#Post Title #Post Title #Post Title

Régi barátnők - új osztálytársak


"Mindent tudok olvasom a blogod!" Minden blogger megkapta már ezt a mondatot. Pedig mekkora tévedés azt gondolni, hogy egy ember élete nyitott könyv. Titkok még akkor is maradnak, ha valaki naponta írja szorgosan a feljegyzéseket.

Meg aztán van olyan is, amit az ember direkt nem mesél el. Én például nem szoktam olyan dolgokról írni, amelyek másokat érintenek, nem csak az én családomat. Mert nem lenne etikus. Ki tudja, hogy az a másvalaki akarja-e ország-világ tudomására hozni, hogy hol él, mit csinál, hogyan szórakozik.
Így hát amikor nyáron arról kezdtem el írni, hogy de jó lenne Spanyolországba költözni, kihagytam egy nagyon fontos momentumot, ami amúgy engem nagy megnyugvással töltött el.
Azt, hogy lesz itt egy spanyolul nagyon jól beszélő segítségem: az általános iskolás legjobb barátnőm. Akinek két lánya van, és akik épp egyidősek az én két lányommal, és pici koruk óta nagyon jó barátnők. Elég rendszeresen össze szoktunk járni, és nemcsak mi, de a gyerekeink is nagyon jóban vannak.
A tudat, hogy ő is itt lesz a közelben, nekem nagyon megnyugtató volt, mert hát spanyoltudás nélkül azért elég nehéz egy csomó dolgot elintézni: a tanárral beszélni, honlapokat böngészni, a helyi szokásokban kiigazodni.
Ő viszont mint elvált anyuka azért nem indult el ide eddig (bár régóta tervezte) mert attól félt, hogyan fog tudni egyedül helyt állni egy idegen országban. Mert mi van ha megbetegszik egy gyerek, vagy akár ő maga. Így mindig azt mondogatta, hogy majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.
Amikor azonban kitalálta a férjem, hogy költözhetnénk egymás mellé is, mindkettőnknek azonnal megtetszett az ötlet, mert tagadhatatlanul sok-sok előnye van.
Ők pár héttel utánunk érkeztek Spanyolországba, és az eredeti terveknek megfelelően először egy nagyobb és kicsit távolabbi várost szemeltek ki, ami munka szempontból jobb lenne neki - de aztán ahogyan nézegette az albérleteket, úgy került egyre közelebb hozzánk, míg végül kikötött tőlünk két buszmegállónyira. (Jippi!)
De nem ez a legjobb, hanem hogy a sors úgy hozta, hogy a gyerekeink egy iskolába és egy osztályba kerültek. Az ő Xiomarája az én Bíborkám osztályába, Valentina pedig Borsiéba.
Nem tudom, hogy ez tökéletes megoldás-e, és mindketten tartunk is tőle, nem fogja-e visszavetni a gyerekek nyelvtanulását a tény, hogy van az osztályukban valaki, akivel az anyanyelvükön tudnak dumálni, és így kevésbé vannak rákényszerítve a spanyolra, de bízunk benne, hogy hosszú távon ennek több lesz a haszna, mint a hátránya.
Szögezzük le - a gyerekek napi hat órában hallják a spanyolt, itthon csinálják a leckét és körülöttük spanyolul beszél a világ. Azt gondolom, hogy semmi nem menti meg őket attól, hogy 1-2 éven belül tökéletesen birtokolják ezt a nyelvet is.
És talán a tény, hogy van mellettük egy legjobb barátnő, akihez tudnak fordulni ha baj van, vagy ha öröm éri őket, szerintem egy csomó stresszet levesz a válukról.
Merthogy stressz az van.
Senki ne gondolja, hogy gyerekként új országba költözni móka és kacagás.
Persze ez egy szép hely, van tengerpart decemberben, pálmafák meg medence - de azért hirtelen elég magányosak lettek. Angliában sok barátjuk volt, kialakult kapcsolataik, bejáratott életük, amiben jó tanulók és elismert diákok voltak.
Itt meg minden a feje tetejére állt. Benne olyan kellemetlen apróságokkal, mint az első harmadéves bizonyítvány, amiben csupa rossz jegy szerepelt, és spanyolból mindketten meg is buktak. (Ami jogos, hiszen nem beszélnek még...) Bármennyire nem vesszük ezt komolyan, azért ez nem feltétlen tesz jót az ember önbecsülésének.
Arról nem is beszélve, hogy novemberben becsöppentek egy kialakult közösségbe, amely bármennyire barátságos is, mégiscsak idegen.
És hát ott a spanyol is, amivel azért még erőteljesen küszködnek és a spanyol iskolarendszer, ami azért jóval keményebb az angolnál.
Szóval jó sok stressz, jó sok kihívás, aminek a feldolgozásában egy barát, aki ugyanazt éli át, sokat tud segíteni.
Az elmúlt két hétben, mióta egy osztályba járnak, azt látom, hogy mindkét lányom szabályszerűen kivirult.
Bíbor például azelőtt minden nap vitt magával egy könyvet és azt olvasta ebédszünetben - merthogy ilyenkor az a szokás, hogy az udvaron a lányok összeülnek és dumálnak. Persze spanyolul. Hívták őt is, hogy üljön oda, de azt mondta, hogy rémes volt ülni és kukán hallgatni. Amúgy egy tündér tanító nénije van, aki elvette tőle a könyvet és kérte az osztálytársait, hogy foglalkozzanak Bíborral, amit egyébként meg is tettek és nem is mondom, hogy rossz volt neki, mert mindenféle kalandos szerelmi szálakba is belekeveredett, amik NAGYON titkosak, de azért most, hogy Xio is ott van vele, teljesen kivirult.
De az igazi változás Borsikán látszik, akiért azért titokban jobban aggódtam. Merthogy ő kitalálta, hogy nem barátkozik senkivel, ameddig nem tud spanyolul. Majd akkor. Hiába magyaráztuk neki, hogy ez nem így megy, nyisson, nagyon tiltakozott, végül kibökte, hogy fél az osztálytársaitól, mert szerinte vámpírok. Tény, hogy az egyik kislánynak az átlagosnál hosszabbak a szemfogai, és mindig feketében jár, ami egy 9 évesnél szokatlan, de ez az egész nyilván arról szólt, hogy nem érzi itt jól magát és szorong. Szorongani pedig nem jó.
Minden szinten láttam rajta, hogy nehezebben viselte a költözést, az ezzel együtt járó változást, mint bárki más a családból. Ám mielőtt ez komolyabbá vált volna, megjött Vali és ettől minden megváltozott. A vámpírok azóta szóba se kerülnek, és bár kicsit sokat dumálnak a csajok órán, és ezért már szét is ültették őket, ezt egy kicsit se bánom.

Arról nem is beszélve hogy milyen jó most nekem, hiszen annak, hogy a négy csak együtt jár suliba rengeteg haszna van. Együtt tudunk suli után játszóterezni, tengerpartra menni, vagy akár leckét írni is. Mivel Betty spanyolja tökéletes, így tud segíteni a feladatokban, kicsit tehermentesítve a férjem, és nem sikkadnak el az információk, mert négyből egy csak emlékszik rá, hogy ünneplőbe kell menni holnap, vagy be kell vinni 3 eurót a tanárnéni titkos ajándékára. Betty barátnőm pedig cseveg, ismerkedik az anyukákkal - én meg az ő farvizén evezve szintén bekerülök lassan a közösségbe.

[ Read More ]

A hagyományos karácsony

2005-ben ilyen volt a lányok adventi naptárja. Borsi két és fél éves, Bíbor mindjárt négy.
Már novemberben elkezdtem kérdezgetni a lányokat, hogy mit szerettek legjobban az elmúlt évek karácsonyaiban, mire emlékeznek szívesen, mi az, amit süssek, mi az, amit mindenképp csináljunk. Angliában a karácsonyok nem sikerültek úgy, ahogyan szerettem volna, így most mindenképp el akartam kerülni a csalódást. Kiderült, hogy a legjobban a törölközőt hiányolták, ami két éve nem került már a fejükre.


Tudom, ez a törölköző dolog igényel némi magyarázatot. A régi lakásunk úgy nézett ki, hogy a bejárati ajtó mellett volt egy picike konyha, szemben vele egy hosszú folyosó, aminek a végén volt egy nagy nappali szoba. Ebből nyílt egy kisebb háló, ahol az összes ágy volt.
Logikusan a karácsonyfa a nappaliba került. Ám ez okozott némi logisztikai zavart karácsony napján. Merthogy a fát nálunk az angyalok hozzák és míg ők ügyködnek, addig a két lány vendégségben volt vagy a nagymamánál, vagy a keresztanyunál. Jó előre megterveztük az aznap délelőtti programot, ne unatkozzanak - néha színház, máskor Disney hercegnők a jégen, vagy csak egy nagy szánkózás. (Utólag is ezer hála a segítőknek, akik feláldozták a karácsony délelőttjüket a mi kedvünkért.)
Ameddig a lányok élvezték a programot, addig mi gyorsan feldíszítettük a fát és ünnepi díszbe varázsoltunk mindent. Felöltöztünk mi is ünneplőbe és vártuk a lányokat.
És itt kezdődött a gond. Merthogy decemberben ugyebár hideg van és jól fel kell öltözni. A meleg ruha viszont nem olyan ünneplős - át kellett volna öltözni a szépbe. Ráadásul azért a gyertyagyújtással jobb megvárni az estét, márpedig hiába sötétedik korán karácsony napján, azért addig nem lehet sétálgatni, mert megfagy az ember.
Így hát amikor a lányok hazaértek, mindig világos volt. És azt az 1-2 órát, ami hátra volt, ki kellett valahogyan bekkelni. Nyilván nem lehet az előszobában maradni, de a "biztonságos" kisszobába a nagyon keresztül vezet az út. A megoldás? Az első karácsonyon kitaláltam, hogy egy törölközőt rakok a fejükre és úgy mennek át a nagyszobán. Ez pedig meglepően jó ötletnek bizonyult.
A lányok nagyon élvezték, hogy "vakon" sétálnak át a lakáson, hogy azért ha nagyon meresztik a szemüket, látnak némi karácsonyi fényt, és az egész sejtelmesen titokzatos. A kicsi szobában aztán játszottunk, öltöztünk, készülődtünk, míg be nem sötétedett. És csak akkor csengetett az angyal és lehetett kimenni, és nekilátni az ajándékok bontogatásának.
Angliában azonban más volt a lakás beosztása, és nem volt olyan segítő ember sem, aki elvihette volna a lányokat, így úgy döntöttünk, hogy már elég nagyok, és együtt díszítettük fel a fát. Gyerekkoromban nálunk amúgy is ez volt a szokás és én nagyon élveztem. Amúgy is tetszik az angol módi, hogy már december elején kikerül a fa és sokáig lehet élvezni. Meg hát Rómában, mint a rómaiak, gondoltam.
Először úgy tűnt, hogy a lányoknak is tetszik az ötlet, lelkesen segítettek,de ... láttam rajtuk, hogy hiányolják a csodát, ami a karácsonnyal együtt jár. A misztikát, a varázslatot.
És a vele együtt járó törölközőt.
Nem csoda, hogy amikor kérdeztem, hogy mi legyen idén, mindketten azonnal mondták: törölköző a fejükre.
Furcsa dolog a családi hagyomány - soha nem gondoltam volna, hogy ez a pillanatnyi kétségbeesés szülte ötlet igazi éveken át tartó tradícióvá válik, de így lett. Törölköző nélkül nálunk nem jöhet el a karácsony.
Ami amúgy is furcsa egy kicsit itt a pálmafák alatt, a jó melegben - nem mondom, hogy nem tudjuk mi, felnőttek értékelni. Kevesebb ruha kell, nincs fagyoskodás, azonnal ki lehet próbálni a fa alá került bicajt és rollert.
De el kell ismernem, hogy furcsa. Hogy hiába csinálok forralt bort, aminek az illata nagyon karácsonyi, és hiába iszom meg a kertben, nincs rá szükség, hogy felmelegítse a kezem. És a karácsonyi díszekkel megrakott köztéri pálmafák is furák. Fenyőillat pedig nincs. Karácsonyfát se kaptunk - igaz, vettünk egy hatalmas műfenyőt, merthogy az is rajta volt a lányok listáján. (Angliában csak kicsi volt, mert nem akartuk, hogy Bende magára rántsa.)
Azért csináltam linzert, zserbót és bejglit, és még a mák is megérkezett Magyarországról. Itt nem kaptunk, pedig még a szomszédot is megkérdeztük, hogy hol vehetnénk, mire döbbenten nézett ránk, és kérdezte, hogy el akarjuk szívni? Merthogy ez nálunk csak kábszerként ismert. (Mondjuk így már értem, miért néztek ránk furcsán a szupermarketben.)
A karácsony napja pedig nagyon jól sikerült - már előző este feldíszítettük a fát az alsó szinten és 24-án reggel mindenki ágyba kapta a reggelit, hogy eszébe se jusson lemenni a konyhába. Aztán felöltöztünk és elmentünk sétálni. A tengerhez persze.
Merthogy itt elég meleg van. Reggel még kell a pulcsi, de délután már a póló is elég.Sőt, a lányok a múlt héten még a tengerben is megmártóztak.A város pedig gyönyörű, különösen este, amikor itt is meggyújtják a fényeket. Ahogy Bíborka lányom mondta, itt dupla olyan szépen fel vannak díszítve a városok, mint otthon. Biztosan, mert nincs hó és ezzel akarják megcsinálni a karácsonyi hangulatot.
Szóval jó kis hagyományos karácsonyunk lett. Sajnos. Merthogy ez komoly hagyományról elfeledkeztünk a nagy készülődésben. Hogy karácsony már tíz éve, mióta gyerekeink vannak, nem jöhet el betegség nélkül. Erről a hagyományról most Bende gondoskodott, aki szenteste lázasodott be, így az esti mozit (évek óta Polar Expressz) másnapra halasztottuk. De azért végül az is meglett. És ma már Bende is jobban van. Viszont hiába a szép idő és terveztünk egy csomó kirándulást, egyenlőre maradunk itthon. Akárcsak otthon tennénk, a nagy hidegben.
[ Read More ]

A hiányzó dolgok

Gáspár, Menyhért, Boldizsár... csokiból
Ennek az utazgató életmódnak nagyon sok előnye van, és sok jó élmény ér bennünket. De az élet, mint tudjuk nem csak a nagy dolgokból áll. Ott vannak mindig azok a banális kis apró bosszúságok, amelyek folyamatosan megakasztják a hétköznapokat - ott, ahol nem is várná az ember.

