Három gyerekkel irány Spanyolország!

Származási hely: Három gyerekkel irány Spanyolország!

Tegnap múzeumba mentünk a lányokkal. Kivételes helyzet van most: szünet az iskolában, de Bende ovijában nem. Tehát eljött az idő, hogy most olyan nagyoknak való programot szervezzünk, mint a malagai Picasso Múzeum. Régóta kinéztük már, de halasztottuk, mert nem ígérkezett Bendebarát programnak. Kép, kép hátán. Kettő perc alatt szaladt volna végig rajta. A lányoknak viszont mindenképp szerettük volna megmutatni, hiszen ők már elég nagyok ahhoz, hogy élvezzék.

A múzeum közepes siker volt. Borsinak nagyon tetszett, egyszerűen rajongott érte. Bíbor rá is szólt, hogy ez már nyalizás, hagyja abba. Neki ugyanis kicsit se tetszett Picasso, egyszerűen nem értette, hogy ha valaki TUD festeni, akkor miért nem csinálja? Talán megőrült? Levágták a jobb kezét és kénytelen volt ballal festeni? Én nagyon élveztem, hogy ennyire másként látják a képeket, együtt lelkendeztem a kisebbikkel, lelkesen magyaráztam a nagynak. Az kicsit sem zavart, hogy ennyire másként gondolkoznak Picassoról, hiszen ő egy nagyon nehezen befogadható, eléggé vitatott művész. Bíbor pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amit a korabeli műkritikusok, Borsi meg pont úgy látta a képeket, ahogyan egy modern művészettörténészek. Az, hogy most csak rájuk kellett figyelnem, és nem kellett Bende után rohangálni, nagy öröm volt, különösen, mert ritkán adódik ilyen.
De az örömömet folyamatosan rontotta a mód, ahogyan a teremőrök néztek ránk.
Előrebocsátom, Spanyolországban a fegyveres erők nagyon szeretnek demonstrálni. Gyakran ellenőrzik például a kocsikat. Minket a három gyerekkel nem nagyon szoktak megállítani, de viszonylag gyakran futunk olyan útlezárásokba, hogy 3-4 rendőrautó lefoglal egy sávot a körforgalom előtt és minden kocsiba belenéznek, ahogy lelassít. Nekem döbbenetes, hogy ezeknél a rendőröknél gyakran gépfegyver is van. Ez erős túlzás szerintem és nem is érzem magam tőle komfortosan.
A múzeumban is hasonló érzésem volt, amint beléptünk. Átvilágították a táskánkat, amit bevittünk, és pisztolyos, gumibotos rendőr állt az egyik lépcső tetején is, ahol felmentünk. Elhiszem én, hogy Picasso művei nagyon értékesek, de hát könyörgöm, ez csak egy múzeum, nem is olyan hatalmas és jelentős.
De a teremőrök arcán ugyanazt a "rettentő fontos vagyok" kifejezést láttam, amit nem szeretek. Mert jobban érzem magam, ha mosolyognak rám, ha a lelkes csemetéim vezetgetem. De ezek nem mosolyogtak. És olyan nagyon gyanakodva néztek ránk miközben mentünk teremről teremre. Mondjuk rajtunk kívül csak nyugdíjasok voltak, nyilvánvaló volt, hogy mi vagyunk itt a gyenge láncszem. Láttam rajtuk, hogy alig várják, hogy ránk szólhassanak, és aztán megtörtént a fegyelemsértés is: az egyik gyerek túl közel hajolt az egyik képfelirathoz. Nem képhez. Felirathoz.
Oda is pattant rögtön egy nő és kezdte magyarázni, hogy azért vigyázzunk a gyerekekre, meg ezek mégiscsak Picasso festmények.
Én nem is válaszoltam, mert igazán nincs mit mondanom ilyen esetekben. A gyerek nem ért hozzá semmihez, nem tett rosszat, közel hajolt - urambocsá, lehetne rosszul látó is. Mondjuk nem az, de nem értem, hogy ezzel mi bűnt követett el. (Viszont hálát adtam a sorsnak, hogy nem Kisbendével érkeztünk, mert akkor tuti megbotoznak minket, annak ellenére, hogy nincs kiírva, hogy kiskorúaknak tilos a bemenet.)
Szerintem amúgy tényleg jobb ilyenkor ha semmit nem mond az ember, mert a fene se akarja elrontani a múzeumi élményt. A gyerekek nem is vették a lelkükre a dolgot. Mi sem igazán. Pici volt a múzeum, nem sokkal utána mentünk is ki. Beültünk egy közeli étterembe (szintén Picasso volt a neve, a kaja meg isteni.) Direkt napos asztalt kerestünk, mert szerettünk volna kinn ülni az utcán, és azért hideg volt.
