Van egy visszatérő álmom. Álmomban veszünk egy régi, nagyon lelakott
házat és amikor beköltözünk, ott egy csomó régi cucc az előző lakótól.
Az én feladatom, hogy átnézzem, mik is ezek, és felfedezek egy csomó
izgalmas dolgot. Leveleket, könyveket, régi ruhákat,képeket. A ház
közben egyre nagyobbá válik, egymás után találom az új szobákat, újabb
szekrényeket és abban még újabb és izgalmasabb régiségeket. Olyan
kellemes és izgalmas álom, imádom! A valóság sajnos soha ha nem is
ennyire varázslatos, de ha őszinte akarok lenni, azért nem kevésbé izgalmas.
Ha az ember új házba költözik (és ez velünk megtörtént párszor az elmúlt években) természetesen érhetik meglepetések és izgalmas felfedezések. Az angol lakásunkat mondjuk elég puritán módon vettük át - pár bútoron kívül nem volt benne semmi. Tök üres volt minden polc, nem volt mit felfedezni, a vasalóval kiégetett padlószönyegen kívül, amire ügyesen rátolta a szekrényt az előző lakó.
Spanyolországban azonban más a divat. Mivel errefelé inkább nyaralóknak, és nem hosszú távú bérlőknek adják ki a lakásokat, általában mindennel tele vannak. Furcsa volt, hogy itt egy csomó díszpárna, takaró, törölköző, mert ezek számomra nem feltétlen megosztható dolgok. És nagyon izgalmas volt átnézni, mi mindent rejtenek az itteni fiókok - varrókészlet az egyik fiókban, elektromos elosztók a másikban, pár üveg bor a bor és sör a boiler alatt, tisztítószerek tömege minden egyes fürdőszobában.
De ami igazi karaktert ad egy helynek, az a dekoráció. Egy csomó kislámpa, porcelán tálak a falon, az asztalokon. Ez utóbbiaknak nem örültünk olyan nagyon, hiszen felelősséggel tartozunk mindenért, ami itt van - és három gyerekkel nem olyan könnyű szép porcelánok között navigálni. Így a nippek nagy részét szépen bedobozoltuk és levittük a pincébe. Én mondjuk többet megtartottam volna, de a férjem nagyon nem szerette a porcelán gyíkot és a márványórát, így azok is mentek.
A tükrök maradtak. Azokból is féltucatnyi van, nagy örömére a lányoknak, akik folyamatosan magukat lesik. Engem kicsit zavar a sok tükör, különösen éjjel, amikor a félhomályos lakásban közlekedek. Olyankor meglehetősen meg tud ijeszteni, ha mozgást látok a szemem sarkából ott, ahol nincs semmi. Csak egy tükör, szembe vele egy másik, és hirtelen millió példányban ott állok én.
Ami azonban igazán izgalmas, azok a festmények. Minden szobába akar belőlük pár. Nagyobbak, kisebbek, tájképek, csendéletek, absztrakt kompozíciók. Művészileg semmi igazán izgalmas, de a többség egészen dekoratív, kellemes alkotás.
Van azonban egy, amit nem nagyon szeretünk. Először is, mert furcsa a szaga. Ezt ugyan nem tudtuk soha rábizonyítani, mert ha hiába szagoljuk közelről, semmit nem érzünk. De a férjemmel mindketten egyet értettünk abban az első pillanattól, hogy ez a kép bűzlik. Ha nem fizikailag, akkor máshogyan, de nem szeretjük. Olyan furcsa a tapintása is, mintha penész vagy por fedné - de hiába töröltük át, semmi nem változott. A kerete is bizarr. A fa keret mellett egy bársonyból készült paszpartó veszi körül, amit lehetetlen leporolni.
Többször felmerült, hogy menjen ez is a pincébe, a többi cucc mellé, de meglehetősen nagy, és pont a bejárattal szemben van, a lépcső felett. Nehéz is lenne levenni, és mivel olyan nagyon szem előtt van, muszáj lenne keresni a helyére valami mást. Így ott maradt. Nem szeretve, de megtűrve.
A kép maga egyébként egyszerű tájkép. Semmi különös vagy extra nincs rajta. Egy erdő, középen egy kis folyó, rajta híd. A híd alatt két kő. Mivel pont a lépcső tetején van, naponta tucatszor megyek el alatta. De bevallom, mindig olyan furcsán éreztem magam miatta, próbáltam elkerülni, hogy hozzáérjek, ami amúgy nem könnyű, mert kicsit eláll a faltól, és ha nem vigyáz az ember, könnyen nekimegy. Ilyenkor a kép imbolyogni kezd, mi meg frászt kapunk, mikor fog egy nap ránk esni.
Gondoltam talán ezért nem szeretjük.
Mert útban van, mert neki megyünk, mert büdös, mert béna az egész.
Aztán egy nap, mikor már besötétedett, észrevettem, hogy egy kísértet áll a lépcső tetején.
Nem szó szerint.
Szerencsére.
De majdnem.
A képpel szemben van ugyanis egy ablak, és amikor besötétedik kinn, olyan lesz, mint egy tükör. Visszatükrözi a festményt, és abban a homályos ablakbéli képben megláttam, amit korábban csak a tudatalattim érzékelt.
A kísértetet.
Mert a hídból fej lesz, a kavicsokból szemek és a víz nem más, mint a lepedő, ami a holtra borul.
Borzongató kép, ha így nézzük.
Ártatlan tájkép, ha másként.
Miután az első ijedelmen túljutottam, azért kezdtem el aggódni, mit szólnak majd hozzá a gyerekek.
Mert hát azért mégis ott egy kísértet, nagyon is jól felismerhetően.
Persze nem kellett volna aggódnom.
Tök boldogok, hogy saját kísértetünk van. Pár napig még nézegették csodálkozva, azóta nem téma.
Mi pedig esténként amikor már sötét van kinn és megjelenik az ablakban a szellemkép, behúzzuk a napsárga függönyt.
Azóta sokkal nyugodtabb vagyok.
Megszűnt az a tudattalan, kellemetlen érzés, ami korábban mindig elfogott a lépcsőn járva.
Nem látom, nem zavar.
Vagy ha látom is, tudom, hogy csak egy illúzió.
Furcsa, de mióta megláttam mit is rejt a kép, azóta nem érzem, hogy zavarna, hogy le kellene venni, és még büdösnek se találom már.
Furcsa kép, nem mondom, de már nem ijeszt.
Inkább érdekesnek találom, és azon gondolkodom néha, hogy vajon tudta-e a festő, hogy mit tesz rá a képre, vagy ez csak a véletlenek játéka.