Első pillantásra például nagyon izgalmas, hogy amikor az ember elmegy bevásárolni, akkor egy csomó új dolog van még a legkisebb élelmiszerbolt polcain is. Nincsenek sehol a megszokott márkák, és még egy vaj, vagy egy tej vásárlása is igazi kihívás, semmiképp nem rutinfeladat, mert lehet, hogy a vajról kiderül, hogy sós, a tejről meg hogy kecskéből készült.
De ha a másik oldalról nézem, akkor nincs ám elbambulás egy pillanatra sem, mert ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen mellényúl és olyan vad dolgokat vesz le a polcról, amit nem is akart. Nem mondom persze, én szívesen próbálgatom az új ízeket - de a gyerekek sokkal konzervatívabbak. Ha nem a megszokott sajt van a mirelit pizzán, akkor már le is teszi. Ha kicsit más ízű a tejföl, akkor már nem kéri. Márpedig más - itt minden más. Újra más. És persze máshogyan más, mint Angliában.
Sok dologban hasonlít a magyar fűszerezéshez - például ugyanúgy használnak őrölt pirospaprikát, mint mi, és óriási választékuk van belőle. Nem ismerik viszont a mákot, amit én nagyon szeretek.
Nem mondom, elvagyok nélküle komolyabb elvonási tünetek nélkül, de azért karácsony mégse jöhet mákos bejgli nélkül, így hát a férjemmel elkezdtük felkutatni, hogy talán mégis találunk valahol. Mondjuk a Hipercorban, ami olyan óriási, hogy még végig se tudtam járni az egészet, és ahol olyan elképesztő ínyencségek vannak, mint a macaron vagy az ibolyalekvár.
De mák nincs.
Az eladó, akit megkérdeztünk, nem is értette, hogy mit akarunk. Talán nézzük meg a virágosztályon, bár inkább csak tavasszal szokott lenni... de a magja? A mák maga? Miért kell az nekünk?
Így hát apukámék adtak fel egy kilónyit egy hete (mindenféle más ínyencség mellett) és most drukkolunk, hogy egyrészt idetaláljon a postás, akinek eddig még egyszer sem sikerült, és ez a küldemény most ne forduljon vissza, hogy címzett ismeretlen. És főleg, hogy a vám ne vegye ki a mákot, mint kábítószer származékot, merthogy szegény anyukámékat ezzel riogatták a postán.
Persze itt is van egy csomó speciális karácsonyi étel - de hát az én ínyemnek ez a tradíció nem ismerős, így csak egyszerűen émelyítően édesnek érzem a kandírozott gyümölcsöket, a hatalmas pirosra és zöldre színezett kalácsokat és a darált magokból préselt nedves rudakat.
Persze ez is csak megszokás kérdése - ott van az angol karácsonyi puding, amivel pár éve még ki lehetett volna kergetni a világból, és lám, most már ott lapul a szekrényben egy házi készítésű darab, amit az angol karácsonyi vásáron vettem. És alig várom már, hogy kibonthassam azt a doboz  fenyőillatú, mazsolás "mince pie"-t, amire az Icelandban bukkantam. Merthogy nem messze tőlünk az is van, és amikor beléptem olyan volt, mintha hirtelen Angliába mentem volna vissza, pontosan ugyanaz a választék, angol vásárlók és még a pénztáros is angol volt. És most először, mióta itt vagyok, nyugodtan rakhattam el a pénztárcámat a táskámba, a mögöttem álló udvariasan megvárta, hogy arrébb lépjek és az eladó se kezdte el kiszolgálni addig a mögöttem állót. Na, ez például itt és Magyarországon is nagyon hiányzott.
De van más olyan karácsonyi hagyomány is, amit átmentettünk Angliából. Ilyen a "nagy zoknik" szokása, amiket még ott vettünk és amiket naná, hogy idén is ki fogunk rakni. Ez nekünk ugyanolyan fontos már, mint a magyar szaloncukor, amiből egy zacskó eredeti Szamos marcipános várja, hogy felagassuk a fára.
Merthogy fa az lesz, anélkül nincs igazi karácsony. Persze nem igazi - merthogy errefelé nem nőnk fenyőfák, csak pálma, arra meg baromi nehéz lenne felrakni a csúcsdíszt.
A spanyol karácsonyi hagyományok közül eddig csak a háromkirályokat fogadtuk be, őket is csak csokiból, mert pont úgy néznek ki, mint a csokimukulások és lehetetlen volt otthagyni őket a polcon. De holnap a karácsonyi vásáron megnézzük őket élőben is. Mondjuk nekem most ez is kicsit zavaros, mert eddig úgy tudtam, hogy ők január 6-án fognak jönni, de a helyi karácsonyi vásárra mégis holnap jönnek. Igaz, a vásár utána azonnal bezár, és nem marad meg december 24-ig, mint otthon. 
De nem csak a karácsony okoz kulturális kavarodást az életünkben. Ott van például a párnahuzatok kérdése is. Én eddig nem tudtam, hogy ez minden országban más méretű, de most, hogy beszereztük a harmadik méretű szettet, már kezdek megbékélni ezzel a ténnyel. Van ugyebár a magyar nagypárna, ami tényleg óriási. Legalábbis az angolhoz képest, mert az fele olyan nagy - akik már áttértek az Ikeás méretre, azok tudják miről beszélek. Hát a spanyol még annál is keskenyebb, cserébe viszont jó hosszú. Simán átér a franciaágy egyik végétől a másikig, mint egy nagy hurka és nyilván egészen más huzat kell hozzá. Nekem amúgy tetszik, de a férjem összecsomagolta és elrakta, neki kényelmetlen volt.
Halkan teszem hozzá, a paplanok mérete is eltér egy kicsit - de azon nem idegeskedem, legfeljebb lötyög egy kicsit. Ez is csak engem bosszant, merthogy se az angolok, se a spanyolok nem szokták behúzni a paplant a huzatba, csak aláterítenek egy másik lepedőt, és kicsit ráhajtjuk felül. Persze az első átfordulásnál szétesik az egész, de ez errefelé senkit nem zavar. Hát ezt a szokást mi nem vesszük át, az már biztos, bár az előfordulhat még, hogy nyáron 50 fokban elég lesz a huzat is takaró helyett.
De hasonlóképp bosszantóak tudnak lenni a dugók is. Mármint az elektromos cuccok dugója. Nyilván egy magyar-spanyol költözésnél ez fel sem merül, merthogy a kontinensen mindenütt ugyanaz a szabvány. De nekünk egy csomó holmink van Angliából a hajszárítón át a kávéfőzőig vagy a telefon töltője. És persze van egy csomó átalakítónk, de soha nem elég és mindig másik szobában van rá szükség.
Persze ezek nem valódi bosszúságok - inkább csak rácsodálkozom néha-néha, hogy mennyire más tud lenni az élet egy másik országban. És ez még csak a felszín, amit kapargatok.
[ Read More ]

Decemberi napfény

Kisbende a tengerparton

Tudom, megritkultak a bejegyzéseim. Ennek fő oka, hogy még mindig a betegségekkel küzdünk. Nincs nagy baj, senkivel (lekopogom) de kis taknyolás, enyhe hőemelkedés, makacs köhögés pont elég arra, hogy legalább egy szenvedő gyermek itthon maradjon és folyamatos szórakoztatást igényeljen. Erről meg nincs kedvem írni, mert ez a program a világ minden országában ugyanolyan unalmas. 

Igazából azt reméltem, hogy idén megússzuk a betegségeket, hiszen nem a mínusz fokokban, a ködös, sötét időjárásban senyvedünk. De úgy tűnik, a hibát nem az időjárásban kell keresni, hanem a közösségekben, ahová a gyerekek bekerültek - új ország, új vírusok erősítik az immunrendszerünket.
A jó idő meg önmagában még nem tud csodát tenni.
Pedig most nem panaszkodhatok az időjárásra - két hét durva esőzés után volt két hét hideg, csípős széllel, de mire igazán lehűlt volna az idő, megérkezett a télközepi nyár.
Reggel azért suliba menet még kell egy pulcsi, de hazafelé már rövidujjú pólóban sétálunk. A gyerekek be se jönnek a lakásba, inkább kinn maradnak még a zárt utcánkban gördeszkázni és görkorizni. Kocsi nincs, az út sima - lehetne gyakorolni sötétedésig, de persze a lecke miatt nem lehet. A leosztás még mindig ugyanaz: Bíbornak csak kevés van, az is mutatóba, Borsi meg nyög a feladathegyek alatt. Igaz, már látszik az eredménye - döbbenetesen gyorsan fejlődik a spanyolja. Egyre többet ért, egyre ritkábban kéri az apja segítségét a feladatokban.

Az életünk meg kezd kialakulni, összeállni. Nagy előrelépés, hogy végre nem három országban vannak a cuccaink, mert megérkezett 37 csomagunk Angliából. Most egy szobát betöltenek a dobozok - minden egyes doboznyitás igazi meglepetés. Fél éve nem láttuk ezeket a holmikat - ami különösen Kisbendének egy emberöltő, így ő minden játéknak úgy örül, mintha új lenne (bár azért felismeri őket). Végre együtt az összes Lego, az összes favonat, az összes Barbie baba, amelyek már évek óta ketté voltak választva, hiszen nem lehetett egyszerre mindent magunkkal vinni. De megjött egy csomó ruha, törölköző, könyv is, amik már nagyon hiányoztak.
A velük együtt járó munka persze kevésbé lelkesítő. Fogalmam sincsen, hová fogom rakni őket, mert például könyvespolcból nagyon kevés van. De ami még rosszabb, azt sem tudom, mikor lesz időm pakolni. Merthogy ezt gyerek mellett szinte lehetetlen csinálni, és most épp Kisbende van itthon, mint lábadozó beteg. Taknyos orrocska, csúf köhögés. Ezt már csinálja egy hete - hétvégén jobban volt, gondoltuk hétfőn mehet is oviba, mert hát eszemben vannak a mi drága doktornénink szavai, miszerint a köhögéssel ne foglalkozzunk, eltarthat az akár tavaszig is. Mondjuk itt tavaszi idő van, de ez a bacikat láthatólag nem nagyon zavarja, ezért hát amikor vasárnap éjjel lett egy kis hőemelkedése a fiamnak és a köhögése is erősödött, hát úgy döntöttünk, maradjon itthon.
Szerencsére ANNYIRA nem beteg, hogy feküdnie kellene - hát elmentünk sétálni. Csak a ház előtt akartam vele kicsit motorozni, de ő közölte, menjünk inkább a tengerpartra. És miért is ne? A jó tengeri levegő, a szikrázó napsütés csak jót tehet neki - gondoltam, és igazam volt. Egyet sem köhögött a séta alatt.
Míg ő homokozott, csúszdázott, szaladgált, azon tűnődtem, hogy ez pont olyan, mintha nyaralnék.
Még mindig olyan.
És hogy nem kell térképpel a kezemben járkálnom, akkor is mindenki tudja, hogy nem idevalósi vagyok. Merthogy a rendes spanyol anyáknak eszükbe sem jutna ilyen lengén öltözni, mint én. Rajtam kívül az összes játszótéri anyukán térdig érő csizma volt, farmerkabát és az elengedhetetlen óriási kötött sál. A gyerekeken pulcsi és minden anyuka kezében ott volt a gyerek vastag pufikabátja is, amit csak azért vettek le, mert tényleg nagyon meleg volt ma. Megjegyzem, az én hátizsákomban is volt Bendének egy pulcsi, de eszem ágában sem volt ráadni ebben a melegben.
Persze ha ők abból indulnak ki, hogy nyaranta 50 fok van, és akkor kell a rövidujjú, akkor ez nyilván most a hűvös idő. De ha azt nézem, hogy Magyarországon most esik a hó, akkor ez igazi kánikula.
De akárhogy is nézem - én egy kicsit sem fáztam.Nekem ez pont tökéletes volt.
[ Read More ]

A karácsonyi csoda



Azt hittem, hogy ha megtaláljuk Spanyolországban az álomotthonunkat, onnan kezdve minden nagyszerű lesz. Micsoda illúzió! Pedig a ház nem okozott csalódást - de az életünk kaotikusabb, mint valaha.