Kihozták a kaját és persze azonnal összehasonlítottuk az angol éttermi élményeinkkel. Mert itt minden olyan finom volt, olyan különleges, könnyed, kellemes. Angliában meg olyan nehéz a koszt, mindenhol pie-t lehet kapni, párolt zöldséggel. Igazából azt is szívesen eszem, jóllakat, finom - de azért nem egy kulináris élmény. Spanyolországban sem ötcsillagos éttermekben eszünk, mégis minden egyes fogásban van valami különleges, a tálalás meg mindig gyönyörű. És ez nagyon feldobja az ember hangulatát.
De ez a múzeumi élmény azért mégiscsak bökte a csőröm. Mert hát miért van az, hogy Angliában soha, semmiért nem szóltak ránk? Hogy senki nem akart minket fegyelmezni? Hogy tudtak mosolyogni a teremőrök, és ha látták, hogy egy gyerek érdeklődik, vagy lelkes, még meséltek is neki? Gumibotos teremőrt még a Leonardo képek mellett sem láttunk.
Én azt szeretem, ha egy múzeumban helyük van a gyerekeknek. Ha le tudnak ülni, amikor elfáradnak, és az se baj, ha esetleg a márványpadlóra fekszenek, vagy ott mászkálnak. Mert szerintem múzeumba járni jó, és már kicsi korban is nagy élmény. És nem fegyelmezni kell őket, hanem bevonni, feladatos könyvekkel, színezőkkel, érdekes történetekkel és mosollyal, az nem kerül tényleg semmibe.
Hangsúlyozom, Bendét mi se hoztuk, de nem a múzeumot akartuk védeni, (ugyanis nem elvárható szerintem, hogy kisgyerekes szülők babysittert fogadjanak, csak mert múzeumba akarnak menni, vagy évekig ne tegyék) hanem mert ez nem az ő érdeklődési területe lett volna és most szerettünk volna most a lányokkal lenni, és ez egy éppen nekik való élmény volt. Korban is. És tényleg normálisan viselkedtek, már nem ovisok, nem rohangáltak visítozva, nem ugráltak, semmi illetlent nem követtek el, mégis úgy figyeltek minket, mintha lopni jöttünk volna.
És ez rossz érzés volt. Merthogy ők kérem a jövő múzeumba járói, akiknek most kell megcsinálni a kedvet ahhoz, hogy később is jöjjenek, nem aztán sírni, hogy ez a mai ifjúság nem érdeklődik a művészet iránt.
Szóval miközben ott ültünk az étteremben és beszélgettünk ételekről, múzeumokról és a különböző országok közötti különbségekről, a nap egyre erősebben sütött. Olyannyira, hogy végül meg is fájdult tőle a fejem. Csalókán erős a nap, hiába jönnek a felhők, simán napszúrást lehet tőle kapni februárban is. Nekem sikerült egész délutánra kiütni magam, hiába vettem be fájdalomcsillapítót, semmi nem segített. Ehhez aztán hozzájött még a front is. Éjjel megint mennydörgésre ébredtem. Leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és olyan hangosan morgott az ég, hogy nem lehetett visszaaludni. Persze öröm az ürömben, a vihar hozta a meleget is, ma már sokkal jobb idő lett.
A gyerekek kis tanulás után lementek hát teniszezni. Most, hogy szünet van, minden nap lemennek a lakóparkon belüli pályára játszani. Egyre jobban megy nekik, bár ez még csak azt jelenti, hogy időnként már eltalálják a labdát. De élvezik. Kinn vannak a szabadban.
Angliában ez nem lenne. Ott a szabadtéri program nem ennyire egyszerű, nincsenek haverok a szomszédban, akikkel el lehet menni bandázni, sátrat verni az utca végében, vagy felmászni az utca végén álló hegyre, ami ugyan nem veszélyes, de gyerekszemmel nézve mégiscsak kaland. A macska is nagy élmény, Bíbor felelősségteljes állattartó lett, minden reggel első dolga enni adni a cicájának, délután vagy macskasimi idő (kis uzsival) és nagyon élvezi ezt a felelősséget.
Amikor ezt látom, úgy érzem, hogy itt nagyon jó gyereknek lenni.
Amikor múzeumba megyek, úgy érzem Angliában jó gyereknek lenni. (Meg az iskola is jobb ám ott!)
Amikor hazamegyek, és látom milyen jól érzik magukat a nagyszülőkkel, unokatesókkal, akkor meg úgy érzem, hogy mégiscsak otthon lenne a legjobb nekünk.
Csak hát mindez nincs egy helyen.
Szörnyű dolog ez az összehasonlítás. Akaratlanul is megtesszük, de persze tudatosan is, főleg mert sokan kérdezik, hogy akkor mégis hol jobb.
De nincsenek válaszok.
Mindig ott dörömböl bennünk is a kérdés, vajon hol is lenne jobb nekünk, melyik országban.
De persze nincs rá jó válasz.
Idén sem. 

