Három gyerekkel irány Spanyolország!

Nem mondom, amikor először hallottam Chefchaouen állandó jelzőjét, hogy "tiltott város" azonnal kíváncsi lettem rá. És persze arra is, hogy miért nem léphetett be ide senki idegen az 1920-as évek előtt? Erre a kérdésre azonban senki nem tudta a választ.

Tipp persze bőven akadt - lakott itt szultán is, talán az ő biztonsága érdekében vezették be a szabályt, Pekinghez hasonlóan. De felmerült az is, hogy talán valami vallási központ volt régen, szent hely, vagy egy próféta születési helye, amit nem akartak, hogy a hitetlenek jelenléte beszennyezzen, mint Mekkában.
Sok-sok időt töltöttem a neten, hogy kibogozzam az igazságot, és úgy látom, hogy a válasz ennél jóval prózaibb. Nem másról van szó, mint biztonságról és háborúról. Észak-Afrika ugyanis mint már írtam, stratégiailag fontos terület - bejárat a Földközi tenger felé, és aki ezt birtokolja, annak komoly gazdasági hatalom kerül a kezébe.
Ilyen fontos központ volt Chafchaouen is, a hegyek között alapított kicsiny város. Biztosította az utat, megakadályozta, hogy egy esetleges támadás esetén szabadon végigvonulhassanak itt a csapatok. A várost 1490-es évek végén alapították, de igazán akkor kezdett virágozni, amikor a Spanyolországból kiűzött mórok és zsidók beköltöztek.
Igen, a zsidók jöhettek, bár ha szó szerint vesszük a szabályt, akkor ők is idegenek, ráadásul nem is igazhitűek, viszont nem jelentettek katonai fenyegetést. A tiltást azonban olyan komolyan vették a helyiek, hogy például az 1900-as évek elején ki is végeztek egy fiatal angol férfit, aki beszökött a városba, bár három másik társát némi testi fenyítés után elengedték.
Az 1920-as években azonban enyhítettek a szabályon, azóta nyitva van a kapu mindenki előtt. Akkoriban kezdték kékre festeni a házakat is - előtte zöld színben pompázott a város, ez ugyanis az iszlám szent színe.
Nem tudom, zöld színben milyen lenne a város, de az biztos, hogy ez a kék elképesztően szép. A fotókon is nagyon jól mutat, különösen a kék ég alatt. Kékre festett falak, kapuk, ablakok, járda. Ráadásul sok-sok árnyalatban, hiszen folyamatosan kopik, szívja ki a nap, festik újra, így nincs két egyforma színű pontja a városnak.
Mint minden arab városnak, Chefchaouennek is a medina, azaz a piac a központja. A fallal körülvett régi városrész igazi labirintus, egyenesen a középkorból itt maradt házakkal, terekkel, utcákkal. Nem igazán arab ez, mondják a szakértők, erős itt az andalúz befolyás is, ezért van itt annyi szép kis erkély, szökökút.
Persze a kutaknak itt nem csak díszítő funkciójuk van.Azt ugyanis a sok kék festék se tudja eltakarni, milyen kopott és szegény ez a város. És nem kicsit szegény, hanem az a nagyon mélyen és szomorúan. Sok házban nincs víz, az emberek sorban állnak a kutaknál nagy palackokkal, vödrökkel, kislányok cipelik egyik kezükben a testvérüket, másikban a vizespalackokat. Miért nem az anyjuk csinálja? Ó, nekik is van dolguk. Mosógép híján a patakpartra járnak mosni, a külön erre kialakított közösségi mosodához. Ott állnak vagy térdig a patakban, mint János vitéz Juliskája, vagy a direkt erre kialakított betonvályúnál, a redős sulyokhoz dörgölik a ruhákat, majd amikor elkészülnek, a környékbeli bokrokra, kövekre teregetnek és várnak, hogy megszáradjon.A jéghideg hegyi patak vize kristálytiszta - de jéghideg. Nem könnyű munka itt tiszta ruhát adni a családnak.

