#Post Title #Post Title #Post Title
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyerekek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyerekek. Összes bejegyzés megjelenítése

Megérkezett a nyár


Elhallgattam egy kicsit, mert elegem lett. Egymás után három hétvégén voltunk szobafogságban, mert mindig esett az eső. Hétközben elég normális idő volt, és napközben egyre melegebb lett, de aztán jött a hétvége és bumm. Vele együtt az eső is. Nyomasztó.

Azért persze kicsit mentünk, kirándulgattunk, de igazából elég takarékon éltünk, mert vártuk a vendégeket, akik itt töltötték a múlt hetet. Hogy majd velük. Együtt. És közben drukkoltunk baromira, hogy legalább akkor ne essen. Erre persze kevés esélyt láttunk, mert minden egyes időjárás előrejelzési oldal azt mondta, hogy zuhogni fog. Nem keveset, sokat és végig.
Szerencsére mind tévedett. Olyan gyönyörű időjárás volt, hogy ennél szebbet álmodni sem lehetett volna. Néha volt egy kis felhő, és amikor Gibraltáron jártunk, egy kicsit esett is, de az angol fílinghez ez illett is. Ezen kívül azonban nem volt komoly akadálya a turistáskodásnak.
Persze a "spanyol átok" azért lecsapott ránk. Én közvetlen a látogatók érkezése előtti napon lettem beteg, azóta is folyamatosan be van dugulva az orrom, ami napközben még elviselhető, de volt legalább három éjszaka, amikor óránként arra ébredtem, hogy fuldoklom. Bíbornak és Bendének kötőhártyagyulladása lett, olyan piros szemekkel mászkáltak, mint a vámpírok. Borsi csak köhögött és taknyos volt.
Látogatók nélkül valószínűleg többet szenvedtünk volna a saját kínjaink miatt - de így nem volt rá idő. Felkerekedtünk majd minden nap és jöttünk, mentünk rendületlenül.
És milyen jól tettük!
Különösen azért, mert közben megérkezett a nyár. De olyan erővel, hogy be kellett szereznünk egy csomó kalapot és napszemüveget minden egyes családtagnak, mert ezek nélkül itt már nem lehet elviselni a klímát. Persze a napkrém is alapfelszereltség lett, rá kellett jönnünk, hogy ha az ember egyszer nem keni be magát, azonnal leég. Még az is, aki alapvetően elég barna bőrű - Bíborka lányom, aki még soha életében nem égett le, tegnap lepirította a vállát, mert valahogy kimaradt az általános kenésből. Bendét pedig hiába kentük, így is kicsit kipirult a karja, ahol nem fedte a póló. Nekem pedig kalap nélkül nem szabad elindulni, mert anélkül garantált az egész délután tartó fejfájást. Komolyan mondom, nem hittem, hogy március végén ilyen ereje lehet a napnak.
De tévedtem. A nap vakít, süt és perzsel. Olyan idő van most errefelé, mint otthon június eleje-közepe táján. Reggel még egy kicsit hűvös az idő, ami azt jelenti, hogy a fázósabbaknak pulcsi is kell, de délelőttre felmelegszik az idő és délután már szívesen megáztatja az ember a lábát a tengerben, és a nagyon türelmetlenek (lásd Borsika lányom) még a medencébe is beugranak. Persze utána állati gyorsan tepert ki a hideg vízből, mert a napnak annyi ereje még nincs, hogy átmelegítse, de tény, hogy nagyon csábítóan néz ki, és amikor nagyon erősen süt a nap, akkor úgy tűnik, mintha ez jó ötlet lenne. Amúgy meg értem én a gyerekvágyakat, mert valóban frusztráló fél éve nézni ezt a gyönyörű, pálmafás medencét, anélkül, hogy kipróbálhatnánk. Pláne úgy, ha az ember végre húsvétra megkapja azt, amiért már évek óta könyörög, a békalábakat. És nem valami gagyi kínai piacosat, hanem rendeset a sportboltból. Megjegyzem, fogalmam sincsen, hogy azzal hogyan fog boldogulni, van-e neki valamilyen trükkje, nehézsége, így ezt majd egyedül kell kipróbálnia, de megbeszéltük, hogy erre még 1-2 hetet várni kell, hogy tényleg melegebb legyen már a vízben és benne lehessen maradni pár percig anélkül, hogy jégcsappá fagyna az ember.
A lakás se olyan hideg már, pár napja már nem kapcsoljuk be a radiátort, mégse fázunk éjszakánként, és a márványpadlón se fáj már mezítláb az ember lába. (Bár még nem is kellemes érezni a hűvösségét.) De élvezzük nagyon, hogy végre használhatjuk a nagy teraszt, kiülhetünk vacsorázni anélkül, hogy megfagynánk. Hogy végre elővehettem a szekrény mélyéből a papucscipőmet és nem kell már zoknit is harisnyát hordani.
Szóval lassan kezd ez olyan lenni, amilyennek képzeltük, mikor ideköltöztünk. A suliban is egyre kevesebb a lecke - vagyis ugyanannyi, mint volt, de már meg tudják a mi gyerekeink is csinálni a többiekkel együtt, órán, így nem sokat hoznak haza, amit mégis, azt pedig egyre biztosabban csinálják a mi segítségünk nélkül is. Így egyre több idő marad délután a játékra, arra, hogy a szabadban lehessünk. Azt pedig erősen elhatároztuk, hogy mostantól minden hétvégén kirándulni fogunk. Amennyit csak lehet. Hiszen Spanyolország gyönyörű és rengeteg látnivaló van benne. Ideje hát belevágni.
[ Read More ]

