Három gyerekkel irány Spanyolország!

Származási hely: Három gyerekkel irány Spanyolország!

Tegnap múzeumba mentünk a lányokkal. Kivételes helyzet van most: szünet az iskolában, de Bende ovijában nem. Tehát eljött az idő, hogy most olyan nagyoknak való programot szervezzünk, mint a malagai Picasso Múzeum. Régóta kinéztük már, de halasztottuk, mert nem ígérkezett Bendebarát programnak. Kép, kép hátán. Kettő perc alatt szaladt volna végig rajta. A lányoknak viszont mindenképp szerettük volna megmutatni, hiszen ők már elég nagyok ahhoz, hogy élvezzék.

A múzeum közepes siker volt. Borsinak nagyon tetszett, egyszerűen rajongott érte. Bíbor rá is szólt, hogy ez már nyalizás, hagyja abba. Neki ugyanis kicsit se tetszett Picasso, egyszerűen nem értette, hogy ha valaki TUD festeni, akkor miért nem csinálja? Talán megőrült? Levágták a jobb kezét és kénytelen volt ballal festeni? Én nagyon élveztem, hogy ennyire másként látják a képeket, együtt lelkendeztem a kisebbikkel, lelkesen magyaráztam a nagynak. Az kicsit sem zavart, hogy ennyire másként gondolkoznak Picassoról, hiszen ő egy nagyon nehezen befogadható, eléggé vitatott művész. Bíbor pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amit a korabeli műkritikusok, Borsi meg pont úgy látta a képeket, ahogyan egy modern művészettörténészek. Az, hogy most csak rájuk kellett figyelnem, és nem kellett Bende után rohangálni, nagy öröm volt, különösen, mert ritkán adódik ilyen.
De az örömömet folyamatosan rontotta a mód, ahogyan a teremőrök néztek ránk.
Előrebocsátom, Spanyolországban a fegyveres erők nagyon szeretnek demonstrálni. Gyakran ellenőrzik például a kocsikat. Minket a három gyerekkel nem nagyon szoktak megállítani, de viszonylag gyakran futunk olyan útlezárásokba, hogy 3-4 rendőrautó lefoglal egy sávot a körforgalom előtt és minden kocsiba belenéznek, ahogy lelassít. Nekem döbbenetes, hogy ezeknél a rendőröknél gyakran gépfegyver is van. Ez erős túlzás szerintem és nem is érzem magam tőle komfortosan.
A múzeumban is hasonló érzésem volt, amint beléptünk. Átvilágították a táskánkat, amit bevittünk, és pisztolyos, gumibotos rendőr állt az egyik lépcső tetején is, ahol felmentünk. Elhiszem én, hogy Picasso művei nagyon értékesek, de hát könyörgöm, ez csak egy múzeum, nem is olyan hatalmas és jelentős.
De a teremőrök arcán ugyanazt a "rettentő fontos vagyok" kifejezést láttam, amit nem szeretek. Mert jobban érzem magam, ha mosolyognak rám, ha a lelkes csemetéim vezetgetem. De ezek nem mosolyogtak. És olyan nagyon gyanakodva néztek ránk miközben mentünk teremről teremre. Mondjuk rajtunk kívül csak nyugdíjasok voltak, nyilvánvaló volt, hogy mi vagyunk itt a gyenge láncszem. Láttam rajtuk, hogy alig várják, hogy ránk szólhassanak, és aztán megtörtént a fegyelemsértés is: az egyik gyerek túl közel hajolt az egyik képfelirathoz. Nem képhez. Felirathoz.
Oda is pattant rögtön egy nő és kezdte magyarázni, hogy azért vigyázzunk a gyerekekre, meg ezek mégiscsak Picasso festmények.
Én nem is válaszoltam, mert igazán nincs mit mondanom ilyen esetekben. A gyerek nem ért hozzá semmihez, nem tett rosszat, közel hajolt - urambocsá, lehetne rosszul látó is. Mondjuk nem az, de nem értem, hogy ezzel mi bűnt követett el. (Viszont hálát adtam a sorsnak, hogy nem Kisbendével érkeztünk, mert akkor tuti megbotoznak minket, annak ellenére, hogy nincs kiírva, hogy kiskorúaknak tilos a bemenet.)
