Három gyerekkel irány Spanyolország!

Gyerekkoromban azt se tudtam, mikor ünneplik Szent Iván éjjelét. Aztán amikor Hősök tere mellé költöztünk és beindult a Múzeumok éjszakája, onnan kezdve ki nem hagytuk volna semmi pénzért.

Imádtam a nyüzsgő, éjszakai Adrássy utat, és hogy mindig fel tudtunk fedezni valami újat. Soha nem a nagy múzeumoknál álltunk sorban (két pici gyerekkel esélytelen lett volna), inkább csak sétálgattunk, hallgattuk az utcai koncerteket és bementünk, ahová csak lehetett, nyitottan arra, ami adódik. A legnagyobb élményünk az volt, amikor az Andrássyn hazafelé sétálva láttunk egy kicsi, sötét mellékutcát, ami végig volt rakva teamécsesekkel. Követni kezdtük a gyertyafényt és két utcával a lakásunktól felfedeztünk egy addig soha nem látott múzeumot. A Vám és Pénzügyőrségét, ahol az udvarban rézfúvós banda trombitált ránk, amint beléptünk. Igazi Szentivánéji kaland volt. Ilyesmi Spanyolországban nincs. Van viszont helyette valami nagyon más.
Errefelé a tengerparton szokás ünnepelni Szent Iván éjszakáját, nagy piknikezéssel, tábortűzzel és éjféli tengerparti fürdéssel.
Be kell vallanom, a tengerparti piknikkel kapcsolatban fenntartásaim vannak. Persze nagyon jól néz ki, úgy elméletben - egyszer mi is kipróbáltuk, de a vége az lett, hogy minden, de minden telement homokkal. Nem csak a pokróc, ahol ültünk, de a kaja, a tányérok, a poharak. Minden. Hiába voltunk tele finomságokkal, mindent elrontott, ahogy ropogott a finom, tengeri homok a fogunk alatt. Lehet persze jobban vigyázni, de be kell vallanom, nem csak a hároméves volt az, akit nehezen lehetett fegyelmezni, és megértetni vele, hogy a kicsi kezében hozott homokot ne rakja pokrócra, de cigánykerekező nagynak is porzott a lába nyoma és a takaróra ugró középső is hozott magával egy adagot. Sőt, nem szépítem. Még mi, nagyon vigyázó felnőttek is kavartuk, szórtuk a finom tengeri homokot, jutott is mindenhová belőle. Persze így is jól éreztük magunkat, mert nincs mit nem szeretni azon, ha az ember nézi a hullámokat, hallgatja a morajlásukat és közben melegíti a fejét a nap, lábát a homok és még finomakat eszik is közben. Csak hát ugye ... homokot enni nem jó. Meg is fogadtuk - legközelebb a parton eszünk, a tengerben fürdünk és a kettőt nem keverjük.
Szóval azt rögtön tudtuk: piknikezni ma este nem fogunk, bármit is mond a hagyomány. Sőt, tűzrakást is passzoljuk, bármilyen romantikus is, mert Bende úgyse ül meg a seggén, míg mi felváltva bambulunk a tűzbe és a tengerbe, miközben finom bort iszogatunk. Neki szaladnia kell, mi meg megyünk utána. Ez a program már jó régen, bárhová is megyünk. De abban reménykedtünk, hogy ez a Szent Iván éj még így is jó lesz. És nem tévedtünk.
Este 10-kor indultunk le a partra - de ez azért errefelé nem olyan brutálisan késői időpont. Kezdjük azzal, hogy csak akkor kezdett lemenni a nap, és feljönni a hold. Az a "majdnem Szuperhold", amivel tegnap tele volt Facebook oldalam és amit tegnap is meg is néztünk a tengerpartról. Azt mondják, hogy évente 2-3 alkalommal közelebb van a Hold a Földhöz, mint egyébként és ha telihold van ilyenkor éppen, akkor 14%-kal nagyobb a Hold, mint máskor és 20%-kal fényesebb.
Ilyen pontos számokat nem tudok mondani, de tény: a Hold szép volt. Fényes és nagy. Szombat este Mijasból csodáltuk meg, de mivel az egy csendesebb szakasz, gondoltuk, Szent Iván éjjelén menjünk be inkább a tömegbe, így a közeli nagyváros, Fuengirola tengerpartját néztük ki magunknak. Nem csalódtunk. Rengetegen voltak - de mivel a tengerpart se kicsi, ezért mindez egyáltalán nem olyan fullasztóan kellemetlen zsúfoltság volt, ami megöli az ember élvezetét - csak annyi, hogy érezzük, itt most nagy buli van. Tábortüzek mindenütt, zene, sok fiatal, sok családos, rengeteg sátor, piknikasztalok és persze mindenki fényképezte a Szuperholdat, és a bikinis csajokat, akik persze már éjfél előtt is ott lubickoltak. 15-20 méterenként persze ott álltak a vizimentők is - gondolom éjfélkor, amikor elindul a nem túl józan tömeg neki a víznek, akad munkájuk is.
Zsongott az egész part, voltak, akik fociztak, mások tollasoztak a holdfényben, az én kedvenceim azok voltak, akik beástak egy óriási ülőlabdát a homokba, hogy annak csak a teteje látszott ki, arra ugrottak rá, vettek belőle lendületet és szaltóztak nagyokat a homokba.
Persze a piknik kontra homok harcot sokan vívták itt is - hiszen elég egy labda után vetődő gyerek, egy kicsit felszóródó homok, hogy egy egész szendvicsestál homokba fulladjon, így a legtöbben asztalt hoztak, vagy épp felfordított hajókra pakoltak. Persze grilleztek is sokat, ki rendes felszereléssel, mások csak a homokba ástak egy gödröt, rá egy rácsot és már pakolták is a hambihusikat. A gyerekek ugráltak, szaladgáltak, be a tengerbe, ki a tengerből néztük a holdat, azt, hogyan ugorják át az emberek a tüzet, ki nagyobbat, ki kisebbet és megbeszéltük velük, hogy majd később, ha nagyobbak lesznek, akkor majd nekik is szabad lesz, de egyenlőre inkább csak maradjunk a tengeri fürdésnél. Az se volt rossz.
Az éjféli nagy fürdőzést persze nem tudtuk megvárni - Bende elálmosodott. De szerencsére nem lett hisztis, csak onnantól szépen fogta a kezem és jött mellettem a kocsi felé. A késő esti tengerezés egyetlen átka, hogy nem lehet fürdés nélkül ágyba tenni a gyereket. Muszáj lemosni a homokot. Így fél 12 is lett, mire leoltottuk a villanyt. Igaz, akkor már egyetlen nesz se hallatszott a szobából. Amint párnát ért a fejük, elaludtak, mint a bunda. Így ünnepeltük mi San Juan ünnepét, ahogyan soha eddig még nem.