És már megint esik...


Azt senki sem mondta nekünk, hogy Spanyolország ősszel nagyon esős. Pedig ez így van. Az elmúlt egy hónapban, minden héten esett 1-2 napot. És itt az eső konkrétan azt jelenti, hogy kinyitják az ég csapját, és zuhog. Valamelyik reggel hajnal 6-kor nagy arra ébredtem, hogy nagy morgással ömlik a víz. Olyan hirtelen nagy zaj volt, hogy félálomban komolyan azt hittem, most aztán jön a cunami. De a tenger nem balról jött, hanem felülről. Úgy esett, hogy nem lehetett kilátni az ablakon. Akár a trópusokon. És ilyenkor ez nem pár percig tart, mint otthon egy nagy nyári zápor, hanem egész nap ömlik. Ilyenkor nem lehet semmit sem csinálni, kimenni sem érdemes, még ernyővel, gumicsizmával sem.

Az ember azt hinné, hogy jön az ősz, a hideggel együtt, de errefelé nincs ilyen összefüggés. Ha kisüt a nap, akkor újra meleg van és a nap déltájban döbbenetes erővel tud sütni. Simán lehet zokni nélkül sétálni, mezítlábazni a játszótéren és rövidgatyában belegázolni a tengerbe. És ha a teraszon reggelizünk, akkor bizony be kell ülni az árnyékba, mert túlságosan vakít a fény.
Szóval mindjárt november van, és igazán nem kéne már medencézni. De lehetetlen megállni, mert az ott csillog a kertben. Nagyon csábító. Pedig ez a meleg csak látszat, mert hiába süt a nap, a medencék vizét már nem tudja átmelegíteni. Rémisztően hideg. De a lányokat ez nem zavarja, kék szájjal és dideregve is azt állítják, hogy élvezik. És tényleg, ha lehetőségük van rá, ki nem hagynának egy napot sem. A helyben lévő medence nagy előnye, hogy rálátok az ablakból, és akár egyedül is leengedhetem őket.
Bíbor meglehetősen vízbiztos, könnyedén átússza már a medencét, de ez nem meglepő, az angol suliban minden héten mentek a helyi uszodába.De Borsiék osztálya még nem mehetett, túl kicsik voltak, így ő két évet kihagyott. Amikor legutóbb láttam úszni, még ovis korában, akkor még minden levegővételnél letette a lábát. Ebben a medencében azonban erre nincs lehetőség. Bár az egyik fele csak 110 centis, a másik oldalon kétméteressé mélyül.
Persze minden nap a lelkükre kötöm, vigyázzanak, ne menjenek a medence veszélyesebb felére, de tudom, nehéz megállni, hogy ne tegyék. Először csak a fal mellett mennek körbe, aztán egyre messzebb merészkednek. Így hát megyek velük én is, a biztonság kedvéért, és ülök a parton, kergetem Kisbendét, amíg a lányok úsznak, mert azért a fiamnak van esze, ő nem mászik a hideg vízbe.
Szóval jövök, megyek a felügyelés közben, És mit látok valamelyik nap? Bíbor úszik elől, utána Borsi. Szépen, végigússza mindkét lány a medencét, gond nélkül. Kérdem is az én kisebbik lányom, hogy hogy ilyen jól megy neki? Mire a válasz, tudod, anya, egyszerűen felidéztem, hogy mit is mondtak az ovis úszáson, hogyan is kell ezt csinálni és már ment is. És ha az embernek végre van lehetősége gyakorolni, akkor lehet haladni, teszi hozzá kicsit szemrehányóan, merthogy ő már Angliában is szeretett volna úszni tanulni, csak valahogy soha nem volt rá idő és ő ezt azóta is fájlalja. 
Mostanában a víz alatti hullámzó sellőúszást gyakorolja – pont úgy csinálja, mint a sellős mesefilmekben. Kicsit panaszkodik, hogy fárasztó munka, de abba nem hagyná a világ minden kincséért. Élvezi. Nem csodálom. Én is, már csak azt is, hogy nézem. Meg azt is, hogy egyáltalán itt van ez a medence és mi, október végén is belemászhatunk. Ha hideg is. (Ez a kép amúgy az egyik szállodában készült, nem nálunk. Itt még nem fotóztam. Ha majd berendezkedünk...)
[ Read More ]