Szerintem amúgy tényleg jobb ilyenkor ha semmit nem mond az ember, mert a fene se akarja elrontani a múzeumi élményt. A gyerekek nem is vették a lelkükre a dolgot. Mi sem igazán. Pici volt a múzeum, nem sokkal utána mentünk is ki. Beültünk egy közeli étterembe (szintén Picasso volt a neve, a kaja meg isteni.) Direkt napos asztalt kerestünk, mert szerettünk volna kinn ülni az utcán, és azért hideg volt.
Kihozták a kaját és persze azonnal összehasonlítottuk az angol éttermi élményeinkkel. Mert itt minden olyan finom volt, olyan különleges, könnyed, kellemes. Angliában meg olyan nehéz a koszt, mindenhol pie-t lehet kapni, párolt zöldséggel. Igazából azt is szívesen eszem, jóllakat, finom - de azért nem egy kulináris élmény. Spanyolországban sem ötcsillagos éttermekben eszünk, mégis minden egyes fogásban van valami különleges, a tálalás meg mindig gyönyörű. És ez nagyon feldobja az ember hangulatát.
De ez a múzeumi élmény azért mégiscsak bökte a csőröm. Mert hát miért van az, hogy Angliában soha, semmiért nem szóltak ránk? Hogy senki nem akart minket fegyelmezni? Hogy tudtak mosolyogni a teremőrök, és ha látták, hogy egy gyerek érdeklődik, vagy lelkes, még meséltek is neki? Gumibotos teremőrt még a Leonardo képek mellett sem láttunk.
Én azt szeretem, ha egy múzeumban helyük van a gyerekeknek. Ha le tudnak ülni, amikor elfáradnak, és az se baj, ha esetleg a márványpadlóra fekszenek, vagy ott mászkálnak. Mert szerintem múzeumba járni jó, és már kicsi korban is nagy élmény. És nem fegyelmezni kell őket, hanem bevonni, feladatos könyvekkel, színezőkkel, érdekes történetekkel és mosollyal, az nem kerül tényleg semmibe.
Hangsúlyozom, Bendét mi se hoztuk, de nem a múzeumot akartuk védeni, (ugyanis nem elvárható szerintem, hogy kisgyerekes szülők babysittert fogadjanak, csak mert múzeumba akarnak menni, vagy évekig ne tegyék) hanem mert ez nem az ő érdeklődési területe lett volna és most szerettünk volna most a lányokkal lenni, és ez egy éppen nekik való élmény volt. Korban is. És tényleg normálisan viselkedtek, már nem ovisok, nem rohangáltak visítozva, nem ugráltak, semmi illetlent nem követtek el, mégis úgy figyeltek minket, mintha lopni jöttünk volna.
És ez rossz érzés volt. Merthogy ők kérem a jövő múzeumba járói, akiknek most kell megcsinálni a kedvet ahhoz, hogy később is jöjjenek, nem aztán sírni, hogy ez a mai ifjúság nem érdeklődik a művészet iránt.
Szóval miközben ott ültünk az étteremben és beszélgettünk ételekről, múzeumokról és a különböző országok közötti különbségekről, a nap egyre erősebben sütött. Olyannyira, hogy végül meg is fájdult tőle a fejem. Csalókán erős a nap, hiába jönnek a felhők, simán napszúrást lehet tőle kapni februárban is. Nekem sikerült egész délutánra kiütni magam, hiába vettem be fájdalomcsillapítót, semmi nem segített. Ehhez aztán hozzájött még a front is. Éjjel megint mennydörgésre ébredtem. Leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és olyan hangosan morgott az ég, hogy nem lehetett visszaaludni. Persze öröm az ürömben, a vihar hozta a meleget is, ma már sokkal jobb idő lett.
A gyerekek kis tanulás után lementek hát teniszezni. Most, hogy szünet van, minden nap lemennek a lakóparkon belüli pályára játszani. Egyre jobban megy nekik, bár ez még csak azt jelenti, hogy időnként már eltalálják a labdát. De élvezik. Kinn vannak a szabadban.