Szilveszter éjszakáját azzal töltöttük, hogy végignéztük az elmúlt év fotóit. Többezer fotót néztem át, töltöttem le a mobilomról, scanneltem be. Nem kis munka - ám összeállt egy közel háromszáz fotót tartalmazó "best of" lista. A blogolvasókat nem fárasztanám vele - de gondoltam azért egy kis összefoglaló érdekes lehet azoknak, akik már régóta követik a kalandjainkat. Az év első fele az angol blogomra került - hiszen ott töltöttük az év nagyobbik részét. Ám itt a folytatás.


SZEPTEMBER



Napfényre és melegre számítottunk, amikor felszálltunk a repülőre - de igazán csúf, esős idő köszöntött minket, amikor megérkeztünk. Pont olyan volt, mint az angol tavasz, amiből nagyon elegünk volt. A különbség, hogy nem volt nálunk se gumicsizma, se vastag ruhák - mindet Magyarországon hagytuk, hiszen mindenki azt mondta, itt aztán nem lesz rá szükség. Azzal is vigasztaltak, hogy csak pár napig tart az eső, de ez se volt igaz. Majdnem másfél hónapig volt igazán pocsék időnk. Néha persze kisütött a nap, de csak azért, hogy annál fájóbb legyen aztán, hogy megint szobafogságban vagyunk. Utólag megtudtam - ez azért tényleg nem jellemző Spanyolországra. Mi felnőttek ettől azért elég rosszkedvűek lettünk - csak az vidított fel, hogy a gyerekek mennyire nagyon örültek a tengernek, a pálmafáknak és annak, hogy itt minden annyira szép, színes és illatos.

Ennyi cuccal indultunk egy Magyarországról. Érdekes lehet összehasonlítani azzal, amit Angliába vittünk. Nem tudom, hogy valóban rutinosabbak lettünk-e a költözésben, abban, hogy valóban mire lesz szükségünk és mire nem. Számomra az a tanulság, hogy még mindig rengeteg holmink van - és mindig több, mint amennyi hely. Ditkééknek hála előreküldhettünk hozzájuk egy nagy csomag PKU-s ételt és pár elengedhetetlenül fontosnak vélt holmit, mint például az ágyneműket. Kicsit féltem attól, milyen lesz őket a blog után élőben is megismerni, és náluk tölteni egy éjszakát, de szerencsére bejött a papírforma: a blog azért tükrözi az ember személyiségét. Aki írásban szimpatikus, élőben is az lesz. Egy darabig kacérkodtunk a gondolattal, hogy csakis miattuk azon a környéken keresünk házat, ahol ők laknak, de aztán győzött a józan ész: arrafelé a gyerekeknek valenciaot is kéne tanulniuk a spanyol mellé. Heti 6-9 órában. Így hát végül dél felé vettük az irányt és ott vetettük meg a lábunkat.