Zizegős hangulatban

Már egy hete rémálmaim vannak minden éjjel. Minden éjjel más. Hol cunami tör ránk, hol maszkos gyilkos, hol egy üres házban bolyongok. Csak az a közös bennük, hogy hajnal 2-3 között rémülten ébredek és utána nagyon sokáig fekszem az ágyban, képtelenül arra, hogy visszaaludjak. Nem kell nagy álomfejtőnek lenni, hogy lefordítsam: megvisel ez a költözés, jobban, mint gondoltam.

Néha napközben is úgy lecsap rám a szorongás, mintha valaki hasba vágott volna. Különösen, ha egyedül maradok a gyerekekkel, mert Zsolt mondjuk elmegy vásárolni, vagy valami ügyet intézni. Ilyenkor rettenetes forgatókönyvek peregnek a fejemben – mi csinálok, ha nem jön vissza? Kit kell ilyenkor itt hívni? A rendőrséget? A mentőket? És mit csinálok, ha nem beszélnek angolul? És mi lesz velem/velünk akkor, ha tényleg történik vele valami? Minél tovább van távol, az én szorongásom annál nagyobb.
Ezek a gondolatok persze nem újak már Angliában is velem voltak, különösen akkor, ha mondjuk 1-2 hétig egyedül maradtam a gyerekekkel. Emlékszem, folyamatosan azon aggódtam, mit csinálok, ha mondjuk eltörik a lábam és kórházba kerülök? Akkor ki fog vigyázni a gyerekekre? De aztán ahogy egyre nagyobb lett az ismerősök köre kinn, és fonódott körém a szociális védőháló, úgy csökkentek a félelmem és szép lassan belejöttem a kinti életbe. Mikor eljöttünk, már olyan szép, simán ment minden. Ismertem a szokásokat, a nyelvet, voltak barátaim, ismerőseim, és egyáltalán, olyan jó volt ott.
Minden megvolt, ami itt nincs.
De a legnagyobb kínom, hogy nem beszélek spanyolul. Angliában kezdetekkor még úgy is nehéz volt, hogy többé-kevésbé értettem, hogy mit mondanak. Még akkor is nehéz volt alkalmazkodni a ki nem mondott szokásokhoz. De itt, hogy nem beszélem a helyiek nyelvét, minden még bonyolultabb. Az is megvisel, hogy a spanyolok most egyáltalán nem tűnnek olyan jó fej, laza népnek, mint ahogyan korábban, turistaként láttam őket. Az meg, hogy állandóan rászólnak a gyerekeimre, kifejezetten zavar. Magyarországon persze teljesen természetes, hogy a felnőtteket is folyamatosan nevelik és kioktatják (ld. liftes nénik, könyvtárosok) és a gyerekeket is az egész nemzet neveli - de Angliában soha nem fordult elő és most már ez számomra a természetes.
A spanyol mentalitás azonban úgy látom inkább a magyarra hajaz – tetézve azzal, néha fogalmam sincsen róla, hogy mi lenne a helyes viselkedés, tényleg rosszalkodnak-e a gyerekeim vagy csak egy túlbuzgó idiótába botlottunk.
Amikor először láttak például narancsfát, az utcán, a lányok sikoltoztak a boldogságtól. Nézték a kicsi, zöld narancsokat, és halálosan boldogak voltak. Persze azonnal odarohantak, tapogatni kezdték őket és Bíbor megpróbált felmászni is egyre. Nyilván nem sikerült neki, de ott lógott a karomvastag ágon, mire egy idős nő azonnal rászólt, hogy ezt nem szabad. Én csak néztem – miért nem? Hiszen a fában nem tett kárt a gyerek, kinek árt az ő öröme?