De a főzés se kisebb feladat ott, ahol nincs sütő. A kenyeret viszont a legtöbb háznál maguk készítik a nők, így marad a régi, középkorban is jól bevált a megoldás: a közösségi pékség, ahová elviszik a nők a meggyúrt kenyeret, ott leadják, az kisüti, majd az elkészült lepényeket kirakja az út szélére, ott találja meg, aki értejön.

A turisták persze nem azért jönnek ide, hogy a szegénységet lássák. A bazár sokkal csillogóbb fotótéma, látványos, színes és ellenállhatatlanul olcsó. Persze tudni kell alkudni. Mi egy mesebeli Aladdin lámpást akarunk venni - az egyik helyen 200 dirhamot kérnek érte, (kb 20 euró), a másikon más a felét se. Annyira megörülünk az olcsóbb helynek, hogy vettünk mellé még egy ezüstkeretes tükröt is. A gyönyörű kelméknek se lehetett ellenállni - én a helyiek egyik specialitásába, a színátmenetes, fényes, selyemszerű anyagba szerettem bele. A férjem ugyan morgott egy kicsit, mert szerinte ezt is Kínában készítik, mint mindent a világon, de abban ő is egyetért, hogy 20 euróért egy franciaágytakaró nem nagy összeg. Nehéz volt választani, de végül egy piros és arany árnyalaokban pompázó darab birtokosai lettünk. A Balatonhoz szánjuk. Örök emlékül.

Nekem nagyon tetszett, hogy senki nem követett minket, senki nem akart ránk tukmálni semmit. Igaz, vezetőnk sem volt - a házigazdáink nagyon jól ismerték már a helyet, tudták hol lehet jót enni, és azt is, mennyit érdemes fizetni egy-egy árucikkért. Persze így is többet fizetünk, mint egy helyi - de hát a marokkóiak szemében mi mind gazdagok vagyunk. És ha őszinte akarok lenni, igazuk is van. Tényleg azok vagyunk.
A gyerekeknek figyelmét persze próbáltam felhívni arra, hogy milyen nehéz sorsuk van itt a gyerekeknek és ők milyen szerencsések, de nem volt sok esélyem. Játszottak. Nagyon. Elképesztő intenzitással, amit valahol meg is értek, mert ez tényleg mesebeli hely, és ők a kopott felszín alatt meglátták azt is, amit a mi felnőtt szemünk már nehezen. A kelet csodáját. Őket nem zavarta a kopottság, a nyomor - csak azt látták, ami a lényeg. Az ezeregyéjszaka csodáit, a sok színes ékszert, a fémművesek aranyfényben játszó tárgyait, amelyek ott, előttünk kalapáltak, és amelyek igazi kincsnek látszottak.
Még egy dolgot imádtak még: a macskákat. Lelkesen számolták, hogy mennyit sikerül találniuk, és mivel itt nem csak az utcákon, de még a falon is jópárat lehetett találni, nem unatkoztak.

Persze a vásárlást nem lehetett abbahagyni. Még visszafelé, a kompnál is odalépett hozzánk egy csadros fiatalasszony, aki nyakláncokat kínált. A medál egy kéz volt. Fatima keze. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem vettem Marokkóban és utólag már bántam, hogy kihagytam. Ez ugyanis az arab világ egyik legszentebb védőszimbóluma. Amulett.
Persze a történet nem túl szép, ami mögötte van, és kicsit se illik az én feminista világképembe. Fatima ugyanis Mohamed próféta fiának a felesége volt, aki egy nap éppen forró kását főzött, amikor a férje hazajött egy fiatal nővel és közölte, ez a második feleség. Fatima elszomorodott, és bánatában észre se vette, hogy puszta kezével kavarja tovább a forró ételt. Amikor megérezte, nem akart felkiáltani, nehogy a férje azt higgye, hogy ellenzi a második feleséget, így lett az ő keze a női engedelmesség, családi békesség szimbóluma, amelyet előszeretettel aggatnak kislányok nyakába is. A kéz közepére egy kék szemet is szoktak rakni - a kék a mágikus védelem színe errefelé, és így a szimbólum a szemmel verés ellen is véd.

