan mennyiségben.
Majd egy órán át zajlott a felvonulás, és amikor vége lett, éreztem, hogy szó szerint ragad a beton a cukortól, mindenütt széttaposott, otthagyott cukorkadarabok és papírok hevertek a földön. De két perccel utána jött is a takarítóbrigád, szóval minden hamar tiszta lett. A mi gyerekeink meg még rájöttek, hogy az út menti virágok közé egy csomó cukor hullott, amit mások nem vettek észre, így még ott is tartottak egy gyors szemlét.
Otthon megmértük: a mi eredményünk másfél kilónyi keménycukorka. Tekintve, hogy amúgy nem szoktunk ilyet se venni, se enni, őrült nagy mennyiség. A lányok 4-5-t elszopogattak, Bende még kicsi hozzá, így ő nem kapott, igaz, nem is kért. Fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek vele - talán elrakom Halloweenig. Majd kiosztjuk a trick-or-treatelőknek. Hacsak nincs valakinek addig valami jobb ötlete...

Ameddig csak beszéltünk róla, hogy spanyol suliba íratjuk őket, a lányoknak elég nagy arcuk volt. Ha kérdeztem őket, csak legyintettek, ugyan már, ez nem félelmetes, átélték ezt Angliában is, nincs mitől rettegni. Aztán ahogy közeledett a suliba indulás napja, persze egyre fogyott a bátorságuk. Tegnap este már nagyon izgultak, és ettől persze nekem is összeszorult a gyomrom. De amikor ma délután hazajöttek az első spanyol iskolai napjukból, mind fellélegeztünk – mert élvezték. És alig várják, hogy holnap újra mehessenek.