Persze megint a régi nóta: betegeskednek a gyerekek. Bende kezdte péntek délután azzal, hogy hányt egy nagyot, majd a délutáni alvásból nem sikerült felkeltenünk. Hiába kapcsoltuk fel a lámpát, beszélgettünk mellette, jó hat órán teljesen kiütve durmolt. Mikor lemondtunk az ébresztésről, és úgy döntöttünk, hogy akkor had aludjon, persze felült és hányt még egy nagyot. És ezt újra és újra megismételte. Este 10 körül jobban lett - de fel is lelkesedett ettől, és nem akart aludni. Hajnal 2-ig a férjemmel felváltva virrasztottunk mellette, míg végre kidőlt a fáradtságtól. Félve tettük le aludni, nehogy újra kezdje a hányást, de eszébe sem jutott. Békésen aludt reggelig, csak mi keltünk fel óránként, ellenőrizni, nincs-e baj. 
Bende persze hiába éjszakázott, kelt reggel 7-kor, míg mi a férjemmel csak kómáztunk. De még félálomban is láttuk, hogy Borsika szeme furcsán fényes - és igen, bingó. Felment a láza, és két napig úgy is maradt, így a szombat az ő pesztrálásával telt el, de nem panaszkodom, mert Bendének meg már nem volt semmi baja. Vasárnapra Borsi jobban lett - délután viszont Bende zokogva ébredt, csúnyán kutyorgott a hasa, és brutális hasmenés tört rá, ami több órán át tartott, de mire eljött az esti lefekvés, teljesen elmúlt. Mit mondjak - szépen beosztották.
Ma itthon maradtak - Bende már jól van, de Borsi még taknyos, és a fülét is fájlalja.
Nagyon nem aggódom még, mert mindkét gyerek alapvetően jókedvű, eszik, iszik, alszik szépen. De bevallom, hullafáradt vagyok. Nem csak azért, mert amikor beteg a gyerek, csak felületesen alszik az ember, hanem mert ilyenkor érzem, hogy teljesen leszívják az energiámat.
Így nekivágni az adventnek? Hát... bevallom, a fenébe kívántam az egészet.
Persze itt Spanyolországban nehéz is ráhangolódni. Hideg ugyan van - de csak amikor nem süt a nap. A déli-koradélutáni órákban simán lehet pulcsiban, vagy akár pólóban is sétálgatni. És bár minden sarkon Betlehem áll, és a boltokban rengeteg karácsonyi dísz van, nekem hiányzik a hó, az a fogcsikorgató hideg, ami ezzel jár, a forralt bor és az otthoni kézműves vásárok hangulata.
És persze fáj is kicsit, hogy idén se jutunk haza karácsonykor. Nagyon drága a repjegy - ötünknek oda-vissza most körülbelül egy millió lenne. Így hát itt kell megteremteni a csodát - ami nem könnyű, mert nekem ahhoz hozzátartozik a rokonlátogatás, a nagymamázás, a bejgli, a zserbó, a szánkózás, és a Vörösmarty tér. Ráadásul az elmúlt két évben eléggé vacak karácsonyaink voltak. Tavaly Borsi betegsége miatt volt zilált, előtte meg ugyebár nem volt együtt a család, mert a férjem a két lánnyal a hóesés miatt Angliában ragadt, miközben én Kisbendével már pár nappal előbb hazautaztam.
Szóval eldöntöttem, idén igazán jót és emlékezeteset akarok nekik csinálni, de persze ezzel a két beteg gyerekkel már az első próbán elvéreztem. Vasárnap nem gyújtottuk meg az első adventi gyertyát, mert nem volt mit.És ilyen szégyen az elmúlt tíz évben nem történt velem. Sőt, otthon minden évben csodás, hatalmas, mesebeli koszorúnk volt, amit egy ismerős virágárus csinált csak nekünk, ismerve az én giccs és csillogás iránti vonzódásom. A gyerekek el voltak ájulva tőle, amikor meglátták, és az is olyan jó volt, amikor meggyújtottuk a gyertyát, körbeültük, és meséltünk nekik az adventi angyalokról. 
Hát ez most kimaradt.
Szombat délelőttre terveztem a lakásdíszítést, a hozzávaló cuccok beszerzését, de esélyem se volt eljutni bármilyen boltba. Csak azért nem bújok szégyenemben a föld alá, mert a lányok hagyományos adventi naptárja azért elkészült. Picike koruk óta minden évben annyit készültem arra, hogy mi lesz a 48 pici csomagban, már nyáron elkezdtem gyűjtögetni. Idén ez nem ment - egyetlen péntek délelőttöm volt, hogy három gyereknek megtaláljam a tökéletes megoldást. Végül Kisbende egy kalózos Playmobil naptárat kapott (amit miután megvettem meg is bántam, mert rájöttem, hogy ehhez túl kicsi - de tévedtem, minden reggel úgy ébred, hogy bonthat-e már, és egész nap hurcolássza a kicsi figurákat.) A lányok pedig egészen pici, körömnagyságú babából kapnak 48-t. Ilyenjük még nem volt - és ők az efféle mini-dolgokat nagyon szeretik.

De azért bevallom, hogy amikor éjfél körül hullafáradtan nekiláttam becsomagolni a 48 darab kicsi golyót, csak az tartotta bennem a lelket, hogy nem okozhatok csalódást a lányoknak. Persze Bende akkor még ébren volt és csak az ölemben akart feküdni, így végül a férjem és a barátnőm fejezték be a csomagolást - de a felszerelést már én intéztem. Az is eltartott majd egy óráig - ráadásul a sötét szobában, a résnyire nyitott ajtó fényénél kellett ügyeskednem, ügyelve arra, nehogy felébresszem a csodavárókat. 
Az adventi naptáron kívül azonban semmi nem volt az egész lakásban, ami az ünnepre utalt volna - még egy rohadt karácsonyi CD sem, mert Angliából még mindig nem érkeztek meg a cuccaink. (Bár már legalább egy hete úton vannak, a szállító cég nem tudja megmondani, hogy mikor érkeznek meg, ami szerintem horror!)
Szóval fáradtan, betegen érkezett meg a december - és az ünnep egyáltalán nem költözött be a szívünkbe. És ez nagyon rossz volt. Így hát ma fogtam magam és amikor Bíbort hazahoztam a suliból, bementem vele egy óriási kínai boltba és egy hatalmas kosarat telepakoltunk mindenféle csillogó bóvlival. Tudom, sokak szerint ez igénytelen módja a karácsonyi díszítésnek, de szerintem fenyőgirlandot, üveggömböt, égőt, szalagot, csillogó pihéket pontosan itt a legjobb megvenni, mert olcsó. Bíbor élvezte, hogy ő is választhat, hogy kitalálhatja a saját szobájuk díszítését, és megígértem neki, hogy ez csak a kezdet, visszajövünk még. Aztán hazajőve gyorsan összeállítottam egy adventi koszorút, négy gyertyából, két szarvasból, pár csendőből, gömbből és egy gyöngysorból. És mindenki odavolt érte, hogy milyen gyönyörű - és a lányok felvetették, hogy esetleg jövő hétre átrendeznék, ha szabad, hogy mindig másmilyen legyen, mert az milyen izgalmas. És miért is ne?
Aztán leszedtük az andalúz mázas cserepeket a falról, a szekrény mélyére rejtettem a rózsás terítőket, felraktam a frissen vett karácsonyosokat és minden létező helyre csillogó gömböket, díszeket és fényeket aggattunk. És ettől valahogy az egész ház még otthonosabb lett, mint volt, pedig már előtte is jó volt benne.
De a legjobb az volt, amikor Bende felébredt a féli alvásából, és hatalmas, tágra nyitott szemmel közölte, hogy megérkezett a karácsony. És tényleg. Mind éreztük.
[ Read More ]

Sárgát mondok: amarillo


Ha az ember családostul költözik külföldre, az elején, szerintem az egyik legizgalmasabb dolog, hogyan haladnak a gyerekek a nyelvtanulással. A szülők emiatt szoktak a legjobban aggódni - általában teljesen feleslegesen, mert ez csak felnőttszemmel gond.

Na, nem mondom, hogy nincsenek mélypontok. Az első nagy kiakadás általában az első hétre várható, amikor rájönnek a gyerekek, hogy itt senki nem érti őket és ők sem értik, hogy mit mondanak nekik. A következő megborulás pedig 2-3 hónap múlva várható, amikor már pöntyögnek valamit és rádöbbennek, hogy nem tudják magukat olyan pontosan kifejezni, ahogyan szeretnék.
De persze ez sokban függ az életkortól is - Bendének például kicsi gondja sincsen a spanyol ovival, bár én nem vagyok teljesen oda érte. Igaz, az angolért sem voltam. Hiába fizettünk mindkét országban jókora összeget azért, hogy ott lehessen, egy sima, mezei magyar ingyenes ovi magasan veri szerintem az ittenieket. Bende ovijában például nincs udvar, ami nekem horror. Az egész olyan, mint egy játszóház, ami 1-1 órára jó program lenne - de minden napos használatra nem tartom tökéletesnek. Az pedig külön kiakasztott, hogy ebben az oviban tévét is néznek a gyerekek. Igaz, csak ebéd után, csendespihenőként, de mondjuk Bende, szerintem simán aludna, ha lehetne, így ez az ő bioritmusát eléggé megzavarja.
Persze sok dolog szól az ovi mellett is - de a legnagyobb előnye, hogy Bende nagyon szeret odajárni. Puszikat dobál az óvó néniknek, amikor eljövünk és örömmel rohan be, amikor megérkezünk. És ez jó jel. Ráadásul ő nem is ovinak hívja, hanem "játszós iskolának". Nyilván azért, mert a lányok iskolába járnak, és ő rájuk akar hasonlítani.
Az sem mellékes, hogy itt a spanyol nyelvvel is intenzíven ismerkedik. Az első spanyol szót már az első nap hazahozta: "mio" kiabálta nekünk, azaz "enyém". Nem voltunk meglepve, szerintem ez várható volt. De mivel vannak foglalkozások, így tanulja a színeket, formákat, számokat is - és persze észrevétlen az agyába megy minden egyéb is, amit még nem mond vissza.
A "sárgát mondok, amarillo" az ő mondata volt, ezzel a kommenttel mutatott a képeskönyvben a sárgára. Nagyon érdekes, hogy két és fél éves kora ellenére, úgy tűnik felfogja, hogy ez egy másik nyelv. Ami fejlődés, mert amikor megérkeztünk Spanyolországba, megint elkezdett halandzsázni. Hallotta, hogy körülötte érthetetlen módon hablatyolnak, és ezt utánozta. Mostanra rájött, hogy ez bizony egy nyelv, és hogy minden magyar szónak megvan a megfelelője. Előfordult már, hogy kifejezetten kérdezte, hogy "ez hogy van"?
Mivel viszonylag sokat volt angol környezetben és szoktunk angol meséket nézni, ezért nagyon sokat ért angolul is, bár most épp nem beszél ezen a nyelven. Ami keveset még mondott nyár elején, azt szinte teljesen elhagyta, csak a "thank you", "sorry" "yes-yes" maradt meg. Viszont ha angolul adok neki olyan utasítást, hogy "hozd ide a zöld kocsidat" - akkor azt simán megérti és csinálja. Szóval a tudás nem veszett el teljesen, csak lappang. És a feje most a spanyollal foglalkozik, próbálgat is mondani dolgokat (talán), de mivel én nem beszélek spanyolul, a halandzsából nem feltétlen hallom ki az értelmes spanyol szavakat.
Természetesen a két lány is halad a spanyollal, de teljesen más módon. Bíbor a suliban angolokkal barátkozik, akik szívesen fordítanak neki - de azért napi 6 órában csak hallja a nyelvet és mivel van heti két speciális spanyolórájuk, ahol a nyelvet tanulják, és ott nagyon sok leckét kapnak, minden nap tanul valamit. Ma reggel azt mesélte, hogy spanyolul álmodott.
Borsinak még mindig durván sok leckéje van. Megesett már, hogy este 9-kor úgy zavartam már el aludni, mert szinte az íróasztal fölött ájult el, és bizony egy kicsit sírt is a fáradtságtól. Kétségbe is esnék emiatt, ha az ágyban nem mondta volna, hogy ne vegyem komolyan azt a kis pityergést, mert csak fáradt, ő valójában nagyon is szereti, hogy ennyi sok feladata van és szívesen csinálja. Beszéltünk amúgy a tanárbácsijával, és nem tűnik igazán emberevőnek. Ő úgy véli, hogy ez a mélyvíz-technika a legjobb a gyereknek. Tény, hogy Borsi már mondatokat rak össze, és ha olvas, egyre többet megért. Mint a szivacs, úgy szívja magába a tudást és a nyelvet. Tegnap már kérte, hogy ne üljön mellé az apja, amikor leckét ír és ne fordítson neki, mert egyedül szeretne megbirkózni a feladataival, és sikerült is neki!
Apropó tudás - én ugyan nagyon szerettem az angol iskolát, de nem hallgathatom el, hogy voltak  bizonyos hátrányai. A legkomolyabb, hogy nem volt elég szigorú a gyerekekhez, így azok kicsit elkanászodtak. Bíbor például úgy volt a legjobb tanuló, hogy alig-alig tudja a szorzótáblát (otthon ötödikes lenne...) és most sokkolja is, hogy itt ezt komolyan visszakérdezik tőle.
Én ugyan kicsit sem bántam az angol liberalizmust, mert osztom azt a véleményt, amit az angol tanárok vallanak, hogy "nem tárgyat tanítunk, hanem ember formálunk." És azt gondolom, hogy sokkal fontosabb, hogy egy gyerek dicsérve legyen amiatt, amit jól tud - mintsem gyomorgörcsöljön azon, hogy holnap dolgozat lesz. Az én gyerekeim imádtak suliba járni, látványosan kivirultak, nagyon kreatívak, van saját véleményük, szívesen olvasnak mindkét nyelven, hiszen természetesen megtanultak angolul. Szóval a mérleg nálam pozitív.
De bizony néha úgy éreztem, hogy nem hozzák ki belőlük a maximumot, és hogy elbírnának több súlyt, tudást is, ezért is tanítottam őket otthon.
A spanyol suli viszont a magyarra hasonlít és rendesen számonkérős, így hát most össze kell szedni magukat. Többek között a szorzótáblát is köpni-vágni kell. Így magolnak, ami azért nem árt meg nekik. És azt látom, hogy pár hónap múlva, amikor már ismerik a nyelvet, a lecke sem lesz horror. De most még sok energiát kell belefektetniük, és nem marad idő semmi másra - sem angolra, sem magyarra. Van viszont helyett idő egy kis játszóterezésre suli után, legalábbis ameddig ilyen szépen süt a nap, mint mostanság. Ezt nem szívesen hagynám ki, hiszen ez a legjobb abban, hogy itt vagyunk. A 18 fok, a napfény, ami délre úgy megerősödik, hogy simán lehet pulcsi nélkül is szaladgálni.Ami azért így november utolsó napjaiban nem rossz érzés.
[ Read More ]

