Három gyerekkel irány Spanyolország!

Úgy látom, hogy harmadik gyereknek lenni nagyon jó.Legalábbis Bende nagyon élvezi ezt a kitüntetett pozíciót. Na, nem mintha egy pillanatra is elhinné, hogy legkisebbnek lenni azt jelenti, hogy bármiben is megmondhatják neki a nagyok, hogy mit csináljon. Három év alatt ő lett az alfahím és az irányító-parancsoló-megmondó ember.

Sokat nőtt, komolyodott mióta ideköltöztünk. Az élet ugyan mindig is kellemes volt vele - de most már könnyebb is. Ráadásul pont a kulcsfontosságú dolgokban változott meg előnyére.
Múltkor panaszkodtam, Mollynak, hogy mennyire nincs étvágya a fiamnak, nem eszik semmit, csak palacsintát és tejberizst. Minden másra fújjog, különösen a húsra. Tejet azt inna, de mivel kiütéses lesz tőle a nyaka, ezért csak szójatejet adunk neki, amit meg nem szeret. Persze alma, körte, banán az még menő, meg a nutellás kenyér. De semmi, ami nem édes, le nem menne a torkán. Mivel már hónapok óta ez a helyzet, kezdek aggódni. Különösen, mert itt az oviban nincs menü, azt eszik, amit adunk neki - és ha nem akarom, hogy éhezzen egész nap, muszáj olyat adnom, amit megeszik, különben képes egész nap éhen várni minket, amitől aztán senkinek nem lesz jókedve.
Úgy látszik, csak kívánnom kellett, mert másnap megtörtént a csoda (legalábbis számomra igazi csoda volt) Bende megevett egy kicsi rántott husit, utána való nap egy kis virslit is, és a helyzet azóta csak javult. Tegnap egy akkora szelet fasírtot nyomott be, hogy csak úgy lestem. És bár nem szereti, most már megint megeszi a krémleveseket is, amiben karfioltól kezdve a brokkolin át a káposztáig én mindent belefőzök. A családból mindenki imádja - Bende hetekig minden nap sírt, hogy miért kell ezt ennie és nem akarja, de aztán kis krutonnal (felkockázott piritós) csak bement egy kicsi, és most már sírás nélkül is becuppan egy nagy adag. Bár nem mondom, hogy a kedvence, de nincs minden este zokogás azon, hogy csináljak neki palacsintát, mert semmi mást nem hajlandó megenni. (Megjegyzem, harmadik gyereknek azért is jó lenni, mert a rutinos anya nem kezd el meddő vitát egy éhes gyerekkel arról, hogy teli a hűtő minden mással, hanem rezignáltan összedobja a palacsintát, amiből aztán persze mindenkinek kell, szóval kis adaggal nem érdemes próbálkozni.)
Megmondom őszintén, jó darabig nem aggódtam amiatt, hogy nem eszik, csak mini adagokat, és abból se feltétlen a legegészségesebbeket, mert úgy voltam vele, hogy mi viszont igen. Mutatjuk a jó példát, és Bende lelkes kóstolója is a kajáknak, csak épp ki is köpött mindent, és közölte, hogy akkor inkább tejberizs. Vagy palacsinta. És ilyenkor hiába mondtam, hogy nincs, elfogyott stb - akkor sem evett mást, inkább semmit. Az éhes, nyűgös háromévessel meg nehéz aztán kijönni, értelmetlen az eszére hatni, így hát mentem a könnyebb úton, remélve, hogy majd észhez tér. Nem mondom, nehéz volt kivárni - de úgy tűnik, hogy most már csak a borsót és a babot kell vele megszerettetnem, azon kívül mindent megeszik. (Ezeket is, csak kiköpi. Újra és újra. Én meg adom neki, újra és újra. Előbb utóbb győzni fogok, tudom.)
