Három gyerekkel irány Spanyolország!

Egy teljes hónapot bírtunk ki betegség nélkül. De ha van valami, ami biztos, akkor az, hogy egy háromévessel sokáig nem tart ez az állapot.

A szakértő és gondos szülői szem persze a legelső jeleket is azonnal kiszúrja. Egy kis köhögés a medencében. A férjem persze rögtön huhogni kezdett, és mondogatta, hogy inkább ne vigyük mostantól   lubickolni, de tiltsa meg ezt valaki 30 fokban a pancsolni vágyónak. Ráadásul úgy, hogy a két nagynak semmi baja és számukra az a nap fénypontja, amikor lejutunk a medencébe.
Merthogy már lassan két hete olyan szép idő van, hogy minden nap megyünk. Későn kezdődött a strandidő, de azért is örülünk neki annyira. Ha nagyon fáradtak és kedvetlenek vagyunk (mi felnőttek) akkor is. Legyünk őszinték, ki tudja, talán soha nem lesz többé az életben ilyen jó dolgunk, pár lépés a hatalmas, ingyenes medence. Nagy víz a nagyoknak - kicsi a kicsinek. Tökéletes.
A gyerekeket persze nem kell győzködni arról, hogy ez jó - fél éve nézegetik sóvárogva a medencét, és most, hogy végre elég meleg van, szívük szerint az egész délutánt ott töltenék.
De nem lehet. Merthogy a leckét meg kell előtte írniuk. Sajnos ez nem kihívás. Hiába a gatyarohasztó hőség, a spanyol suliban nincs lazulás. Minden egyes délután több órát töltenek körmöléssel, este 6 előtt így ritkán jutunk le a medencéhez.
Bevallom, én ezt nem bánom annyira - perzsel ez a spanyol nap, éget is rendesen. A lányokat szerencsére inkább csak barnítja, elképesztő színük van már. Én és Bende fehérebb bőrrel vagyunk megverve megáldva, így nekünk ez a késő délutáni időpont éppen ideális. Amíg a lányok a másfél-kétméteres medencében gyakorolják a sellőúszást (békalábbal és légzőpipával természetesen), addig mi a 40 centis kismedencében pancsolunk. Az se olyan kicsi - a kör alakú lábáztató átmérője éppen tíz méter. Viszont a vize kifejezetten meleg. Vízipisztolyozunk, vödörrel locsoljuk egymást (nekem őt nem szabad...), és úsztatjuk a kisebb nagyobb hajóinkat.
A hat utáni időpont nagy előnye, hogy általában egyedül vagyunk - se a spanyolok, se a nyaralók nem kedvelik ezt az intervallumot. Bende, aki a nudizmust preferálja, alig várja, hogy az utolsó idegen is eltűnjön a környékről, már tépi is le magáról a fürdőgatyát. Nagyfiú már ahhoz, hogy szabadon hagyjam pucérkodni - de ha senki nem látja és senkit nem zavar, akkor persze miért is ne.
A lányok is szeretik, ha egyedül birtokolhatják a medencét - gyakorolják a különböző úszásnemeket, én meg csak lesem, milyen biztonságosan mozognak a mélyvízben. Bíboron persze annyira nem lepődöm meg, végül is ő tavaly is egész évben járt úszni, oklevelet is hozott róla, hogy le tud úszni 25 métert - de Borsi, aki oviskora óta nem járt úszni, és legutóbb még minden lélegzetvételhez megállt, most már simán végighasítja a medencét, hátúszás, mellúszás, gyorsúszás - mindegyikben jó.
A békaláb a kedvencük, mert azzal elképesztően gyorsak és kecsesek, azt a hullámzó mozgást gyakorolják most lelkesen, ami a sellős rajzfilmekben a hableányoknak van. Megy nekik - de elismerik, fárasztó. Viszont nem csak barnulnak, látom, hogy izmosodnak is. Különösen Bíbor, akivel megbeszéltem, hogy ha tényleg azt akarja, hogy látszódjanak a karján az izmok, muszáj több fehérjét bevinnie, így most minden nap eszik húst. (Ahhoz képest, hogy eddig a heti egy alkalomért is úgy kellett könyörögni, ez most óriási haladás.)
Aki azt hiszi, hogy a gyerekek a kiadós medencézés után fáradtan ájulnak az ágyba, nagy tévedésben él. Mivel errefelé este 10-ig világos van, nehéz ágyba rakni őket. Egyszerűen nem hiszik el, hogy már este van és aludni kellene, hiába húzzuk be a függönyöket, sötétítő táblákat. A fáradtság csak a szülőket teríti le, a gyerekeket nem érinti.
De nem panaszkodom, nincs is miért. Most pont úgy élünk, ahogyan elképzeltük milyen lesz majd Spanyolországban.
Ebbe az idillbe robbant be a köhögés. Akkor, amikor már azt hittem, hogy nem lesz gond. Mert nyár van - ilyenkor a gyerekek már nem szoktak betegeskedni. De úgy látszik, itt ez sem igaz. Megjelent az az alattomos kicsi torokkaparászás, amivel nem lehet mit kezdeni. Amikor az ember látja, hogy csúszik bele a betegségbe a gyerek, és próbál mindenféle teljesen hiábavaló dolgot tenni, mint a C-vitamin, meleg tea, homeopátiás erősítőszerek - de persze semmi nem használ, napról napra erősödik a köhögés, és ami szerdán  még csak kicsi kuc-kuc volt, az szombat éjjelre fuldoklós, levegő után kapkodós, lázas kínlódássá válik.
De csak éjszaka.
Nappal persze semmi baja nincs a kisembernek, szétszedi a lakást, nyúzza az idegeinket, nem érti, miért nem megyünk sétálni, játszani, fürdeni. Miért is kell neki itthon maradnia?
Merthogy oviba azért menne - mert hiányzik neki valaki. Egy csaj. Naná. Bizony, az én hároméves fiam egy hete azzal lepett meg, hogy közölte, a szíve egy Carmen nevű kislányért lángol, és bizony fáj neki, hogy ő két puszit adott, de Carmen csak egyet adott vissza. Mindezt olyan álmodozó, bárgyú arckifejezéssel, ahogy a pasik szerelmesek szoktak lenni.
De nincs kegyelem - aki éjjel még lázas volt, az nappal hiába kakaskodik, nem megy el sétálni. Pláne most. Merthogy a nap süt, de a szél, az nagyon erősen fúj és az bizony nem kell most a köhögősnek. Nekem se hiányzik most a szeles séta, mert nekem a szemem gyulladt be. Péntek este belement egy kis piszok, és majd egy órán át szúrta. Végül kijött, de hatalmas vörösre duzzadt a környéke és másnapra se lett sokkal szebb, és végül átment kötőhártyagyulladásba, ami aztán átterjedt a másik szememre is. Így most mindkettő vörös, fáj, csipás és könnyezik.
Persze anya azért még nem pihenhet, különösen, hogy tíz nap múlva jön a költöztető cég, és addig mindent dobozba kell varázsolni. Persze tudom én, a betegség soha nem jön jókor - de most, tényleg a legrosszabbkor terített le mindenkit.

Megírtam az előző blogbejegyzésem és elégedetten hátradőltem. Egy egész percig is talán élveztem az idillt, amikor rájöttem, hogy Bende fiam nyöszörög az ágyában. Odamentem és végigsimítottam rajta. Lázas volt. Nagyon. És az idillnek ezzel vége is lett.