Elfújtam a gyertyákat - és még mindig élek!


Nagyon sokan felköszöntöttek a múlt heti szülinapom alkalmából, és engem teljesen meghatott, hogy ennyien gondolnak rám. Pedig a többség nem is tudta, hogy nem akármilyen alkalom volt ez. Kerek szám. 40. Gondoltam, hogy mindenkinek egyesével megköszönöm majd, hogy gondolt rám, megkérdezem hogyan vannak és kicsit beszélgetünk. De aztán nem írtam senkinek semmit. És nagy ünnep se volt. Három gyerekkel az élet ennél sokkal kalandosabb.


Furcsa, hogyan változik az ember véleménye ezekről a szülinapokról. Amikor gimis koromban kiszámoltam, hogy 2000-ben 28 éves leszek, az már valami vén matuzsálemi kornak tűnt. Az egyetemista lányok félelmetesen érettnek és komolynak. A harmincas életkor meg az élet delének, ahonnan már csak lefelé vezet út, az is nagyon bicegősen és öregesen.
Tiniként féltem attól, hogy egyszer majd húsz leszek, aztán sokkal jobban éreztem magam huszonévesen, mint tiniként. Az egyetem csodás élmény volt, minden egyes percét élveztem. Féltem is tőle, milyen lesz, ha vége lesz egyszer és majd harminc leszek, de nem volt mitől tartanom. Harminc évesen szültem a nagylányom és aztán jött a másik kettő is, és milyen jó időszak volt ez! És nem csak a babázás töltötte ki az életem, hanem a munka is beindult végre - sokkal jobb újságíró lettem, mint előtte voltam, megtaláltam a hangom, a stílusom, a bátorságom a kérdésekhez. Ha őszinte akarok lenni, életem legjobb évei voltak, és sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint huszonévesen.
Talán ezért nem is féltem olyan nagyon attól, hogy vége lesz.
Merthogy a rettegett negyvenes kort már betöltött barátnőim mind állították, hogy az igazi élet még csak most kezdődik - vége a pici babázásnak, az éjszakai ébredéseknek, a vasárnap hajnali félkómás gyerekszórakoztatásnak. A gyerekek egyre önállóbbak, az ember visszakapja az életét, némi szabadidővel megspékelve, így lehet nyugodtan dolgozni, és ami még fontosabb, a test még nem kezdi el felmondani a szolgálatot, sőt végre lesz időm magammal is törődni. Szóval ez egy jó évtized lesz.
Elnézve őket, elhiszem, hogy nem kell elhinni, hogy vége a világnak, hiszen kivétel nélkül sikeresek, szépek és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben.
Így készültem én is a szülinapomra lelkileg. Az meg, hogy mindezt Spanyolországban tehetem külön ajándék. Ezek a novemberi szülinapok kicsit szürkék - általában esős az idő, hideg van. Olyan már volt, hogy a szülinapomon esett a hó - de hogy mezítláb, nyári ruhában menjek aznap tejet, kenyeret venni még soha.
A gyerekek is készültek a nagy évfordulóra mindenféle szuper meglepetéssel, bezárkóztak a szobájukba és nagy terveket szőttek. Ám két nappal a nagy esemény előtt már elkezdtek megjelenni a kis repedések. Munkahegyek a férjnek, ami jó, mert hát ebből van pénz - de mivel az én drágám pont erre a két napra tervezte a szülinapi készülődést, így nagy szívás. Nem baj, mondtam én, mindent lehet pótolni, nekem egy kicsi ünneplés is elég. A lényeg úgyis az, hogy együtt vagyunk.
De persze még ez se jött össze.
Péntek délutánra terveztünk egy kis tortázást, ajándékozást, ünneplést. Nem olyan grandiózusat, de volt benne ékszerész és étterem is, és egy kis közös családi sétálgatás.
De amikor a lányok kijöttek a suliból, már sejtettem, hogy mindez felejtős.
Borsi erős fejfájásra panaszkodott, ami nála még soha nem fordult elő és nem akart étterembe menni. Ha nagyon akarunk enni, legyen inkább a Meki, javasolta. Egy kis sült krumpli segítene, tette hozzá. Én meg úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, menjünk akkor oda, nekik az is ünnep, nekem meg legalább nem kell főznöm.. De ott sem evett. Csak kókadozott, és a szeme kezdett furcsán fényleni. Megfogtam a homlokát - hőemelkedés. Menjünk akkor haza, mondtam, lemondva minden szülinapi ünneplésről.Borsi meg zokogni kezdett persze, hogy ő nem akarta elrontani a szülinapom, hiába nyugtattam, hogy nem számít, bepótoljuk.
Persze mire hazaértünk már rendesen lázas volt. De szerencsére a vírus gyorsnak bizonyult, mert másnapra kicsit jobban lett, így lehetett egy kicsit ünnepelni, tortázni, és kaptam egy szép karkötőt is a férjemtől. A lányok nagy ajándékát még nem, mert ahhoz el kellett volna menni egy távolabbi városba megvenni, de nem felejtettük el. Én meg örültem, hogy ennyivel megúsztuk a betegséget. Egy anyának nem ez a legnagyobb ajándék?
De persze korán örültem, mert másnapra Bíborkám is belázasodott és neki egy kicsit tovább tartott a betegség 1-2 nappal, ami csak azért volt szívás, mert ezen a héten érkezett meg a gyerekkori legjobb barátnőm két gyerekével, akik a szomszéd városba fognak költözni, és persze pont ezen a héten vettünk autót is, annak minden papírmunkájával. Persze net még sehol, csak a mobilnet, korlátozott lehetőségekkel, Zsoltnak munkahegyek.
De ez még mindig nem volt elég a sorsnak. Szerda éjjel arra ébredtünk, hogy Bende hörög, csúnyán köhög és alig kap levegőt. Irány az orvos, még szerencse, hogy itt volt velünk a barátnőm, aki perfekt spanyol, és elkísérte a férjem az éjszaka közepén az ügyeletre és segített tolmácsolni. Zsolt meg persze bepánikolt, mert Bende lázgörcse óta eléggé tart attól, hogy miket tartogat nekünk a fiunk, és örült a kíséretnek én meg drukkoltam, hogy a másik négy ne kelljen fel hajnal 2-től 4-ig, míg távol voltak.
Bende persze már akkor jobban lett, amikor rányitottuk az ablakot és még jobban, amikor el is indultak a kórházba. Ott kapott egy kanál hörgőtágító gyógyszert és mondták, hogy majd jön a láz és a többi tünet, ne lepődjünk meg.Nappal lehet jól, de ennek ne dőljünk be, mert az esték jó vacakok lesznek, riogattak de szerencsére nem jött be a papírforma.
Bende reggelre tökéletesen jól lett és ki is akadt azon, hogy nem mehet oviba. Lelkesen magyarázta nekünk, hogy ő már kapott gyógyszert a doktor nénitől, ő már meggyógyult. Nem hittünk neki - de igaza volt. Be se lázasodott, taknyos se lett, és úgy átaludta az éjszakákat utána is, mint a kisangyal.
Az élet persze némi betegség miatt nem áll meg - megvettük a kocsit, és végre beszerelték a rendes netet is. Tudtam menni spanyoltanfolyamra, sőt a barátnőmmel és pár gyerekkel (nem teljes létszámban, mert valaki mindig beteg volt eddig) sétálgatni is. Most éppen az ő nagylánya beteg, de úgy néz ki, hogy a láz múlóban, az enyémek egészségesek. Kiderült, hogy öt gyerek még bonyolultabb, mint három, és sokkal nagyobb az alapzaj, de az is igaz, hogy cserébe sokkal jobban eljátszanak és nagyon élvezik, hogy együtt lehetnek.

Hogy jobb-e negyvennek lenni, mint 39-nek, még nem tudom. Az elmúlt hét zűrös volt, sok aggódással és sok örömmel is persze, mert nagyon jó, hogy itt vannak a vendégeink. És megint bebizonyosodott a tétel, hogy nem jó, ha az ember magával van elfoglalva, a gyerek, a család, a barátok jót tesznek az egészségnek, mert mióta elfúltam a tortán a szép piros gyertyákat, minden allergiás tünetem elmúlt. Sehol egy köhögés, sehol egy tüsszentés. Szóval innen, a nagy határvonalon túlról üzenem, van élet negyven után is...
[ Read More ]

Merre jár a lelkem?




Nem sok kedvem van blogot írni, mert nem vagyok valami jól. Mióta beköltöztünk az új lakásba, gyakorlatilag folyamatosan beteg vagyok és ez rányomja a bélyegét a napjaimra.