Ezzel párhuzamosan a szobatisztaság project is szépen megerősödött. Ugyan már tavaly nyáron is próbálkoztunk vele, hogy had járjon pelenka nélkül, de egyáltalán nem érdekelte a téma. Akkor és ott jött, aminek jönnie kellett, amikor akart. Láttam Bendén, hogy bár két és fél éves, szóval kora szerint akár erőltethetnénk is a dolgot, de nem érdemes, mert nem érdekli. Mesélhetek én neki arról, hogy a nagyfiúk hogyan csinálják, neki ez nem téma. Az oviban kezdtük el újra, mert mondták, hogy ők ezt szívesen bevállalják. Hát legyen, gondoltuk. És lőn, 1-2 kisebb balesettől eltekintve, pillanatok alatt rájött, hogy mi az elvárás. De csak ott tartotta be a szabályt. Gyakran előfordult, hogy kiléptünk az oviból, és két perc múlva már jött is a baleset. Nekünk már nem akarta produkálni magát. Vicces volt figyelni (és persze rohadt idegesítő is egyben) hogy napról napra nőtt a távolság, amit száraz gatyával meg tudtunk tenni. Nagy öröm volt először szárazon hazaérni (és aztán persze ajtón belül rögtön takarítani) míg végül most ott tartunk, hogy csak éjszakára adunk rá pelenkát, de gyakran az is száraz marad.
De ami a legjobb, hogy az alvása teljesen rendeződött. Mióta a tesókkal alszik egy szobában, könnyebben elalszik este és gyakran ébreszteni kell reggel, hogy induljunk az oviba. Nagy szó ez ahhoz képest, hogy  egy éve még gyakran háromóránknét ébredt. Megjegyzem, nem csináltunk semmiféle hókuszpókuszt. Egyszerűen megért rá, gondolom.
És nem, a cicit még nem hagyta abba, bár szép lassan kezdi azt is kinőni. Az esti elalváshoz már nem kéri, és hétköznap reggel sincs rá szükség, csak hétvégén, amikor azért össze szoktunk bújni a nagy ágyban. Viszont a déli alvás enélkül elképzelhetetlen. Merthogy az még minden nap van. De hát ez is változik - most itt durmol mögöttem, és nem én altattam el. Borsikával összebújtak a díványon és egy vámpíros könyvből olvasott fel neki (a nagytesók előnye ugyebár...) Addig, addig duruzsolt, míg Bende álomba gömbölyödött mellette.
Nekem persze könnyebb lenne, ha ez a hároméves nagyfiú az oviban aludna - de itt ez nem divat. Hát úgy csináljuk, hogy hazahozom, kicsit még játszik, aztán az ölembe bújik és szépen elszunyókál.
A beszéde miatt sem aggódom már - elmond magyarul mindent, amit szeretne. Bár szerintem kevés verset, mondókát tud, de ez megint olyan, ami nem nagyon érdekli. Nem akarja visszamondani, utánozni, én meg nem erőltetem. Bízom benne, hogy ha azért én mondogatom, akkor majd előbb-utóbb meg lesz az eredménye. Viszont nagyon szeret rajzolni és gyurmázni. Hetente veszünk új gyurmakészletet, hogy a sok szép színt aztán hosszú órák munkájával szépen összekeverje egységes libafossá. Aztán egy darabig, míg ki nem szárad, még azt is formázgatjuk egy darabig, és amikor már törik, akkor jöhet egy újabb egy eurós beruházás a kínaiban. Ez amúgy közösségi program, azt szereti, ha valaki melléül és szép kígyókat formál, amiket ő késsel szétvagdoshat.
A rajzolást se egyedül szereti csinálni - a párosítós feladatok a kedvencei (kösd össze a nyuszit a répával, vagy találd meg mit eszik a kutya) azt is szereti, ha rajzolok egy utat és neki úgy kell vonalat húznia, hogy benne maradjon az útban, illetve az új kedvence, hogy rajzoljak apró csillagokat (kockát, szívecskét stb) és bekarikázza, vagy ő rajzol pöttyöket és én karikázzam.
13.5 kiló és nincs még egy méter.
Amikor elalszik, és ölbe vesszük, akkor olyan nagyon pici. Gyönyörű, csókolnivaló szája van, és nagyon jó vele puszilkodni, összebújni. Reggelenként mindig elmondja, hogy mit álmodik, általában "autósat". A kedvenc játéka, hogy kiszedi a kisautóit és sorba állítja őket a terepasztalos szőnyegen. Aztán elindul a konvoj és minden egyes darabot előrébb visz. Mindig van szempont, ami alapján kikerülnek. Van, hogy csak a piros kell, van, hogy csak a munkagépek, vagy a nénósok.