Angliában ez nem lenne. Ott a szabadtéri program nem ennyire egyszerű, nincsenek haverok a szomszédban, akikkel el lehet menni bandázni, sátrat verni az utca végében, vagy felmászni az utca végén álló hegyre, ami ugyan nem veszélyes, de gyerekszemmel nézve mégiscsak kaland. A macska is nagy élmény, Bíbor felelősségteljes állattartó lett, minden reggel első dolga enni adni a cicájának, délután vagy macskasimi idő (kis uzsival) és nagyon élvezi ezt a felelősséget.
Amikor ezt látom, úgy érzem, hogy itt nagyon jó gyereknek lenni.
Amikor múzeumba megyek, úgy érzem Angliában jó gyereknek lenni. (Meg az iskola is jobb ám ott!)
Amikor hazamegyek, és látom milyen jól érzik magukat a nagyszülőkkel, unokatesókkal, akkor meg úgy érzem, hogy mégiscsak otthon lenne a legjobb nekünk.
Csak hát mindez nincs egy helyen.
Szörnyű dolog ez az összehasonlítás. Akaratlanul is megtesszük, de persze tudatosan is, főleg mert sokan kérdezik, hogy akkor mégis hol jobb.
De nincsenek válaszok.
Mindig ott dörömböl bennünk is a kérdés, vajon hol is lenne jobb nekünk, melyik országban.
De persze nincs rá jó válasz.
Idén sem. 

Gáspár, Menyhért, Boldizsár... csokiból

Ennek az utazgató életmódnak nagyon sok előnye van, és sok jó élmény ér bennünket. De az élet, mint tudjuk nem csak a nagy dolgokból áll. Ott vannak mindig azok a banális kis apró bosszúságok, amelyek folyamatosan megakasztják a hétköznapokat - ott, ahol nem is várná az ember.

Első pillantásra például nagyon izgalmas, hogy amikor az ember elmegy bevásárolni, akkor egy csomó új dolog van még a legkisebb élelmiszerbolt polcain is. Nincsenek sehol a megszokott márkák, és még egy vaj, vagy egy tej vásárlása is igazi kihívás, semmiképp nem rutinfeladat, mert lehet, hogy a vajról kiderül, hogy sós, a tejről meg hogy kecskéből készült.
De ha a másik oldalról nézem, akkor nincs ám elbambulás egy pillanatra sem, mert ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen mellényúl és olyan vad dolgokat vesz le a polcról, amit nem is akart. Nem mondom persze, én szívesen próbálgatom az új ízeket - de a gyerekek sokkal konzervatívabbak. Ha nem a megszokott sajt van a mirelit pizzán, akkor már le is teszi. Ha kicsit más ízű a tejföl, akkor már nem kéri. Márpedig más - itt minden más. Újra más. És persze máshogyan más, mint Angliában.
Sok dologban hasonlít a magyar fűszerezéshez - például ugyanúgy használnak őrölt pirospaprikát, mint mi, és óriási választékuk van belőle. Nem ismerik viszont a mákot, amit én nagyon szeretek.
Nem mondom, elvagyok nélküle komolyabb elvonási tünetek nélkül, de azért karácsony mégse jöhet mákos bejgli nélkül, így hát a férjemmel elkezdtük felkutatni, hogy talán mégis találunk valahol. Mondjuk a Hipercorban, ami olyan óriási, hogy még végig se tudtam járni az egészet, és ahol olyan elképesztő ínyencségek vannak, mint a macaron vagy az ibolyalekvár.
De mák nincs.
Az eladó, akit megkérdeztünk, nem is értette, hogy mit akarunk. Talán nézzük meg a virágosztályon, bár inkább csak tavasszal szokott lenni... de a magja? A mák maga? Miért kell az nekünk?
Így hát apukámék adtak fel egy kilónyit egy hete (mindenféle más ínyencség mellett) és most drukkolunk, hogy egyrészt idetaláljon a postás, akinek eddig még egyszer sem sikerült, és ez a küldemény most ne forduljon vissza, hogy címzett ismeretlen. És főleg, hogy a vám ne vegye ki a mákot, mint kábítószer származékot, merthogy szegény anyukámékat ezzel riogatták a postán.
Persze itt is van egy csomó speciális karácsonyi étel - de hát az én ínyemnek ez a tradíció nem ismerős, így csak egyszerűen émelyítően édesnek érzem a kandírozott gyümölcsöket, a hatalmas pirosra és zöldre színezett kalácsokat és a darált magokból préselt nedves rudakat.