Először a macskát hibáztattam, mert amikor a közelembe került azonnal tüsszögőrohamot kaptam, folyt az orrom, viszketett a szemem. Miután alaposan szőrtelenítettük a lakást, kicsit jobb lett a helyzet, de azért nem mondanám, hogy minden tünetem elmúlt. Hol folyt az orrom, hol teljesen bedugult, néha olyan fuldoklásos köhögőrohamok törtek rám, hogy aludni sem tudtam. Ráadásul a tüneteknek rejtélyes módon nem volt mindig kapcsolatuk a macskával. Gyakran pont a hálóban volt a legerősebb, ami totál macskamentes terület, máskor meg a macska közelében se jött ki. Vettem allergia ellenes gyógyszer, de nem éreztem, hogy ha szedném jobb lenne, vagy hogy amikor nem szedem rosszabb. 
A mélypont ezen a héten volt, amikor a spanyol tanfolyamon egyszer csak egy ideg becsípődött az orromban (nem tudok rá jobb szót) és folyamatosan csavarta. Majd megőrültem, és elhasználtam vagy három csomag zsebkendőt, és vagy hangosan trombitáltam, vagy egyszerűen csak dőlt a könnyem a fájdalomtól. Furcsa módon hazaérve az ágyba fekve csökkentek a tünetek, de csak akkor, ha mozdulatlan maradtam.
Nem, orvoshoz nem mentem. Főleg mert ezek olyan vándortünetnek bizonyultak – jöttek, mentek, kényük, kedvük szerint. A pénteki nagy roham másnapján például tökéletesen jól voltam. Meg aztán mit érek vele, ha kiderül, hogy allergiás vagyok mondjuk a macskaszőrre. Elkerülni úgysem tudom, errefelé sok a macska. Nyilván nem engedem be a lakásba, de azt nem akarom megtiltani a gyerekeknek, hogy megetessék, vagy megszeretgessék, mert nekik ez jó. Persze mondták, hogy ha nekem annyira rossz, akkor inkább nem játszanak vele – de egyenlőre szerintem teljesen elég, ha betartják az alapszabályokat: macskázás után kezet mosnak és ragacsos körkefével leszedik magukról a szőrt, mielőtt bejönnek.
Meg aztán, valljuk be, én is megkedveltem azt a macskát, amit a házhoz kaptunk bónuszként, különösen mert nagyon magányos. A gazdái napokra elutaznak, ilyenkor itt marad minden kaja és társaság nélkül, amint nyitjuk az erkélyajtót, azonnal jön és bújik mindenkihez. És éhes, mindig éhes. Ami a legrosszabb, nincs hol aludnia, még esőben sem. Pedig mostanság sokat esik, nekem meg a szívem szakad, amikor néz be vágyakozva a száraz lakásba, és isten bizony, ha nem tüsszögnék tőle, már rég itt lenne nálunk saját kosara. A férjem szerint persze nem kéne ezt annyira a szívemre vennem, az összes erdei vadállat ázik ilyenkor és mégiscsak 18 fok van, nem mínuszok, de azért egészen más ezt tudni elvben, mint látni, hogy valaki az orrát az üvegajtóhoz nyomva jönne be.
Visszaérve a lényeghez: lassan egy hónapja folyamatosan beteg vagyok, ami azért visel meg különösen, mert hiszek benne, hogy a test a lélek tükre. És nem lehet véletlen, hogy Angliában két év alatt kétszer se voltam beteg, itt meg szenvedek az allergiától, amitől amúgy már vagy húsz éve nem okozott tüneteket.
Nyilván új hely, új vírusok, új bacilusok, más a víz, más a kaja, más minden – meg tudom logikával magyarázni. De ha a szívembe nézek, akkor a fő kérdés, hogy jó-e itt nekem, vagy sem.
A válasz pedig nem olyan egyszerű.
Egyfelől hihetetlenül hiányzik Anglia. Nem kézzelfogható dolgok, inkább a mentalitás, a kastélyok, az ottani jó kis kényelmes életünk, a könyvesboltok, a reggeli Daily Mail, még a vacak Victoria Sponge is. Örömmel költöznék vissza akár már holnap.
Másfelől viszont ez a lakás gyönyörű, sokkal nagyobb, szebb és világosabb, mint bármilyen hely, ahol eddig laktunk. A teraszról a hegyekre látok és a tengerre. Nem győzök betelni ennek a szépségével. Elképesztő formájúak a felhők, a fények, a naplemente. De a tengerparti sétálás is megunhatatlan program, az illata, a morajlása, a homok a lábam alatt - ráadásul napközben 18-20 fok van, ami éppen tökéletes. Egy könnyű pulcsi is elég, de ha süt a nap, még ez is sok. Az eső az mondjuk vacak, de amikor nem zuhog, akkor elképesztően megnyugtató itt sétálgatni.
A spanyolokat is egyre kedvesebbnek látom – nyilván sok pici jó, kellemes találkozás, beszélgetés, mosolygás építi fel bennem a jó érzést irántuk. Ráadásul az életünk itt is kezd lassan kialakulni: a gyerekek kedvelik a sulit, Bende imád oviba járni és kezdik mondogatni az első spanyol szavaikat, összerakni az első mondataikat, amit nagyon izgalmas figyelni.
A szomszédaink bónuszként igazi tündérek, és szinte mindnek van hasonló korú gyereke. Délutánonként minden gyerek kinn bicajozik, labdázik az utcán, ami zsákutca, zárt és csak az itt lakók használják, így hát nyugodtan ki lehet őket engedni, együtt bandáznak, és az enyémek is lassan épülnek be a brancsba. Ez nagyon jó. Ilyenkor a szülők is ott vannak azért, rájuk néznek, közben dumálnak – és hiába van olyan szomszédom, aki csak spanyolul beszél, azért vele is tudok dumálni. Akarat kérdése.
Igen, a spanyol nyelvtudás hiánya az zavar. Rettenetesen. Az angollal persze sok akadályt meg lehet ugrani, de amikor a spanyol pincér magyarázza, hogy a croissan elfogyott, és 2-3 dolgot is ajánl helyette, amiről fogalmam sincsen, és nem tudom elmondani, hogy olyan helyes kis húsos bucit kérnék, mint a szomszéd, így eszem a lekváros pirítóst, amit hoz, na az vacak érzés. De nem hiszem, hogy ettől lenne beteg a lelkem.
Azt hiszem az csak a baj, amit Bíborka lányom is mondott: hogy még nem érzi, hogy itt lakunk. Hiába a suli, meg hogy ide járunk haza aludni, meg hogy itt vannak a cuccaink. Ez még nem az otthonunk. Kiszámoltam, hogy szeptember óta ez a hetedik ágy, amiben alszunk. Legalább. Szóval a testünk már itt van, de a lelkünk még nem érkezett meg. És egy új országban igenis nehéz új életet kezdeni, még akkor is, ha minden nagyon szép és jó. Ráadásul mi két éve egyszer ezt már átéltük és ez az átköltözés talán mégis nagyobb falat, mint gondoltam, és nem lehet olyan könnyedén venni, mint jó lenne. 
Szóval nem kell aggódni értem, mert nem rossz nekem itt. Nem sírom magam esténként álomba és időnként eszméletlen endorfinhullám önti el a testem, amikor mondjuk a pálmafákat nézem vagy a repkedő papagájokat. De azért még sok dolog idegen és még én is idegen vagyok itt. Ezen csak az idő segít. Szerintem.
[ Read More ]

Egy hét suli, egy hét eső


A lányok élvezték a sulit – de elég nyomasztó a sok eső. Ezzel az egy mondattal mindent elmondtam a múlt hétről. De akit érdekelnek a részletek, nyugodtan olvasson tovább.

Tagadhatatlan, hogy a két lány közül Bíbor élvezi jobban a sulit, minden nap alig várja, hogy mehessen. Igaz, őt az első perctől kezdve amolyan sztárként kezelik az osztályban. Ő a legnagyobb, a legmagasabb és egy perc alatt lett több barátnője is. Mondjuk spanyolul nem nagyon erőlködik, a padtársa mindent fordít neki amit órán hallanak – nem tudom, hogy ez hosszútávon lassítja, vagy gyorsítja a spanyoltanulását, de az biztos, hogy attól nem kell félnem, hogy az angolt elfelejti. Az órák meg azért persze spanyolul vannak és minden nap kell spanyol leckét is csinálnia. Van egy fantasztikus nyelvkönyvsorozat, (második kötet, harmadik kötet) ami a netről ingyen letölthető, csináltunk is már belőle pár leckét, azt kell a csajoknak is csinálnia, naponta olyan 10-12 oldalnyit. Ha valaki kicsit is beszél spanyolul és szeretné a gyerekeit otthon ebből tanítani, akkor nagyon jó választás. Kitűnően felépített könyv, lépésről-lépésre halad, jól magyaráz és sok sikerélményt ad.
Bíbornak már feladata még nem volt a héten, és most a magyartanulással sem akartam kínozni, gondoltam elég neki feldolgoznia az úl élményeket, de lehet, hogy nem kell nagyon sokáig kímélni, mert nem látom rajta, hogy különösebben elfáradt volna.
Nem úgy, mint Borsi – ő esténként szinte beájult az ágyba, a fáradtságtól. Be is vezettük, hogy a mi ágyunkban, külön szobában alszik el, merthogy egyébként a három gyereknek közös szobája van, és el szoktak még dumálni jó félórát még alvás előtt (néha többet is) Borsinak meg ez most fárasztó volt, és örömmel vonult át a mi ágyunkba aludni (amikor elcsendesedtek a többiek, az apja átvitte a saját ágyába.)
Ezek után nem meglepő, hogy Borsi kevésbé lelkes az iskolát illetően – bár azt mondja, hogy vannak barátnői, nincs egyedül, de senkit nem emel ki név szerint. Őt az első perctől az osztály teljes jogú tagjának kezeli a tanár, mindent csinálnia kell, mint a többieknek. Ugyanaz a lecke, ugyanaz a feladat órán is. Ami azért nagyon erősen megterheli, mert nagyon próbál helyt állni. Igaz, hétvégére eljutottunk odáig, hogy simán csinálja a spanyol szöveges matekpéldákat is. Csomó dolgot megért – ami nem olyan nagy csoda, mert a spanyol nyelv leírva sok hasonlóságot mutat az angollal, és ő ezeket már felfogja. A leckéről amúgy kiderült, hogy nem olyan vészes, mint ahogyan az az első napon tűnt, csak meg kellett értetni Borsival, hogy lejjebb kell kicsit adnia a maximalizmusából. Tehát ha mondjuk az a feladat, hogy van egy térkép, és mérd meg, hogy hány centisek az utak, akkor nem kell megrajzolni a füzetbe a térképet, bőven elég az eredményt leírni.
Rossz hír viszont (nekem), hogy az én spanyol órám rémesen unalmas, a tanár nagyon nehezen birkózik meg azzal a ténnyel, hogy ez egy teljesen kezdő nyelvóra ahol senki nem beszél még spanyolul. Tehát azt teszi, amit a legtöbb anyanyelvi nyelvtanár ilyenkor szokott – angolul mondja el a magyarázatokat. Aki ugyebár meg nem tud angolul, annak lefordítják a többiek. Szerintem ez nagyon béna dolog – egy jó tanárnak meg kell(ene) tudnia oldani ezt a problémát, mint ahogyan például a Berlitzben nem fordulna elő, hogy más nyelven szóljanak hozzád, mint amire beiratkoztál és ott láttam én, hogy ezt meg lehet csinálni. Nyilván ilyenkor végig kell gondolni az órát, fel kell készülni és ki kell találni, hogy mit csinál az ember. (Nyilván segít, ha van egy módszer az ember kezében és nem neki kell kitalálnia.) 
Hát a mi tanárunk nem ennyire lelkiismeretes. Csináljuk szépen a tankönyv és a munkafüzet feladatait, szépen sorban. Külön a lelkemre kötötte, nehogy előre dolgozzak a könyvben. De nagyon nehéz megállni, mert egy-egy feladatra az órán olyan tízszer annyi időt hagy, mint amennyire nekem szükségem lenne. Vagy másnak. Azt látom, hogy kiadja a feladatot, én megcsinálom egy perc alatt, de még a leglassabbaknak is megvan 5 perc alatt. De ő még 2-3 percet vár az asztalnál ülve, mielőtt egyáltalán felemeli a fejét. Ez rémes.
Nem nagyon van azonban más választásom, nincs olyan sok nyelvtanfolyam a környéken, és ami mégis, az már betelt. Ez maradt. Szóval most csinálom ezt, és viszek magammal plusz feladatokat az órára, hogy ne unjam magam halálra. Itthon meg csinálom a gyerekek feladatlapjait is.
A legnagyobb szívás azonban a sulival kapcsolatban az eső. Tudom, unalmas, hogy Angliában is mindig az esőre panaszkodtam, de úgy tűnik, hogy a rossz idő követett bennünket ide is. Minden egyes nap nagyon durván esik. Általában hajnal 2-3 körül ébredünk arra, hogy zuhog. Úgy, mint egy rendes nyári zápor otthon, de ez nem tízperces, hanem órákon át tart. Általában 9-kor éri el a csúcspontját, amikor kezdődik az iskola. Így még soha nem mentünk gyalog, pedig nincs messze, de egyszerűen szó szerint szarrá áznánk a tízperces út alatt.
Az ügyintézés viszont végre felpörgött, van már NIE számunk, így nyithattunk bankszámlát és megrendeltük a netet is. Ha minden jól megy, jövő héttől már lesz széles sáv, meg WIFI is. Sőt, még idő is, mert hétfőn Bende is kezdi a magánovit. Az államiban ugyanis nem volt hely. Szóval végre dolgozhatok, aminek nagyon örülök, mert határidőm is van, meg munkakedvem is.
[ Read More ]

Spanyol iskola - első tapasztalatok



Ameddig csak beszéltünk róla, hogy spanyol suliba íratjuk őket, a lányoknak elég nagy arcuk volt. Ha kérdeztem őket, csak legyintettek, ugyan már, ez nem félelmetes, átélték ezt Angliában is, nincs mitől rettegni. Aztán ahogy közeledett a suliba indulás napja, persze egyre fogyott a bátorságuk. Tegnap este már nagyon izgultak, és ettől persze nekem is összeszorult a gyomrom. De amikor ma délután hazajöttek az első spanyol iskolai napjukból, mind fellélegeztünk – mert élvezték. És alig várják, hogy holnap újra mehessenek.