Viszont mindig gyönyörűen elpakol maga után, ha befejezi a játékot. (Ilyen gyerekem se volt még...)
De minden cukorfalatos édessége mögött ott a fiú, aki imádja a pukis poénokat, aki szeret messzire köpködőset játszani, a szörnybabáját elcserélte a szomszéd kisfiúval egy pisztolyra, és arról álmodozik, hogy bárcsak kapna egy kardot is. Aki az egyik kezével simogatja a lányokat, a másikkal pedig odacsap és nagyot ordít, hogy mindenki megijedjen.
Aki már nem fürtös angyal, hanem helyesen megnyírt kisfiú.
És hevesen tiltakozik, ha valaki azt mondja róla, hogy cuki.
Merthogy ő nem az.
Ő férfi.
Hároméves.

Ha az ember csak egyetlen egy országban él egész életében, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a világ alapvetően mindenütt ugyanolyan. Mert persze tudjuk, hogy az angolok teáznak, a spanyolok meg sziesztáznak, de ezekre úgy tekintünk, mint afféle érdekes különcségekre, helyi jellegzetességre, olyan turistakönyvekbe való viccességre. Hogy mennyire más tud lenni valójában egy kultúra, az akkor derül ki, ha benne élünk. Az igazi meglepetés mindig az, ha olyan dolgok is másképpen vannak, amiről fel se tételeznénk. 

Otthon ugyebár ha egy gyereknek szülinapja van, akkor bevisz egy kis sütit vagy egy tortát a suliba/oviba és ott szépen felköszöntik. Angliában nincs tortázás - helyette egy nagy doboz csokit kell bevinni, ha lehet dobozostul, és készüljünk fel rá, hogy nemcsak azt kérdezik meg, hogy nyomokban tartalmaz-e mogyorót/diót, hanem azt is, hogy vegetáriánusok számára biztonságosan fogyasztható-e. (Ha zselatin van benne, akkor nem, mert az állati alapanyag....)
Spanyolországban se torta, se csoki. Itt ugyanis az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékokat. Minden egyes osztálytársnak. Ez olyannyira általános, hogy nincs olyan bolt, ahol ne lehetne venni ilyen répa alakú, alkar nagyságú egységcsomagot. Darabja 70 cent-1 euro között van (olyan 250-300 Ft) ebből kell 30 darabot beszerezni, nehogy valaki kimaradjon.
Nekem se a csomag nem tetszik (vacak gumicokor, csipsz, rágó, pattogós cukor van benne) se a szokás - de nincs mit tenni - Rómában ugyebár, mint a Rómaiak. Kivétel nincs.
Amikor Borsi az első (!) tanítási napon egy ilyen csomaggal állított haza, még meglepődtünk, aztán kicsit azon is, hogy mindez Bende ovijában is dívik, de azóta hozzászoktunk. Kapjuk majd minden héten - vettünk is belőle három nagy szatyorrral, amikor Bíbor szülinapja közeledett, amikor a nagy nap elérkezett, ezzel ment suliba - és egy nagy jelvénnyel a pulcsiján: '11 today' - tehát, hogy épp ma 11 éves.
Nem tudom, mi az oka, de mostanában minden ünnepségünk olyan zavarosra sikeredik. Miért is lett volna ez kivételes alkalom? A gyerekek most egészségesek voltak (lekopogom!!!) de mi Zsolttal még mindig csúnyán köhögünk. Ráadásul drága férjemnek letört egy darab a fogából, és a fogorvosi kezelés után úgy megdagadt az arca, mintha egy golflabdát tartana a szájában. (Négyóránként fájdalomcsillapító, antibiotikum és nem túl jó kedv lett az eredménye, ráadásul a fogat minden kezelés ellenére nem is biztos, hogy érdemes megtartani.)
Persze az efféle nehézségek túlélésében már rutinosak vagyunk, nem is ez zavarta meg az erőteret. Volt ennél nagyobb gondunk is, név szerint az az ötnapos kis utazás Angliába, ahová a férjem és a két lány indult éppen Bíbor szülinapja utáni napon.
Haza.
A lányok így mondták.
És tényleg, nekik az egy kicsit tényleg haza. Ismerős utcák, barátok, sulilátogatás és a régi lakásunk.
