Három gyerekkel irány Spanyolország!

Ahogy elkezdődik a tél menetrendszerűen megtelik a postaládám a tengerpartra vágyó blogolvasók kérdéseivel: milyen Spanyolország, induljanak-e útnak, jók-e az iskolák, kell-e spanyolul tanulni, és főleg: hogyan találjanak munkát. 

Mint már nagyon sokszor leírtam: én nem dolgoztam Spanyolországban, így se munkakeresési, se munkavállalási tapasztalatom nincsen. Ám az igaz, hogy rengeteg embert ismerek, akik ott élnek, így van némi, távoli fogalmam arról, hogy milyen kinn a helyzet és gondoltam okosabb, ha egy blogbejegyzésben válaszolok a gyakori kérdésekre, mintha egyesével írom meg mindenkinek:

1. Muszáj tudni spanyolul? Igen, ez sok ember fejében még mindig kérdés. Hogy kell-e egy adott ország nyelve, ha odaköltözik az ember. Nos, én úgy éltem Spanyolországban, hogy nem beszéltem ez igaz. A férjem viszont igen, és nagy segítségemre volt egy régi barátnőm is a tolmácsolásban, akivel együtt mentünk ki. Nélkülük elég elveszett lettem volna, különösen a hivatalos helyeken, iskolában, önkormányzatnál, ingatlanirodánál - mert nem igaz, hogy a spanyolok mind beszélnek angolul. De nem is az ügyintézés volt számomra az igazi gond (azért azt megoldották a többiek) inkább a mindennapi élet. A szomszédok, akik barátságosan köszöntek, próbáltak beszélgetni, és akiknek eleinte egyáltalán nem, és később is csak nyökögve tudtam válaszolni, az iskolában a tanárok, a bolti eladók. Szar dolog ám nem érteni, mi folyik körülötted. Még úgyis, hogy hangsúlyozom: én nem dolgoztam kinn, nem kerestem munkát, így valójában nem sokkal voltam több, mint turista. Kaját rendelni, köszönni, WC-kulcsot elkérni profin tudok spanyolul, és ez a mindennapok során általában elég volt. Ha valaki csak ennyit akar kommunikálni a világgal, akkor való igaz: nem kell tudni spanyolul.

2. De én tudok angolul/németül! Az nem elég? Persze elég lehet, főleg ha olyan munkád van, hogy tárt karokkal várnak egy multinál, ahol nemzetközi a társaság. És igen, vannak olyanok is, akik a jég hátán is megélnek: egy megnyerő mosoly, a rugalmasság, az agilis természet itt is hozhat szerencsét. Tény, ismerek olyan embert, aki német nyelvtudással, spanyol nélkül kapott itt munkát, és jól megélt belőle. De az ilyen munka ritka, mázli kell hozzá, és tudni kell, hogy amennyiben akad egy spanyol, aki feleolyan jól is megcsinálja amit te, azonnal lecserélnek. Most komolyan, ha te munkaadó lennél, alkalmaznál egy albánt, aki azt se érti, hogy ablakot kell pucolni, vagy WC-t? Más kérdés, hogy sokan jönnek ki spanyoltudás nélkül, és igaz, hogy anyanyelvi környezetben könnyebben ragad a nyelv. Mindenkinek egyedül kell eldöntenie, bevállalja-e ezt a nem kevés stresszel járó tanulási folyamatot, és van-e elég pénze, hogy kibírja a munkanélküliségben töltött hónapokat.

3. Tényleg olyan nehéz munkát találni? Igen, a számok igazat mondanak: Spanyolországban tényleg 20-30%-os a munkanélküliség, és ha felvesznek valakit, akkor mindig inkább spanyolt, mint külföldit. Itt is van minimálbér, van fekete munka, és nehéz állandó szerződést kapni. Persze jó szakmával, nyelvtudással (az orosz az igazán menő!!!), sok befektetnivaló pénzzel el lehet indulni valamerre. De azért a tapasztalatok szerint fél-egy év munkakeresést simán bele kell számolni a kezdő-költségekbe.

4. Segítenek a kinti magyarok? Hát attól függ, mit akarsz tőlük. Munkát, lakást, pénzt nem fognak adni, és ügyintézni se fog veled senki ingyen elmenni, mint ahogyan tolmácsolni sem. De szerintem ez érthető, mert nem is elvárható egy ismeretlen embertől, csak azért, mert ott él, ahol te is szeretnél.
Ráadásul az elmúlt években rengetegen jöttek ki Spanyolországa nyelvtudás, pénz, tapasztalat és azt kell mondjam józan ész nélkül. Nagyon jó spanyolországi magyar Facebookos közösségek vannak, akik többször összefogtak már azért, hogy egy-egy bajbajutott embernek pénzt gyűjtsenek, munkát találjanak, lakást biztosítsanak. De hát az ilyen bajbajutottakból egyre több van, és bizony ezzel párhuzamosan csökken a segítő kedv is, főleg mert a volt szegény szerencsétlenekről a végén mindig kiderül, hogy szinte soha nem a körülmények áldozatai, és vastagon és brutál felelőtlenül benne vannak a balsorsuk alakulásában. És bizony az is gyakran megtörtént, hogy durván visszaéltek a segítő emberek jószándékával, adósságokat hagyva tűnnek el maguk után, esetleg még loptak is attól, aki befogadta őket. Szóval mindenki egyre óvatosabb, a hírek pedig a csalókról a net segítségével gyorsan terjednek.
Ne csodálkozz hát, ha a "nem beszélek spanyolul, minden munkát elvállalok, segítsetek" tartalmú posztokra valóban csak vaskos cikizés fog érkezni válaszul. Ám ha értelmes kérdést tesz fel az ember (hogyan kell NIE számot szerezni, melyik a jó net-szolgáltató, mennyi idő alatt tanul majd meg a gyerekem spanyolul) arra nagyon hasznos, jó tanácsokat fogsz kapni.

5. Megéri kiköltözni? Nehéz kérdés. Aki arra gondol, hogy valóban olyan szép-e a tengerpart, mint a képeslapokon, annak elárulom: tényleg. És jó az idő is, és szuper klassz dolog decemberben mezítláb a tengerparton sétálni. De aki munkát keres, és arra kíváncsi, tud-e majd félretenni, annak nincs jó hírem. Az általam ismert magyarok, hacsak nem orvosok vagy programozók, akkor általában rossz fizetésért szar munkát végeznek. Sokan egyik napról a másikra élnek, a magyar vállalkozások többsége pedig tapasztalat, piacismeret híján 2-3 év alatt csődbe megy. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ember van a spanyol ismerőseim között, aki tisztességesen meg tud élni, minden fejfájás nélkül. A fizetések EU-s átlagban nézve alacsonyak, ha ebből levonjuk a lakásbérlés, megélhetés költségeit, kevesen tudnak ebből félretenni és nagyobb összeggel hazatérni.Szóval ez nem olyan, mint Anglia, ahol egy mosogató is segíteni tudja az otthon maradt szüleit és a béréből kifizeti a devizahitelét. Viszont cserébe itt van tengerpart, a pálmafa és a nyugalom. Hogy ez megéri-e, azt mindenkinek egyedül kell eldöntenie.

6. Nehéz lakást bérelni? Nem. Sok lakás van, nem is olyan megfizethetetlenül drágák. De otthonról nem fogsz tudni foglalni, és nem is ajánlanám, mert a képek csalókák, bár az ingatlanok általános állapota azért nem olyan rossz, mint Angliában, ahol penész nélküli lakást találni szinte lehetetlen. A spanyol ingatlanok nagyobbak, szebbek - de mivel a spanyolok nem egy netszerető népség, sanszos, hogy válaszolni se fognak az ingatlanosokhoz írt emiljeidre. Ami érthető - aki nincs ott, az nem igazi ügyfél, miért is pazarolnák rá az energiájukat. Ráadásul ami neten fenn van, az többségében már rég elkelt. A friss ajánlatok az irodákban vannak, amiből nagyjából minden sarkon akad egy. De ha hosszú távra tervezel, kell NIE szám (amit manapság egyre nehezebb és macerás beszerezni) és pénz. Nem kevés pénz. Mert gyakran az első hat hónapot egyben kell kifizetni, plusz a kauciót. Cserében a lakások többsége teljesen felszerelt, még ágynemű is van benne.


7. Te mit tanácsolsz, menjünk? Bocsássatok meg, hogy ezt mondom, de az ilyen kérdésektől lefejelem az asztalt. Hát mit tudom én, hogy neked megéri-e? Nekem jó volt, mert csodálatos volt egy medencés házban a tengerparton élni - de hogy megérte-e? Állati drága volt, nagyon sok pénzt elköltöttünk, és még spanyolul se tanultam meg a végére. Sorolhatom a negatív és pozitív dolgokat napestig, de dönteni nem tudok senki helyett és nem is akarok. Szerintem Spanyolország jó hely, de ha nem beszéled a nyelvet és csak a tengerpart miatt mennél, akkor Horvátország közelebb van, onnan stoppal hamarabb hazajutsz, ha elfogy a pénzed.