Persze ez is csak megszokás kérdése - ott van az angol karácsonyi puding, amivel pár éve még ki lehetett volna kergetni a világból, és lám, most már ott lapul a szekrényben egy házi készítésű darab, amit az angol karácsonyi vásáron vettem. És alig várom már, hogy kibonthassam azt a doboz  fenyőillatú, mazsolás "mince pie"-t, amire az Icelandban bukkantam. Merthogy nem messze tőlünk az is van, és amikor beléptem olyan volt, mintha hirtelen Angliába mentem volna vissza, pontosan ugyanaz a választék, angol vásárlók és még a pénztáros is angol volt. És most először, mióta itt vagyok, nyugodtan rakhattam el a pénztárcámat a táskámba, a mögöttem álló udvariasan megvárta, hogy arrébb lépjek és az eladó se kezdte el kiszolgálni addig a mögöttem állót. Na, ez például itt és Magyarországon is nagyon hiányzott.
De van más olyan karácsonyi hagyomány is, amit átmentettünk Angliából. Ilyen a "nagy zoknik" szokása, amiket még ott vettünk és amiket naná, hogy idén is ki fogunk rakni. Ez nekünk ugyanolyan fontos már, mint a magyar szaloncukor, amiből egy zacskó eredeti Szamos marcipános várja, hogy felagassuk a fára.
Merthogy fa az lesz, anélkül nincs igazi karácsony. Persze nem igazi - merthogy errefelé nem nőnk fenyőfák, csak pálma, arra meg baromi nehéz lenne felrakni a csúcsdíszt.
A spanyol karácsonyi hagyományok közül eddig csak a háromkirályokat fogadtuk be, őket is csak csokiból, mert pont úgy néznek ki, mint a csokimukulások és lehetetlen volt otthagyni őket a polcon. De holnap a karácsonyi vásáron megnézzük őket élőben is. Mondjuk nekem most ez is kicsit zavaros, mert eddig úgy tudtam, hogy ők január 6-án fognak jönni, de a helyi karácsonyi vásárra mégis holnap jönnek. Igaz, a vásár utána azonnal bezár, és nem marad meg december 24-ig, mint otthon. 
De nem csak a karácsony okoz kulturális kavarodást az életünkben. Ott van például a párnahuzatok kérdése is. Én eddig nem tudtam, hogy ez minden országban más méretű, de most, hogy beszereztük a harmadik méretű szettet, már kezdek megbékélni ezzel a ténnyel. Van ugyebár a magyar nagypárna, ami tényleg óriási. Legalábbis az angolhoz képest, mert az fele olyan nagy - akik már áttértek az Ikeás méretre, azok tudják miről beszélek. Hát a spanyol még annál is keskenyebb, cserébe viszont jó hosszú. Simán átér a franciaágy egyik végétől a másikig, mint egy nagy hurka és nyilván egészen más huzat kell hozzá. Nekem amúgy tetszik, de a férjem összecsomagolta és elrakta, neki kényelmetlen volt.
Halkan teszem hozzá, a paplanok mérete is eltér egy kicsit - de azon nem idegeskedem, legfeljebb lötyög egy kicsit. Ez is csak engem bosszant, merthogy se az angolok, se a spanyolok nem szokták behúzni a paplant a huzatba, csak aláterítenek egy másik lepedőt, és kicsit ráhajtjuk felül. Persze az első átfordulásnál szétesik az egész, de ez errefelé senkit nem zavar. Hát ezt a szokást mi nem vesszük át, az már biztos, bár az előfordulhat még, hogy nyáron 50 fokban elég lesz a huzat is takaró helyett.
De hasonlóképp bosszantóak tudnak lenni a dugók is. Mármint az elektromos cuccok dugója. Nyilván egy magyar-spanyol költözésnél ez fel sem merül, merthogy a kontinensen mindenütt ugyanaz a szabvány. De nekünk egy csomó holmink van Angliából a hajszárítón át a kávéfőzőig vagy a telefon töltője. És persze van egy csomó átalakítónk, de soha nem elég és mindig másik szobában van rá szükség.
Persze ezek nem valódi bosszúságok - inkább csak rácsodálkozom néha-néha, hogy mennyire más tud lenni az élet egy másik országban. És ez még csak a felszín, amit kapargatok.