Mondjuk az iskolában eléggé meglepődtek azon, mikor felhívtuk őket és bejelentettük a szándékunkat, hogy a lányok bemennének régi osztályukba, mert mint kiderült, csak az iskola hallgatóira érvényes a biztosításuk, és először kétségbe estek, mi tesznek majd, ha valami baleset éri őket. De végül is megengedték, hogy bemenjenek, kedden fél3-tól-3-ig. Mi egy picit hosszabb látogatásban reménykedtünk, de ennek is örülünk. Ha úgy vesszük, ez is merész rugalmasság a szabálykövető angoloktól.
Bíbor persze örül az időzítésnek, mert ez így kicsit olyan, mintha a szülinapjára kapta volna az utat, ráadásul sikerült megszervezni, hogy már az érkezés napján ott alhat Georgia barátnőjénél. Kicsit féltem, hogy az anyja nem fog belemenni, mert ő nem olyan lelkes e barátságot illetően, de gondolom nem volt szíve nemet mondani a lányának, aki amúgy éppen olyan nagyon várja ezt a találkozást, mint az én csemetém. Igazi nagy barátság ez, mindketten gyakran emlegetik a másikat, rendszeresen emileznek, leveleznek. És hát lesz is mit megbeszélniük, mert ahogy hallottam, mindkét felet érték élmények.
No, de ami a gyerekeknek móka és kacagás, az a apa és anya számára intézendő papírhegyeket jelent, szervezést, bejelentést, pakolást és annyi munkát, hogy az egész hétre lefoglalt mindkettőnket.
Mindez alapesetben is jelent némi plusz teendőt - és hát ugyebár erre jött rá még a szülinap is, amit én hajlamos lettem volna a körülmények miatt spártaian intézni, de hát nem lehetett.
Merthogy Borsika lányom elém állt két nappal az ominózus ünnep előtti estén, és közölte, hogy ő Bíbornak lapbbokot akar csinálni. És nem csak szája volt, de egy rakás terve is. És mutatta az A4-es papírlapot, amire ő már pontos rajzokat készített, mi, hová kerüljön, hogyan nézzen ki, hogyan hajtogassuk, milyen fotók kerüljenek bele. És még egy verset is írt a nővérének. És ez a vers olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szívem elhessegetni, hogy ez már késő, hogy nincs már rá idő. Mert annyi szív és lélek volt a terveiben, hogy tudtam, ez most muszáj. Akkor is, ha nem alszom, ha megszakadok.Meg hát értettem én - napok/hetek óta lapbookokat gyártunk, hát persze, hogy ő is ebben gondolkodik.
Csak hát volt egy kis probléma - mikor csináljuk meg???? Mert hát aznap este 8-kor már nem kezdhettünk neki. Másnap meg este 7-ig külön spanyol, utána lecke, aztán már rögtön a buli. Egy megoldás volt, ha mindent előkészítek, így hát aznap éjjel Borsika lányom útmutatásai alapján nekiláttam elkészíteni a lapbook alapot, válogattam fotókat, begépeltem a verset, gyűjtöttem anyagokat és képeket a netről - szóval mindent előkészítettem, mint a tévés szakácsnőnek az aprított hagymát és egyéb hozzávalókat, hogy nekik már csak össze kelljen rottyantani az egészet és voilá, bejelenteni, hogy jó étvágyat.
Így amikor másnap este 9-kor végre le tudtuk ülni lapbookot csinálni, akkor egy röpke óra alatt sikerült is befejezni, és megérte dolgozni rajta, mert messze ez lett a legjobb ajándék, amit a nagylány kapott, és mind boldogok voltunk, hogy a középső így lepipált minket találékonyságban. Persze volt torta is, meg fülbevaló, meg babaruha, meg nagyon profi görkori és néhány könyv is angolul és spanyolul.Sőt, még vendégek és buli is. Utóbbi nem volt nagyon hosszú, mert tényleg pakolni kellett, de azért volt móka-kacagás, ne érje szó a ház elejét.
Másnap reggel pedig a szívem egyik fele a lányokkal és a férjemmel együtt elutazott Angliába, és én itt maradtam a kicsi gengszterrel kettesben, aki persze rögtön belázasodott, így minden tervemnek, (miszerint majd én takarítok, dogozok, pihenek, spanyolórára megyek) lőttek. Bevallom, igazából meg sem lepődtem. Valahogy ez olyan természetes volt...