Hasonló döbbenet volt, amikor a Mekiben odajött hozzánk ott dolgozó nő és hosszasan magyarázott Kisbendére mutatva, mikor látta, hogy nem értem, rászólt a gyerekre: „Sit” - vagyis hogy üljön le, merthogy ha áll a műbőr borítású szék piszkos lesz. Ezt se nagyon értettem, merthogy nem egy ötcsillagos étteremben vagyunk, és hát az én fiam ülve nem éri fel az asztalt. Ráadásul a nő többször visszanézett utána ránk, hogy ellenőrizze, betartjuk-e az utasítását, és nagyon csúnyán nézett ránk, hogy nem szólunk rá a gyerekre.
Ma meg egy öregember támadt rám a mobiltelefonos boltban, ahol Zsolt kártyát vett. A lányok ültek a székeken, Bende meg a nagy üveg bejárati ajtót próbálta nyitogatni. Mert az ajtó a mániája. Mellette álltam, és nehéz is volt az ajtó, így semmit nem csinált, csak ott állt és fogta a kilincset. Amikor az öreg pasas ki akart menni, felemeltem a gyereket és arrébb raktam. Persze ő nem engedte el a kilincset, így végül kinyitottuk a pasinak az ajtót. Szerintem semmi nagyon durvát ezzel nem követtünk el, ám a pasi elkezdett beszélni hozzánk. Mivel nem értettem, mosolyogtam. Esküszöm azt gondoltam, hogy azt magyarázza, hogy milyen aranyos gyerek, vagy hogy jajj, de nehéz is velük, míg picik. Eszembe se jutott, hogy mást mondhat. Ám a mosolyom csak feldühítette, és utána kiabálni kezdett velem. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mit mondott, de ő elviharzott, a többi sorban álló meg sajnálkozva nézett rám az incidens miatt.
Hát ezek a furcsaságok történtek velem az elmúlt egy hétben, és nekem mindez azért elővetíti, hogy nem lesz könnyű itt az életem spanyoltudás nélkül. És ha hozzávesszük, hogy még nincs meg a lakás, ahová költözni akarunk, de még a város sem, az lenne a csoda, ha kicsit sem szoronganék. Hiányzik nagyon Anglia – úgy kell magam erőszakkal emlékeztetni arra, hogy a kezdetek ott sem mentek feltétlen simán és gyorsan, és hogy teljesen természetes, ha itt is gondok adódnak.
Persze a tenger, a 35 fokos meleg, az illatozó jázminbokrok és a napfény sokat segít a relaxálásban. Amikor azért családilag levonulunk a tengerpartra, úgy érzem, hogy nagyon jó döntés volt ideköltözni. Csak nagyon jó lenne már találni egy otthont, ahol kipakolhatunk, és nem a bőröndökből veszem elő a ruhákat, és nekilátni a sulikeresésnek, az ügyintézésnek. És persze fontos, hogy találjak egy jó spanyoltanfolyamot is a közelben.
[ Read More ]

Anya, én félek


Mondta Borsi lányom az indulás előtt pár nappal. Azonnal leraktam mindent a kezemből és ölbe vontam, mesélj csillagom, bátorítottam. Hiszen tudom én, tényleg félelmetes új életet kezdeni egy új országban, mindent otthagyni, ráadásul idegen nyelven. Borsi mondta is, mi nyomja a lelkét. Hogy hát van egy szörny a Monster High rajzfilmben, akiről kiderült, hogy jóságos, de mi van, ha mégsem? Kicsit meglepődtem a válaszán. Hát nem Spanyolországtól félsz? - kérdeztem tőle. Mire ő csodálkozva nézett rám és megvonta a vállát: dehogy. Miért félnék attól?