Sajnos most már hivatalos tényként kell elfogadnom: amint apa eltűnik Bende életéből ő azonnal belebetegszik ebbe a hiányba. Nincs mit szépíteni, nagy a szerelem. Én ezt nem pótolhatom soha, semmiképp. Soha nem gondoltam volna, hogy apa elutazása kapcsán valódi hiánybetegség alakulhat ki, de el kell ismernem, lassan ez már törvényszerű a mi életünkben. Apa megy - betegség jön.
A következő napokat hullámvasútszerű utazással töltöttük. Pokoli aggodalmak és nagy örömködések közepette. Számolgattam az órákat, hogy betartsam a nyolcat két lázcsillapító adása között. Persze a hatás csak hat órán át tart. Az utolsó két óra mindig pokoli nehéz volt, mert a láz mindent legyőz. Ilyenkor csak feküdt rajtam nyöszörögve, szinte beleszédültem, olyan erővel szívta el az energiáimat. Aztán mikor megkapta a gyógyszert, akkor fél óra múlva mint a főnix, poraiból feléledve jókedvű lett, kacagott, rohangált és szétszedte a lakást. És persze kiabálta, hogy menjünk! Tehát olyankor mentünk. Voltak ugyan némi kétségeim, hogy okos dolog-e sétálni indulni egy beteg gyerekkel, de ez hamar elmúlt. Esélyem se volt rá, hogy ágyban, ölben, nyugton maradjon és ebben nem segített se a tévé, se más gyerekbambító csodák. Ha jól van, akkor menni kell és kész, nincs kivétel. Igy hát mentünk. Főleg könyvesboltba, ami a világ legcsodásabb helye legkisebb gyermekem számára is, és ennek nagyon örülök. Igaz, nem azt szereti, amit a lányok. (Jó, tudom, ez nem olyan meglepő.) A mondókákat unja, az állatok nem érdeklik - ám aminek kereke van, az már izgalmas, és most felfedeztünk egy könyvsorozatot, ami különféle járműveket és hozzájuk kapcsolódó foglalkozásokat mutat be. Vettünk is kukásat, repülőtereset, vonatosat és tűzoltósat. Ezerszer kellett már elmesélni, de ha nem ülök mellé, akkor is folyamatosan a kezében van.
(Amúgy van belőle állatos, cirkuszos és ezerféle más is, de Bendét csak és kizárólag a járművesek érdeklik, hiába ajánlgatom neki a többit, csak fitymáló tekintettel néz rám cserébe, hogy is gondolom...)
Persze azért nincs jól, figyelni kell rá, mikor esik az energiaszintje, és olyankor sietni haza. (Mivel a belvárosban laknak anyuék, ez szerencsére nem nagy kihívás.) De kihagytuk a bábszínházat, ahová már jegyünk volt, és áldom a sorsot, hogy nem sikerült a cirkuszba online jegyet foglalni, mert az a pénz is csak veszett volna.
Persze, ha őszinte akarok lenni, nem biztos, hogy Bende egészségesen is jobban élvezte volna ezeket, mint amikor felültünk a Combinora, és átmentünk a Dunán. Vagy amikor néztük a trolikat és a metrót. Hiába no, Spanyolországban vidéken lakunk, ott nincs ennyi izgalmas négykerekű. Amikor meglátta a megállóban, hogy közeleg valami, ugrált, mint a nikkelbolha és ragyogott az arca az extázistól. Én ugyan fel nem foghatom, hogy mi ezekben az olyan nagyon izgalmas látvány - de el kell ismernem, a férjem számára is évekig rejtély volt, hogy mi a jó abban, hogy különböző ruhákba öltöztetjük a babákat.
Alkalmazkodom persze a fiúsanyuka szerephez, egyre jobban. Erre akkor jöttem rá, mikor valamelyik nap megnéztem, hogy milyen appok vannak a telefonomon. Hát kérem főleg autós. A kedvenc, amikor alkatrészekből kell autót kirakni, és persze a szirénás, ahol különböző dudahangokat mutatnak be. Én ugyan eddig nem tudtam, nyilván mert soha nem is érdekelt, de már tisztában vagyok vele, hogy más szirénahangja van a mentőknek, a tűzoltóknak, a rendőrségnek - akkor döbbentem meg igazán, amikor kiderült, az én fiam már hangról beazonosítja ezeket. (Ezeken kívül még ezerféle dudahang is van...) De a legsokkolóbb számomra, hogy van fegyveres app is, ahol a különböző pisztolyok, puskák és gépfegyverek külsejét, hangját, torkolattüzét mutatják be. Bende ezt is imádja.
De igazán azt tartom menőnek, hogy a logikai játékok is hosszan lefoglalják. Hol van már a tavalyi Memory korszak - most a Sticky Blocks és a Jewel Miner a kedvence. Szerintem egyik sem hároméves színvonal - de ő kifejezetten élvezettel múlatja ezekkel az időt. Meg persze azt is, hogy most azért többször szabad ezekkel játszania, mint otthon, hiszen egy szülő van csak vele, tesó nincs és a felnőttek azért mindenhol jobban pártolják, hogy a gyerek csendben elfoglalja magát, semmint azt, hogy ordítozva le-fel rohangáljon. (Az alattunk lakó néni még nem jelentkezett, de gyakran félünk tőle, miután tavaly börtönnel fenyegette meg a gyereket (!) ha sokat hangoskodik. Ez az egyik oka annak, hogy inkább elviszem, ha futkorászni támad kedve. Mert ugyan én tojok az anyámék alatt lakóra, de ők itt maradnak és nem kell nekik a balhé.)
Persze Bende betegsége miatt anyukám hazalátogatása sem olyan volt, mnt ahogyan elterveztük, de végül is szavam se lehet, hiszem alapvetően anyu betegsége se volt "betervezve." Örüljünk annak, ami adatott. És minden nehézség ellenére ők ketten azért tudtak beszélgetni, játszani és volt sok olyan pillanat, ami megmelengette a szívem, de a legkedvesebb, amikor Bende séta közben közölte, hogy "szeretem az anyukádat". Hullámvasút, mondom én. Le és fel, naponta sokszor.

Nem, most nem a spanyolokra gondolok. Csak arra, hogy mennyire más világba csöppentem ezzel a fiúgyerekkel, akit három éve kaptam. Egy olyanba, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezik. 