+1. Hol keressek munkát? Én ugyan nem kerestem munkát, de a barátnőmtől elkértem az ő linklistáját, amit közzé teszek. Ő ezeken a portálokon keresgélt 2013-ban. Lehet, hogy van olyan link, ami elavult, és bizony sok olyan is van, ami nem munkát kínál, csak emilcímet gyűjt, de aki akar tehet velük próbát. Azt érdemes tudni, hogy az online munkakeresés Spanyolországban nem divat, a munkák fele fel se kerül a netre, és ha kiválasztanak és visszajeleznek, általában másnap kell bemenni interjúra, tehát Magyarországról nem érdemes jelentkezni, mert nem rugalmasak. De mindenkinek sok szerencsét! És igen, ne legyen meglepetés, a legtöbb honlap spanyolul van. Merthogy ez Spanyolország.

Megrögzött könyvesbolt-junkie vagyok. Ha meglátom, hogy valahol könyvek vannak, szinte remegni kezdek a vágytól, hogy beléphessek, aztán pedig órákon át tudom tapogatni, szagolgatni, lapozgatni a könyveket, teljes extázisban. Ritkán jövök ki üres kézzel. De Spanyolországban bajban voltam, és nem csak amiatt, hogy a spanyol tudásom nem elég egy könyv elolvasásához (ez egy vérbeli könyv-függőt nem tart vissza a vásárlástól) hanem mert könyvesboltot találni Spanyolországban nem is olyan egyszerű.

Ezzel először a Kanári szigeteken szembesültem olyan tíz éve, amikor a barátnőm megkért, hogy ugyan már, vigyek a gyerekeinek pár spanyol nyelvű mesekönyvet. Nem tűnt ez valami nagy kihívásnak, hiszen Tenerifén elég nagy élet van, bolt meg aztán millió. De könyvesbolt? Na, azt nem találtunk.
Pedig ott is olvastak ám az emberek - a strandon csomóan könyvvel a kezükben napozgattak, és minden hotel recepcióján óriási könyves szekrények álltak, ingyen ponyvaregényt kínálva. (Pontosabban cserebere alapon működtek ezek - odateszed, amit kiolvastál, elveszel egy másikat. De nem volt ez szigorúan ellenőrizve, mikor megjegyeztem, hogy nekem nincs könyvem, de azért elvinnék egyet, mennyit fizessek, csak legyintettek, hát akkor vigyem el ingyen. Kit érdekel? Gondolom elsősorban azért, mert a legtöbb nyaraló amit elolvas, azt nem akarja hazavinni, úgyis ott hagyja. Szóval az utánpótlás az folyamatos egy szállodában. Persze főleg angol és német könyvek voltak - spanyol az nem. Gyerekkönyv meg végképp nem.)
De persze én nem adtam fel ilyen könnyen - több helyen megkérdeztük, hol van könyvesbolt, nagy vállvonogatások után a papír-írószer boltokba irányítottak minket. Ott valóban volt pár gyerekkönyv (főleg angol persze) de azért tudtunk venni pár spanyolt is. De azt a klasszikus könyvesboltot, azt sehol nem találtuk.
Persze ebből még nem vontam le messzemenő következtetést. A Kanári szigetek mégiscsak egy nyaralóhely. Jó, hát nekem könyv nélkül ez elképzelhetetlen az élet mindenhol, de azért ez valóban nem általános hozzáállás. Majd Spanyolországban, a kontinensen, ott majd találunk ilyet, mondtam magamnak.
Aztán odaköltöztünk, de könyvesbolt... hát az nem nagyon volt.
Persze a suli melletti kis papírboltban itt is lehetett találni egy polcnyi gyerekkönyvet, és ha elmentem egy nagyobb szupermarketbe, akkor annak az aljában volt egy kisebb szobányi könyvesrészleg is. De az a klasszikus, csak könyveket áruló bolt? Hát ahhoz azért az nem volt egyszerű hozzájutni.
Persze találtunk aztán többet is. A szupermarketben egy ruha és egy sportbolt között tényleg volt egy igazi nagy, színes és fényes: ahol csak angol könyveket árultak. Aztán egy kis, sötét és poros antikváriumot - szintén angol könyvekkel teli. Ok, persze értem én - angol expat környéken laktunk, nyilván volt ebben piac, pénz is. Lelkesen vásároltunk ezekben a boltokban mi is.
De hát azért valljuk be, a két piac, a spanyol könyvárus az angol mellett is simán megélne.
Kérdezgettem ám az ottani ismerőseimet, mi lehet annak az oka, hogy Angliával (vagy épp Magyarországgal) ellentétben ahol millió könyvesbolt van, Spanyolországban mintha erre nem lenne igazi igény. Hát nem olvasnak a spanyolok? Kiderült, hogy a kérdésem nem új - nem én vagyok az első, aki ezen elcsodálkozik. Ráadásul nem ez az egyetlen rejtély: mert nemhogy spanyol könyvesbolt nincs a környékünkön, de spanyol CD bolt sem. Ezek szerint se az olvasás, se a zene nem elég népszerű itt. Legalábbis önálló boltot nem nagyon képes egyik sem fenntartani.
És tényleg, akkor jöttem rá - spanyol gyerekdalos CD-t se tudtam eddig venni, pedig hát a nyelvtanulás egyik fontos alappillére a zene (szerintem) a dalok, a szavak könyebben belebújnak az ember fülébe ha sokszor meghallgatja. De aztán persze megláttam a CD-t is a szupermarketben a pénztár mellett, ahol a cukorkák voltak. Vettem is gyorsan párat - hogy aztán a szemem forgassam minden egyes alkalommal, ha belehallgatunk. Mert persze az a fajta szintetizátoros gagyi volt, amit hallgatni is fáj. (De mondjuk ez nem meglepő, az otthoni szupermarketből se vesz az ember jobbat, nem is tudom, mit vártam.)
Persze ha az ember nyitott szemmel jár, használja a gugli keresőt és a személyes kapcsolatokat, és persze szerencséje is van, akkor azért előbb-utóbb megtalálja azt a fránya könyvesboltot.
Merthogy (ne csigázzam tovább a kedélyeket) spanyol könyvkiadás van és persze hogy a spanyolok is olvasnak. Bár tény, hogy a  neten fellelhető statisztikák szerint is csak évi 45 ezer új könyv jelenik meg (Ellentétben Anglia 150 ezres adatával. A háromszoros mennyiség azért meglepő amúgy, mert Angliában másfélszer annyian laknak csak, mint Spanyolországban, tehát jóval kisebb különbségnek kellene lennie. És most ne mondja senki, hogy dehát az angol világnyelv - mert a spanyol is az, és most ebbe direkt nem számoltam bele sem az amerikai, sem az ausztrál, sem a dél-amerikai könyvkiadást.)
Mi végül a barátnőmmel Fuengirolában találtunk egy aranyos kis könyvesboltot, ahol jó nagy gyerekkönyves részleg volt. Ott aztán feltankoltam mesekönyvből, játékos feladatlapból, hogy legyen majd mit olvasgatni a lányoknak, ha hazaköltözünk.
Persze nyilván benne van az én tapasztalataimban, hogy egy kis faluban laktunk, még a mellettünk lévő nagyváros is "kicsinek" számított. Malagában azért találtunk mi is nagy, háromszintes könyvesboltot, igaz, csak egy szinten árultak könyvet, egy szint a CD-DVD részlegé volt és egy teljes szint a számítógépes játékoké. Itt amúgy elég elviselhető gyerekdalos CD-t is tudtunk venni, noha még ez sem olyan igazán magas röptű zeneileg, de hát aki csak próbaképp vesz le valamit a polcról, az néha mellényúl. Nyilván Madridban vagy Barcelonában egészen mást tapasztal az ember. De hát nekünk az Andalúz tapasztalat jutott, ahol úgy tűnik az egy főre eső könyvesboltok száma mégiscsak döbbenetesen alacsony.
Most, hogy ismét Angliában vagyunk, a spanyol könyvek vásárolására vonatkozó igény újra felmerült. Merthogy olvasni jó. Spanyolul is jó lenne, de megkérni bárkit, hogy keressen könyvesboltot, aztán menjen el, vegye meg, menjen el a postára és aztán küldje el - se egyszerűnek, se olcsónak nem nevezhető megoldás.
De hát ott a net - csaptam a homlokomra. És ott a Kindle. És mi derült ki? Hogy bizony spanyol mesekönyvet Kindle-re körülbelül 20 másodperc alatt tudok venni - egy magyar gyerekkönyv árának harmadáért. És hogy nem kell az ebayen és a spanyol amazonon keresgélnem, mert a sima angol amazonon is óriási mennyiségű spanyol gyerekkönyvet árulnak - olcsóbban, mintha Spanyolországból rendelném meg. Basszus, az külön röhej, hogy hamarabb ideér, mint amikor Spanyolországban laktam és a spanyol amazonról rendeltem könyvet. Ezt aztán végképp nem tudom hová tenni. :-)

!