Ha az ember csak egyetlen egy országban él egész életében, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a világ alapvetően mindenütt ugyanolyan. Mert persze tudjuk, hogy az angolok teáznak, a spanyolok meg sziesztáznak, de ezekre úgy tekintünk, mint afféle érdekes különcségekre, helyi jellegzetességre, olyan turistakönyvekbe való viccességre. Hogy mennyire más tud lenni valójában egy kultúra, az akkor derül ki, ha benne élünk. Az igazi meglepetés mindig az, ha olyan dolgok is másképpen vannak, amiről fel se tételeznénk. 

Otthon ugyebár ha egy gyereknek szülinapja van, akkor bevisz egy kis sütit vagy egy tortát a suliba/oviba és ott szépen felköszöntik. Angliában nincs tortázás - helyette egy nagy doboz csokit kell bevinni, ha lehet dobozostul, és készüljünk fel rá, hogy nemcsak azt kérdezik meg, hogy nyomokban tartalmaz-e mogyorót/diót, hanem azt is, hogy vegetáriánusok számára biztonságosan fogyasztható-e. (Ha zselatin van benne, akkor nem, mert az állati alapanyag....)
Spanyolországban se torta, se csoki. Itt ugyanis az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékokat. Minden egyes osztálytársnak. Ez olyannyira általános, hogy nincs olyan bolt, ahol ne lehetne venni ilyen répa alakú, alkar nagyságú egységcsomagot. Darabja 70 cent-1 euro között van (olyan 250-300 Ft) ebből kell 30 darabot beszerezni, nehogy valaki kimaradjon.
Nekem se a csomag nem tetszik (vacak gumicokor, csipsz, rágó, pattogós cukor van benne) se a szokás - de nincs mit tenni - Rómában ugyebár, mint a Rómaiak. Kivétel nincs.
Amikor Borsi az első (!) tanítási napon egy ilyen csomaggal állított haza, még meglepődtünk, aztán kicsit azon is, hogy mindez Bende ovijában is dívik, de azóta hozzászoktunk. Kapjuk majd minden héten - vettünk is belőle három nagy szatyorrral, amikor Bíbor szülinapja közeledett, amikor a nagy nap elérkezett, ezzel ment suliba - és egy nagy jelvénnyel a pulcsiján: '11 today' - tehát, hogy épp ma 11 éves.
Nem tudom, mi az oka, de mostanában minden ünnepségünk olyan zavarosra sikeredik. Miért is lett volna ez kivételes alkalom? A gyerekek most egészségesek voltak (lekopogom!!!) de mi Zsolttal még mindig csúnyán köhögünk. Ráadásul drága férjemnek letört egy darab a fogából, és a fogorvosi kezelés után úgy megdagadt az arca, mintha egy golflabdát tartana a szájában. (Négyóránként fájdalomcsillapító, antibiotikum és nem túl jó kedv lett az eredménye, ráadásul a fogat minden kezelés ellenére nem is biztos, hogy érdemes megtartani.)
Persze az efféle nehézségek túlélésében már rutinosak vagyunk, nem is ez zavarta meg az erőteret. Volt ennél nagyobb gondunk is, név szerint az az ötnapos kis utazás Angliába, ahová a férjem és a két lány indult éppen Bíbor szülinapja utáni napon.
Haza.
A lányok így mondták.
És tényleg, nekik az egy kicsit tényleg haza. Ismerős utcák, barátok, sulilátogatás és a régi lakásunk.
Mondjuk az iskolában eléggé meglepődtek azon, mikor felhívtuk őket és bejelentettük a szándékunkat, hogy a lányok bemennének régi osztályukba, mert mint kiderült, csak az iskola hallgatóira érvényes a biztosításuk, és először kétségbe estek, mi tesznek majd, ha valami baleset éri őket. De végül is megengedték, hogy bemenjenek, kedden fél3-tól-3-ig. Mi egy picit hosszabb látogatásban reménykedtünk, de ennek is örülünk. Ha úgy vesszük, ez is merész rugalmasság a szabálykövető angoloktól.