Amikor az ember gyereket szül, hirtelen kitágul és beszűkül a világ. Beszűkül, hiszen mostantól többet van otthon, mint bármikor eddig, és napjai nagy részében a gyerekre koncentrál: mit eszik, mit csinál, mit nem csinál, miért sír, miért van csöndben.
Furcsa módon ugyanakkor ki is tágul a világ, mert hirtelen egy csomó olyan emberrel kerül interakcióba, akikkel korábban soha. Nekem, aki alapvetően az utcán soha nem ismerkedtem (eddig) és még a szomszédokkal se haverkodtam össze évekig, nagyon furcsa volt, hogy amikor babakocsit tolok, vadidegen emberek jönnek oda hozzám, és elkezdenek beszélni. Kérdezgetnek a gyerekről, hogy mi a neve, mennyi idős, szopik-e még (na, ez mindig kiakasztott, mert valahogy magánügynek éreztem és semmiképp nem olyan dolognak, amit egy soha eddig nem látott  idős bácsikával akarok kitárgyalni), tud-e már ülni, mikorra tervezzük a kistesót és társai. Szívem szerint mindig menekültem volna, de az utcai támadóknak akadt egy elég erőteljes támogatójuk: a kislányom. Bíborka kifejezetten szerette, ha odajönnek hozzánk, nagyokat mosolygott, nevetgélt az idegenekre, odaadta nekik a babáját, gagyarászott és mindenki meghódított. Volt olyan öreg néni, aki közölte, hogy ugyan neki nem erre lenne dolga, de jön velünk még egy utcahosszat, ha nem bánom, mert olyan szép ez a gyerek, hogy nem tudja itt hagyni.
Hirtelen megismerkedtünk a szomszédokkal, a boltos nénivel, a piacon a savanyú uborka árussal, a patikussal, az újságárussal és szeretetük jeléül kaptunk ingyen szőlőt, cukorkát, csokit és persze mosolyt, jó szavakat is dögivel.
Lassan én is elfogadtam, hogy lehetek ugyan mogorva mizantróp, de ha gyerekem van, akkor ez nem működik. Be kell illeszkedni a társadalomba, nem lehet antiszociálisan olvasgatni a játszótéren, egyrészt, mert úgyse hagyja a gyerek, másrészt, ha már ott kell állni a homokozó szélén és órákon át lelkesedni a homokpogácsák láttán, akkor sokkal könnyebben múlik az idő, ha közben egy vadidegen, hirtelen megismert anyukával osztom meg a környékbeli bölcsikről szerzett infóimat.
Amikor Borsi megszületett, meglepő módon még több mosolyt és segítséget kaptunk, különösen a tömegközlekedési eszközökön. Mivel én nem vezetek, az újszülöttet babakocsiba raktam, a másfél éves jött mellettem. De  amikor fel kellett mennem egy lépcsőn, és felkaptam a babakocsit, mindig akadt valaki, aki megfogta a kocsi másik végét, vagy a nagylány kezét és segített neki fellépdelni a lépcsőn.
Szóval akarva, akaratlanul tagjai lettünk a társadalomnak. És igen, néha bosszantott, hogy beszólnak, miért nincs rajta sapka, vagy miért van rajta pulcsi, de közben segítettek is és így kiegyenlítődött a dolog.
Nem gondoltam, hogy mindez más lesz majd, ha fiam születik. Miért is lenne, gondoltam.
Pedig ég és föld a különbség.
Egészen máshogy megy az interakció, ha fia van az embernek.
A lányokat is megcsodálják a pasik és megdicsérik, de aztán ott el is vágták. Lánygyereket nem szokás megérinteni, áthívni, haverkodni velük. Nyilván a nagy pedofil félelem is benne van, hogy lányokkal nem haverkodnak a férfiak, de inkább az, hogy a lánygyerek az anyjáé. Azzal nem lehet mit játszani. Babáznak, öltöztetnek, fésülgetnek, kényeskednek, törékeny virágszálak, akikkel a pasik többsége nem is merne játszani. Pláne, ha idegen.
Ám a fiú, az kérem az egész férfitársadalom része, akik az első pillanattól kezdve be is fogadják a hímtanoncot. Kezdődik azzal, hogy még bölcsőben fekszik, fókuszálni se tud, de máris kezet fognak vele. Ezzel jelzik - férfi van te is öcsém, tagja a falkának. Aztán még ülni se tud, de máris szerelnek vele, csavaroznak, mérnek, beültetik az autó kormánya mögé, és hagyják, hogy álló motornál kicsit tekergesse, felajánlják neki. De nem csak az apa, vagy a férfirokon ilyen, hanem vadidegenek is. Felajánlják, hogy álljon fel a kukásautó hátuljára, vagy másszon csak fel a markoló ülésébe, megengedik (sőt bátorítják) meg megnézze és akár megfogdossa a kocsikat, szerszámokat, és más pasis kellékeket.
Nem mondom, annak idején a lányok is szerették nézni a munkagépeket - de messze volt ez ahhoz az áhítathoz képest, amivel a fiam néz rájuk. Persze velük is kedvesek voltak a munkások, minden alkalommal, de valahogy a fiammal ez más. Látom a pasik szemén, hogy magukat látják viszont ebben a kisfiúnak a vágyakozó szemében, és rajta keresztól igazi hősnek látják magukat.
Mert hát valljuk be, nehézgépkezelőnek, kertésznek, kubikosnak lenni ez nem a legjobb munka a világon. Égető napsütés, kemény fizikai meló, és a nők még csak oda se lesnek, hiszen tudják, hogy anélkül is kellemetlen füttyögéseket fognak kapni. De minden más, ha anyaként mosolyog rájuk az ember, és van vele egy kisfiú, aki úgy csodálja a gép mögött állókat, mintha isten maga szállt volna le a mennyekből láthatósági mellényben. Kedvesen mosolyognak, huncutkodnak, kihúzzák magukat és mindenféle trükköket csinálnak, dudálnak, idétlenkednek, mókáznak. Naná, hiszen most ők a menő csávók. Én jókat mosolygok ezen a macho feszítésen, de kicsit el is érzékenyülök, mert látom, hogy ezek a nagy mackók milyen sok szeretettel fogadják, terelgetik az én kis lurkómat, akinek az életében komoly törés volt a múlt hét, és nem, nem a bárányhimlő miatt. Egy nehéz éjszakánk volt, aztán nagyon hamar javult az állapota, mi, felnőttek alig győztük energiával. Napi több órát kellett vele sétálni, szaladgálni, és mivel kicsit legyengült és egyszerre nem bírta, napi 2-3 alkalommal is útnak kellett vele indulni. A kedvenc úticélja a közeli automosó volt eddig. De most lebontották. Ez teljesen kikészítette a gyereket. Hát milyen világ az, ahol az ilyen látványosságok eltűnnek a föld színéről? Egyetlen vigasza volt csak: a sok munkagép és melós, akik ott dolgoztak a placcon. És imádták az én kis Bendémet, aki nagy szemeket meresztett rájuk. Én meg imádtam, hogy így olvadoznak ezek a kemény arcú, tetovált nehézfiúk. Ha meg belegondolok, hogy egyszer majd az én pici, puha, szőke kis angyalkám is ilyen nagy szőrös macho lesz... hát azt el se tudom még képzelni. Pedig ott van már benne at a kis macho csíra, és nagyon erősen fejlődik.

Van abban valami törvényszerű, hogy ha egyedül maradok a gyerekekkel, akkor valaki automatikusan beteg lesz. Vagy ők vagy én. Igazából egyik forgatókönyv se jó. Ám ha ez elég gyakran megesik, akkor már meg se lepődik az ember, amikor beüt a krach és borul minden jól felépített terv.