A napi spanyol nyelvóráknak már vége. Egyfelől örülök neki, mert minden nap kiszakítani két órát három gyerek mellett nem egyszerű feladat. De sajnálom is, mert egyedül azért kevésbé motivált az ember a tanulásra. Ha pedig egy nyelvet nem használunk, az minden nap kopik egy kicsit.

Be kell vallanom, életem egyik legjobb nyelvtanfolyamán vagyok túl. Már írtam róla, hogy imádom ezt a pasit, és hogy nagyon egy hullámhosszon voltunk az első pillanattól. A tanfolyam bár nagyon drága volt, megérte az árát. Minden percét élveztem, soha nem unatkoztam és ami a lényeg, beleszerettem a spanyol nyelvbe. Nem is akarom abbahagyni.
Persze nyilván nagyon sokat számít, hogy nem húszan voltunk egy csoportban, csak hárman (a végén már csak ketten) így tökéletesen személyre szabott volt a tanfolyam. A mi igényeink, érdeklődési körünk, ízlésünk szerint szabta a megtanulandó szókincset, témaköröket, rengeteget beszéltünk, nem lehetett sumákolni. De ennél is többet számított szerintem, hogy a pasi pontosan tudta minden egyes nap, hogy mit, miért csinál, hogyan halad, mit, mire épít. Nem volt tankkönyvünk - a tanár saját maga állított össze egy feladatgyűjteményt, amiből minden órán csináltunk pár oldalnyit - de ez tényleg csak a kiindulás volt, utána mindenféle szóba került. Mivel a tanár nagyon régóta foglalkozik a nyelvtanítással, láttam, hogy a kisujjában van a tanítás metódusa, milyen tipikus hibákat ejtenek a külföldiek, mi az, ami máshogyan van a spanyolban, mint más nyelveken és ezért nagyon logikus módon tudja átadni. Ha szóba került egy kivétel, vagy egy különleges szerkezet, akkor mondta, hogy ebből három van még mondjuk és mik azok. Fel is rakom az autója oldalának a fotóját - ezen rajta van minden elérhetősége. Aki esetleg erre jár, tegyen egy próbát vele, nem fogja megjárni.
De bevallom,  minden nap két óra azért elég fárasztó volt négy héten át. Miután elmentek a gyerekek maradt két órám, hogy megfőzzem az ebédet, kitakarítsak, mosogassak, mossak, teregessek és esetleg cikkeket írjak. A futást hanyagoltam is az elmúlt hónapban, amit keservesen bánok, de tényleg nem lehet ennyifelé szakadni. Próbáltam mindkettőt beleszuszakolni a napomba, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy egy extra program fér bele a napomba, és úgy döntöttem, hogy most a nyelvtanulásnak van itt az ideje és az a prioritás.
A következő szint elvileg húsvét után indul és már nem heti öt, csak három alkalommal lesz, ami talán kicsit menedzselhetőbb, de mivel életben akarom tartani a nyelvtudásom, addig befizettem a Babbel nevű internetes spanyoltanfolyamra, és igyekszem minden nap foglalkozni vele. Nagyon jó érzés, hogy most már sokkal többet megértek belőle, mint előtte, valahogy az én fejemben is összeállt a nyelv, a boltokban is bátrabban megszólalok spanyolul, ha kell. Sőt, Borsi egyik kötelező olvasmányába is belekezdtem és sok mindent megértettem. (Megjegyzem, azért ez nagyon könnyű szöveg, nem atomfizika.)
Összességében minden fárasztó része ellenére nagyon fájlaltam, hogy vége az tanfolyamnak, mert nagyon jól éreztem magam rajta és minden alkalommal úgy jöttem el, hogy most tanultam valamit, és milyen jó volt. Az csak a hab volt a tortán, hogy a pasival nagyon egy hullámhosszon voltunk. Így hát kitaláltam, hogy privát órákat veszek nála, de nem spanyolból, hanem angolból.
Tudom, hülyén hangzik, hogy miért itt és miért most (a férjem se értette először) de aki olvasta az angol blogom, tudja, hogy már Coventryben is keresgéltem olyan tanárt/órát, ahol kreatív írást tanulhatnék, de nem volt szerencsém. Próbáltam a sima angoltanáromnak írni, és kérni, hogy javítsa ki a hibáim, de az mindig csak azt mondta, hogy nagyon jó, nincs benne hiba. Mivel tudtam, hogy ez nem igaz, borzasztóan zavart ez a brit udvariaskodás. Mert ez ugyan teljesen rendben van a mindennapi életben és kellemes, de ha tanulni akarok, akkor muszáj látnom a hibáimat szerintem, különben nem tudok fejlődni.
Márpedig szeretnék, mert jó szeretek újságíró lenni, és sokkal több lehetőségem bárhol a világban, ha ezt angolul is tudnám csinálni. Ez valahogy mindig elérhetetlen álomnak tűnt számomra, de aztán rájöttem, hogy értelmetlen azon sírni, hogy ez úgyse fog sikerülni, inkább dolgozni kéne azon, hogy mégis menjen.
Megbeszéltük a tanárral, hogy hetente írok egy cikket, leülünk, és átbeszéljük a benne lévő hibákat. Külön kértem, hogy vesse le a brit udvariasságát, minden egyes picike hibát javítson ki, de azt is, ami nem hiba, csak nem tökéletes megfogalmazás. Szerencsémre elvállalta, hogy segít, és eddig úgy tűnik, hogy nagyon jó választás volt, mert pontosan tudja, hogy mit akarok. Nem csak grammatikai javítást, de stilisztikait is. Amikor olvassuk a cikkeimet, megbeszéljük, hogy mondjuk ez jó lenne, ha a Daily Mailbe írnék, vagy ha élőszóban mondanám, de mondjuk a The Timesba már nem megfelelő stílus. Vagy hogy ez ebben a mondatban elfogadható szó, és nem hibás - de mondjuk van egy másik, ami sokkal jobban odaillő.
Eddig kétszer voltam, és mindkétszer a föld fölött lebegve jöttem el, mert nagyon sok dicséretet kaptam tőle. Kiderült, hogy hibáim ugyan vannak - de nagyrészt ugyanaz az 5-10 típushiba, ami nem olyan sok és nem is olyan nagy. Mivel már tudom, hogy mik ezek, most már a legtöbbször elég, ha csak megáll egy mondat fölött kicsit megköszörüli a torkát, és már magamtól javítom, ami nem jó. Ez azért már haladás.
Ami viszont elég ígéretes szerinte, hogy nem érzi idegennek és magyarnak a mondataimat, a stílusomat. Azt mondta, hogy van egy skandináv tanítványa, vele csinál hasonló feladatokat, de spanyolul. És hogy az illetővel rengeteget szenved, mert annak minden mondata skandinávos, idegenes. Az enyémek meg gördülékenyek, jól olvashatóak, csak hát van még néhány picike hibám. (Hogy őszinte legyek, szinte minden sorban talál egyet, szóval messze még a tökéletesség, de ez már nem zavar, sőt egyre kevésbé érzem cikkinek. A ciki az lenne, ha nem dolgoznék rajta, hanem belesüppednék a saját tökéletlenségem miatt érzett panaszkodásba. A tanulás nem ciki. Hibázni nem ciki. Szerintem.
Haladni pedig jó. Akkor is, ha az álmom azért még mindig messze van. Például azt még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha megértem, mit mond mondjuk a csoporttársam, aki manchesteri autószerelő és olyan kiejtése van, hogy még a kötőszavakat se ismerem fel a mondataiban.
Mindenesetre elindultam egy úton, ami nyilván vezet majd valahová, és bár még nem tudom, hogy merre és mikor érek oda, azért úton vagyok. És ez most pontosan elég ahhoz, hogy boldog legyek tőle.

Pontosan száz igét írtunk fel tegnap a táblára, spanyolórán, amikor egy összefoglalás keretében az volt a feladat, hogy gyűjtsük össze, mit tudunk már. Elképesztő szám. Mi arra tippeltünk, hogy talán 30-40-t össze tudunk majd szedni, de aztán csak mondtuk, mondtuk az újabb és újabb szavakat és tessék, a végén összejött száz. Nem mondom, hogy mindet gondolkodás nélkül nyomom, de ahhoz képest, hogy három hete járok tanfolyamra és hogy ehhez azért még jön legalább ennyi főnév és melléknév is, az eredmény nem rossz. Eljutottam odáig, hogy képes vagyok egyszerű mondatokat összerakni és nem rettegek meg, ha szóba kell állnom a spanyol szomszédokkal. Bejött, amit reméltem. Az intenzív tanfolyamon rengeteget tanultam. De természetesen én haladtam a legkevesebbet a nyelvvel, mióta itt vagyunk.