Persze sok mindent még nem értettek meg – de angol gyerek minden osztályban van, ezért segítőként mindketten kaptak egy-egy angol kislányt, aki melléjük ült és folyamatosan magyarázott, fordított nekik. Ettől persze rögtön mindegyiknek lett egy-egy kis barátnője is, ami tagadhatatlanul segíti a beilleszkedést, különösen, hogy tolmácsolás címszó alatt elég sokat csevegtek is.
A spanyol iskola persze egészen más mint a magyar, és nagyon eltér az angoltól is. A lányok főleg az angolhoz hasonlították őket, mert azt jobban ismerik, de mivel Bíbor azért Magyarországon is járt suliba, ő azért el tudta azt is mondani, hogy a spanyol nagyon hasonlít az otthoni rendszerhez. Kezdjük mindjárt azzal, hogy itt nincs egyenruha, bár mi ma fehér blúzban küldtük őket iskolába, mert valamiért azt gondoltuk, hogy így kell, de felvilágosítottak róla a lányok, hogy Spanyolországban lehet divatozni, és este mindketten lelkesen válogatták, hogy mit vegyenek fel holnap. Tagadhatatlan, hogy az angol suliban efféle örömök nem érték őket. 
Van itt azonban más is, ami eléggé eltér az angol rendszertől – például csengő. Az angol suliban ilyet ugyanis nem használnak, mert túl stresszes a hangja és különben is minden tanár akkor tart szünetet
amikor elfárad az osztály. Furcsa is volt most a lányoknak a csengő éles hangja, mindketten fontosnak tartották megemlíteni, hogy milyen zavaró volt. Mint ahogyan azt is furcsállották, hogy itt semmiféle elektronikus ketyere nem volt az osztályokban - se digitális tábla, se laptop a gyerekeknek. Csak a hagyományos eszközök.
És ha már hagyomány - hát igen, itt lecke is van, nem úgy, mint Angliában, és már az első nap is kaptak. Persze spanyolul, bár ez egy kéttannyelvű iskola, így például a környezetet angol anyanyelvű tanár tartja, ami gondolom okoz majd kis sikerélményt a lányoknak. Visszatérve a leckére, Bíbor még felmentést kapott a nagyja alól, csak némi spanyoltanulást kapott leckének, főleg a létige ragozását és a bemutatkozást, neki az osztály rendes leckéjét neki még ma nem kellett megcsinálnia.
Nem úgy Borsikának, akire rögtön rázúdították az összes spanyol leckét: egy hosszú mesét a leopárdról, rajzolni a meséről meg írni is pár mondatot. Aki beszél spanyolul, annak nyilván ez nem nagy feladat – de most az én szegény férjemnek ezzel ment el az egész délutánja. Az sem volt kis kihívás, hogy ő megértse, hiszen a mesék nem feltétlen csak az alapszókincset tartalmazzák. Aztán volt még mateklecke is – ami önmagában szintén nem lett volna sok, ám mivel a tankönyvbe nem szabad beleírni, csak a füzetbe, le kellett másolni a feladatot (spanyol szöveges példa) és úgy megoldani. Lehet persze, hogy ez félreértés, és bőven elég lett volna az eredményeket leírni - majd kiderült. Ez ugyanis ma másolással együtt egy teljes óráig tartott. Utána jött még a spanyoltanulás neki is és a furulyalecke, mert hogy itt az is van. Szegény Borsi egész lefekvésig leckét írt, amit én azért eléggé sokallok, remélem, hogy ez csak Borsi lassúsága és tapasztalatlansága miatt van így, másoktól ugyanis azt hallottam, hogy a spanyol suliban nincs sok lecke, de hát majd kiderül.
Ahogy én látom, így egy nap után, a spanyol suli abban is hasonlít a magyarhoz, hogy a felszerelést a szülőnek kell megvennie, a füzeteket és a ceruzákat, vonalzókat is – ami Magyarországon evidens, én is csak azért említem, mert  "bezzeg" Angliában ezeket mind ingyen adja a suli, igaz nem is szabad hazahozni. Angliában tankönyv sincsen, a tanár fénymásolt lapokból dolgozik – a spanyoloknál van tankönyv, de nekünk most nem kellett megvennünk, az iskola adta, nem örökbe, csak kölcsön, ezért nem szabad beleírni. De ez nem azért van, mert későn kezdtük az évet, ez ebben a suliban mindenkire érvényes szabály. 
Az osztályok beosztása amúgy itt úgy zajlik, hogy az egy évben született gyerekek kerülnek egy osztályba. Borsi ez alapján negyedikes lett volna, Bíbor meg ötödikes. Ám mivel nem tudnak spanyolul, ezért a suli úgy döntött, hogy az egy évvel kisebbek közé teszi őket. Így Borsi idén ismét harmadikos lett, ráadásul vicces módon pont úgy 3A-s, mint tavaly. Bíbor kicsit faramucibb módon járt, mert Angliában az ötödiket végezte, ám most hirtelen negyedikes lett. Olyan furcsaságokkal jár ez, hogy az egyik kisfiú az osztályban ma ünnepelte a kilencedik szülinapját – Bíbor februárban viszont 11 éves lesz. (Ne kérdezzétek, hogy ez hogy jön össze, én nem értem még pontosan ezt a rendszert.)
Ebben a suliban nincs befizetett ebéd – mindenki 9-re jön és azt feltételezik, hogy otthon már reggelizett. Muszáj is, mert tízórai nincs, még szünet sem délig, amikor is van egy nagy ebédszünet, amikor mindenki szendvicset eszik és fél 3-kor mindenki megy is haza, ahol elvileg várja a meleg ebéd-uzsonna. Ez hasonló az angol rendszerhez, bár ott a lányok szerint több  szünet
Ami nekem furcsa még, hogy egészen mások a spanyol füzetek, mint amiket eddig valaha is láttam. Nagyon apró kockás a lapjuk, és olyan kicsik ezek a kockák, hogy számot nem is lehet beléjük írni. De minden órára ilyet kértek. Nem értettem miért, míg a lányok ma el nem magyarázták, hogy tévedésben élek, mert ez nem kockás füzet, csak az én szemem nem vette eddig észre a vastagabb vonalakat: ez ugyanis csíkos ÉS kockás egyszerre, ezért jó minden órára.
A sulis beoratkozáshoz amúgy semmi nem kellett, csak a „padron”, ami afféle lakcímbejelentő-lap, ezt az albérleti szerződés alapján állítja ki az önkormányzat. Ott megmondták, hogy hivatalosan melyik suliba tartozunk. Ezzel a papírral mentünk be a suliba (na itt nem beszéltek angolul) és bejelenteni, hogy ide akarunk járni. Adtak egy űrlapot, kértek pár dolgot (igazolványkép, útlevés fénymásolat, oltások igazolása, amire simán jó a magyar egészségügyi kiskönyv, hiszen latinul van benne minden) és már mehettek is. Ha nem lett volna szünet a múlt héten, szerintem már akkor kezdhették volna a sulit, de azért két hét alatt így is bekerültek, ami az angolhoz képest igazán jó eredmény. (Ott hat hetet vártunk, hogy Borsit felvegyék.)
Furcsa egybeesés, hogy én is pont ma kezdtem suliba járni – méghozzá kezdő spanyoltanfolyamra. A helyi művelődési házban indítottak ilyet, majd később megírom milyen, most még ízlelgetem. Kétszer másfél óra reggel fél 10-től 11-ig, pont az iskola mellett, tehát elvileg ha elviszem a lányokat (negyedóra séta háztól suliig) akkor utána még ihatok egy kávét az órám előtt. Ma mondjuk zuhogott mint az állat, tehát Zsolt elvitt minket kocsival, de remélem, hogy ez csak elmúlik előbb-utóbb, végül is Spanyolország nem az esőről, hanem a napfényről híres.
Márcsak Bendének kell ovit találni, de már ezt is elkezdtük intézni – annyi már kiderült, hogy itt a magánovi egy hónapra kerül annyiba, mint Angliában egy hétre, ami nagyon pozitív meglepetés. Egyetlen gondom, hogy a közeli magánovinak nincs kertje, inkább olyan, mint egy nagy játszóház. Ezért most megnézzük még az állami ovit is, hátha ott is van hely, és annak lesz kertje, de tartok tőle, így év közben sok választási lehetőségünk nem les, ráadásul lehet, hogy oda olyan papírokat is kérnek, amiket nem tudunk bemutatni, például spanyol jövedelemigazolást. 
Azt mindenképp jó látni-érezni, hogy beindulnak a helyi dolgaink, és nyaralós üzemmódból végre átváltunk itt élősbe.
[ Read More ]

A spanyol Halloween


Szeretem a Halloweent. Tudom, divat fintorogni, hogy ez pogány és angolszász ünnep, de én mindig is csodáltam az amerikai filmeket, ahol ezt óriási népünnepélyként mutatják be. Tinikoromban arról álmodoztam, milyen jó is lenne egyszer Angliába utazni Halloween idején. Akkor még nem tudtam, hogy Amerika és Anglia között mekkora kulturális különbség van. Azt pedig álmaimban se fordult meg a fejemben, hogy egyszer Spanyolországban fogok Halloweenezni, és hogy az már majdnem olyan lesz, mint ahogyan megálmodtam.

Hiába töltöttük az elmúlt két évet Angliában – a Halloween mindkét alkalommal elég vérszegény volt az én álmaimhoz mérten. Persze az vicces volt, hogy a boltokban óriási választék van mindenféle rémisztő kütyükből és tetszett, hogy Halloween napján szinte mindenütt boszorkány és zombijelmezes eladók szolgáltak ki minket, de aztán eljött az este és az utcán csak pár jelmezes lézengett, ami messze volt az igazi nagy bulitól, amit én elképzeltem a filmek alapján.
Ennek, ma már tudom, több oka is volt. Egyfelől valljuk be, az angolok nincsenek igazán oda ezért az ünnepért, legalábbis idősebb angol ismerőseim azt mesélték, hogy csak pár éve lett divat, és ők nem követik, csak a kisgyerekesek ünneplik. 
Ráadásul ahol ráadásul mi laktunk, egy csomó indiaival és külföldivel körbevéve, a legtöbb ház nem is volt feldíszítve – és bár páran járkáltak az utcán és becsöngettek oda, ami ki volt világítva, azért ez messze volt attól a tömegtől ami az amerikai filmekben ilyenkor az utcán hömpölyög. Persze az én gyerekeim ezt így is élvezték, hiszen nekik már az is nagy buli, hogy szörnynek öltözve megyünk el otthonról, hiszen erre Magyarországon nincs lehetősége az embernek. (Ami kár, mert ez a legjobb része az egésznek, különösen, hogy így a felnőttek is beöltözhetnek, és azért az is poén.)
Hogy Spanyolországban szeretik-e és ünneplik-e a Halloweent, erről fogalmam sem volt eddig, és valójában nem tudom most sem, hogy az a jó hangulatú bulis tömeg, ami itt hömpölygött a mi városkánkban, az általános vagy egyedi jelenség, de mi nagyon élveztük. Pont olyan volt, mintha belecsöppentem volna gyerekkorom álmába - az pedig, hogy pálmafák és tengerpart volt a háttérben csak növelte a jókedvünket. 
Merthogy rengeteg szörnynek öltözött felnőtt és gyerek volt az utcán, izgalmas és fantáziadós jelmezekben, szinte ciki volt, hogy a mi családunkban csak a gyerekek öltöztek be, mi nem, meg is beszéltük, hogy jövőre nem maradunk ki a buliból. Jó volt látni, a sok gyerekcsapatot, akik jókedvűen rohangáltak be a nyitva lévő üzletekbe cukrot kérni. Halloween díszbe öltözött házat ugyanis errefelé nem láttam, márpedig a hagyomány szerint csak olyanokba illik becsöngetni, de az összes késő estig nyitva tartó bárban, boltban örömmel fogadták a gyerekeket.(Szinte mindegyik nyitva van amúgy este 8-9-10-ig, szóval sötétedés után is.)
Az enyémek egy darabig furcsának tartották, hogy bemenjenek egy gyógyszertárba mondjuk cukrot kérni, meg aztán őket nem is a cukorkázás vonzotta igazán, hanem a jelmezes felvonulás - de aztán mivel pár helyre behívták őket, úgy döntöttek, hogy a trick-or-treatelés is az élmény része. Persze semmi ilyesmit nem mondtak, se angolul, se spanyolul, csak köszöntek - de ez nem is volt feltétele a cukorosztásnak. 
Azt láttam, hogy kifejezetten örömmel fogadták őket mindenütt, és ha megálltak egy bolt előtt, és azon hezitáltak, hogy vajon ide bemenjenek-e vagy sem, akkor szinte biztosan kijött a pincérnő, vagy eladónő és beinvitálta őket. A legtöbb helyen nyalókát vagy cukrot kaptak, de volt ahol például vicces hajgumit és ennek még jobban örültek.
A cukor ugyan engem nem tett boldoggá, (melyik szülő van oda érte ugyebár...) de azért nekem is jó kedvem volt. Nagyon örültem például annak, hogy az utolsó pillanatban mégis vettünk a gyerekeknek jelmezt és lejöttünk a belvárosba (hegyen lakunk, nekünk minden lenn van). Eredetileg úgy voltam vele, hogy áááá, itt úgysincs ilyenkor buli, de persze félreismertem a spanyolokat, akik odavannak minden buliért, és ki nem hagynának egy ilyen jó alkalmat. 
Meg aztán elállt az eső. És ez nagy szó, mert mostanság szinte minden nap esik. Nagyon durván. De végül este elállt és jó meleg lett. 24 fok volt – még pulcsi sem kellett a lányoknak, és naplemente után sem lett hűvös. Jó volt sétálni az esti tengerparton, jó volt látni a sok boldogan mászkáló, jókedvű embert, a sok vicces jelmezt. (Megjegyzem a zombijelmez tarolt, különösen tinik körében, ami nem csoda, mert ahhoz nem kell más, csak pár megszaggatott ruhadarab, kis piros festék és jó sok smink.) Rögtön a második helyezett ilyenkor a boszorkány, különösen az anyukák körében. És persze a vámpír, nagy fogakkal és palásttal. De volt kísértet, Shrek, Superman és rengeteg Sikoly-jelmezes gyilkos. Már az is szórakoztató volt, hogy néztem a jelmezeket, de a buli szerencsére akkor is folytatódott, amikor hazaértünk. Szerencsére mi is vettünk egy nagy doboz oszogatásra szánt csokit, csak a biztonság kedvéért, így amikor hazaértünk és megláttuk a lakóparkban csámborgó gyerekcsapatot, akkor hozzánk is be tudtuk őket hívni, így a mi lányaink is oszthattak végre cukrot, amit eddig még soha. (Nekik amúgy ez volt az este abszolút fénypontja.) Ráadásul ennek apropóján megismerkedtünk a szomszédainkkal is – egy nagyon helyes, barátságos spanyol házaspárral, Bendénél kicsit idősebb fiúcskával. Amíg a gyerekek a ház előtt játszottak, mi megbeszéltük, hogy hol vannak a helyi bölcsik, milyenek és felajánlották, hogy ha a spanyol leckeírásaban segítségre lesz szükségük a lányoknak, csöngessük be hozzájuk nyugodtan. Mit mondjak, már többet beszélgettem a szomszédokkal, mint Angliában két év alatt, ami azért megnyugtató, mert ezek szerint nem teljesen az én hibám volt, hogy ott nem sikerült vegyülni.
Szóval a társasági életünk beindult, amiben a helyi ünnepek és a szomszédság mellett a cserkészek is szerepet játszanak. Voltunk velük egy tengerparti tábortüzes családi pikniken, ami az időjárást tekintve nem volt szerencsés, mert esett, de mivel britek szervezték, nem maradt el, gumicsizmában és esernyővel felszerelkezve piknikeztek a parton, sütötték a hamburgert és énekeltek a tűz körül. A lányokat amúgy nem zavarta az eső, nem akartak kabátot felvenni és hazaindulni sem, hiába könyörögtünk nekik. Teljesen megbritesedtek. De ezt magamon is érzem. Akármerre nézek, minden spanyol nő csizmát hord errefelé, amit isten bizony nem értek, mert dög meleg van és nekem zokni nélküli papucscipőben sem fázik a lábam. Nem csoda, hogy a boltokban általában angolnak néznek. Tekintve, hogy a spanyol nők milyen állati elegánsak, az angolok meg híresen slamposak, ez nem feltétlen bók, csak remélem, hogy nem a külsőm, inkább a brites angol kiejtésem miatt gondolják ezt. De attól tartok, hogy ha nem akarok cikis lenni, előbb-utóbb be kell szereznem egy csizmát.
[ Read More ]