Igazából három gyerekkel egyedül maradni nem megoldhatatlan feladat. Bár nem szeretem különösképpen, ha nincs velem a férjem, akivel megosztjuk a munkát és a felelősséget, de ha muszáj, akkor megcsinálom. Nem mintha lenne más választásom.
Mivel több országban is vannak intézendő dolgaink, a férjem meglehetős gyakran utazgat hol ide, hol oda. Néha visz magával egy-két gyereket, néha nem. Attól függ, hová megy és milyen programjaink vannak éppen itt.
Most, hogy suli van és neki munkaügyben kellett Angliába repülnie, nyilvánvaló volt: itt marad mind velem. Nem aggódtam, hiszen az idő szép, mindenki egészséges és megvan a napi rutin is. Délelőtt minden gyerek suliban-oviban és délután már egyedül is megy a tanulás. Az én feladatom csak annyi, hogy kísérjek, etessek, ruházzak minden gyereket, ami nem megoldhatatlan feladat. Még beterveztem egy kis futást és munkát is.
Persze már az első nap borult minden. Naná.
Esett. Én pedig nem vezetek autót. Tehát gyalog megyünk. A suli csak tíz perc séta, nem a világ vége. Csak hát ez a tíz perc a dombon át csakis száraz időben járható és már ott is egyre nehezebben. Októberben, mikor ideköltöztünk a virágos domboldalon könnyen lehetett járni. Most a sok eső miatt már embermagas a gaz, az út pedig saras. Esős időben nem csak a cipőnk lesz vizes, de még a fejünk búbja is, amikor átpréseljük magunkat a szűk kis úton a magasra nőtt virágok között.
Hazafelé ez nem katasztrófa - majd átöltözünk. De a suliba nem lehet vizesen menni, tehát marad a hivatalos út. 20 perc. Mondjuk ez se olyan rémes. Kicsit korábban kelünk. Az eső nem zuhog, csak csöpög. Kibírható. Persze a szomszéd rögtön megkérdezi, nincs-e szükségünk segítségre, ő szívesen elvisz minket. Kis számolás után azonban mindketten belátjuk. Neki két gyereke van, nekem három. Ahhoz, hogy mind beférjünk már egy hét személyes kocsi kellene. Akkora nincs neki. Így megyünk tovább.
Persze így is szerencsénk van. A barátnőm elénk jön. Ő már kirakta a gyerekeit a sulinál, gondolta fordul egyet, az üres kocsiba kényelmesen beférünk, pár perc alatt ott is vagyunk. Szárazon. Még arra is jut idő, hogy kávézzunk és dumáljunk egy kicsit. Rövid egyeztetés után elintézzük a nagybevásárlást is mindketten. Kocsival hazahoz. Száraz maradok. Minden olajozottan zajlik, ahogyan azt megterveztem.
Ám aznap délután újabb idegesség kezdődik. Egy furcsa pötty van Bende hátán. Mint egy kicsi pattanás. De nem lázas, nem rosszkedvű. Igaz, az oviban két hete bárányhimlő járvány volt. Áááá, ez biztos nem az, mondogatom magamnak. Nem lehet ilyen pechem.
Másnap reggelre ez a pötty is halványabbnak tűnik. És nincs több. Eszembe jut mit mondott a régi gyerekorvosunk, amikor kétségbe este mutattam a nagylányomon egy apró piros foltot és kérdeztem, vajon mi lehet ez. "Nem kell nagyítóval nézni a gyerek bőrét.2 - legyint.- "Ha a gyerek jól van, nincs miért idegeskedni." Bende pedig jól van, így úgy döntök, semmi ez. Elviszem oviba. Ám amikor érte megyek egy újabb pötty van a nyakán.
Hm, hm. Ez nem jó jel. De Bende vidám, jókedvű, láztalan. Egyáltalán nem tűnik betegnek.
Azt viszont nagyon utálja, hogy folyamatosan vetkőztetem és nézegetem, szaporodnak-e a pöttyök.
Nyugtalanul alszom.
Persze ez nem új.
Amikor egyedül vagyok a gyerekekkel, képtelen vagyok kipihenni magam. Nem szeretek egyedül aludni, minden zajtól megijedek, a fejemben lepörög az összes eddig látott Gyilkos elmék, Sikoly sorozat, krimik és horrorok kísértenek a fejemben. A telefon a párnám mellett és égve hagyom a fürdőszobában a villanyt. Ez általában segít.
De most nem.
Óránként ébredek és csekkolom Bende fejét. Nem lázas, az jó jel. De azért minden nyögésre kiugrom az ágyból. Bár szerintem a felét csak álmodom, mert mikor belépek az gyerekszobába, ott mindenki békésen hortyog.
Ám a reggeli öltöztetésnél egyértelművé válik a helyzet. Ez bizony bárányhimlő.Legalább tíz pötty került éjszaka a fiam bőrére. Gyors telefon az oviba, elmondom mi a helyzet. Akkor majd a jövő héten, búcsúzik el a vezető. Micsoda? Legalább két hét nem? Ugyan már, legyint, szerinte 4-5 nap alatt lezajlik a betegség. Vajon ez a spanyol lazaság vagy én veszem túl komolyan a helyzetet?
Telefonálok anyunak is. Nem megyünk most haza. Két nap múlva indultunk volna Magyarországra. Fél éve nem láttam. De hát bárányhimlős gyerekkel nem lehet útnak indulni. Majd átrakjuk a jegyet, és hamarosan tényleg megyünk, vigasztalom. De nem könnyű. Nincs jól, beteg, hiányzunk neki. Én is úgy beleéltem magam abba, hogy újra látom.
Közben el is bizonytalanodom. Vajon nem túl korán mondtam le az utat? Bende ugyanis a jókedvű, láztalan és úgy tűnik, egyáltalán nem zavarják a kiütések. Örül, hogy itthon maradhatott. Nála jobban csak a lányok boldogabbak, akiket nem vittem iskolába. Esik, nagyon erősen esik. Én pedig félek, mi lesz, ha Bende hirtelen belázasodik, és nem tudok elmenni a lányokért. A szomszédot sehol nem látom, a barátnőm egész nap a városon kívül lesz. Jobb, ha itthon maradunk. Biztonságosabb.
Bende délutánra azért már szenved. Na, nem a bárányhimlő zavarja, hanem a szobafogság. Esik, és nem tudunk kimenni játszani, szaladgálni. Ezt pedig nehéz elviselni egy olyan gyereknek, akinek ébredés után az első szava az, hogy "menjünk, menjünk" De most nem lehet menni.
Ráadásul a net szerint a bárányhimlős gyereknek az első pár napban ágynyugalom kellene.
Hehe.
Az én fiamnak esze ágában sincs feküdni. Szaladgál a lakában, épít, autózik, meg nem áll. Még délben is alig bírom lerakni aludni.Pedig muszáj fiam, magyarázom neki. Ez a kis pihenő nagyon kell ... khm... legalább anyának.
Amikor délután megérkezik a férjem, szó szerint kisüt a nap. Hirtelen felszárad a három napja vizes beton, meleg lesz és kitehetem a három napja a lakásban aszalt ruhát száradni. Megkönnyebbülök én is. Bármi is lesz ezután, megoldjuk. Ketten megoldjuk.
Persze nagy baj nincs, magyarázom neki. Alig pár pötty. De mire végigmondom a mondatot, már látom, legalább kétszer annyi van ott, mint mikor legutóbb számoltam. Hoppá.
Legalább nem viszket, mantrázom és reménykedem benne, hogy ez így is marad. Hiszen jól emlékszem, annak idején a nagylányom pont ennyi idős volt, mikor elkapta. Alig volt 4-5 pöttye és kicsit se szenvedett miattuk. A kisebbik két héttel később lett beteg, naná, hogy nem egyszerre. Neki már legalább 40 pöttye volt, és egy napig még lázas is volt. De magán a betegségen mindkettő olyan hamar túlesett.
Az igazi szenvedés nekem maradt. December volt, szigorú szobafogság és mivel persze egymás után lettek betegek, kétszer két hétig, azaz egy teljes hónapig nem mozdultunk ki a lakásból. Életem leghosszabb és legrémesebb hónapja volt, a végére már úgy vágytam a szabad levegő és egy gyerekmentes óra után, mint egy friss korty vízért.
Ahhoz képest most mennyivel jobb a helyzet, nem? Nyugtattuk egymást. Eleve csak egy gyerekről van szó és van terasz és kiskert is. Nem kell a lakásban szórakoztatni az önmagát egészségesnek érző, szaladgálni vágyó apróságot.
De persze minden gyerek más. És minden betegség is. Másnapra olyan sok pöttye lett Bendének, hogy megszámolni se tudtuk és a viszketés is beindult. Hiába vágom rövidre a körmeit, hiába szólok rá, hogy ne tegye, hiába magyarázom. Csak az segít, ha az ölembe veszem és szórakoztatom. Ha unatkozik, rögtön vakargatni kezdi magát.
Persze egyre több az érzékeny területre nőtt kiütés is. A szeme sarka, a füle belseje, a nyelve, az ínye... az intimebb részekről nem is beszélve. Mintha óráról órára egyre több kiütés lenne rajta. Már az egész arca tele piros foltokkal. A hátán pedig az a bizonyos első kiütés ijesztően hatalmasra nőtt, mély, és még nézni is fájdalmas.
Estére megjött a hőemelkedés és aztán a láz is. A viszketés pedig nem hagyja aludni.
Éjfél körül tudjuk ágyba tenni, de egy óra múlva zokogva ébred. Nagyon fáj, sírja, és bekenem Fenistil géllel pár helyen. Most jobb, suttogja és beleolvad a karjaimba, de aludni nem tud. Menjünk, menjünk, sírja. Hát hová menjünk ilyenkor, kisfiam? Hálóingben, pizsamában vagyunk...Magamhoz ölelem az ágyban, próbálom csitítani, de nem sikerül. Menjünk, menjünk... követeli.
A férjem persze megoldja a helyzetet. Pokrócba csavarja és kimennek kicsit a kiskertbe. Sétálnak és csillagokat néznek. Ettől megnyugszik. Már nem is viszket neki. De letenni nem lehet. Akkor újra fájni kezd. Hát sétál vele. Egy óra múlva elalszik, karban. Akkor végre le lehet tenni.
Persze nem sokáig tart az így kicsikart álom. Újabb óra alvás után újabb óra kínlódás, sírás, fájdalom és séta.
Nem tudom miért van ez, de éjjel minden gyerekbetegség sokkal riasztóbb. Eszembe jutnak azok a képek, amiket még a László kórházban mutatott egy orvos, amikor az oltásokról készítettem interjút és arról faggattam, mi értelme van bárányhimlő ellen oltani. Miért van az, hogy ami régen banális gyerekbetegségként szerepelt az orvosi tankönyvekben, az az oltás felfedezése óta komoly, szövődményekkel teli veszélyes kór lett. Mi ez, ha nem üzleti érdek? - kérdeztem provokatívan. Mire ő bekapcsolta a számítógépét és mutatott néhány fotót olyan gyerekekről, akiket az elmúlt években bárányhimlő szövődményeivel kezeltek. Annyi kiütés volt rajtuk, hogy nem látszott a bőrszínük. Csupa vörös, vízzel teli fájdalmas hólyag. És nem mindegyiket sikerült megmenteni. Tette hozzá.
Azon tűnődtem, mikor kell orvoshoz menni a bárányhimlővel? Amikor a gyereknek nagyon fáj? Vagy ha már a bőre se látszik? Vagy azonnal, amikor megjelennek az első hólyagok? Talán most azonnal rohanni kéne az ügyeletre? Így jön el a reggel. Mind fáradtak vagyunk, de az élet nem áll meg.Telefon ébreszt. A barátnőm hív, mit visz Borsi ajándékba? Hirtelen azt se tudom, miről beszél, pedig nagy esemény, Borsit meghívta egy osztálytársa szülinapi partira. Az első igazi spanyol fiestája. De még nem vettünk semmit. El is felejtettem az egészet. Nem baj, mondja, ő megveszi helyettünk is, sőt Borsit is elviszi. Fél ötkor itt van, jó lesz? Persze, persze.
Aztán jön egy üzenet is. Boldog névnapot Bíbornak. Ó, az ma van. Na, ez is kiment a fejemből. Persze nem teljesen, az ajándék már egy hónapja a szekrény tetején alszik. Egy szép, spanyol ruhás Barbie baba. Hiába 11 éves, még kislány és babázik. Egész nap a kezében a baba, viszi mindenhová. És hogy teljes legyen az öröme, végre kipakoljuk a harmadik szobát és beköltözhet. Immáron saját szobája van és ígéretet kap,  kicsit tovább fennmaradhat, mint a "kicsik."
Reggel már Bende se nyűglődik. A sok munka, pakolás, teendő eltereli a figyelmét. Jókedvűen és nyugodtan játszik. Kicsit talán túl nyugodtan is. Lázmérés.
Naná, hogy van. 38.9.
Gyógyszer, sok-sok ölben töltött idő, összebújás. Persze menne, menne most is. A férjem elindul vele, de nincs ereje a sétához. Két lépés után ölbe kéreszkedik. Fáradt. Szeretne menni, de nem akar gyalogolni.
A szívem szakad érte.
Nézem a kis arcát a kiütések alatt. Azt a gyönyörűt, amit mostanra teljesen beleptek a kiütések. Rettegek, hogy sebhelyes lesz, hogy így marad, hogy elcsúful és persze közben szégyenlem is magam, amiért ez fontos nekem. Hiszen csak az számít, hogy meggyógyuljon, nem?
Lefotózom, hogy megmaradjon emlékül, milyen is volt - de nem visz rá a lélek, hogy nyilvánossá tegyem ezt a fotót. Ő nem ilyen és nem akarom, hogy ilyennek lássák mások. Én se akarom ilyennek látni. 
Ölembe veszem és leülünk a tükör elé.  Keserűen mosolygok. Én se nézek ki jobban. Nem is negyven, inkább ötven évesnek látom magam. Fáradt a szemem, ráncos, törődött, nyúzott. Persze, nem aludtam. Futni se voltam, már mióta és délben nem kellett volna bevágni egy egész tábla mogyorós csokit, a hirtelen támadt energiahiányra hivatkozva.
De egye meg a fene. Mert energia tényleg kellett ma, nem is kevés. Írtunk leckét, sütöttem kenyeret Borsinak, pizzát a családnak, volt takarítás, akvárium pucolás, mosás, mosogatás, teregetés, vasalás, és közben folyamatos Bendézés, aki egy pillanatra nem akart egyedül lenni. Még aludni is csak az ölemben tudott.
Ezt a blogbejegyzést is jó három órája írom, mert mindig történik közben valami. Éjfél lesz három perc múlva. Most csend van, talán elaludt végre. De öt perce még az ölemben ült és zokogott. Hogy fáj. Hogy menjünk. Hogy nem akar az ágyába menni. Kétségbeesetten. Pedig azt hittem, hogy már jobb lesz ma este. De most félek az éjszakától, mert nagyon fáj nekem is, amikor neki, és rémes, amikor nem tudok segíteni.

