#Post Title #Post Title #Post Title
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lakáskeresés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lakáskeresés. Összes bejegyzés megjelenítése

7+1 gyakori kérdés Spanyolországba költözőktől

Ahogy elkezdődik a tél menetrendszerűen megtelik a postaládám a tengerpartra vágyó blogolvasók kérdéseivel: milyen Spanyolország, induljanak-e útnak, jók-e az iskolák, kell-e spanyolul tanulni, és főleg: hogyan találjanak munkát. 

Mint már nagyon sokszor leírtam: én nem dolgoztam Spanyolországban, így se munkakeresési, se munkavállalási tapasztalatom nincsen. Ám az igaz, hogy rengeteg embert ismerek, akik ott élnek, így van némi, távoli fogalmam arról, hogy milyen kinn a helyzet és gondoltam okosabb, ha egy blogbejegyzésben válaszolok a gyakori kérdésekre, mintha egyesével írom meg mindenkinek:

1. Muszáj tudni spanyolul? Igen, ez sok ember fejében még mindig kérdés. Hogy kell-e egy adott ország nyelve, ha odaköltözik az ember. Nos, én úgy éltem Spanyolországban, hogy nem beszéltem ez igaz. A férjem viszont igen, és nagy segítségemre volt egy régi barátnőm is a tolmácsolásban, akivel együtt mentünk ki. Nélkülük elég elveszett lettem volna, különösen a hivatalos helyeken, iskolában, önkormányzatnál, ingatlanirodánál - mert nem igaz, hogy a spanyolok mind beszélnek angolul. De nem is az ügyintézés volt számomra az igazi gond (azért azt megoldották a többiek) inkább a mindennapi élet. A szomszédok, akik barátságosan köszöntek, próbáltak beszélgetni, és akiknek eleinte egyáltalán nem, és később is csak nyökögve tudtam válaszolni, az iskolában a tanárok, a bolti eladók. Szar dolog ám nem érteni, mi folyik körülötted. Még úgyis, hogy hangsúlyozom: én nem dolgoztam kinn, nem kerestem munkát, így valójában nem sokkal voltam több, mint turista. Kaját rendelni, köszönni, WC-kulcsot elkérni profin tudok spanyolul, és ez a mindennapok során általában elég volt. Ha valaki csak ennyit akar kommunikálni a világgal, akkor való igaz: nem kell tudni spanyolul.

2. De én tudok angolul/németül! Az nem elég? Persze elég lehet, főleg ha olyan munkád van, hogy tárt karokkal várnak egy multinál, ahol nemzetközi a társaság. És igen, vannak olyanok is, akik a jég hátán is megélnek: egy megnyerő mosoly, a rugalmasság, az agilis természet itt is hozhat szerencsét. Tény, ismerek olyan embert, aki német nyelvtudással, spanyol nélkül kapott itt munkát, és jól megélt belőle. De az ilyen munka ritka, mázli kell hozzá, és tudni kell, hogy amennyiben akad egy spanyol, aki feleolyan jól is megcsinálja amit te, azonnal lecserélnek. Most komolyan, ha te munkaadó lennél, alkalmaznál egy albánt, aki azt se érti, hogy ablakot kell pucolni, vagy WC-t? Más kérdés, hogy sokan jönnek ki spanyoltudás nélkül, és igaz, hogy anyanyelvi környezetben könnyebben ragad a nyelv. Mindenkinek egyedül kell eldöntenie, bevállalja-e ezt a nem kevés stresszel járó tanulási folyamatot, és van-e elég pénze, hogy kibírja a munkanélküliségben töltött hónapokat.

3. Tényleg olyan nehéz munkát találni? Igen, a számok igazat mondanak: Spanyolországban tényleg 20-30%-os a munkanélküliség, és ha felvesznek valakit, akkor mindig inkább spanyolt, mint külföldit. Itt is van minimálbér, van fekete munka, és nehéz állandó szerződést kapni. Persze jó szakmával, nyelvtudással (az orosz az igazán menő!!!), sok befektetnivaló pénzzel el lehet indulni valamerre. De azért a tapasztalatok szerint fél-egy év munkakeresést simán bele kell számolni a kezdő-költségekbe.