Hát így rá kellett jönnöm, hogy a para bennem van és persze a többi felnőttben, akivel beszélgetek. Mondjuk anyukámat még megértem, mert az anyák már csak olyan félősek, ha a gyerekük messzire megy, akkor szoronganak. Igaz, szegény már nem nagyon tesz ellenvetéseket, főleg, mert azt látja, hogy a két év Anglia iszonyat jó hatással volt a gyerekeimre. És most nem az angoltudásukra gondolok, ami szerintem brutálisan jó lett, hanem arra, hogy állati nyugodtak és kiegyensúlyozottak.
Azt hittem, hogy ez a hol itt, hol ott lakunk dolog majd jól beneurotizálja őket és úgy járnak majd, mint az Albert Györgyi, aki sokszor elmondta, hogy a diplomata szülei végigráncigálták a fél világon és ő ezért lett ilyen depressziós alkat. Aztán ott van szegény Király Linda, aki elrontotta a Himnuszt, és ezért egy ország átkozta ki, és szegény hiába tehetséges, mint a nap, valahogy mégsem tudunk rá büszkék lenni. Persze ismerek néhány embert, aki gyerekkorában külföldön élt, és ők ennek sokat köszönhettek, mondjuk sima felvételit az egyetemre, vagy ösztöndíjat és ők el is mondták, hogy nagyon szerették, de akkor még nem figyeltem oda ezekre a sztorikra, csak simán irigyeltem őket. Merthogy nekem ez mindig nagyon tetszett. De most, hogy a saját gyerekeim vannak ebben a cipőben, annyi sok más dologra kell figyelnem, hogy nekik jó legyen. És bizony Angliában jó volt és ezért nehéz döntés volt, hogy elhozzuk őket onnan. Csak abban bíztam, hogy itt, Spanyolországban még jobb lesz.
De persze erre nincs garancia. Hát szorongok.
Amikor két nappal az utazás előtt a kozmetikus megkérdezte, hogy van-e valami különös stressz most azt életemben, amiért tele vagyok piros foltokkal, komolyan elgondolkodtam a válaszon. Merthogy az, hogy most költözöm vajon különleges stressznek számít-e, vagy a mi életünk normális része, hogy időről-időre fogjuk magunkat és átcuccolunk egy másik országba. Tudom, ez most enyhe túlzás, mert hát Spanyolország még "csak" a második, de a középső lányom már most leadta a rendelést, hogy két év Spanyolország után legyünk szívesen Párizsba költözni. Merthogy őt érdekli a divat. Egyben megkérdezte, hogy akkor kaphat-e már zsebpénzt, mert szeretne híres divattervezőktől ruhákat venni.
Nem tudtam, hogy most röhögjek-e vagy megijedjek. Mert ugyan csak kilenc éves, és mit tudja ő, hogy kik azok a divattervezők és mibe kerül a ruhájuk. Másfelől, ha rászokik a Guccira vagy a Chanelre, akkor bajban leszek.
Az kicsit megnyugtató, hogy az ismerőseim 90%-a teljesen támogató és úgy véli, hogy Spanyolország jó döntés. Egyáltalán, az egy klassz dolog, hogy új nyelvet, új kultúrát ismernek meg a gyerekeim, és a legtöbben hozzáteszik, hogy bárcsak őket is vitte volna valaki.
Ám ott az a 10%, akik állandóan azt mondogatják, hogy ez így nem jó, nem okos én nem kéne. Mert nem jó a gyerekeknek, hogy nincs egy stabil helyük, nem jó a mi karrierünknek, hogy nem futunk otthon a munka után és nem igyekszünk széket és státuszt kaparni bármiáron, és nem jó Magyarországnak sem, mert hát az igaz hazafi nem megy el, pláne nem Spanyolországba, ahol tombol a válság. (Amiről azért érdemes meghallgatni szerintem azokat is, akik ott élnek, és akik egészen másként látják...)
Értem én, hogy sok embernek piszkálja a csőrét, hogy mi másként élünk, mint az átlag, de néha akkor is nagyon nehéz is a negatív beszólásoktól távol tartani magát az embernek, ha tudja, hogy csak irigység van mögötte, valós tapasztalat és tudás nem. Mert ha visszakérdezek, mire alapozzák, hogy az én gyerekem nem fog megtanulni jól olvasni, vagy helyesen írni, akkor kiderül, hogy nem olvastak még soha kétnyelvű gyerekekről valós szakirodalmat és nem is nagyon ismernek ilyen embert, csak esetleg egyet. Aki ilyen meg ilyen volt.
De valahogy az ember mégis olyan, hogy a rossz a fejében marad, jobban mint a jó. Ilyenek ezek a gonosz szurkapiszka mondatok.