Bíbor persze örül az időzítésnek, mert ez így kicsit olyan, mintha a szülinapjára kapta volna az utat, ráadásul sikerült megszervezni, hogy már az érkezés napján ott alhat Georgia barátnőjénél. Kicsit féltem, hogy az anyja nem fog belemenni, mert ő nem olyan lelkes e barátságot illetően, de gondolom nem volt szíve nemet mondani a lányának, aki amúgy éppen olyan nagyon várja ezt a találkozást, mint az én csemetém. Igazi nagy barátság ez, mindketten gyakran emlegetik a másikat, rendszeresen emileznek, leveleznek. És hát lesz is mit megbeszélniük, mert ahogy hallottam, mindkét felet érték élmények.
No, de ami a gyerekeknek móka és kacagás, az a apa és anya számára intézendő papírhegyeket jelent, szervezést, bejelentést, pakolást és annyi munkát, hogy az egész hétre lefoglalt mindkettőnket.
Mindez alapesetben is jelent némi plusz teendőt - és hát ugyebár erre jött rá még a szülinap is, amit én hajlamos lettem volna a körülmények miatt spártaian intézni, de hát nem lehetett.
Merthogy Borsika lányom elém állt két nappal az ominózus ünnep előtti estén, és közölte, hogy ő Bíbornak lapbbokot akar csinálni. És nem csak szája volt, de egy rakás terve is. És mutatta az A4-es papírlapot, amire ő már pontos rajzokat készített, mi, hová kerüljön, hogyan nézzen ki, hogyan hajtogassuk, milyen fotók kerüljenek bele. És még egy verset is írt a nővérének. És ez a vers olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szívem elhessegetni, hogy ez már késő, hogy nincs már rá idő. Mert annyi szív és lélek volt a terveiben, hogy tudtam, ez most muszáj. Akkor is, ha nem alszom, ha megszakadok.Meg hát értettem én - napok/hetek óta lapbookokat gyártunk, hát persze, hogy ő is ebben gondolkodik.
Csak hát volt egy kis probléma - mikor csináljuk meg???? Mert hát aznap este 8-kor már nem kezdhettünk neki. Másnap meg este 7-ig külön spanyol, utána lecke, aztán már rögtön a buli. Egy megoldás volt, ha mindent előkészítek, így hát aznap éjjel Borsika lányom útmutatásai alapján nekiláttam elkészíteni a lapbook alapot, válogattam fotókat, begépeltem a verset, gyűjtöttem anyagokat és képeket a netről - szóval mindent előkészítettem, mint a tévés szakácsnőnek az aprított hagymát és egyéb hozzávalókat, hogy nekik már csak össze kelljen rottyantani az egészet és voilá, bejelenteni, hogy jó étvágyat.
Így amikor másnap este 9-kor végre le tudtuk ülni lapbookot csinálni, akkor egy röpke óra alatt sikerült is befejezni, és megérte dolgozni rajta, mert messze ez lett a legjobb ajándék, amit a nagylány kapott, és mind boldogok voltunk, hogy a középső így lepipált minket találékonyságban. Persze volt torta is, meg fülbevaló, meg babaruha, meg nagyon profi görkori és néhány könyv is angolul és spanyolul.Sőt, még vendégek és buli is. Utóbbi nem volt nagyon hosszú, mert tényleg pakolni kellett, de azért volt móka-kacagás, ne érje szó a ház elejét.
Másnap reggel pedig a szívem egyik fele a lányokkal és a férjemmel együtt elutazott Angliába, és én itt maradtam a kicsi gengszterrel kettesben, aki persze rögtön belázasodott, így minden tervemnek, (miszerint majd én takarítok, dogozok, pihenek, spanyolórára megyek) lőttek. Bevallom, igazából meg sem lepődtem. Valahogy ez olyan természetes volt...