Chefchaouenben nem találtam olyan Fatima kezével díszített tárgyat, ami igazán tetszett volna. De ez a lánc, amit ez az asszony kínált, nagyon tetszett. De hiába nyúltam a zsebembe, egy fillér se volt már nálam.
Nem baj, mosolygott, azért csak vegyem el, ha tetszik, mondta. Hiába tiltakoztam. A kezembe nyomta, mi meg már rohantunk is tovább a komphoz, nehogy lekéssük. Nekem meg persze rögtön lelkiismeretfurdalásom lett, hiszen olyan kevés van ezeknek az embereknek, és még ő ad nekem. A rohanás persze nem tartott sokáig, egyik sorból álltunk a másikba. Amit ez a nő nyilván tudott. Tudta ő, hogy nehéz jószívvel elfogadni ajándékot egy ismeretlentől, és kiváló pszichológiai érzékkel megsejtette azt is, hogy lehet, hogy az én pénztárcámban már nincs pénz, de vagyunk ott még páran és persze, hogy előteremtem azt az egyetlen kicsi eurót, amivel a láncért tartozom. És persze még egyet, a másik lányomnak is. Hát hogy is maradhatnának védelem nélkül ebben a világban...

Gáspár, Menyhért, Boldizsár... csokiból

Ennek az utazgató életmódnak nagyon sok előnye van, és sok jó élmény ér bennünket. De az élet, mint tudjuk nem csak a nagy dolgokból áll. Ott vannak mindig azok a banális kis apró bosszúságok, amelyek folyamatosan megakasztják a hétköznapokat - ott, ahol nem is várná az ember.