Így amikor az utazás előtti este, alig öt órával a repülőút előtt Bíborka lányom ijedten mutatta, hogy kiesett a fogtömése, az jutott rögtön eszembe, hogy ez rossz jel. Aztán másnap hajnal háromkor keltünk, hogy négyre kiérjünk a reptérre. A gép hatkor indult és tele volt morcos emberekkel. De főleg az a két nagymama és anyuka volt rosszkedvű, akik egy fél év körüli kislányt tartottak felváltva az ölükben és előttünk ültek. És akik fél órával a felszállás után ránk üvöltöttek, mert sérelmezték, hogy Bende fiam hangosan kurjongat jókedvében, mert tetszenek neki a hajnali fények a gépből kinézve. Ez ugyanis felébresztette az ő gyereküket.
Ez több okból is rosszul esett, egyfelől mert szerintem egy kétéves gyereket nem könnyű fegyelmezni, különösen nem egy olyat, akit hajnal háromkor kiszednek az ágyból, teljesen felborítva a megszokott bioritmusát. Másfelől, nem rosszalkodott ő, csak örült. Harmadrészt meg azt, hogy egy másik anya förmed rám, különösen rossz tapasztalni, hiszen ő aztán igazán tudhatná, hogy milyen egy gyerek. És egy órával később, amikor az én fiam aludt és az övé sírt, nekem eszembe se jutott visszakiabálni rá. (Sőt, a repülőgép kapitányához se mentem be ordítva, aki félóránként bemondta, hogy éppen hol járunk, és ezzel felébresztette a békésen alvó fiamat.)
Aztán megérkeztünk.
És álmaimban ezt az érkezést úgy képzeltem el, hogy otthon szeptember végén már hideg lesz és eső, és mi megérkezünk a napfényes, virágillatú Spanyolországba. Ehelyett otthon szuper indián nyarat hagytunk ott - Spanyolország viszont hideg volt és esős. És ettől, olyan szar kedvem lett és minden kételyem felerősödött. Tényleg jó ötlet volt idejönni, vagy a sok-sok rossz jel mind azt sugallja, hogy nagy marhaság volt. Amit tetézett az, hogy az utolsó pillanatban otthon hagytam Bende zárt bőrcipőjét, merthogy úgyis mindjárt kinövi, minek cipeljük, nem fog kelleni a melegben.
Hát kellett volna.
Reggel 10-kor érkeztünk, egy teljes órán át álltunk sorba az előre kifizetett bérelt kocsiért, és még hol volt a délután négy, hogy elfoglalhassuk a szállásunkat. Bementünk hát egy közeli nagyvárosba fogorvost keresni. De közben zuhogott és totál átáztunk, különösen szegény Bende, aki minden pocsolyába beleugrott. Ráadásul a Turista Információs Irodában elmondták, igaz, nagyon mosolyogva, hogy egész héten esni fog, sőt, most "vörös riasztás" van érvényben, és még a gyerekeket is hazaküldték a suliból, és remélik, hogy nem valami mélygarázsban parkoltunk. Pedig de.
Mielőtt azonban teljesen elszontyolodtunk volna, elkezdtek jönni a jó dolgok. Az első fogorvosnál, ahová bementünk, azonnal betömték Bíbor fogát, ráadásul rózsaszín töméssel, ami nagyon tetszett neki. És csak 20 euróba került. Igaz, elmondták, hogy ez tejfog, mozog és bármikor kieshet újra. Foggal együtt.
Aztán pedig mielőtt még teljesen átmentünk volna ázott verébbe, beültünk egy kis étterembe, ahol nem volt az étlapon sült krumpli, de mondták, hogy megcsinálják. Merthogy Borsi csak azt ehet. És valahogy, ahogy körülöttünk egyre több spanyol lett, és egyre hangosabban és pörgőbben beszéltek, úgy lett nekünk is egyre jobb kedvünk. Bende két szavas spanyol szókincsét (hola és gracias) ismételgetve egyre több ismerőst és mosolygós arcot szerzett körénk. És eső ide vagy oda, kezdtünk egyre szebbnek látni mindent. A pálmafákat, a hatalmas kaktuszokat és persze a tengerpartot, ahová amikor elállt az eső pár percre mégis kimerészkedtünk. Vad volt, szürke, nagyon hangos és persze gyönyörű. Épp úgy, ahogyan a csempékkel kirakott házak, a parkok, a ködfelhőbe burkolózó hatalmas hegyek. És amikor kiderült, hogy itt, Malagában valójában mindent meg lehet kapni, amit Angliában úgy szerettünk, még Daily Mailt is, már semmi nem hiányzott. Este 7-kor pedig a nap is kisütött.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...