OKTÓBER 



Három hétig laktunk szállodában - és miközben kerestük a lakást és a várost ahol élhetnénk persze turistáskodtunk is. Jártunk állatkertben, delfinshown, ültünk konflison, és megnéztük a malagai királyi palotát, a botanikuskertet - de a legjobb program mindig a tengerpart volt. Messze a legjobban azt élvezte mindegyik gyerek. Számomra nagyon furcsa élmény volt, hogy egészen más a "costa"-élet, mint az a Spanyolország, amire a korábbi utazásimból emlékszem. Az tele volt óvárosokkal, ódon szépséggel, bájjal - ez meg olyan... mű. Turtistás. Aztán persze leesett, hogy a tengerparti Spanyolország egészen más, mint a tengerpart nélküli. Előbbi csinálja a pénzt, fogadja a napozni vágyók tömegét - utóbbi adja a kulturális hátteret. Merthogy nem kicsi ország ez, és bizony izgalmas, gazdag történelme van. Ám a turistahorda nagy része nem ezért jön. Ők napozni akarnak, fürödni és bulizni. És ez nagyon más életforma, mint a miénk.
De ennek ellenére nem tudtunk lemondani a tengerről. Nyilván pár év múlva már nem lesz érdekes, és hozzá fogunk szokni, de most folyamatos örömforrás csak ránézni is, beszívni az illatát, kezembe fogni a selymes homokot, megáztatni benne a lábam. Így végül parthoz közeli lakást vettünk ki, és egyenlőre nem bánjuk. A város csöndes, kicsi, kellemesen otthonos. Bár nincs illúzióm: a szezonban nyilván minden megváltozik majd.

A kultúra azonban hiányzik, így hát időnként felpakoljuk a gyerekeket és útra kelünk. Ám ez nehezebb, mint Angliában. Ránézek a térképre, és azt látom, hogy hát itt van a közelben egy jó kis város, tele izgalmas látnivalókkal. Aztán jön a férjem és elmeséli, hogy ez a "közel" minimum 3-4-5 óra kocsizást jelent. Csalóka a térkép - nagy ez az ország. Azért persze nem adjuk fel. Muszáj volt megnéznünk Sevillát, mert "közel" van és muszáj lesz visszamennünk is, mert egy nap alatt nagyon keveset láttunk belőle. A hangulata azonban teljesen elvarázsolt. A Spanyol tér volt a kedvencünk, ahol csempén kirakva ott volt minden nagyobb tartomány, város címerrel, legfontosabb történeti képpel, térképpel. Ha valaki itt végigsétál, máris otthonosabban mozog a spanyol történelemben.

A másik nagy élményünk Tarifa volt. Nem ide indultunk, de csak eddig jutottunk. Beleuntak a gyerekek a kocsizásba és megálltunk. Találomra. Fújt a szél rettenetesen, de állítólag errefelé ez a normális. Ezért is igazi szörfös-paradicsom ez a hely. Bíbor persze nem hozott pulcsit, hiába kértem, (otthon még sütött a nap) így végül a sálamba burkolózott. De nem bánta. Ha nem fújt a szél, nem is volt hideg. Ha meg fújt... azt élvezte.

NOVEMBER 

NIE szám kipipálva, iskola, kipipálva, ovi, kipipálva. Még a Brownies csapatába is bekerültek a lányok. Lassan elkezdtük intézni a spanyol életünket. A legnagyobb meglepetés, hogy mennyire "angolok" maradtunk közben. Merthogy errefelé mindenki beszél angolul, a boltoskisasszonytól az ügyintézőig a hivatalban. Esténként angol tévét nézünk - furcsa módon könnyebben és tisztábban bejön, mint a spanyol. A környék tele van spanyol éttermekkel, boltokkal - még angol könyvesbolt is van a városban. Spanyol nincs. Nem csoda, hogy hiányzik is nekünk Anglia. Furcsa, nosztalgikus érzés. Fél lábbal mintha még mindig ott lennénk. Csak minden egy kicsit jobb. Merthogy közben itt a tenger és a pálmafák. Kinézek az ablakon, és nem tudom megunni, ahogy a hegyre leszáll a köd, ahogy elúsznak felette a felhők, az aranyszínű felhőkkel és főleg azzal, hogy ha lemegy a nap, akkor sincsen hideg. Még Halloween éjszakáján se kell kardigán.

DECEMBER 

Az egész ország karácsonyi lázban ég itt is. Mögöttünk nem szobrok vannak - élő emberek. Ha ad az ember egy kis pénzt, lehet velük fotózkodni. Ahogy elnézem, ez itt elég megszokott pénzkeresési mód. Amikor egy este végigsétálunk Malaga főutcáján, öt méterenként látunk hasonlókat. Ott volt Jézus, Minnie egér, Hulk, a Láthatatlan ember (újságpapírba csomagolva) torreádor, flamenco táncosnő. És mindegyiket tömeg állta körül, akik élvezték, még azt is, hogy csak néha mozdulnak meg. Úgy tűnt, mintha az egész város az utcán lenne - igaz, itt nincs hideg, ami bekergetné az embereket az otthonaikba.