Nem tudok nem eldicsekedni Borsinak ezzel a 8 pontos dolgozatával, amit nyelvtanból írt. Spanyol nyelvtanból. Hangsúlyoznám, nem a nyelvből, nyelvtanból. A 10 pontból 8-t ért el, ami négyesnek felel meg errefelé. Ahhoz képest, hogy három hónapja még egy büdös szót se tudott ezen a nyelven, ez nem kis haladás. Az osztályban az egyik legjobb lett amúgy az ő dolgozata, lehagyva sok anyanyelvi gyereket. (Furcsa amúgy nekem, hogy itt nem pipálnak, ez a firkának tűnő jel a helyeslés jele errefelé - ami nem jó, azt iksszel jelölik.)
Nem kisebb eredmény az sem, hogy Bíbor ugyanekkor egy hétpontos dolgozatot hozott haza környezetismeretből. A téma Andalúzia közigazgatási rendszere. Durván nehéz téma volt az is, szenvedtek vele az osztálytársak is, Bíbornak se volt a kedvence - de megugrotta. Nem is rosszul.
Ezzel párhuzamosan a tanulnivalók mennyisége is meglehetősen lecsökkent. Mivel jobban oda tudnak figyelni órán, meg tudják csinálni a többiekkel együtt a feladatokat, már nincs estig tanulás. Egyre több játék fér bele a délutánokba.
Persze kinn, a ház előtt, a helyi gyerekekkel.
Fele angol, fele spanyol.
Csicseregnek is rendesen mindkét nyelven. Behallom időnként, hogy használják mindkettőt. Nyilván, az angol szívesebben, de ha muszáj, akkor spanyolul is magyaráznak. Ami nem megy azonnal, azt kézzel-lábbal elmutogatják, vagy kihasználják a többi kétnyelvű gyerek segítségét.
Egyre több spanyol szó szivárog bele a mindennapi életünkbe is. "Vale!' - kiáltják vissza, ha kérünk valamit, azaz "jó". "Cono" a környezetismeret.
Egymás között is előveszik néha a spanyolt, amikor játszanak. Merthogy a nyelvtanulás azért nekik még mindig játék. És jó móka. Élvezik.
Bende beszédében is egyre több a felismerhető spanyol kifejezés. Múltkor beütötte a fejét, és mikor vigasztaltuk, ő is hozzátette: "No pase nada" azaz semmi nem történt. De a Legóból épített kocka neki most éppen "muy grande" és ha megkérdezem, mit csináltak az oviban, akkor közli, hogy "circulot" azaz karikáztak valami feladatlapot.
Vicces amúgy, hogy velünk főleg magyarul beszél - de ha kimegyünk a ház elé, akkor a spanyol gyerekekkel, szomszédokkal újra és újra előveszi a halandzsanyelvet, de most már spanyol akcentussal és intonációval. Felviszi a hangsúlyt és úgy teszi hozzá a mondataihoz, hogy "éééé", mint egy igazi spanyol kiskölyök.
Arról fogalmam sincsen róla, hogy mit ért angolul és spanyolul, mert rendszeresen néz angol meséket, és ha időnként angolul kérek tőle valamit, akkor elég pontosan megcsinálja. De abban se vagyok biztos, hogy a spanyolja milyen szinten áll, mert amikor az utcán spanyol pasikkal haverkodik, akkor szokott nekik válaszolni is, meg nem mondom, hogy értelmeset vagy halandzsát. De elég jól el van vele.
Nekem most úgy tűnik, hogy kicsit ugyan lassabban haladnak a gyerekek a spanyollal, mint annak idején az angollal - de lehet, hogy csak azért, mert a spanyol iskolarendszer hasonló a magyarhoz. Van tananyag, frontális oktatás, tankönyv, számonkérés - és ebben a rendszerben nagyon fontos, hogy mennyit ért a gyerek és hogyan tudja magát kifejezni.
Az angol suliban ezzel szemben több volt a kreatív tárgy, a mese, az eljátszása a dolgoknak, a kísérletezés, a tapasztalás, így jobban tudtak a nyelv ismerete nélkül is belevonódni az osztály életébe, munkájába.
Mindenesetre elképesztő iramban haladnak. Különösen Borsi, aki szokás szerint két ismert szót ötféleképp rak össze és gátlás nélkül használja amit tud. Ellentétben Bíborral, aki most is inkább hallgat és úgy gondolja, hogy majd amikor tökéletesen birtokolja a nyelvet, akkor fog majd csak megszólalni. Mi emiatt nem aggódunk, mert ez volt Angliában is az ő stratégiája, és a tanárok meg is döbbentek, amikor fél év után olyan fogalmazásokat írt angolul, amivel lepipált mindenkit.
Itt kicsit kisebb a türelem - elég sokat csesztetik a suliban, hogy beszéljen többet, használja többet a spanyol nyelvet, ne beszéljen órán angolul, ne kérje meg a többieket, hogy fordítsanak neki. Ő nem érti, hogy miért nem hagyják a saját ritmusában fejlődni - a tanárok nem értik, hogy miért nem fogad szót, így most ott van némi súrlódás, de remélem, hogy ez pár hónap múlva magától elsimul.
Különösen, mert azért elég jól teljesítenek. Legalábbis szerintem Nem mondom, hogy nincs az eredményeik mögött nagyon sok munka. Hiszen ott ülnek napi hat órát a suliban, és aztán itthon is lecke, külön spanyol és néha még a magyar-angol tananyag is előkerül. De én úgy vagyok vele, hogy most van ennek itt az ideje.És látom, hogy képesek is rá. Egyenlőre nem érzem, hogy túl lennének terhelve. Jól alszanak, jól esznek, sokat mozognak, és mostanában már betegek se voltak. Nem látom, hogy megugorhatatlan akadályokat tettünk volna eléjük - viszont ha a spanyolt is megtanulják olyan szinten, mint az angolt, akkor azt számoltuk a férjemmel, hogy a Föld bolygó felén már megértetik magukat. Ami azért nem rossz...

Az a helyzet, hogy beleszerettem a spanyol nyelvbe és nagyon élvezem, hogy minden nap suliba járok. Bizony, bizony, ennyit számít egy jó tanár!