A márványpadló


Szeretem és gyűlölöm egyszerre, hogy márványból van a padló a ház minden egyes helyiségében. Kellemesen hűvös, könnyen tisztán tartható, nem recseg és van valami luxus-érzésem mindig, amikor ránézek. Azt hittem, hogy három gyerekkel nincs is ennél praktikusabb. De hamar kiderült, hogy van ám vele gond. Leginkább az, hogy csúszik, és ez elég durva baleseteket tud okozni. Naná, hogy nem is úsztuk meg.

Néha az őrületbe kerget, hogy mind a három gyerek mindig rohan. Nem tudnak járni, mindnek szaladnia kell. A lépcsőn sincsen megállás, merthogy ez a ház kétszintes. Fenn vannak a hálószobák, lenn a nappali, a konyha és a terasz. Kicsit béna elrendezés, mert ha az ember hazahozza a nagybevásárlást, akkor macerás minden cuccos lecügölni a lépcsőn, de végül is ez legyen a legnagyobb baj, gondoltuk. És ez tényleg nem is gond.
A lépcső azonban nekem nagy parám pár éve, amikor egyszer betegen sikerült legurulnom a lépcsőn. Nagy bajom szerencsére nem lett, de kialakult egy lépcsőfóbiám, ami szerencsére csak abban nyilvánul meg, hogy fogom a korlátot és ha lehet, inkább lifttel megyek. Hát itt nem lehet.
Ám nem csak magamért aggódom, a gyerekeket is féltem, ha a lépcsőn rohangálnak, így szinte az első napon beszereztünk egy biztonsági rácsot a lépcső tetejére. Igazából nem nagyon kellett volna, mert Bende tökéletesen biztonságosan megy a lépcsőn, és ez nem egy meredek darab. De úgy voltam vele, hogy ha fáradt, esetleg leszédülhet. És bár ugyan még mindig rácsos ágyban alszik és érdekes módon nem mászik ki belőle (bár meg tudja tenni) de arra gondoltam, hogy mi van, ha egy este mégis hiányzunk neki és félálomban a lépcső felé veszi az útját és legurul. Tudom, paramama vagyok, élénk képzelettel. Mindenesetre ha egy korláttal meg lehet venni a nyugodtságom, miért is ne tegyük. Megvettük, felszereltük és persze megtanítottuk a lányokat, hogyan kell használni. Végül is egy kilenc és egy tízéves gyereket nem fogok lakáson belül is korlátozni. De mondjuk nem is nagyon kell, mert ők aztán mindig ott vannak, ahol mi – napközben üresen áll az egész felső szint, mind lenn vagyunk a nagy nappaliban és a teraszon, este meg együtt jövünk fel fürödni, aludni. Alulra nem is vettünk és tettünk korlátot, mert nem kell. Bende nem akar nélkülünk felmenni, és ha mégis megy, akkor meg biztonságosan teszi, de általában megyek is ilyenkor vele, de inkább csak azért, mert kifejezetten szeret(ne) a lépcsőn ugrálni, ami nekem kisebb szívrohamokat okoz, de eddig úgy néz ki, hiába tiltom, hát inkább felügyelem.
A lányokkal nyilván nem megyek fel, mert már nagyok, nem fogom a kezüket a lépcsőn. Akkor is így volt, amikor fenn pakoltam épp a tiszta ruhát a szerénybe. Borsi meg szaladgált le-föl. Először egy Barbie babát vitt le, aztán cipőt neki, aztán még valamit fenn felejtett, rohant fel ismét. Nem is hallottam, hogy mikor esett el. A márvány elég jó hangszigetelő. De aztán meghallottam, hogy sír. Azt a fajta fájdalmas, nyüszítő hangot, amit meghallva, rohan az ember. Azonnal tudtam, hogy nagy baj van, ez most nem műsírás, hogy összevesztek, vagy a babák játszanak. Egy pillanattal később már Bíbor is kiabált: Gyere anya, Borsi feje csupa vér...!
Azt hittem, hogy betört a feje és az vérzik. De amikor odaértem, láttam, hogy az arca csupa vér. Egy pillanat alatt éveket öregedtem. Nagyon sok vér volt mindenütt. Nem csak az arca, a keze, a lába, a haja, a dívány, minden csupa vér volt. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan jön ez a sok vér. Ő meg csak zokogott fájdalmasan. Vittem persze a fürdőszobába, hogy lássam, mi is történt. Az első megkönnyebbülés az volt, amikor rájöttem, hogy a feje nem tört be. A másik nagy levegőt akkor engedtem ki, amikor láttam, hogy egy foga se tört ki.
De azért erősen pofára esett. Éppen felfelé szaladt, amikor a lába lecsúszott a lépcsőről és ő épp az arcára esett. A kezébe Barbie baba volt, azt védte, nem a fejét, így tényleg csúnyán megsérült. Erősen lehorzsolta az állát, több helyen elharapta a száját, és a szemfoga előtt egy kisebb darab ínye is lejött. Amikor lemostam, akkor már látszott, hogy nincs nagy baj, de azért ezek a sebek elég mélyek voltak. Igazából csak azért vittük el az ügyeletre (a szomszéd hegyen van, két perc kocsival) mert az állán lévő seb elég mély volt, és hiába kötöttem be, még egy óra múlva is erősen vérzett és engem megnyugtatott, hogy az ínyére is ránéztek. De semmit nem csináltak. Átkötözték az állát, de mire hazaértek, az is átvérzett, csak órák múlva állt el a vérzés. Azt már csak itthon vette észre Borsi is, hogy az egyik metszőfogából egy picike darab azért letört, de tényleg csak pár milliméternyi, nem is lehet látni, csak neki volt furcsa, hogy az érdesebb lett. A sípcsontján lett még egy nagyobb zúzódás, de mivel azt azonnal jegeltem, nem nagyon dagadt meg és be se lilult igazán.
Kicsit sokkos állapotba kerültünk mindannyian, amikor végre minden elcsendesedett és kiderült, hogy elég jól megúszta a kis figyelmetlen, annyira fáradtnak éreztem magam, mint aki lefutott egy maratont. Rémálmaimban se jöjjön elő a látvány, ahogy a kanapén ül, véres arccal.
Természetesen őt nem viselte meg annyira az eset – azóta esett még egyet a lépcsőn, de szerencsére akkor már kapaszkodott a korlátba, így nem ütötte meg magát. Szóval jó ez a márvány, de most egy kicsit kevésbé szeretem, mert nagyon megüti magát, aki ezen elesik és kemény az éle is. De remélem, hogy többször nem találkozunk vele ilyen közelről.
Amúgy elképesztő, hogy milyen gyorsan tudnak regenerálódni a gyerekek. Ez a kép két nappal a baleset után készült, azért ilyen lilás-barna az álla. Most egy héttel vagyunk a baleset után és már az állán csak egy pici horzsolás látszik, pedig durván mély seb volt. Az ínye teljesen normális, csak valóban az egyik metszőfoga fölött kisebb, ott az a darab hiányzik, nem tudom, hogy valaha visszanő-e. A szájában belül én még látok egy fehér foltot, ami alatt nagyon kemény valami van, de nem tudom, hogy ez kifakad vagy szépen felszívódik-e. Remélem, hogy az ínyével nem lesz baj, de a többi az rendben van.
[ Read More ]

Hamm, hamm...



Mióta Spanyolországban vagyunk, alig láttam kövér embert. Még molettet is ritkán. Pedig a spanyol konyha jó, és meglepő módon a gyerekek is élvezik.