A meleg legnagyobb előnye, hogy nem csak az utcákon van élet, a szomszédság is kivonul minden délután a szabadba. A gyerekek barátkoznak, szaladgálnak, rollereznek, bicajoznak. Minden mindenkié és mindenki vigyáz a máséra is. Ez egy zárt zsákutca, ahová csak az itt lakók hajthatnak be. Kinn dumálunk, sütizünk, iszogatunk egész délután. Buli van. Minden nap. Ahogy én látom, a helyi társasági élet közepe a mellettünk lévő pasas, akinek egy évvel idősebb fia van, mint Bende. A két kicsi pillanatok alatt nagy cimbi lett, és a gyerekekkel együtt minket is kezd befogadni a közösség. Ilyet se Angliában nem tapasztaltunk, se Magyarországon. Persze egy pesti bérházban ez ritkán történik meg - és Coventryben sem voltak ideálisak a körülmények. Nem csoda, hogy ezt mind élvezzük.

A karácsonyi készülődésben persze gyakran hiányoznak akik otthon vannak. Intenzívebbé és gyakoribbá válnak a Skype beszélgetések, a levelezések. És iszonyat nehéz elhinni, hogy közeleg a karácsony, ha közben tűz a nap. Hiányzik a hó, a hideg, a fenyőfa illata. A karácsonyi CD-ket se találom. Azok is hiányoznak. Vettem hát helyette egy spanyolt és elkezdtük tanulni a "blanca navidad"-ot. Ez is nagyon jó. A mák is megérkezett otthonról és nagyon jó volt minden. Mivel havat nem tudok varázsolni, dupla annyi díszt aggatok fel a lakásban, mint eddig bármikor. És mivel idén mindenki nagyon jó volt, mindenki megkapta, amire a legjobban vágyott. Én egy teleobjektívet. A lányok bicajt és rollert. És ami a legjobb, nem kellett senkinek megvárni a tavaszt, hogy kipróbálhassa. Még aznap este kivonultunk a ház elé és néztük, hogyan repesztenek. Megtehettük. Jó meleg volt. Pulcsi se kell. Király.

2005-ben ilyen volt a lányok adventi naptárja. Borsi két és fél éves, Bíbor mindjárt négy.

Már novemberben elkezdtem kérdezgetni a lányokat, hogy mit szerettek legjobban az elmúlt évek karácsonyaiban, mire emlékeznek szívesen, mi az, amit süssek, mi az, amit mindenképp csináljunk. Angliában a karácsonyok nem sikerültek úgy, ahogyan szerettem volna, így most mindenképp el akartam kerülni a csalódást. Kiderült, hogy a legjobban a törölközőt hiányolták, ami két éve nem került már a fejükre.