Mert hogy ez végre jó! Pontosan ellentéte az eddigi nyögvenyelős spanyolóráimnak. Érdekes, izgalmas, pörgős, folyamatosan beszélnem kell spanyolul és a tankönyv (ami valójában egy fénymásolt lapokból álló dosszié) csak váz, semmi 1-es, 2-es feladat. Csak abban segít, hogy legyen egy váz, ami mentén haladunk - de a valósi tartalmat ott helyben, együtt találjuk ki. Logikus, hiszen így lehet igazán személyre szabott az oktatás. Olyan dolgokról beszélünk, ami személyesen minket érdekel, és ránk vonatkozik, olyan szavakat tanulunk meg, amik nekünk kellenek. Nyilván az is segít, hogy csak hárman vagyunk az órán, de ez csak apró különbség ahhoz képest, hogy ennek a pasinak van humora és élvezi a tanítást! A prospektus szerint 25 éve tanít itt spanyolt, de szerencsére nem unta meg, én inkább úgy látom, hogy letisztult a fejében, hogyan is kell átadni a nyelvet, mik a tipikus hibák, amiket a nyelvtanulók elkövetnek, hogyan tudja minél egyszerűbben és logikusabbak átadni a nyelvet magát. Ezért az ő interpretálásában minden, mindennel összefügg, logikus és izgalmas. Rengeteget mesél a szavak, kifejezések kulturális hátteréről, eredetéről, hasonlóságáról az angollal, ami meg azért jó, mert ez engem érdekel. Meg kell mondanom, nagyon egy húron pendülünk, csomószor összenézünk, "összekacsintunk". Nem kell félreérteni - a pasi olyan 60-70 között van, csak intellektuális szikrák pattognak közöttünk, de azok nagyon.
Hasonló könyveket szeretünk, hasonló habitusú, kulturális hátterű emberek vagyunk, a két bokszoló osztálytársam nagyon jó pasi - de hát azért hát... elég egyszerű emberek. Mondjuk őket kevésbé zaklatja fel, hogy ha egy szónak görög eredete van vagy latin, én ezekért nagyon tudok lelkesedni.
Most pénteken egyedül voltam, mert az mindkét srác elutazott - mi ezért kicsit ismételtünk, és közben persze dumáltunk is sokat. Egészen meglepett, amikor rájöttem, hogy engem az angol, mint közvetítőnyelv már egyáltalán nem zavar.
Közbevetem, ez egyáltalán nem magától értetődő dolog. Sokaktól hallottam már, hogy milyen nehezen váltanak nyelvek között, és ezt én is megtapasztaltam, amikor sok-sok évvel ezelőtt, Németországban töltöttem egy fél évet és az egyetemen úgy gondoltam, hogy felveszek egy angol nyelvórát is. Döbbenetes volt megélnem, hogy nem tudok a két nyelv között váltani. Akkor még elvileg mindkettő egészen jól ment, de ebben a kevert szituációban, ahol mindkettőt használni kellett volna, mondjuk egy fordításhoz, egyszerűen leblokkolt az agyam és még a legegyszerűbb mondatoknál is szenvedtem.
Most pénteken rájöttem: ez elmúlt.
A két év Anglia ha tökéletessé nem is tette a nyelvtudásom, de magától értetődővé igen és kicsit sem zavar, ha angolul magyarázzák a spanyolt. Amit a tanár gyakran megtesz, lévén ő maga is az. John Taylor a neve, ennél átlagosabb angol név talán nem is létezik. Walesben született, és azt mesélte, hogy gyerekkorában még walesiül is beszélt, de azóta tökéletesen elfelejtette. (Így kicsit megnyugtat, hogy a német is kiesett a fejemből...)
Kellemes meglepetés az amúgy, hogy rájöttem, ha szépen, tisztán és lassan beszélnek hozzám spanyolul, akkor azt is egészen jól megértem. És ez a tanár (rutinja van) képes egyszerűen beszélni és azért ez elég sok sikerélményt ad. Rengeteg viccet is mesél, vicces esetet, nem fél attól sem, ha pikáns egy történet. Ami amúgy azért is jó, mert az ilyenek persze jobban megmaradnak az emberben.
Például a "pollo" szót tanultuk, ami csirkehúst jelent. Furcsa módon, ez hímnemű szó - noha a csirke maga ugyebár egy nőnemű állat. De mivel ez már maga a "halott hús" amit a boltban adnak, ez teljesen normális dolognak számít.
De hát sokan, akik még nem mesterei a nyelvnek igyekeznek egyeztetni, és próbálnak logikusan gondolkodni, ezért hát turistákkal és kezdő nyelvtanulókkal előfordulhat, hogy "pollo" helyett a boltban mondjuk "polla"t kérnek.
Nagy hiba. 
Bár csak egy kicsi betű a különbség, nagyon mást jelent a két szó.
A polla ugyanis a férfi nemiszerv. (Ami külön vicces ugyebár, mert hát egy hímtagnak hogyan lehet nőnemű nevet adni??? De hát a spanyolban így van. A férfi nemiszervnek nőnemű az elnevezése, a nőinek meg hímnemű. Hát nem őrület?)
Szóval mesélte a tanár, hogy múltkor a boltban sorban állt és előtte egy tanítványa kért éppen csirkét, aki nem vette észre őt. De hát szegény a nagy igyekezetében nem "pollo"-t mondott, hanem "polla"-t.
Az eladónak arcizma se rezzent, hanem visszakérdezett.
"És mekkorát szeretne? Kicsit vagy nagyot?"
Szegény csaj nem értette, hogy miért kezd el körülötte mindenki röhögni.
De ha az ember hibátlanul mond mindent, még akkor is kelthet derültséget.
Például megtudtam, hogy ha tojást keresek a boltban, akkor soha, se SOHA ne kérdezzem meg, hogy hol találom. Azt bizony egyedül kell felfedezni.
Mert ha megkérdezek egy eladót, akkor az tuti röhögni fog és ha nagy humoránál van, akkor a saját gatyájára fog mutatni. Merthogy a tojás (huevo) és a here ugyanazon szó. Ezért a spanyolok inkább egyiket se mondják ki.
Nyilván ezek nem a legfontosabb szavak, kifejezések és szituációk. De mennyivel izgalmasabb és mókásabb így tanulni, mint azt felböförészni, hogy "Juan olvas" aztán felmondani az "ar" igék ragozását.És micsoda meglepetés, ha az ember egy jót nevetett, utána szívesebben megszólal, akármilyen béna és kezdő is és csodák csodája kiderül, hogy már egy csomó dolgot el is tud mondani és bármilyen fáradt is, este azért szívesen előveszi a tankönyvét, mert hirtelen az egész spanyol nyelv érdekes lett. Meg különben sem akarok béna lenni a vicces tanárbácsi előtt.

Furcsa módon bár Spanyolországba azonnal beleszerettem, amikor először itt jártam - a nyelv maga nem fogott meg különösebben. Talán mert annyi nyelv tanulásába kezdtem már életem során, hogy egyszerűen nem is vágytam rá, hogy ebbe is belekapjak. 

Őszintén szólva nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Nem ragadnak rám a nyelv különösképpen. És most nem csak a nyolc évnyi orosztanulásról beszélek, ami minden hatás nélkül pergett le rólam, és még csak nem is a négy évnyi latinról, amiből még érettségiztem is. De ott a német, amit vagy tíz éve olyan jól beszéltem, és amit sikerült azóta szinte teljesen kisöpörni az agyamból. Vagy a francia, amibe legalább ötször belefogtam, és mindig feladtam, és egyszerűen képtelen vagyok túljutni az első lépcsőfokon. Pedig nagy szerelem ez a nyelv, ezért is fáj, hogy minden alkalommal elbuktam.
De akár az angolt is odatehetem a kudarcok listájára, mert ahhoz képest, hogy majd két évig éltem kinn, messze van az a tökéletes nyelvtudás, amin mondjuk meg tudnék írni egy cikket. És igen, elismerem, hogy  nagyon sokat fejlődtem, semmi bajom nincs mondjuk ha olvasni kell, vagy beszélni - de azért a filmek többségét még mindig nehezen értem felirat nélkül, és nem tudok úgy leírni egy összetett mondatot, hogy a kritikus lányaim ne találnának benne nyelvtani hibát. (Sovány vigasz, hogy spellingből még én vagyok a jobb.)
Nem tudom, hogy mi a baj velem - lehet, hogy túl kevés energiát fektetek bele, lehet, hogy rossz a módszerem, amivel tanulok, vagy egyszerűen csak béna vagyok ebben és kész. Nincs mit szépíteni rajta.
Furcsa módon nyelvet tanulni ennek ellenére szeretek, (ablak a világra, blabla) ezért hát millió nyelvórán részt vettem már. Voltam pár nagyon jón, néhány közepesen és rengeteg eszméletlen vacakon. De a mélypont mindenképp ez a mostani spanyol, amire itt a városban járok. A tanárnőnek nulla humora van, semmi extra feladat nincs, csak az 1. feladat után vesszük a 2-eset. És így szép sorban. Elviselhetetlenül lassan. Aztán olvassuk fel a padtársunknak és viszont. Aztán lediktálja az előző feladatot. Egy olyan szó nem hagyja el a száját, ami nincs a tananyagban. Fizikailag fáj, ha oda kell mennem.
Pedig a spanyol gyönyörű nyelv - és minél többet hallom, annál jobban tetszik, ahogy v helyett b-t mondanak, ahogy a z-knél kidugják a nyelvüket. Ahogy odavetik, hogy vamos, vagy vale - persze b-vel. Bamos és bale. Meg Balencia.
És nagyon csevegős nép. A postán, a boltban, az utcán, folyamatosan beszélnek hozzám. Sokat. És nagyon ciki mindenütt elmotyogni, hogy "no habla espanol" meg "no comprende". Mert ilyenkor kimaradok a jóból. És igenis irigylem a férjem, akinek már egy csomó haverja van az utcában. Főleg, mert az anyukák velem is dumálnának, csak hát sokan nem beszélnek angolul. Vagy nem jól. És akkor mennek ők is a könnyebb ellenállás felé és abban a pár percben, amíg kijönnek, inkább dumálnak a spanyol barátnőikkel.
Az meg különösen bosszant, hogy mindenki azt mondogatta, hogy könnyű nyelv a spanyol, meglátom, pár hónap, és milyen jól fog nekem is menni.
Hát kérem nem megy.
Nem úgy, mint a lányoknak, akik most már egyre többet beszélnek egymás között is spanyolul, bár egyenlőre még csak játékból, de azért ha valaki nagyon dumál hozzám az utcán, akkor segítenek fordítani, és egyáltalán már rakosgatják össze az egyszerű kis mondataikat spanyolul, amiből tudom, hamarosan folyékony beszéd lesz.
Én meg ehhez képest baromira le vagyok maradva. Jó, mondjuk azt tudom, hogy ők napi hat órában nyomják a suliban, és még 2-3-ban itthon. Nekem meg az a heti kétszer másfél óra spanyol jutott csak. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudok velük lépést tartani. De azért a kétszer másfél se nulla - én mégis úgy éreztem.
Ezért is határoztam úgy, hogy másik tanfolyamot keresek. Merthogy azt éreztem, hogy ebben a csigatempóban soha, se soha nem jutok el oda, hogy a szomszédokkal elcsevegjek.
Tudtam is, hogy mit akarok: intenzív tanfolyamot. Mert egyszerűen minél hamarabb túl akarok jutni azon a nyögvenyelős, béna szakaszon, amikor nem tudok egy mondatot összerakni, amikor nem tudok elolvasni egy sornyi szöveget sem. Meg is néztem pár iskolát, pár tanárt, és végül találtam is egy nagyon vonzó kis tanfolyamot. Mondjuk állati drága, és csak egy hónapos, de minden nap van, tíz perc innen busszal, és csak hárman vagyunk a csoportban. Megkértem a tanárt, had próbáljam ki, mielőtt befizetek. (Nem hagyom magam újra bepalizni valami unalmasra!!!) És nagyon jó volt!
Vicces, dumálós a tanár, folyamatosan beszéltetett minket, de nem olyan iskolás módon, hanem érdekesen. A másik két diák két fiatal angol pasi, amúgy bokszolók. Olyan vastag bicepszük volt, mint az én combom. Az egyiknek szintén jó humora van, meg elég gyors is az észjárása, a másik ahogy nézem kicsit lassabb, egyszerűbb lélek, de mondjuk neki az angol beszédét se értem, valami eszméletlen manchesteri kiejtése van.
Viszont ezen a mai órán többet tanultam, mint az elmúlt hónapokban, és ami bónusz, közben jól szórakoztam. A tanár egy idős spanyol pasi, akiről látszik, hogy nagyon élvezi a tanítást.
Amúgy az övé ahogy elnézem egy egyszemélyes nyelviskola - ilyenből errefelé elég sok van. Bérel egy picike irodát egy bevásárlóközpontban (kocsma alul, fenn fogorvos, középen egy ruhabolt és ez az iroda) van egy előtér, ami kvázi maga az "iroda" és mögötte egy pici tanterem. Ez így kicsit jobban néz ki, mintha a saját lakásán tanítana, viszont abszolút a maga ura. És ami a legjobb, hogy ez a tanfolyam pont a barátnőm lakása mellett van, és pont akkor van vége, amikor a lányok iskolájának. Tehát ha végzek, csak lemegyek a lépcsőn, beülök mellé a kocsiba, és 3 perc alatt ott vagyunk a suli előtt.
Találtam amúgy egy "rendes" nyelviskolát is. Az is elég rendben volt, csak a tanfolyam ideje nem volt kompatibilis a három gyerekhez, iskola kezdéshez, befejezéshez. De azért megjegyeztem a címet - lehet, hogy később még ezt is kipróbálom. Angoltanfolyamaik is vannak. Mindenfelé puccos nyelvvizsga előkészítőket is csinálnak. Anyanyelvi tanárokkal. Angliában sehol a közelben nem volt efféle, pedig milyen sokat kerestem! Szóval még lehet, hogy erre is sort kerítek.
De most a legfontosabb a spanyol. Az egy hónapig tartó tanfolyam végére tudni fogom a jövő időt és egy múltat is. És tudni fogok cseverészni is valamennyit. Jajj, de nagyon jó lenne!!!!