Elhallgattam egy kicsit, mert elegem lett. Egymás után három hétvégén voltunk szobafogságban, mert mindig esett az eső. Hétközben elég normális idő volt, és napközben egyre melegebb lett, de aztán jött a hétvége és bumm. Vele együtt az eső is. Nyomasztó.

Azért persze kicsit mentünk, kirándulgattunk, de igazából elég takarékon éltünk, mert vártuk a vendégeket, akik itt töltötték a múlt hetet. Hogy majd velük. Együtt. És közben drukkoltunk baromira, hogy legalább akkor ne essen. Erre persze kevés esélyt láttunk, mert minden egyes időjárás előrejelzési oldal azt mondta, hogy zuhogni fog. Nem keveset, sokat és végig.
Szerencsére mind tévedett. Olyan gyönyörű időjárás volt, hogy ennél szebbet álmodni sem lehetett volna. Néha volt egy kis felhő, és amikor Gibraltáron jártunk, egy kicsit esett is, de az angol fílinghez ez illett is. Ezen kívül azonban nem volt komoly akadálya a turistáskodásnak.
Persze a "spanyol átok" azért lecsapott ránk. Én közvetlen a látogatók érkezése előtti napon lettem beteg, azóta is folyamatosan be van dugulva az orrom, ami napközben még elviselhető, de volt legalább három éjszaka, amikor óránként arra ébredtem, hogy fuldoklom. Bíbornak és Bendének kötőhártyagyulladása lett, olyan piros szemekkel mászkáltak, mint a vámpírok. Borsi csak köhögött és taknyos volt.
Látogatók nélkül valószínűleg többet szenvedtünk volna a saját kínjaink miatt - de így nem volt rá idő. Felkerekedtünk majd minden nap és jöttünk, mentünk rendületlenül.
És milyen jól tettük!
Különösen azért, mert közben megérkezett a nyár. De olyan erővel, hogy be kellett szereznünk egy csomó kalapot és napszemüveget minden egyes családtagnak, mert ezek nélkül itt már nem lehet elviselni a klímát. Persze a napkrém is alapfelszereltség lett, rá kellett jönnünk, hogy ha az ember egyszer nem keni be magát, azonnal leég. Még az is, aki alapvetően elég barna bőrű - Bíborka lányom, aki még soha életében nem égett le, tegnap lepirította a vállát, mert valahogy kimaradt az általános kenésből. Bendét pedig hiába kentük, így is kicsit kipirult a karja, ahol nem fedte a póló. Nekem pedig kalap nélkül nem szabad elindulni, mert anélkül garantált az egész délután tartó fejfájást. Komolyan mondom, nem hittem, hogy március végén ilyen ereje lehet a napnak.
De tévedtem. A nap vakít, süt és perzsel. Olyan idő van most errefelé, mint otthon június eleje-közepe táján. Reggel még egy kicsit hűvös az idő, ami azt jelenti, hogy a fázósabbaknak pulcsi is kell, de délelőttre felmelegszik az idő és délután már szívesen megáztatja az ember a lábát a tengerben, és a nagyon türelmetlenek (lásd Borsika lányom) még a medencébe is beugranak. Persze utána állati gyorsan tepert ki a hideg vízből, mert a napnak annyi ereje még nincs, hogy átmelegítse, de tény, hogy nagyon csábítóan néz ki, és amikor nagyon erősen süt a nap, akkor úgy tűnik, mintha ez jó ötlet lenne. Amúgy meg értem én a gyerekvágyakat, mert valóban frusztráló fél éve nézni ezt a gyönyörű, pálmafás medencét, anélkül, hogy kipróbálhatnánk. Pláne úgy, ha az ember végre húsvétra megkapja azt, amiért már évek óta könyörög, a békalábakat. És nem valami gagyi kínai piacosat, hanem rendeset a sportboltból. Megjegyzem, fogalmam sincsen, hogy azzal hogyan fog boldogulni, van-e neki valamilyen trükkje, nehézsége, így ezt majd egyedül kell kipróbálnia, de megbeszéltük, hogy erre még 1-2 hetet várni kell, hogy tényleg melegebb legyen már a vízben és benne lehessen maradni pár percig anélkül, hogy jégcsappá fagyna az ember.
A lakás se olyan hideg már, pár napja már nem kapcsoljuk be a radiátort, mégse fázunk éjszakánként, és a márványpadlón se fáj már mezítláb az ember lába. (Bár még nem is kellemes érezni a hűvösségét.) De élvezzük nagyon, hogy végre használhatjuk a nagy teraszt, kiülhetünk vacsorázni anélkül, hogy megfagynánk. Hogy végre elővehettem a szekrény mélyéből a papucscipőmet és nem kell már zoknit is harisnyát hordani.

Itt vagyunk már több mint fél éve Spanyolországban és még mindig nem érezzük magunkat otthon. Olyan, mintha nyaralnánk. Ez jó is, rossz is. Attól függ, honnan nézi az ember.