Tudom, ez a törölköző dolog igényel némi magyarázatot. A régi lakásunk úgy nézett ki, hogy a bejárati ajtó mellett volt egy picike konyha, szemben vele egy hosszú folyosó, aminek a végén volt egy nagy nappali szoba. Ebből nyílt egy kisebb háló, ahol az összes ágy volt.
Logikusan a karácsonyfa a nappaliba került. Ám ez okozott némi logisztikai zavart karácsony napján. Merthogy a fát nálunk az angyalok hozzák és míg ők ügyködnek, addig a két lány vendégségben volt vagy a nagymamánál, vagy a keresztanyunál. Jó előre megterveztük az aznap délelőtti programot, ne unatkozzanak - néha színház, máskor Disney hercegnők a jégen, vagy csak egy nagy szánkózás. (Utólag is ezer hála a segítőknek, akik feláldozták a karácsony délelőttjüket a mi kedvünkért.)
Ameddig a lányok élvezték a programot, addig mi gyorsan feldíszítettük a fát és ünnepi díszbe varázsoltunk mindent. Felöltöztünk mi is ünneplőbe és vártuk a lányokat.
És itt kezdődött a gond. Merthogy decemberben ugyebár hideg van és jól fel kell öltözni. A meleg ruha viszont nem olyan ünneplős - át kellett volna öltözni a szépbe. Ráadásul azért a gyertyagyújtással jobb megvárni az estét, márpedig hiába sötétedik korán karácsony napján, azért addig nem lehet sétálgatni, mert megfagy az ember.
Így hát amikor a lányok hazaértek, mindig világos volt. És azt az 1-2 órát, ami hátra volt, ki kellett valahogyan bekkelni. Nyilván nem lehet az előszobában maradni, de a "biztonságos" kisszobába a nagyon keresztül vezet az út. A megoldás? Az első karácsonyon kitaláltam, hogy egy törölközőt rakok a fejükre és úgy mennek át a nagyszobán. Ez pedig meglepően jó ötletnek bizonyult.
A lányok nagyon élvezték, hogy "vakon" sétálnak át a lakáson, hogy azért ha nagyon meresztik a szemüket, látnak némi karácsonyi fényt, és az egész sejtelmesen titokzatos. A kicsi szobában aztán játszottunk, öltöztünk, készülődtünk, míg be nem sötétedett. És csak akkor csengetett az angyal és lehetett kimenni, és nekilátni az ajándékok bontogatásának.
Angliában azonban más volt a lakás beosztása, és nem volt olyan segítő ember sem, aki elvihette volna a lányokat, így úgy döntöttünk, hogy már elég nagyok, és együtt díszítettük fel a fát. Gyerekkoromban nálunk amúgy is ez volt a szokás és én nagyon élveztem. Amúgy is tetszik az angol módi, hogy már december elején kikerül a fa és sokáig lehet élvezni. Meg hát Rómában, mint a rómaiak, gondoltam.
Először úgy tűnt, hogy a lányoknak is tetszik az ötlet, lelkesen segítettek,de ... láttam rajtuk, hogy hiányolják a csodát, ami a karácsonnyal együtt jár. A misztikát, a varázslatot.
És a vele együtt járó törölközőt.
Nem csoda, hogy amikor kérdeztem, hogy mi legyen idén, mindketten azonnal mondták: törölköző a fejükre.
Furcsa dolog a családi hagyomány - soha nem gondoltam volna, hogy ez a pillanatnyi kétségbeesés szülte ötlet igazi éveken át tartó tradícióvá válik, de így lett. Törölköző nélkül nálunk nem jöhet el a karácsony.
Ami amúgy is furcsa egy kicsit itt a pálmafák alatt, a jó melegben - nem mondom, hogy nem tudjuk mi, felnőttek értékelni. Kevesebb ruha kell, nincs fagyoskodás, azonnal ki lehet próbálni a fa alá került bicajt és rollert.
De el kell ismernem, hogy furcsa. Hogy hiába csinálok forralt bort, aminek az illata nagyon karácsonyi, és hiába iszom meg a kertben, nincs rá szükség, hogy felmelegítse a kezem. És a karácsonyi díszekkel megrakott köztéri pálmafák is furák. Fenyőillat pedig nincs. Karácsonyfát se kaptunk - igaz, vettünk egy hatalmas műfenyőt, merthogy az is rajta volt a lányok listáján. (Angliában csak kicsi volt, mert nem akartuk, hogy Bende magára rántsa.)
Azért csináltam linzert, zserbót és bejglit, és még a mák is megérkezett Magyarországról. Itt nem kaptunk, pedig még a szomszédot is megkérdeztük, hogy hol vehetnénk, mire döbbenten nézett ránk, és kérdezte, hogy el akarjuk szívni? Merthogy ez nálunk csak kábszerként ismert. (Mondjuk így már értem, miért néztek ránk furcsán a szupermarketben.)
A karácsony napja pedig nagyon jól sikerült - már előző este feldíszítettük a fát az alsó szinten és 24-án reggel mindenki ágyba kapta a reggelit, hogy eszébe se jusson lemenni a konyhába. Aztán felöltöztünk és elmentünk sétálni. A tengerhez persze.
Merthogy itt elég meleg van. Reggel még kell a pulcsi, de délután már a póló is elég.Sőt, a lányok a múlt héten még a tengerben is megmártóztak.A város pedig gyönyörű, különösen este, amikor itt is meggyújtják a fényeket. Ahogy Bíborka lányom mondta, itt dupla olyan szépen fel vannak díszítve a városok, mint otthon. Biztosan, mert nincs hó és ezzel akarják megcsinálni a karácsonyi hangulatot.
Szóval jó kis hagyományos karácsonyunk lett. Sajnos. Merthogy ez komoly hagyományról elfeledkeztünk a nagy készülődésben. Hogy karácsony már tíz éve, mióta gyerekeink vannak, nem jöhet el betegség nélkül. Erről a hagyományról most Bende gondoskodott, aki szenteste lázasodott be, így az esti mozit (évek óta Polar Expressz) másnapra halasztottuk. De azért végül az is meglett. És ma már Bende is jobban van. Viszont hiába a szép idő és terveztünk egy csomó kirándulást, egyenlőre maradunk itthon. Akárcsak otthon tennénk, a nagy hidegben.