Első pillantásra például nagyon izgalmas, hogy amikor az ember elmegy bevásárolni, akkor egy csomó új dolog van még a legkisebb élelmiszerbolt polcain is. Nincsenek sehol a megszokott márkák, és még egy vaj, vagy egy tej vásárlása is igazi kihívás, semmiképp nem rutinfeladat, mert lehet, hogy a vajról kiderül, hogy sós, a tejről meg hogy kecskéből készült.
De ha a másik oldalról nézem, akkor nincs ám elbambulás egy pillanatra sem, mert ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen mellényúl és olyan vad dolgokat vesz le a polcról, amit nem is akart. Nem mondom persze, én szívesen próbálgatom az új ízeket - de a gyerekek sokkal konzervatívabbak. Ha nem a megszokott sajt van a mirelit pizzán, akkor már le is teszi. Ha kicsit más ízű a tejföl, akkor már nem kéri. Márpedig más - itt minden más. Újra más. És persze máshogyan más, mint Angliában.
Sok dologban hasonlít a magyar fűszerezéshez - például ugyanúgy használnak őrölt pirospaprikát, mint mi, és óriási választékuk van belőle. Nem ismerik viszont a mákot, amit én nagyon szeretek.
Nem mondom, elvagyok nélküle komolyabb elvonási tünetek nélkül, de azért karácsony mégse jöhet mákos bejgli nélkül, így hát a férjemmel elkezdtük felkutatni, hogy talán mégis találunk valahol. Mondjuk a Hipercorban, ami olyan óriási, hogy még végig se tudtam járni az egészet, és ahol olyan elképesztő ínyencségek vannak, mint a macaron vagy az ibolyalekvár.
De mák nincs.
Az eladó, akit megkérdeztünk, nem is értette, hogy mit akarunk. Talán nézzük meg a virágosztályon, bár inkább csak tavasszal szokott lenni... de a magja? A mák maga? Miért kell az nekünk?
Így hát apukámék adtak fel egy kilónyit egy hete (mindenféle más ínyencség mellett) és most drukkolunk, hogy egyrészt idetaláljon a postás, akinek eddig még egyszer sem sikerült, és ez a küldemény most ne forduljon vissza, hogy címzett ismeretlen. És főleg, hogy a vám ne vegye ki a mákot, mint kábítószer származékot, merthogy szegény anyukámékat ezzel riogatták a postán.
Persze itt is van egy csomó speciális karácsonyi étel - de hát az én ínyemnek ez a tradíció nem ismerős, így csak egyszerűen émelyítően édesnek érzem a kandírozott gyümölcsöket, a hatalmas pirosra és zöldre színezett kalácsokat és a darált magokból préselt nedves rudakat.
Persze ez is csak megszokás kérdése - ott van az angol karácsonyi puding, amivel pár éve még ki lehetett volna kergetni a világból, és lám, most már ott lapul a szekrényben egy házi készítésű darab, amit az angol karácsonyi vásáron vettem. És alig várom már, hogy kibonthassam azt a doboz  fenyőillatú, mazsolás "mince pie"-t, amire az Icelandban bukkantam. Merthogy nem messze tőlünk az is van, és amikor beléptem olyan volt, mintha hirtelen Angliába mentem volna vissza, pontosan ugyanaz a választék, angol vásárlók és még a pénztáros is angol volt. És most először, mióta itt vagyok, nyugodtan rakhattam el a pénztárcámat a táskámba, a mögöttem álló udvariasan megvárta, hogy arrébb lépjek és az eladó se kezdte el kiszolgálni addig a mögöttem állót. Na, ez például itt és Magyarországon is nagyon hiányzott.
De van más olyan karácsonyi hagyomány is, amit átmentettünk Angliából. Ilyen a "nagy zoknik" szokása, amiket még ott vettünk és amiket naná, hogy idén is ki fogunk rakni. Ez nekünk ugyanolyan fontos már, mint a magyar szaloncukor, amiből egy zacskó eredeti Szamos marcipános várja, hogy felagassuk a fára.
Merthogy fa az lesz, anélkül nincs igazi karácsony. Persze nem igazi - merthogy errefelé nem nőnk fenyőfák, csak pálma, arra meg baromi nehéz lenne felrakni a csúcsdíszt.
A spanyol karácsonyi hagyományok közül eddig csak a háromkirályokat fogadtuk be, őket is csak csokiból, mert pont úgy néznek ki, mint a csokimukulások és lehetetlen volt otthagyni őket a polcon. De holnap a karácsonyi vásáron megnézzük őket élőben is. Mondjuk nekem most ez is kicsit zavaros, mert eddig úgy tudtam, hogy ők január 6-án fognak jönni, de a helyi karácsonyi vásárra mégis holnap jönnek. Igaz, a vásár utána azonnal bezár, és nem marad meg december 24-ig, mint otthon. 
De nem csak a karácsony okoz kulturális kavarodást az életünkben. Ott van például a párnahuzatok kérdése is. Én eddig nem tudtam, hogy ez minden országban más méretű, de most, hogy beszereztük a harmadik méretű szettet, már kezdek megbékélni ezzel a ténnyel. Van ugyebár a magyar nagypárna, ami tényleg óriási. Legalábbis az angolhoz képest, mert az fele olyan nagy - akik már áttértek az Ikeás méretre, azok tudják miről beszélek. Hát a spanyol még annál is keskenyebb, cserébe viszont jó hosszú. Simán átér a franciaágy egyik végétől a másikig, mint egy nagy hurka és nyilván egészen más huzat kell hozzá. Nekem amúgy tetszik, de a férjem összecsomagolta és elrakta, neki kényelmetlen volt.
Halkan teszem hozzá, a paplanok mérete is eltér egy kicsit - de azon nem idegeskedem, legfeljebb lötyög egy kicsit. Ez is csak engem bosszant, merthogy se az angolok, se a spanyolok nem szokták behúzni a paplant a huzatba, csak aláterítenek egy másik lepedőt, és kicsit ráhajtjuk felül. Persze az első átfordulásnál szétesik az egész, de ez errefelé senkit nem zavar. Hát ezt a szokást mi nem vesszük át, az már biztos, bár az előfordulhat még, hogy nyáron 50 fokban elég lesz a huzat is takaró helyett.
De hasonlóképp bosszantóak tudnak lenni a dugók is. Mármint az elektromos cuccok dugója. Nyilván egy magyar-spanyol költözésnél ez fel sem merül, merthogy a kontinensen mindenütt ugyanaz a szabvány. De nekünk egy csomó holmink van Angliából a hajszárítón át a kávéfőzőig vagy a telefon töltője. És persze van egy csomó átalakítónk, de soha nem elég és mindig másik szobában van rá szükség.
Persze ezek nem valódi bosszúságok - inkább csak rácsodálkozom néha-néha, hogy mennyire más tud lenni az élet egy másik országban. És ez még csak a felszín, amit kapargatok.