Szeretem, hogy itt mekkora közösségi élet van. Persze ma különleges nap volt. A hároméves Sebastian szülinapja, aki két lakással arrébb lakik és akinek a szülei nagy utcapartiit csaptak, meghíva az összes itt lakót. Délben elkezdett gyülekezni a társaság. A pasik söröztek,a  csajok dumáltak, a gyerekek szaladgáltak, motoroztak és bicajoztak. Mint minden délután. Csak ma volt pinata és torta is. A rendszerint estig tartó lazulás azonban ma korán véget ért és négy körül mindenki hazasietett. A lelkünkre kötötték, hogy mi is szedjük a lábunkat, és menjünk a szomszéd nagyvárosba, Fuengirolába. Mert jönnek a háromkirályok.

Persze olvastunk már otthon is róla, hogy Spanyolországban ez az igazán nagy buli, az év csúcspontja, amikor ajándékot kapnak a spanyol gyerekek. Nem is értik ők igazán, miért ülik mindenütt másutt Jézus szülinapját - hiszen ő egy kisbaba. Nem ő hoz ajándékot, neki kell vinni. És ezt a háromkirályok teszik meg, akik január 6-án érkeztek a kisdedhez a hagyomány szerint. És ennek emlékére kapnak ajándékot a gyerekek is Spanyolországban. Többet, mint karácsonykor.
A mi karácsonyi hagyományokról szóló könyvünkben úgy szerepelt, hogy a királyok hajón érkeznek és ünnepélyes felvonulás közepette cukrot dobálnak a gyerekeknek. Ditke figyelmeztetett is rá, hogy ne felejtsünk el zacskót vinni, de én csak csóváltam a fejem. Ugyan már zacskó. Nem tud három ember annyi cukrot dobálni, hogy ahhoz zacskó kelljen. De azért elmentünk. Noha be kell vallanom, hogy nem vártunk tőle sokat. Még karácsony előtt a helyi piacra is megérkeztek a háromkirályok, és nem voltam elájulva tőlük. Három jelmezes pasas körbejárta a piacot, aztán leültek a színpadra és az eléjük vonuló gyerekek kezébe nyomtak egy-egy csokit. Felejthető élménynek tűnt.