Mert persze nyaralni jó. Sétálgatni a tengerparti sétányon, fagyit nyalni, étterembe ülni, kicsi tapasokat eszegetni, múzeumba járni igazán kellemes elfoglaltság. Amikor ilyeneket csinálunk, rendszeresen belém csap az érzés, hogy ez valami állati jó, itt kéne maradni örökre, olyan ez, mint a paradicsomban.
De persze nem lehet egy életen át nyaralni. Hiszen amikor az ember nyaral, máshogyan viselkedik, mintha ott él valahol, ha otthon van. Nem merül bele a helyi életbe, nem olvassa a helyi újságot, nézi a híradót, szóval teljesen máshogyan él, mintha odaköltözött valahová és ott meg akarja találni a helyét.
Az, hogy ez a nyaraló fíling ilyen erős bennünk, annak sok oka van. Egyrészt mi üdülőövezetben lakunk. Errefelé minden tengerparti városka ilyen. Nem mondom, hogy nem élnek itt spanyolok, de nagyon sok a külföldi. A boltok egy picit drágábbak, a választék egy kicsit kisebb és minden arról szól, ha kilép az ember, hogy vásároljon. Üljön be kávézni, egyen egy fagyikelyhet, vegyen egy nyakláncot, egy napszemüveget, egy szép sálat, képeslapot, könyvet, üdítőt.
Ebben nincs semmi meglepő, Spanyolország a turistákból él, válság ide vagy oda, nem is rosszul.
Ezt mi tudtuk, amikor ideköltöztünk. És vállaltuk.
Mert hát a tenger, az mégis nagy kincs. Minden nap látni elmondhatatlan gyönyörűség. Nem csak akkor, amikor süt a nap és kicsi hullámok fodrozódnak a fényben, hanem akkor is, amikor szürke és viharos és habtajték forrong rajta, vagy eső után vörösen, amikor belemossa a környékbeli vörös hegyek iszapját az áradat.
A gyerekeknek mindenképp előny, hogy faluban lakunk és nem városban. A nagy tér, ahol lehet szaladgálni, a nagy lakás, ahol kényelmesen elférünk, a nyugodtabb tempó, mind a város ellen szól, és eddig ez nagyon bejött nekünk. 
Meg aztán ne tagadjuk azt se, hogy turistaként kényelmes errefelé az élet. Angol expatként meg pláne. Spanyolországban ugyanis rengeteg angol él. Egyes becslések szerint olyan ötmillió. Logikus módon, rengeteg ember dolgozik azon, hogy kiszolgálja ezt a hatalmas, nagyon is fizetőképes tömeget. Van angol rádió, újság, ügyvédtől kávézón át, de még Iceland is, a teljes brit választékkal, ahol erős brit akcentussal beszélő pénztárosok dolgoznak, akik nem is beszélnek spanyolul.
Ennek a rendszernek az előnyeit mi is élvezzük. Az angol cserkészcsoporttal, a brit szisztéma szerint működő szurkolólány tanfolyammal, a logopédiai foglalkozással, ahol angolul beszélő beszédterapeuta foglalkozik Bíborral. Egészen addig, hogy ha eljön az este, és pihenni akarunk, bekapcsoljuk a tévét, ahol angol adást nézünk.
Nézhetnénk amúgy magyart is, ha nagyon akarnánk, de az nem vonz. A BBC műsoraiért viszont odavagyok. A lányok meg a Disney csatornát szeretik. Utóbbi spanyolul is van - de ha felvetem az ötletet, hevesen tiltakoznak. Azt mondják, egész nap a spanyolt nyomják a suliban, kell miért ne pihentetnék az agyuk este legalább egy kicsit?
Szóval benne is vagyunk a spanyol életben, meg kívül is rajta.
Nyilván azzal, hogy a lányok rendes spanyol suliba járnak, azért valamennyire bevonódunk. De például Bende ovija már nemzetközi hely, mindenféle náció keveredik ott. A tulaj és az óvónők spanyolok, de beszélnek angolul, a gyerekek között viszont van török, német, norvég és persze angol és spanyol is. Ő pedig mindenkivel megérteti magát valahogyan.
Szóval nyaralunk, és amikor az ember nyaral, akkor vannak elvárásai.
Például, hogy legyen jó idő és hogy mindenki legyen egészséges.
Ha ez a kettő megvan, akkor már minden rendben van.
Sajnos nálunk ez a kettő már jó ideje hiányzik.
Mióta ideköltöztünk, nem volt olyan hét, hogy mindenki egészséges lett volna. Szerencsére a gyerekek úgy tűnik lassan letudták az immunrendszerükre mért sokkot, de a férjem már másfél hónapja nyomja egyre durvábban.
Nyilván az se segíti a makacs köhögését, hogy olyan egy hónapja kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esik az eső.A szokásos nagyon durva, trópusi zuhé, amiben nem lehet kimozdulni sem, mert olyan, mintha vödörből öntenék. (Ennyit a tengeri levegő áldásos hatásáról...)
Persze nézem én a telómon minden reggel az időjárás jelentést, és látom, hogy másutt sincs még jó idő. Angliában és Magyarországon is esik a hó. Márciusban.
Rémes.
Ahhoz képest ez istenes, mert amikor eláll az eső, egy óra alatt felszáradnak a melegben a pocsolyák és mehetünk nagyokat sétálni.
De azért az eső akkor is undorító. Különösen akkor, ha nyaral az ember.
Mint mi, most.

Ha az ember csak egyetlen egy országban él egész életében, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a világ alapvetően mindenütt ugyanolyan. Mert persze tudjuk, hogy az angolok teáznak, a spanyolok meg sziesztáznak, de ezekre úgy tekintünk, mint afféle érdekes különcségekre, helyi jellegzetességre, olyan turistakönyvekbe való viccességre. Hogy mennyire más tud lenni valójában egy kultúra, az akkor derül ki, ha benne élünk. Az igazi meglepetés mindig az, ha olyan dolgok is másképpen vannak, amiről fel se tételeznénk. 