A háttér nem egy festmény. Ez a színorgia a kilátás az erkélyünkről.

Nehéz dolog Spanyolországról írni, mert hát mi újat tudok mondani azoknak, akik már nyaraltak itt? A napfény, a tenger nem újdonság az embereknek, akkor meg mit áradozzak róla? Pedig tényleg meguntatatlan. Minden nap gyomorba vág az érzés, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez az ország.

Pedig reggelente sötétben ébredünk. Errefelé ugyanis 8-kor még nem jön fel a nap. Éjszaka pedig lehűl a lakás. A márványpadló se melegít. Nehéz kibújni az ágyból. De muszáj. Az iskola 9-kor kezdődik. Igaz, itt nem veszik olyan komolyan a késést. Aki később esik be, azt nem írják fel, nem kap büntetést, még azt se kell mondania, hogy bocsánat. Bemegy az osztályba és leül a helyére. Ennyi.
Nem is látni a suli felé kétségbeesetten rohanó gyerekeket, még csöngetés után sem. Ha így sikerül beérni, akkor ez történt. Igaz, múltkor Borsiéknál épp a tanár bácsi késett fél órát. A gyerekek addig kinn játszottak az udvaron. Tökre örültek a plusz szünetnek. Ebből se csinált senki gondot.
Mi persze soha nem késünk. Magyar szokás szerint ott vagyunk 10 perccel korábban. Még akkor is, ha nehezen megy a reggeli készülődés, pont azért, mert sötétben indul. Ahogy reggelizünk, öltözünk, úgy oszlik a félhomály a lakásban és lesz egyre világosabb.
A legrosszabb pillanat mindig az, amikor kinyitjuk az ajtót, hogy elinduljunk. Mert minden reggel azt várom, hogy amikor kinyitom az ajtót, majd megcsap a hideg. Hiszen január van. Meg kora reggel. Meg sötét.
És minden nap meglepődöm azon, hogy mindez nem igaz.
Hogy meleg van kinn. Hogy a tenger felől meleg, afrikai szellő érkezik. Virágillat. Aztán elindulunk a suliba és egy darabig csak megyünk lefelé, a tenger irányába. Minden reggel megcsodáljuk, ahogyan felkel a nap és az aranyszínű fény végigsöpör a parton. Rózsaszínűek a felhők és csiripelnek az ébredő madarak. Minden egyes napon, kivétel nélkül ettől olyan földöntúli boldogság tölt el, hogy arra nincsenek szavak. Ilyenkor tudom, hogy itt jó, hogy miért is vagyunk itt, és hogy ez maga a földi mennyország.
Aminek persze vannak árnyoldalai is. Az egyik, hogy a spanyolok nem sietnek. A boltok ilyenkor, reggel még nincsenek nyitva. A legtöbb csak 9-kor engedi be a vevőket - tehát az elképzelhetetlen, hogy suli előtt veszünk még egy kiflit vagy sütit a péknél. Sem a szupermarketek, sem a kisboltok nem csaptak le erre a lehetőségre. Pedig ebédet vinni kell, mese nincs, de ezért az előző nap kell kigondolni. Na jó, a suli előtti édességbolt az nyitva van, ilyenkor bonyolítja le a napi forgalma felét (a másikat 2-kor, amikor kijönnek a gyerekek) Nyalókát, rágót és gumicukrot azt be lehet szerezni. Kakaós csigát és tejet nem.
A reggelizőhelyek többsége 10 előtt ki se nyit - nem volt könnyű találnom egy 9-kor nyitó kávézót, pedig hetente kétszer várnom kell még fél 10-ig, amikor elkezdődik a spanyolórám. De most már ez is van. Kettő törzshelyem is van, váltogatom, mikor, mihez van kedvem.
Az egyik ott van a város közepén. Ha spanyolos a kedvem, ide megyek be. Itt minden spanyolul van. A tévéműsor, az emberek, a pincérek és a kaja is. Húsos szendvics, tortilla, presszókávé a menü. A pincérnő édesemnek szólít és türelmesen mosolyogva megvárja, ameddig kinyögöm, mit szeretnék.
A másik hely Bende ovija mellett van, Magánovi, több benne a külföldi, mint a spanyol. Ehhez igazodik a kávézó is. A tulaj egy angol pasi, szerintem nem is beszél spanyolul. Nem is hallok körülöttem egy spanyol szót sem. Mindenki angolul nyomja. A kaja persze angol reggeli, tejes tea és habos kapucsinó. A tulaj csak annyit kérdez: a szokásosat? És már hozza is.
Olyan ez a város, mintha két valóság is lenne benne. Egy angol és egy spanyol. A kettő között nincs keveredés. Legfeljebb a suli előtt, ahová angol és spanyol gyerekek egyaránt járnak. Vagy itt a ház előtt, ahol mindenféle náció közösen  bulizik délutánonként. De máshol vásárol, máshogyan él az angol és a spanyol. Én, mint magyar csak nézek ide és oda és csodálkozom.
Ahhoz képest, hogy a spanyolok nem beszélnek nyelveket, errefelé az angollal meglepően jól el lehet boldogulni. Vannak álláshirdetések a környéken, amikhez nem is kell tudni spanyolul. Vannak boltok, ahol nem beszél senki spanyolul. Furcsa módon még sehol nem éreztem hátrányát, hogy nem beszélem a nyelvet, nem is vagyok rákényszerítve, hogy megtanuljam.
Nem is sok esélyem lenne rá, mert a tanfolyam, ahová járok botrányosan unalmas. Az egyetlen előnye, hogy közel van. De már nézegettem, hogy pár buszmegállóval arrébb két nyelviskola is van. Az egyikben felsőfokú angolt is tanulhatnék. Perverz módon ez is felmerült bennem. (Miért is ne, ilyet Coventryben amúgy se találtam? És itt legalább annyit használom a nyelvet, mint ott...)