Bíborka

De a szomszédok annyira lelkesek voltak, hogy mi is átmentünk Fuengirolába, ahol már lezárták a főutat és óriási tömeg volt az utcán. Rengeteg gyerek, óriási nylonzacsikkal a kezükben.
- A helyiek tudnak valamit... - vonta le a következtetést a barátnőm és kiosztotta az otthonról hozott zacsikat a gyerekeinknek. Csak a biztonság kedvéért. Mindenki őrült izgatott volt, a várakozás ott feszült a levegőben, pláne, amikor az utca végén feltűnt egy rendőrautó. A felvezető autó. Aztán jött egy vonat, és aztán egymás után a színpados, jelmezes, figurákkal teli karneválos kamionok.
Hatalmas mesebeli szobrokkal a platójukon és sok-sok gyerekkel, akik annak a mesealaknak öltöztek be, akinek a kamionján ültek. Volt itt Dóra, Z a hangya, Scooby Doo, Pocoyo, Spongyabob, Tiana hercegnő, Alice csodaországban és még millió másik. Csak jöttek-jöttek végeláthatatlan sorban és minden autóról tonnaszám szórták a cukorkát a rajta ülő gyerekek. A sok várakozó gyerek meg sikoltozott az örömtől és kapkodták a lehulló cukorkákat és pakolták a zacskójukba.

Borsika

Kicsit amúgy félelmetes volt, mert azért nem kellemes, ha azt embert fejbetalálja egy savanyúcukor, de senki nem panaszkodott az efféle balesetek miatt.
A lányok a vadászat örömétől megrészegülve vércseként csaptak le a lehulló cukorkákra, négykézláb mászkáltak a földön, vagy épp ugráltak, ahogyan kellett, és csak pakolták és pakolták a cukorklákat a zacskóikba. Bende számára kicsit félelmetes volt ez a nyüzsgő gyerektömeg. Örömmel rakosgatta a hátizsákba, ha valami épp a lába elé esett, de nem akarta belevetni magát a forgatagba, inkább apa mellett maradt, amit nem bántuk. De én azért kicsit féltem, jut-e neki elég élmény, elég cukor. Így helyette is kapkodtam a cukrot és dobáltam a lába elé, hogy legyen mit felvennie.
De nem csak én gondoltam rá. Szinte minden kocsit kísért felnőtt is, akik ahogy én láttam, kifejezetten ügyeltek arra, hogy a Bende korú kisebbek ne maradjanak ki a buliból és gyakran odajöttek hozzánk és kifejezetten Bende kezébe nyomtak egy marék cukorkát.
A legnagyobb sikoltozás persze mindig akkor jött, amikor feltűnt egy király a háromból. A kocsi tetején ülő királyok ugyanis szó szerint két kézzel szórták a cukrot mindenfelé a gyerekek nagy-nagy boldogságára, akik sikongatva skandálták az adott király nevét és kiabálták, hogy még, még. Az meg nevetve dobálta, számolhatatlan mennyiségben.
Majd egy órán át zajlott a felvonulás, és amikor vége lett, éreztem, hogy szó szerint ragad a beton a cukortól, mindenütt széttaposott, otthagyott cukorkadarabok és papírok hevertek a földön. De két perccel utána jött is a takarítóbrigád, szóval minden hamar tiszta lett. A mi gyerekeink meg még rájöttek, hogy az út menti virágok közé egy csomó cukor hullott, amit mások nem vettek észre, így még ott is tartottak egy gyors szemlét.
Otthon megmértük: a mi eredményünk másfél kilónyi keménycukorka. Tekintve, hogy amúgy nem szoktunk ilyet se venni, se enni, őrült nagy mennyiség. A lányok 4-5-t elszopogattak, Bende még kicsi hozzá, így ő nem kapott, igaz, nem is kért. Fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek vele - talán elrakom Halloweenig. Majd kiosztjuk a trick-or-treatelőknek. Hacsak nincs valakinek addig valami jobb ötlete...