Otthon ugyebár ha egy gyereknek szülinapja van, akkor bevisz egy kis sütit vagy egy tortát a suliba/oviba és ott szépen felköszöntik. Angliában nincs tortázás - helyette egy nagy doboz csokit kell bevinni, ha lehet dobozostul, és készüljünk fel rá, hogy nemcsak azt kérdezik meg, hogy nyomokban tartalmaz-e mogyorót/diót, hanem azt is, hogy vegetáriánusok számára biztonságosan fogyasztható-e. (Ha zselatin van benne, akkor nem, mert az állati alapanyag....)
Spanyolországban se torta, se csoki. Itt ugyanis az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékokat. Minden egyes osztálytársnak. Ez olyannyira általános, hogy nincs olyan bolt, ahol ne lehetne venni ilyen répa alakú, alkar nagyságú egységcsomagot. Darabja 70 cent-1 euro között van (olyan 250-300 Ft) ebből kell 30 darabot beszerezni, nehogy valaki kimaradjon.
Nekem se a csomag nem tetszik (vacak gumicokor, csipsz, rágó, pattogós cukor van benne) se a szokás - de nincs mit tenni - Rómában ugyebár, mint a Rómaiak. Kivétel nincs.
Amikor Borsi az első (!) tanítási napon egy ilyen csomaggal állított haza, még meglepődtünk, aztán kicsit azon is, hogy mindez Bende ovijában is dívik, de azóta hozzászoktunk. Kapjuk majd minden héten - vettünk is belőle három nagy szatyorrral, amikor Bíbor szülinapja közeledett, amikor a nagy nap elérkezett, ezzel ment suliba - és egy nagy jelvénnyel a pulcsiján: '11 today' - tehát, hogy épp ma 11 éves.
Nem tudom, mi az oka, de mostanában minden ünnepségünk olyan zavarosra sikeredik. Miért is lett volna ez kivételes alkalom? A gyerekek most egészségesek voltak (lekopogom!!!) de mi Zsolttal még mindig csúnyán köhögünk. Ráadásul drága férjemnek letört egy darab a fogából, és a fogorvosi kezelés után úgy megdagadt az arca, mintha egy golflabdát tartana a szájában. (Négyóránként fájdalomcsillapító, antibiotikum és nem túl jó kedv lett az eredménye, ráadásul a fogat minden kezelés ellenére nem is biztos, hogy érdemes megtartani.)
Persze az efféle nehézségek túlélésében már rutinosak vagyunk, nem is ez zavarta meg az erőteret. Volt ennél nagyobb gondunk is, név szerint az az ötnapos kis utazás Angliába, ahová a férjem és a két lány indult éppen Bíbor szülinapja utáni napon.
Haza.
A lányok így mondták.
És tényleg, nekik az egy kicsit tényleg haza. Ismerős utcák, barátok, sulilátogatás és a régi lakásunk.
Mondjuk az iskolában eléggé meglepődtek azon, mikor felhívtuk őket és bejelentettük a szándékunkat, hogy a lányok bemennének régi osztályukba, mert mint kiderült, csak az iskola hallgatóira érvényes a biztosításuk, és először kétségbe estek, mi tesznek majd, ha valami baleset éri őket. De végül is megengedték, hogy bemenjenek, kedden fél3-tól-3-ig. Mi egy picit hosszabb látogatásban reménykedtünk, de ennek is örülünk. Ha úgy vesszük, ez is merész rugalmasság a szabálykövető angoloktól.
Bíbor persze örül az időzítésnek, mert ez így kicsit olyan, mintha a szülinapjára kapta volna az utat, ráadásul sikerült megszervezni, hogy már az érkezés napján ott alhat Georgia barátnőjénél. Kicsit féltem, hogy az anyja nem fog belemenni, mert ő nem olyan lelkes e barátságot illetően, de gondolom nem volt szíve nemet mondani a lányának, aki amúgy éppen olyan nagyon várja ezt a találkozást, mint az én csemetém. Igazi nagy barátság ez, mindketten gyakran emlegetik a másikat, rendszeresen emileznek, leveleznek. És hát lesz is mit megbeszélniük, mert ahogy hallottam, mindkét felet érték élmények.
No, de ami a gyerekeknek móka és kacagás, az a apa és anya számára intézendő papírhegyeket jelent, szervezést, bejelentést, pakolást és annyi munkát, hogy az egész hétre lefoglalt mindkettőnket.
Mindez alapesetben is jelent némi plusz teendőt - és hát ugyebár erre jött rá még a szülinap is, amit én hajlamos lettem volna a körülmények miatt spártaian intézni, de hát nem lehetett.
Merthogy Borsika lányom elém állt két nappal az ominózus ünnep előtti estén, és közölte, hogy ő Bíbornak lapbbokot akar csinálni. És nem csak szája volt, de egy rakás terve is. És mutatta az A4-es papírlapot, amire ő már pontos rajzokat készített, mi, hová kerüljön, hogyan nézzen ki, hogyan hajtogassuk, milyen fotók kerüljenek bele. És még egy verset is írt a nővérének. És ez a vers olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szívem elhessegetni, hogy ez már késő, hogy nincs már rá idő. Mert annyi szív és lélek volt a terveiben, hogy tudtam, ez most muszáj. Akkor is, ha nem alszom, ha megszakadok.Meg hát értettem én - napok/hetek óta lapbookokat gyártunk, hát persze, hogy ő is ebben gondolkodik.
Csak hát volt egy kis probléma - mikor csináljuk meg???? Mert hát aznap este 8-kor már nem kezdhettünk neki. Másnap meg este 7-ig külön spanyol, utána lecke, aztán már rögtön a buli. Egy megoldás volt, ha mindent előkészítek, így hát aznap éjjel Borsika lányom útmutatásai alapján nekiláttam elkészíteni a lapbook alapot, válogattam fotókat, begépeltem a verset, gyűjtöttem anyagokat és képeket a netről - szóval mindent előkészítettem, mint a tévés szakácsnőnek az aprított hagymát és egyéb hozzávalókat, hogy nekik már csak össze kelljen rottyantani az egészet és voilá, bejelenteni, hogy jó étvágyat.
Így amikor másnap este 9-kor végre le tudtuk ülni lapbookot csinálni, akkor egy röpke óra alatt sikerült is befejezni, és megérte dolgozni rajta, mert messze ez lett a legjobb ajándék, amit a nagylány kapott, és mind boldogok voltunk, hogy a középső így lepipált minket találékonyságban. Persze volt torta is, meg fülbevaló, meg babaruha, meg nagyon profi görkori és néhány könyv is angolul és spanyolul.Sőt, még vendégek és buli is. Utóbbi nem volt nagyon hosszú, mert tényleg pakolni kellett, de azért volt móka-kacagás, ne érje szó a ház elejét.
Másnap reggel pedig a szívem egyik fele a lányokkal és a férjemmel együtt elutazott Angliába, és én itt maradtam a kicsi gengszterrel kettesben, aki persze rögtön belázasodott, így minden tervemnek, (miszerint majd én takarítok, dogozok, pihenek, spanyolórára megyek) lőttek. Bevallom, igazából meg sem lepődtem. Valahogy ez olyan természetes volt...

Kisbende a tengerparton

Tudom, megritkultak a bejegyzéseim. Ennek fő oka, hogy még mindig a betegségekkel küzdünk. Nincs nagy baj, senkivel (lekopogom) de kis taknyolás, enyhe hőemelkedés, makacs köhögés pont elég arra, hogy legalább egy szenvedő gyermek itthon maradjon és folyamatos szórakoztatást igényeljen. Erről meg nincs kedvem írni, mert ez a program a világ minden országában ugyanolyan unalmas. 

Igazából azt reméltem, hogy idén megússzuk a betegségeket, hiszen nem a mínusz fokokban, a ködös, sötét időjárásban senyvedünk. De úgy tűnik, a hibát nem az időjárásban kell keresni, hanem a közösségekben, ahová a gyerekek bekerültek - új ország, új vírusok erősítik az immunrendszerünket.
A jó idő meg önmagában még nem tud csodát tenni.
Pedig most nem panaszkodhatok az időjárásra - két hét durva esőzés után volt két hét hideg, csípős széllel, de mire igazán lehűlt volna az idő, megérkezett a télközepi nyár.
Reggel azért suliba menet még kell egy pulcsi, de hazafelé már rövidujjú pólóban sétálunk. A gyerekek be se jönnek a lakásba, inkább kinn maradnak még a zárt utcánkban gördeszkázni és görkorizni. Kocsi nincs, az út sima - lehetne gyakorolni sötétedésig, de persze a lecke miatt nem lehet. A leosztás még mindig ugyanaz: Bíbornak csak kevés van, az is mutatóba, Borsi meg nyög a feladathegyek alatt. Igaz, már látszik az eredménye - döbbenetesen gyorsan fejlődik a spanyolja. Egyre többet ért, egyre ritkábban kéri az apja segítségét a feladatokban.

Az életünk meg kezd kialakulni, összeállni. Nagy előrelépés, hogy végre nem három országban vannak a cuccaink, mert megérkezett 37 csomagunk Angliából. Most egy szobát betöltenek a dobozok - minden egyes doboznyitás igazi meglepetés. Fél éve nem láttuk ezeket a holmikat - ami különösen Kisbendének egy emberöltő, így ő minden játéknak úgy örül, mintha új lenne (bár azért felismeri őket). Végre együtt az összes Lego, az összes favonat, az összes Barbie baba, amelyek már évek óta ketté voltak választva, hiszen nem lehetett egyszerre mindent magunkkal vinni. De megjött egy csomó ruha, törölköző, könyv is, amik már nagyon hiányoztak.
A velük együtt járó munka persze kevésbé lelkesítő. Fogalmam sincsen, hová fogom rakni őket, mert például könyvespolcból nagyon kevés van. De ami még rosszabb, azt sem tudom, mikor lesz időm pakolni. Merthogy ezt gyerek mellett szinte lehetetlen csinálni, és most épp Kisbende van itthon, mint lábadozó beteg. Taknyos orrocska, csúf köhögés. Ezt már csinálja egy hete - hétvégén jobban volt, gondoltuk hétfőn mehet is oviba, mert hát eszemben vannak a mi drága doktornénink szavai, miszerint a köhögéssel ne foglalkozzunk, eltarthat az akár tavaszig is. Mondjuk itt tavaszi idő van, de ez a bacikat láthatólag nem nagyon zavarja, ezért hát amikor vasárnap éjjel lett egy kis hőemelkedése a fiamnak és a köhögése is erősödött, hát úgy döntöttünk, maradjon itthon.
Szerencsére ANNYIRA nem beteg, hogy feküdnie kellene - hát elmentünk sétálni. Csak a ház előtt akartam vele kicsit motorozni, de ő közölte, menjünk inkább a tengerpartra. És miért is ne? A jó tengeri levegő, a szikrázó napsütés csak jót tehet neki - gondoltam, és igazam volt. Egyet sem köhögött a séta alatt.
Míg ő homokozott, csúszdázott, szaladgált, azon tűnődtem, hogy ez pont olyan, mintha nyaralnék.
Még mindig olyan.
És hogy nem kell térképpel a kezemben járkálnom, akkor is mindenki tudja, hogy nem idevalósi vagyok. Merthogy a rendes spanyol anyáknak eszükbe sem jutna ilyen lengén öltözni, mint én. Rajtam kívül az összes játszótéri anyukán térdig érő csizma volt, farmerkabát és az elengedhetetlen óriási kötött sál. A gyerekeken pulcsi és minden anyuka kezében ott volt a gyerek vastag pufikabátja is, amit csak azért vettek le, mert tényleg nagyon meleg volt ma. Megjegyzem, az én hátizsákomban is volt Bendének egy pulcsi, de eszem ágában sem volt ráadni ebben a melegben.
Persze ha ők abból indulnak ki, hogy nyaranta 50 fok van, és akkor kell a rövidujjú, akkor ez nyilván most a hűvös idő. De ha azt nézem, hogy Magyarországon most esik a hó, akkor ez igazi kánikula.
De akárhogy is nézem - én egy kicsit sem fáztam.Nekem ez pont tökéletes volt.