Az autentikus spanyol konyhát persze egy jó étteremben lehetne leginkább kiélvezni, ám ez a luxus nekünk ritkán adatik. Nem is a pénz a legfőbb akadály, időnként ki lehet gazdálkodni, inkább a három gyerek. Pontosabban az a kétéves, aki nem ül meg a fenekén és nem is szívesen eszik olyan ételt, amit nem én főzök. Így ha útközben megéhezünk, akkor olyan helyet kell találnunk, ahol elnézik, hogy szaladgál, és nem zavar másokat. Spanyolország ebből a szempontból egészen kellemes hely. Sok a kerthelyiség, és a spanyol gyerekek többsége szintén képtelen végigülni a gyakran 2-3 órára elhúzódó étkezéseket. Persze ők azért esznek is, ellentétben az én fiammal, akivel ez csak a legritkábban fordul elő.
De nem vagyok türelmetlen és nem erőltetem. Nincs értelme.Harmadik gyereknek pedig azért is nagyon jó lenni, mert ha az ember két lánnyal már végigéli, milyen amikor konkrétan csak fényt esznek hetekig, és mégis túlélik, akkor már nem aggódik. Így hát hagyom Kisbendét válogatni, nem enni, szaladgálni – különösen azért, mert a lányokon is látom, hogy egyrészt életben maradnak, másrészt, idővel megjön az étvágyuk, sőt bizonyos kor után már képesek ülve maradni, bár nem szívesen.
Persze hiába vagyunk öten, nálunk messze nem fogy el öt adag étel. Bende ugyebár nem eszik. Borsi nem ehet, Bíbor meg válogat. A deniai étteremben ezért csak egy menüt kértünk. Ebben volt öt tapas, egy pizza és egy kávé. Emellé rendeltünk még egy adag sült krumplit Borsinak, ami nagyjából az egyetlen étel számára, ha étterembe megyünk, még szerencse, hogy szereti és egy tál gazpachot, vagyis spanyol paradicsomlevest, nekem. Én úgy voltam vele, hogy nekem épp elég lesz a leves, ha nem, majd eszek egy kis tapast. Zsolt megfelezi a pizzát Bíborral (ha szerencsém van, még Bende is megkóstolja...) és a végén mindenki jól lakik. Persze úgy képzeltem, hogy egybe kihozzák a tapasokat, majd a pizzát, pikk-pakk meglesz az egész és mire Bende nagyon elunná magát én már a kávét is megittam.
Persze naivitás volt ezt gondolni. A spanyol étkezés ennél sokkal ráérősebb. Jó sokat kellett várni az első fogás érkeztéig is, de legalább volt mit nézni. A legnagyobb sikere a gyerekek körében persze a kemencének volt, ahol órási tűz égett és csinos szakácsfiúk pakolták a pizzára a rávalókat, és igazi péklapáton dugták be a kenyeret. Közben megbeszéltük Kisbence történetét, aki bebújt a kemencébe, meg Jancsit és Juliskát. Aztán előkerült a táskámból pár kisautó, amiket lehet a földön tologatni és volt a téren még pár meleg, sima, embernagyságú kődísz is, amire fel lehetett mászni. Jó volt ez a tér. A város közepén, mégis távol a forgalmas utcáktól, nem kellett félni, hogy Kisbende leszalad az autók elé. Csendes volt a város, szieszta volt. Csak az étterem vendégeit lehetett hallani – mindenki spanyol volt. Sehol egy turista.
Jött is a leves – szerintem nagyon finom volt, és látva, hogy nekem ízlik, minden gyerek belenyalt - és mind el is fintorodott. Ez bizony nem a magyar paradicsomleves, fanyarabb, hűvösebb. Tökéletes. Nem baj, az enyém maradt. Aztán kihozták az első tapast – pár falatnyi apróságot vártunk, de egy hatalmas adag salátát kaptunk. Hárman is ettük - Zsolt, Bíbor és én. Bende csak fintorgott, épp úgy, ahogyan Borsika is. Pedig ezt ehetné, ez nem tilos a PKU-soknak, de persze nem kérte.
Én ekkor már jóllaktam. De amikor elvitték a tányért, és meghozták a forró sajtos-sonkás krokettet, összefutott a számban a nyál. Isteni. Le is raktam az első falat után – hátha Bíbor megenné. Hiába, no, az anyai szív. És igazam volt, ízlett neki, három darab fél fogára sem volt elég. Várta is, mi lesz a következő tapas, de mikor kihozták, csak elfintorodott. Kis, tízcentis halak, frissen sülve, lisztben forgatva. Egészben. Fejjel és farokkal. Undorító, fujjog Bíbor és bevallom, nekünk se nagyon tetszett. Nem vagyunk halas család, bár Zsolt néha megeszi a tenger gyümölcseit. Végül megkóstolta ezt is. Ez finom, mosolyodott el. Felbátorodtam, és egy kis darabot én is letörtem. Jé, nincs szálkája. És az íze? Hmmm, isteni. Ritkán eszem halat, akkor se szeretem, de ez jó. Hú, mondja Bíbor, akkor talán ő is kérne egy falatot... Micsoda? Néztünk egymásra a férjemmel... Bíbor halat? Ő, aki eddig még soha??? „Mióta Disneylandben végigmentem a legnagyobb hullámvasúton, megjött a bátorságom...” mondta a nagylány, látva a hökkent arcunkat és kis hezitálás után tényleg evett egy falatot. Jé, ez tök más ízű, mint az angol fish&chips... mondja és egy egészet bekebelezett. Majd még egyet. A kis tányér gyorsan kiürült. Mind sajnáltuk, amikor elfogyott.
Kíváncsian vártuk hát, mi a következő. Jajj, az bizony újabb bátorságpróba. Rák. Szép nagy, csápokkal, fejjel, szemmel. Áááá, én ugyan meg nem eszem, mondtam, és Bíbor egyet értett velem. Mindent azért már mégsem. Újra a férjem lett az első. Meg aztán a rák jó, szerinte. Bár ez elég natúr ízű, tette hozzá az első falat után. Bátran vettem kézbe, trancsíroztam, beleztem és egyre kevésbé láttam étvágygerjesztően. Mindig olyan tanácstalan is vagyok a rákkal kapcsolatban, melyik részét kell megenni, melyiket nem? Azt tudom, hogy a fehér az okés, de ezen valami barna trutyi is volt. Az ehető még, vagy az a rákszar és ki kell dobni? Legszívesebben letettem volna, de akkor Bíbor azt mondta, ha megkóstolom, akkor ő is. A gyerekért persze mindent. Bekaptam egy falatot. Nem valami jó, de lenyeltem. Bíbor követte a példám. Döbbenet, hogy tényleg a szájába vette. Neki se ízlett, kiköpte, de azért ez akkor is haladás.
Ekkor jött az utolsó tányér tapas. Kagyló. Szép fekete, héjában. Ez már tényleg túl van minden határon. Azt se tudtam, hogyan kéne, kedvem meg aztán végképp nincs hozzá. De a gyerek kíváncsian nézte, mit szólok. Összeszedtem hát a bátorságom. Rászúrtam a villámra a husát és hamm. Ehető. Nem mondom, hogy jó, de azért ehető. Bíbor hosszan bűvölte a kagylót, majd aztán rászánta magát és bekapott egy kagylót, majd gyorsan betömött a szájába egy csomó sült krumplit is és alaposan leöblítette kólával. Milyen volt? - kérdeztem. Röhög. Nem éreztem semmit – válaszolta, csak a sült krumplit. De azért megettem. Ez is számít, nem? Naná, hogy számít. Büszke vagyok. Magamra is. 
A pizza is jó volt, és a kávé is jólesett, bár azt már csak félfenékkel ülve tudtuk meginni, mert addigra Bende nagyon akart szaladni, de nem bántuk, mert nagyon jóléreztük magunkat és nagyon jókat ettünk. 
És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen jó reggelire (vagy vacsorára) a frissen sült churros forró csokival vagy a sárga belű mézédes kivi. Olyan jók ezek a felfedezések!
[ Read More ]

És már megint esik...


Azt senki sem mondta nekünk, hogy Spanyolország ősszel nagyon esős. Pedig ez így van. Az elmúlt egy hónapban, minden héten esett 1-2 napot. És itt az eső konkrétan azt jelenti, hogy kinyitják az ég csapját, és zuhog. Valamelyik reggel hajnal 6-kor nagy arra ébredtem, hogy nagy morgással ömlik a víz. Olyan hirtelen nagy zaj volt, hogy félálomban komolyan azt hittem, most aztán jön a cunami. De a tenger nem balról jött, hanem felülről. Úgy esett, hogy nem lehetett kilátni az ablakon. Akár a trópusokon. És ilyenkor ez nem pár percig tart, mint otthon egy nagy nyári zápor, hanem egész nap ömlik. Ilyenkor nem lehet semmit sem csinálni, kimenni sem érdemes, még ernyővel, gumicsizmával sem.

Az ember azt hinné, hogy jön az ősz, a hideggel együtt, de errefelé nincs ilyen összefüggés. Ha kisüt a nap, akkor újra meleg van és a nap déltájban döbbenetes erővel tud sütni. Simán lehet zokni nélkül sétálni, mezítlábazni a játszótéren és rövidgatyában belegázolni a tengerbe. És ha a teraszon reggelizünk, akkor bizony be kell ülni az árnyékba, mert túlságosan vakít a fény.
Szóval mindjárt november van, és igazán nem kéne már medencézni. De lehetetlen megállni, mert az ott csillog a kertben. Nagyon csábító. Pedig ez a meleg csak látszat, mert hiába süt a nap, a medencék vizét már nem tudja átmelegíteni. Rémisztően hideg. De a lányokat ez nem zavarja, kék szájjal és dideregve is azt állítják, hogy élvezik. És tényleg, ha lehetőségük van rá, ki nem hagynának egy napot sem. A helyben lévő medence nagy előnye, hogy rálátok az ablakból, és akár egyedül is leengedhetem őket.
Bíbor meglehetősen vízbiztos, könnyedén átússza már a medencét, de ez nem meglepő, az angol suliban minden héten mentek a helyi uszodába.De Borsiék osztálya még nem mehetett, túl kicsik voltak, így ő két évet kihagyott. Amikor legutóbb láttam úszni, még ovis korában, akkor még minden levegővételnél letette a lábát. Ebben a medencében azonban erre nincs lehetőség. Bár az egyik fele csak 110 centis, a másik oldalon kétméteressé mélyül.
Persze minden nap a lelkükre kötöm, vigyázzanak, ne menjenek a medence veszélyesebb felére, de tudom, nehéz megállni, hogy ne tegyék. Először csak a fal mellett mennek körbe, aztán egyre messzebb merészkednek. Így hát megyek velük én is, a biztonság kedvéért, és ülök a parton, kergetem Kisbendét, amíg a lányok úsznak, mert azért a fiamnak van esze, ő nem mászik a hideg vízbe.
Szóval jövök, megyek a felügyelés közben, És mit látok valamelyik nap? Bíbor úszik elől, utána Borsi. Szépen, végigússza mindkét lány a medencét, gond nélkül. Kérdem is az én kisebbik lányom, hogy hogy ilyen jól megy neki? Mire a válasz, tudod, anya, egyszerűen felidéztem, hogy mit is mondtak az ovis úszáson, hogyan is kell ezt csinálni és már ment is. És ha az embernek végre van lehetősége gyakorolni, akkor lehet haladni, teszi hozzá kicsit szemrehányóan, merthogy ő már Angliában is szeretett volna úszni tanulni, csak valahogy soha nem volt rá idő és ő ezt azóta is fájlalja. 
Mostanában a víz alatti hullámzó sellőúszást gyakorolja – pont úgy csinálja, mint a sellős mesefilmekben. Kicsit panaszkodik, hogy fárasztó munka, de abba nem hagyná a világ minden kincséért. Élvezi. Nem csodálom. Én is, már csak azt is, hogy nézem. Meg azt is, hogy egyáltalán itt van ez a medence és mi, október végén is belemászhatunk. Ha hideg is. (Ez a kép amúgy az egyik szállodában készült, nem nálunk. Itt még nem fotóztam. Ha majd berendezkedünk...)
[ Read More ]

Ahogyan az angolok


Egészen döbbenetes, hogy ezen a környéken, ahol mi lakunk, mennyire jól el lehet lenni spanyoltudás nélkül. Ha az ember beszél angolul, akkor mindent el tud intézni, boltban, vagy a kozmetikusnál, de még az önkormányzatban is átváltottak angolra, amikor rájöttek, hogy nem spanyolok vagyunk. Ezek után nem csodálkozom rajta, hogy az angolok (és amerikaiak) nem beszélnek nyelveket: egyszerűen nincs rá szükségük. Övék a világ. És az ő farvizükön evezve egy kicsit a miénk is.

Még Angliában kitaláltam, milyen jó is lenne, ha a gyerekek folytatnák az angliai cserkészkedést Spanyolországban is. A szervezet ugyanis a világ szinte minden országában működik – itt is. És bár végül ez nem volt igazán fontos szempont, a sors úgy hozta, hogy a helyi Brownies tőlünk tízpercnyi autóútra gyűlik össze minden pénteken. Persze a gyűléseket angolul tartják. És elsősorban angoloknak. De persze ez nem feltétel, bárkit befogadnak, de persze angolul tudni kell, hiszen ez a közös nyelv, nem a spanyol.
Az egész pont ugyanolyan, mint Angliában volt. Ugyanaz az egyenruha, ugyanazok a dalok, ugyanaz az angol udvariasság és mosolygás, amit annyira hiányoltam. Nem csak én érzem magam otthon ettől – de a lányoknak is jót tesz, hogy nem csak a családtagokkal találkoznak, hanem van végre egy kis lehetőségük mással is beszélni, ismerkedni. Az már csak bónusz, hogy épp angolul.
Nem, mintha ez nekik téma lenne, csak én aggódom amiatt, nehogy elfelejtsék a nyelvet, ők napi szinten tévéznek, olvasnak, beszélnek, akár egymás között is mindkét nyelven, ahogy épp jön.
Persze én hivatalból aggódom és erőltetem az angolt, pont ugyanannyira, mint a magyart. Nem csak a felejtéssel küzdök, de a fejlesztést is fontosnak tartom, így két nyelven tanulunk mindent. A környezetet, a földrajzot, a helyesírást, az olvasást. Bíbor most épp a különböző fog- és csonttípusok kevét tanulgatja két nyelven, Borsi az ing-végű igék helyesírását nyomja tananyagként, utána Enid Blytont olvas, akiről én otthon soha nem hallottam, de Angliában nagy klasszikus, rengeteg híres gyerekkönyvet írt, és a helyi angol antikváriumban vettünk tőle egy nagy mesegyűjteményt. Minden meséhez csináltam egy feladatlapot, így tök jó tankönyv lett belőle. Bíbor most fejezte be magyarul a Két Lotti olvasónaplóját, most valami jó angol mesekönyvet kell neki találnom, így igazságos. Ahogy ők mondják viccesen, az agyuk kétfelé van osztva.
Angolként élni egyáltalán nem nehéz errefelé. Találtunk már angol könyvesboltot, antikváriumot, éttermet, reggelizőhelyet – még a lakásunk parabola antennája is úgy van beállítva, hogy az angol adókat fogja. Eddig még sehol nem éreztem hátrányát annak, hogy nem beszélek spanyolul, még ahol először azt állították, hogy nem beszélnek angolul, még ott is megértették amit mondtam. (Pedig először kicsit pánikba estem, amikor beestem egy gyógyszertárba pelenkát venni, és sehol nem láttam kitéve egy csomaggal sem. Az első gondolatom az volt, hogy biztos nincs is, és már indultam volna ki, amikor pedig az eladónő azt mondta, hogy ő bizony nem beszél angolul, még inkább megijedtem, de aztán valahogy mégis minden simán ment...)
Persze a gyerekek számára minden még egyszerűbb. Az angollal olyan eszközt kaptak a kezükbe, ami szó szerint kinyitotta számukra a világot. És ennek nem csak a Brownies az egyetlen kézzelfogható haszna, bár az sem lebecsülendő, hiszen az első alkalommal rögtön sütit sütöttek és az egész család falatozott az alkotásból. De alig várják már a jövő hetet, amikor nagy családi közös tengerparti tábortüzezésre megyünk a csapattal.
De ahogy mondom, ez nekik nem kérdés. Csak én csodálkozom azon minden alkalommal, mennyivel egyszerűbb az életük az angollal – nekik fel se tűnt, hogy a szállodai animátor angolul szólt hozzájuk és hívta őket játszani. Nekik ez pont olyan természetes, mint a magyar. Mentek is célba lőni, minigolfozni és hozták a nyertesnek járó üdítő-kupont. Csak én tartom néha furcsának, hogy az élet Spanyolországban angolul is milyen egyszerűen élhető. De tetszik.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...