Nagyon sokan felköszöntöttek a múlt heti szülinapom alkalmából, és engem teljesen meghatott, hogy ennyien gondolnak rám. Pedig a többség nem is tudta, hogy nem akármilyen alkalom volt ez. Kerek szám. 40. Gondoltam, hogy mindenkinek egyesével megköszönöm majd, hogy gondolt rám, megkérdezem hogyan vannak és kicsit beszélgetünk. De aztán nem írtam senkinek semmit. És nagy ünnep se volt. Három gyerekkel az élet ennél sokkal kalandosabb.


Furcsa, hogyan változik az ember véleménye ezekről a szülinapokról. Amikor gimis koromban kiszámoltam, hogy 2000-ben 28 éves leszek, az már valami vén matuzsálemi kornak tűnt. Az egyetemista lányok félelmetesen érettnek és komolynak. A harmincas életkor meg az élet delének, ahonnan már csak lefelé vezet út, az is nagyon bicegősen és öregesen.
Tiniként féltem attól, hogy egyszer majd húsz leszek, aztán sokkal jobban éreztem magam huszonévesen, mint tiniként. Az egyetem csodás élmény volt, minden egyes percét élveztem. Féltem is tőle, milyen lesz, ha vége lesz egyszer és majd harminc leszek, de nem volt mitől tartanom. Harminc évesen szültem a nagylányom és aztán jött a másik kettő is, és milyen jó időszak volt ez! És nem csak a babázás töltötte ki az életem, hanem a munka is beindult végre - sokkal jobb újságíró lettem, mint előtte voltam, megtaláltam a hangom, a stílusom, a bátorságom a kérdésekhez. Ha őszinte akarok lenni, életem legjobb évei voltak, és sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint huszonévesen.
Talán ezért nem is féltem olyan nagyon attól, hogy vége lesz.
Merthogy a rettegett negyvenes kort már betöltött barátnőim mind állították, hogy az igazi élet még csak most kezdődik - vége a pici babázásnak, az éjszakai ébredéseknek, a vasárnap hajnali félkómás gyerekszórakoztatásnak. A gyerekek egyre önállóbbak, az ember visszakapja az életét, némi szabadidővel megspékelve, így lehet nyugodtan dolgozni, és ami még fontosabb, a test még nem kezdi el felmondani a szolgálatot, sőt végre lesz időm magammal is törődni. Szóval ez egy jó évtized lesz.
Elnézve őket, elhiszem, hogy nem kell elhinni, hogy vége a világnak, hiszen kivétel nélkül sikeresek, szépek és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben.
Így készültem én is a szülinapomra lelkileg. Az meg, hogy mindezt Spanyolországban tehetem külön ajándék. Ezek a novemberi szülinapok kicsit szürkék - általában esős az idő, hideg van. Olyan már volt, hogy a szülinapomon esett a hó - de hogy mezítláb, nyári ruhában menjek aznap tejet, kenyeret venni még soha.
A gyerekek is készültek a nagy évfordulóra mindenféle szuper meglepetéssel, bezárkóztak a szobájukba és nagy terveket szőttek. Ám két nappal a nagy esemény előtt már elkezdtek megjelenni a kis repedések. Munkahegyek a férjnek, ami jó, mert hát ebből van pénz - de mivel az én drágám pont erre a két napra tervezte a szülinapi készülődést, így nagy szívás. Nem baj, mondtam én, mindent lehet pótolni, nekem egy kicsi ünneplés is elég. A lényeg úgyis az, hogy együtt vagyunk.
De persze még ez se jött össze.
Péntek délutánra terveztünk egy kis tortázást, ajándékozást, ünneplést. Nem olyan grandiózusat, de volt benne ékszerész és étterem is, és egy kis közös családi sétálgatás.
De amikor a lányok kijöttek a suliból, már sejtettem, hogy mindez felejtős.