Nagyon sokan felköszöntöttek a múlt heti szülinapom alkalmából, és engem teljesen meghatott, hogy ennyien gondolnak rám. Pedig a többség nem is tudta, hogy nem akármilyen alkalom volt ez. Kerek szám. 40. Gondoltam, hogy mindenkinek egyesével megköszönöm majd, hogy gondolt rám, megkérdezem hogyan vannak és kicsit beszélgetünk. De aztán nem írtam senkinek semmit. És nagy ünnep se volt. Három gyerekkel az élet ennél sokkal kalandosabb.


Furcsa, hogyan változik az ember véleménye ezekről a szülinapokról. Amikor gimis koromban kiszámoltam, hogy 2000-ben 28 éves leszek, az már valami vén matuzsálemi kornak tűnt. Az egyetemista lányok félelmetesen érettnek és komolynak. A harmincas életkor meg az élet delének, ahonnan már csak lefelé vezet út, az is nagyon bicegősen és öregesen.
Tiniként féltem attól, hogy egyszer majd húsz leszek, aztán sokkal jobban éreztem magam huszonévesen, mint tiniként. Az egyetem csodás élmény volt, minden egyes percét élveztem. Féltem is tőle, milyen lesz, ha vége lesz egyszer és majd harminc leszek, de nem volt mitől tartanom. Harminc évesen szültem a nagylányom és aztán jött a másik kettő is, és milyen jó időszak volt ez! És nem csak a babázás töltötte ki az életem, hanem a munka is beindult végre - sokkal jobb újságíró lettem, mint előtte voltam, megtaláltam a hangom, a stílusom, a bátorságom a kérdésekhez. Ha őszinte akarok lenni, életem legjobb évei voltak, és sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint huszonévesen.
Talán ezért nem is féltem olyan nagyon attól, hogy vége lesz.
Merthogy a rettegett negyvenes kort már betöltött barátnőim mind állították, hogy az igazi élet még csak most kezdődik - vége a pici babázásnak, az éjszakai ébredéseknek, a vasárnap hajnali félkómás gyerekszórakoztatásnak. A gyerekek egyre önállóbbak, az ember visszakapja az életét, némi szabadidővel megspékelve, így lehet nyugodtan dolgozni, és ami még fontosabb, a test még nem kezdi el felmondani a szolgálatot, sőt végre lesz időm magammal is törődni. Szóval ez egy jó évtized lesz.
Elnézve őket, elhiszem, hogy nem kell elhinni, hogy vége a világnak, hiszen kivétel nélkül sikeresek, szépek és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben.
Így készültem én is a szülinapomra lelkileg. Az meg, hogy mindezt Spanyolországban tehetem külön ajándék. Ezek a novemberi szülinapok kicsit szürkék - általában esős az idő, hideg van. Olyan már volt, hogy a szülinapomon esett a hó - de hogy mezítláb, nyári ruhában menjek aznap tejet, kenyeret venni még soha.
A gyerekek is készültek a nagy évfordulóra mindenféle szuper meglepetéssel, bezárkóztak a szobájukba és nagy terveket szőttek. Ám két nappal a nagy esemény előtt már elkezdtek megjelenni a kis repedések. Munkahegyek a férjnek, ami jó, mert hát ebből van pénz - de mivel az én drágám pont erre a két napra tervezte a szülinapi készülődést, így nagy szívás. Nem baj, mondtam én, mindent lehet pótolni, nekem egy kicsi ünneplés is elég. A lényeg úgyis az, hogy együtt vagyunk.
De persze még ez se jött össze.
Péntek délutánra terveztünk egy kis tortázást, ajándékozást, ünneplést. Nem olyan grandiózusat, de volt benne ékszerész és étterem is, és egy kis közös családi sétálgatás.
De amikor a lányok kijöttek a suliból, már sejtettem, hogy mindez felejtős.
Borsi erős fejfájásra panaszkodott, ami nála még soha nem fordult elő és nem akart étterembe menni. Ha nagyon akarunk enni, legyen inkább a Meki, javasolta. Egy kis sült krumpli segítene, tette hozzá. Én meg úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, menjünk akkor oda, nekik az is ünnep, nekem meg legalább nem kell főznöm.. De ott sem evett. Csak kókadozott, és a szeme kezdett furcsán fényleni. Megfogtam a homlokát - hőemelkedés. Menjünk akkor haza, mondtam, lemondva minden szülinapi ünneplésről.Borsi meg zokogni kezdett persze, hogy ő nem akarta elrontani a szülinapom, hiába nyugtattam, hogy nem számít, bepótoljuk.
Persze mire hazaértünk már rendesen lázas volt. De szerencsére a vírus gyorsnak bizonyult, mert másnapra kicsit jobban lett, így lehetett egy kicsit ünnepelni, tortázni, és kaptam egy szép karkötőt is a férjemtől. A lányok nagy ajándékát még nem, mert ahhoz el kellett volna menni egy távolabbi városba megvenni, de nem felejtettük el. Én meg örültem, hogy ennyivel megúsztuk a betegséget. Egy anyának nem ez a legnagyobb ajándék?
De persze korán örültem, mert másnapra Bíborkám is belázasodott és neki egy kicsit tovább tartott a betegség 1-2 nappal, ami csak azért volt szívás, mert ezen a héten érkezett meg a gyerekkori legjobb barátnőm két gyerekével, akik a szomszéd városba fognak költözni, és persze pont ezen a héten vettünk autót is, annak minden papírmunkájával. Persze net még sehol, csak a mobilnet, korlátozott lehetőségekkel, Zsoltnak munkahegyek.
De ez még mindig nem volt elég a sorsnak. Szerda éjjel arra ébredtünk, hogy Bende hörög, csúnyán köhög és alig kap levegőt. Irány az orvos, még szerencse, hogy itt volt velünk a barátnőm, aki perfekt spanyol, és elkísérte a férjem az éjszaka közepén az ügyeletre és segített tolmácsolni. Zsolt meg persze bepánikolt, mert Bende lázgörcse óta eléggé tart attól, hogy miket tartogat nekünk a fiunk, és örült a kíséretnek én meg drukkoltam, hogy a másik négy ne kelljen fel hajnal 2-től 4-ig, míg távol voltak.
Bende persze már akkor jobban lett, amikor rányitottuk az ablakot és még jobban, amikor el is indultak a kórházba. Ott kapott egy kanál hörgőtágító gyógyszert és mondták, hogy majd jön a láz és a többi tünet, ne lepődjünk meg.Nappal lehet jól, de ennek ne dőljünk be, mert az esték jó vacakok lesznek, riogattak de szerencsére nem jött be a papírforma.
Bende reggelre tökéletesen jól lett és ki is akadt azon, hogy nem mehet oviba. Lelkesen magyarázta nekünk, hogy ő már kapott gyógyszert a doktor nénitől, ő már meggyógyult. Nem hittünk neki - de igaza volt. Be se lázasodott, taknyos se lett, és úgy átaludta az éjszakákat utána is, mint a kisangyal.
Az élet persze némi betegség miatt nem áll meg - megvettük a kocsit, és végre beszerelték a rendes netet is. Tudtam menni spanyoltanfolyamra, sőt a barátnőmmel és pár gyerekkel (nem teljes létszámban, mert valaki mindig beteg volt eddig) sétálgatni is. Most éppen az ő nagylánya beteg, de úgy néz ki, hogy a láz múlóban, az enyémek egészségesek. Kiderült, hogy öt gyerek még bonyolultabb, mint három, és sokkal nagyobb az alapzaj, de az is igaz, hogy cserébe sokkal jobban eljátszanak és nagyon élvezik, hogy együtt lehetnek.

Hogy jobb-e negyvennek lenni, mint 39-nek, még nem tudom. Az elmúlt hét zűrös volt, sok aggódással és sok örömmel is persze, mert nagyon jó, hogy itt vannak a vendégeink. És megint bebizonyosodott a tétel, hogy nem jó, ha az ember magával van elfoglalva, a gyerek, a család, a barátok jót tesznek az egészségnek, mert mióta elfúltam a tortán a szép piros gyertyákat, minden allergiás tünetem elmúlt. Sehol egy köhögés, sehol egy tüsszentés. Szóval innen, a nagy határvonalon túlról üzenem, van élet negyven után is...