A gyerekek viszont fejlődnek, mint a rakéta. Borsi már a második spanyol könyvét kezdi olvasni. Persze kötelező olvasmány. Szerintem a felét se érti, de ő persze élvezi a kihívást. A megszokott Borsis stílusban nyomja. Hangosan felolvas minden nap négy oldalt. Azt állítja, a lényeg megvan neki. A hazahozott feladataiban is egyre kevesebb segítséget kér - amit lehet, egyedül csinál meg, és ritkán érti félre. A dogákat is írja, mint a többiek, nyelvtanból, környezetből. A 10-ből 7-8 pontokat szerez. Vannak anyanyelvi gyerekek is, akik rosszabbat írnak, szóval büszkék vagyunk rá.
Bíbor kevésbé lelkes. A spanyol tetszik neki, de azt nem kedveli, hogy elvárnák tőle, hogy többet beszéljen. Majd ha megtanul, magyarázza a tanárnak, persze angolul. Merthogy ő nem akar bénán vagy hibásan spanyolul beszélni, nehogy kinevessék. Csak ha tökéletesen megy. Igen, ő ilyen. Angliában is ezt csinálta, de aztán megszólalt, és a tanárok nem győztek csodálkozni, mennyit beszél ez a csendes kislány. Szerintem itt is megbánják majd előbb-utóbb, hogy beszéltetni akarják. Igaz, ő az angollal mindent elér, ezért kevésbé szorong az ügyön. Egy nyelvet már megtanult, menni fog a következő is. Nem érti, hogy a tanárok miért sürgetik.
Lassan megtanultuk a leckehalmot is kezelni. Már nem esünk minden nap kétségbe, különösen mert kiderült, hogy azért ilyen sok, mert azt az órai munkát is meg kell csinálniuk, amit akkor hagynak ki, amikor a külön spanyolon vannak. Ha már jobban megy a nyelv nekik, és nem kell külön nyelvórára járniuk, akkor lehet, hogy semmi leckét nem hoznak majd haza.
Addig is bevállaltunk a pénteki Brownies mellé két újabb elfoglaltságot. Csütörtök délután van egy iskolai különspanyol, 4-től fél 7-ig. (két és fél óra!!!) Ilyenkor meséket olvasnak, beszélgetnek. Szeretik.
De hogy a sport se maradjon ki, tegnap belekóstoltunk a vezérszurkolásba. Nem messze van ugyanis egy cheerleader kurzus. Mondanom kell kell, a British Cheerleaing Association szervezésében, az ő órarendjüket követve, brit tanárral, brit gyerekekkel (két norvég is volt) és brit árakon. Elképesztő összegért. Persze a csajoknak tetszett, mert minden benne van, amit szeretnek: mozgás, ugrálás, zene, tánc, akrobatika. És persze pomponok.
Persze angolul.

Itt Spanyolországban.
Megáll az ész, ha belegondolok.
Most már csak azt nem tudom, hogy vajon ez mindenütt így van? Budapesten is van egy underground angol közösség egy csomó programmal, amit mi, magyar őslakosok észre sem vettünk? Tök jó lenne kideríteni...
Majd ha hazamegyünk... egyszer...

"Mindent tudok olvasom a blogod!" Minden blogger megkapta már ezt a mondatot. Pedig mekkora tévedés azt gondolni, hogy egy ember élete nyitott könyv. Titkok még akkor is maradnak, ha valaki naponta írja szorgosan a feljegyzéseket.

Meg aztán van olyan is, amit az ember direkt nem mesél el. Én például nem szoktam olyan dolgokról írni, amelyek másokat érintenek, nem csak az én családomat. Mert nem lenne etikus. Ki tudja, hogy az a másvalaki akarja-e ország-világ tudomására hozni, hogy hol él, mit csinál, hogyan szórakozik.
Így hát amikor nyáron arról kezdtem el írni, hogy de jó lenne Spanyolországba költözni, kihagytam egy nagyon fontos momentumot, ami amúgy engem nagy megnyugvással töltött el.
Azt, hogy lesz itt egy spanyolul nagyon jól beszélő segítségem: az általános iskolás legjobb barátnőm. Akinek két lánya van, és akik épp egyidősek az én két lányommal, és pici koruk óta nagyon jó barátnők. Elég rendszeresen össze szoktunk járni, és nemcsak mi, de a gyerekeink is nagyon jóban vannak.
A tudat, hogy ő is itt lesz a közelben, nekem nagyon megnyugtató volt, mert hát spanyoltudás nélkül azért elég nehéz egy csomó dolgot elintézni: a tanárral beszélni, honlapokat böngészni, a helyi szokásokban kiigazodni.
Ő viszont mint elvált anyuka azért nem indult el ide eddig (bár régóta tervezte) mert attól félt, hogyan fog tudni egyedül helyt állni egy idegen országban. Mert mi van ha megbetegszik egy gyerek, vagy akár ő maga. Így mindig azt mondogatta, hogy majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.
Amikor azonban kitalálta a férjem, hogy költözhetnénk egymás mellé is, mindkettőnknek azonnal megtetszett az ötlet, mert tagadhatatlanul sok-sok előnye van.
Ők pár héttel utánunk érkeztek Spanyolországba, és az eredeti terveknek megfelelően először egy nagyobb és kicsit távolabbi várost szemeltek ki, ami munka szempontból jobb lenne neki - de aztán ahogyan nézegette az albérleteket, úgy került egyre közelebb hozzánk, míg végül kikötött tőlünk két buszmegállónyira. (Jippi!)
De nem ez a legjobb, hanem hogy a sors úgy hozta, hogy a gyerekeink egy iskolába és egy osztályba kerültek. Az ő Xiomarája az én Bíborkám osztályába, Valentina pedig Borsiéba.
Nem tudom, hogy ez tökéletes megoldás-e, és mindketten tartunk is tőle, nem fogja-e visszavetni a gyerekek nyelvtanulását a tény, hogy van az osztályukban valaki, akivel az anyanyelvükön tudnak dumálni, és így kevésbé vannak rákényszerítve a spanyolra, de bízunk benne, hogy hosszú távon ennek több lesz a haszna, mint a hátránya.
Szögezzük le - a gyerekek napi hat órában hallják a spanyolt, itthon csinálják a leckét és körülöttük spanyolul beszél a világ. Azt gondolom, hogy semmi nem menti meg őket attól, hogy 1-2 éven belül tökéletesen birtokolják ezt a nyelvet is.
És talán a tény, hogy van mellettük egy legjobb barátnő, akihez tudnak fordulni ha baj van, vagy ha öröm éri őket, szerintem egy csomó stresszet levesz a válukról.
Merthogy stressz az van.
Senki ne gondolja, hogy gyerekként új országba költözni móka és kacagás.
Persze ez egy szép hely, van tengerpart decemberben, pálmafák meg medence - de azért hirtelen elég magányosak lettek. Angliában sok barátjuk volt, kialakult kapcsolataik, bejáratott életük, amiben jó tanulók és elismert diákok voltak.
Itt meg minden a feje tetejére állt. Benne olyan kellemetlen apróságokkal, mint az első harmadéves bizonyítvány, amiben csupa rossz jegy szerepelt, és spanyolból mindketten meg is buktak. (Ami jogos, hiszen nem beszélnek még...) Bármennyire nem vesszük ezt komolyan, azért ez nem feltétlen tesz jót az ember önbecsülésének.
Arról nem is beszélve, hogy novemberben becsöppentek egy kialakult közösségbe, amely bármennyire barátságos is, mégiscsak idegen.
És hát ott a spanyol is, amivel azért még erőteljesen küszködnek és a spanyol iskolarendszer, ami azért jóval keményebb az angolnál.
Szóval jó sok stressz, jó sok kihívás, aminek a feldolgozásában egy barát, aki ugyanazt éli át, sokat tud segíteni.
Az elmúlt két hétben, mióta egy osztályba járnak, azt látom, hogy mindkét lányom szabályszerűen kivirult.
Bíbor például azelőtt minden nap vitt magával egy könyvet és azt olvasta ebédszünetben - merthogy ilyenkor az a szokás, hogy az udvaron a lányok összeülnek és dumálnak. Persze spanyolul. Hívták őt is, hogy üljön oda, de azt mondta, hogy rémes volt ülni és kukán hallgatni. Amúgy egy tündér tanító nénije van, aki elvette tőle a könyvet és kérte az osztálytársait, hogy foglalkozzanak Bíborral, amit egyébként meg is tettek és nem is mondom, hogy rossz volt neki, mert mindenféle kalandos szerelmi szálakba is belekeveredett, amik NAGYON titkosak, de azért most, hogy Xio is ott van vele, teljesen kivirult.
De az igazi változás Borsikán látszik, akiért azért titokban jobban aggódtam. Merthogy ő kitalálta, hogy nem barátkozik senkivel, ameddig nem tud spanyolul. Majd akkor. Hiába magyaráztuk neki, hogy ez nem így megy, nyisson, nagyon tiltakozott, végül kibökte, hogy fél az osztálytársaitól, mert szerinte vámpírok. Tény, hogy az egyik kislánynak az átlagosnál hosszabbak a szemfogai, és mindig feketében jár, ami egy 9 évesnél szokatlan, de ez az egész nyilván arról szólt, hogy nem érzi itt jól magát és szorong. Szorongani pedig nem jó.
Minden szinten láttam rajta, hogy nehezebben viselte a költözést, az ezzel együtt járó változást, mint bárki más a családból. Ám mielőtt ez komolyabbá vált volna, megjött Vali és ettől minden megváltozott. A vámpírok azóta szóba se kerülnek, és bár kicsit sokat dumálnak a csajok órán, és ezért már szét is ültették őket, ezt egy kicsit se bánom.