Borsi erős fejfájásra panaszkodott, ami nála még soha nem fordult elő és nem akart étterembe menni. Ha nagyon akarunk enni, legyen inkább a Meki, javasolta. Egy kis sült krumpli segítene, tette hozzá. Én meg úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, menjünk akkor oda, nekik az is ünnep, nekem meg legalább nem kell főznöm.. De ott sem evett. Csak kókadozott, és a szeme kezdett furcsán fényleni. Megfogtam a homlokát - hőemelkedés. Menjünk akkor haza, mondtam, lemondva minden szülinapi ünneplésről.Borsi meg zokogni kezdett persze, hogy ő nem akarta elrontani a szülinapom, hiába nyugtattam, hogy nem számít, bepótoljuk.
Persze mire hazaértünk már rendesen lázas volt. De szerencsére a vírus gyorsnak bizonyult, mert másnapra kicsit jobban lett, így lehetett egy kicsit ünnepelni, tortázni, és kaptam egy szép karkötőt is a férjemtől. A lányok nagy ajándékát még nem, mert ahhoz el kellett volna menni egy távolabbi városba megvenni, de nem felejtettük el. Én meg örültem, hogy ennyivel megúsztuk a betegséget. Egy anyának nem ez a legnagyobb ajándék?
De persze korán örültem, mert másnapra Bíborkám is belázasodott és neki egy kicsit tovább tartott a betegség 1-2 nappal, ami csak azért volt szívás, mert ezen a héten érkezett meg a gyerekkori legjobb barátnőm két gyerekével, akik a szomszéd városba fognak költözni, és persze pont ezen a héten vettünk autót is, annak minden papírmunkájával. Persze net még sehol, csak a mobilnet, korlátozott lehetőségekkel, Zsoltnak munkahegyek.
De ez még mindig nem volt elég a sorsnak. Szerda éjjel arra ébredtünk, hogy Bende hörög, csúnyán köhög és alig kap levegőt. Irány az orvos, még szerencse, hogy itt volt velünk a barátnőm, aki perfekt spanyol, és elkísérte a férjem az éjszaka közepén az ügyeletre és segített tolmácsolni. Zsolt meg persze bepánikolt, mert Bende lázgörcse óta eléggé tart attól, hogy miket tartogat nekünk a fiunk, és örült a kíséretnek én meg drukkoltam, hogy a másik négy ne kelljen fel hajnal 2-től 4-ig, míg távol voltak.
Bende persze már akkor jobban lett, amikor rányitottuk az ablakot és még jobban, amikor el is indultak a kórházba. Ott kapott egy kanál hörgőtágító gyógyszert és mondták, hogy majd jön a láz és a többi tünet, ne lepődjünk meg.Nappal lehet jól, de ennek ne dőljünk be, mert az esték jó vacakok lesznek, riogattak de szerencsére nem jött be a papírforma.
Bende reggelre tökéletesen jól lett és ki is akadt azon, hogy nem mehet oviba. Lelkesen magyarázta nekünk, hogy ő már kapott gyógyszert a doktor nénitől, ő már meggyógyult. Nem hittünk neki - de igaza volt. Be se lázasodott, taknyos se lett, és úgy átaludta az éjszakákat utána is, mint a kisangyal.
Az élet persze némi betegség miatt nem áll meg - megvettük a kocsit, és végre beszerelték a rendes netet is. Tudtam menni spanyoltanfolyamra, sőt a barátnőmmel és pár gyerekkel (nem teljes létszámban, mert valaki mindig beteg volt eddig) sétálgatni is. Most éppen az ő nagylánya beteg, de úgy néz ki, hogy a láz múlóban, az enyémek egészségesek. Kiderült, hogy öt gyerek még bonyolultabb, mint három, és sokkal nagyobb az alapzaj, de az is igaz, hogy cserébe sokkal jobban eljátszanak és nagyon élvezik, hogy együtt lehetnek.

Hogy jobb-e negyvennek lenni, mint 39-nek, még nem tudom. Az elmúlt hét zűrös volt, sok aggódással és sok örömmel is persze, mert nagyon jó, hogy itt vannak a vendégeink. És megint bebizonyosodott a tétel, hogy nem jó, ha az ember magával van elfoglalva, a gyerek, a család, a barátok jót tesznek az egészségnek, mert mióta elfúltam a tortán a szép piros gyertyákat, minden allergiás tünetem elmúlt. Sehol egy köhögés, sehol egy tüsszentés. Szóval innen, a nagy határvonalon túlról üzenem, van élet negyven után is...