Arról nem is beszélve hogy milyen jó most nekem, hiszen annak, hogy a négy csak együtt jár suliba rengeteg haszna van. Együtt tudunk suli után játszóterezni, tengerpartra menni, vagy akár leckét írni is. Mivel Betty spanyolja tökéletes, így tud segíteni a feladatokban, kicsit tehermentesítve a férjem, és nem sikkadnak el az információk, mert négyből egy csak emlékszik rá, hogy ünneplőbe kell menni holnap, vagy be kell vinni 3 eurót a tanárnéni titkos ajándékára. Betty barátnőm pedig cseveg, ismerkedik az anyukákkal - én meg az ő farvizén evezve szintén bekerülök lassan a közösségbe.

Ha az ember családostul költözik külföldre, az elején, szerintem az egyik legizgalmasabb dolog, hogyan haladnak a gyerekek a nyelvtanulással. A szülők emiatt szoktak a legjobban aggódni - általában teljesen feleslegesen, mert ez csak felnőttszemmel gond.

Na, nem mondom, hogy nincsenek mélypontok. Az első nagy kiakadás általában az első hétre várható, amikor rájönnek a gyerekek, hogy itt senki nem érti őket és ők sem értik, hogy mit mondanak nekik. A következő megborulás pedig 2-3 hónap múlva várható, amikor már pöntyögnek valamit és rádöbbennek, hogy nem tudják magukat olyan pontosan kifejezni, ahogyan szeretnék.
De persze ez sokban függ az életkortól is - Bendének például kicsi gondja sincsen a spanyol ovival, bár én nem vagyok teljesen oda érte. Igaz, az angolért sem voltam. Hiába fizettünk mindkét országban jókora összeget azért, hogy ott lehessen, egy sima, mezei magyar ingyenes ovi magasan veri szerintem az ittenieket. Bende ovijában például nincs udvar, ami nekem horror. Az egész olyan, mint egy játszóház, ami 1-1 órára jó program lenne - de minden napos használatra nem tartom tökéletesnek. Az pedig külön kiakasztott, hogy ebben az oviban tévét is néznek a gyerekek. Igaz, csak ebéd után, csendespihenőként, de mondjuk Bende, szerintem simán aludna, ha lehetne, így ez az ő bioritmusát eléggé megzavarja.
Persze sok dolog szól az ovi mellett is - de a legnagyobb előnye, hogy Bende nagyon szeret odajárni. Puszikat dobál az óvó néniknek, amikor eljövünk és örömmel rohan be, amikor megérkezünk. És ez jó jel. Ráadásul ő nem is ovinak hívja, hanem "játszós iskolának". Nyilván azért, mert a lányok iskolába járnak, és ő rájuk akar hasonlítani.
Az sem mellékes, hogy itt a spanyol nyelvvel is intenzíven ismerkedik. Az első spanyol szót már az első nap hazahozta: "mio" kiabálta nekünk, azaz "enyém". Nem voltunk meglepve, szerintem ez várható volt. De mivel vannak foglalkozások, így tanulja a színeket, formákat, számokat is - és persze észrevétlen az agyába megy minden egyéb is, amit még nem mond vissza.
A "sárgát mondok, amarillo" az ő mondata volt, ezzel a kommenttel mutatott a képeskönyvben a sárgára. Nagyon érdekes, hogy két és fél éves kora ellenére, úgy tűnik felfogja, hogy ez egy másik nyelv. Ami fejlődés, mert amikor megérkeztünk Spanyolországba, megint elkezdett halandzsázni. Hallotta, hogy körülötte érthetetlen módon hablatyolnak, és ezt utánozta. Mostanra rájött, hogy ez bizony egy nyelv, és hogy minden magyar szónak megvan a megfelelője. Előfordult már, hogy kifejezetten kérdezte, hogy "ez hogy van"?
Mivel viszonylag sokat volt angol környezetben és szoktunk angol meséket nézni, ezért nagyon sokat ért angolul is, bár most épp nem beszél ezen a nyelven. Ami keveset még mondott nyár elején, azt szinte teljesen elhagyta, csak a "thank you", "sorry" "yes-yes" maradt meg. Viszont ha angolul adok neki olyan utasítást, hogy "hozd ide a zöld kocsidat" - akkor azt simán megérti és csinálja. Szóval a tudás nem veszett el teljesen, csak lappang. És a feje most a spanyollal foglalkozik, próbálgat is mondani dolgokat (talán), de mivel én nem beszélek spanyolul, a halandzsából nem feltétlen hallom ki az értelmes spanyol szavakat.
Természetesen a két lány is halad a spanyollal, de teljesen más módon. Bíbor a suliban angolokkal barátkozik, akik szívesen fordítanak neki - de azért napi 6 órában csak hallja a nyelvet és mivel van heti két speciális spanyolórájuk, ahol a nyelvet tanulják, és ott nagyon sok leckét kapnak, minden nap tanul valamit. Ma reggel azt mesélte, hogy spanyolul álmodott.
Borsinak még mindig durván sok leckéje van. Megesett már, hogy este 9-kor úgy zavartam már el aludni, mert szinte az íróasztal fölött ájult el, és bizony egy kicsit sírt is a fáradtságtól. Kétségbe is esnék emiatt, ha az ágyban nem mondta volna, hogy ne vegyem komolyan azt a kis pityergést, mert csak fáradt, ő valójában nagyon is szereti, hogy ennyi sok feladata van és szívesen csinálja. Beszéltünk amúgy a tanárbácsijával, és nem tűnik igazán emberevőnek. Ő úgy véli, hogy ez a mélyvíz-technika a legjobb a gyereknek. Tény, hogy Borsi már mondatokat rak össze, és ha olvas, egyre többet megért. Mint a szivacs, úgy szívja magába a tudást és a nyelvet. Tegnap már kérte, hogy ne üljön mellé az apja, amikor leckét ír és ne fordítson neki, mert egyedül szeretne megbirkózni a feladataival, és sikerült is neki!
Apropó tudás - én ugyan nagyon szerettem az angol iskolát, de nem hallgathatom el, hogy voltak  bizonyos hátrányai. A legkomolyabb, hogy nem volt elég szigorú a gyerekekhez, így azok kicsit elkanászodtak. Bíbor például úgy volt a legjobb tanuló, hogy alig-alig tudja a szorzótáblát (otthon ötödikes lenne...) és most sokkolja is, hogy itt ezt komolyan visszakérdezik tőle.
Én ugyan kicsit sem bántam az angol liberalizmust, mert osztom azt a véleményt, amit az angol tanárok vallanak, hogy "nem tárgyat tanítunk, hanem ember formálunk." És azt gondolom, hogy sokkal fontosabb, hogy egy gyerek dicsérve legyen amiatt, amit jól tud - mintsem gyomorgörcsöljön azon, hogy holnap dolgozat lesz. Az én gyerekeim imádtak suliba járni, látványosan kivirultak, nagyon kreatívak, van saját véleményük, szívesen olvasnak mindkét nyelven, hiszen természetesen megtanultak angolul. Szóval a mérleg nálam pozitív.
De bizony néha úgy éreztem, hogy nem hozzák ki belőlük a maximumot, és hogy elbírnának több súlyt, tudást is, ezért is tanítottam őket otthon.
A spanyol suli viszont a magyarra hasonlít és rendesen számonkérős, így hát most össze kell szedni magukat. Többek között a szorzótáblát is köpni-vágni kell. Így magolnak, ami azért nem árt meg nekik. És azt látom, hogy pár hónap múlva, amikor már ismerik a nyelvet, a lecke sem lesz horror. De most még sok energiát kell belefektetniük, és nem marad idő semmi másra - sem angolra, sem magyarra. Van viszont helyett idő egy kis játszóterezésre suli után, legalábbis ameddig ilyen szépen süt a nap, mint mostanság. Ezt nem szívesen hagynám ki, hiszen ez a legjobb abban, hogy itt vagyunk. A 18 fok, a napfény, ami délre úgy megerősödik, hogy simán lehet pulcsi nélkül is szaladgálni.Ami azért így november utolsó napjaiban nem rossz érzés.