4. Segítenek a kinti magyarok? Hát attól függ, mit akarsz tőlük. Munkát, lakást, pénzt nem fognak adni, és ügyintézni se fog veled senki ingyen elmenni, mint ahogyan tolmácsolni sem. De szerintem ez érthető, mert nem is elvárható egy ismeretlen embertől, csak azért, mert ott él, ahol te is szeretnél.
Ráadásul az elmúlt években rengetegen jöttek ki Spanyolországa nyelvtudás, pénz, tapasztalat és azt kell mondjam józan ész nélkül. Nagyon jó spanyolországi magyar Facebookos közösségek vannak, akik többször összefogtak már azért, hogy egy-egy bajbajutott embernek pénzt gyűjtsenek, munkát találjanak, lakást biztosítsanak. De hát az ilyen bajbajutottakból egyre több van, és bizony ezzel párhuzamosan csökken a segítő kedv is, főleg mert a volt szegény szerencsétlenekről a végén mindig kiderül, hogy szinte soha nem a körülmények áldozatai, és vastagon és brutál felelőtlenül benne vannak a balsorsuk alakulásában. És bizony az is gyakran megtörtént, hogy durván visszaéltek a segítő emberek jószándékával, adósságokat hagyva tűnnek el maguk után, esetleg még loptak is attól, aki befogadta őket. Szóval mindenki egyre óvatosabb, a hírek pedig a csalókról a net segítségével gyorsan terjednek.
Ne csodálkozz hát, ha a "nem beszélek spanyolul, minden munkát elvállalok, segítsetek" tartalmú posztokra valóban csak vaskos cikizés fog érkezni válaszul. Ám ha értelmes kérdést tesz fel az ember (hogyan kell NIE számot szerezni, melyik a jó net-szolgáltató, mennyi idő alatt tanul majd meg a gyerekem spanyolul) arra nagyon hasznos, jó tanácsokat fogsz kapni.

5. Megéri kiköltözni? Nehéz kérdés. Aki arra gondol, hogy valóban olyan szép-e a tengerpart, mint a képeslapokon, annak elárulom: tényleg. És jó az idő is, és szuper klassz dolog decemberben mezítláb a tengerparton sétálni. De aki munkát keres, és arra kíváncsi, tud-e majd félretenni, annak nincs jó hírem. Az általam ismert magyarok, hacsak nem orvosok vagy programozók, akkor általában rossz fizetésért szar munkát végeznek. Sokan egyik napról a másikra élnek, a magyar vállalkozások többsége pedig tapasztalat, piacismeret híján 2-3 év alatt csődbe megy. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ember van a spanyol ismerőseim között, aki tisztességesen meg tud élni, minden fejfájás nélkül. A fizetések EU-s átlagban nézve alacsonyak, ha ebből levonjuk a lakásbérlés, megélhetés költségeit, kevesen tudnak ebből félretenni és nagyobb összeggel hazatérni.Szóval ez nem olyan, mint Anglia, ahol egy mosogató is segíteni tudja az otthon maradt szüleit és a béréből kifizeti a devizahitelét. Viszont cserébe itt van tengerpart, a pálmafa és a nyugalom. Hogy ez megéri-e, azt mindenkinek egyedül kell eldöntenie.

6. Nehéz lakást bérelni? Nem. Sok lakás van, nem is olyan megfizethetetlenül drágák. De otthonról nem fogsz tudni foglalni, és nem is ajánlanám, mert a képek csalókák, bár az ingatlanok általános állapota azért nem olyan rossz, mint Angliában, ahol penész nélküli lakást találni szinte lehetetlen. A spanyol ingatlanok nagyobbak, szebbek - de mivel a spanyolok nem egy netszerető népség, sanszos, hogy válaszolni se fognak az ingatlanosokhoz írt emiljeidre. Ami érthető - aki nincs ott, az nem igazi ügyfél, miért is pazarolnák rá az energiájukat. Ráadásul ami neten fenn van, az többségében már rég elkelt. A friss ajánlatok az irodákban vannak, amiből nagyjából minden sarkon akad egy. De ha hosszú távra tervezel, kell NIE szám (amit manapság egyre nehezebb és macerás beszerezni) és pénz. Nem kevés pénz. Mert gyakran az első hat hónapot egyben kell kifizetni, plusz a kauciót. Cserében a lakások többsége teljesen felszerelt, még ágynemű is van benne.


7. Te mit tanácsolsz, menjünk? Bocsássatok meg, hogy ezt mondom, de az ilyen kérdésektől lefejelem az asztalt. Hát mit tudom én, hogy neked megéri-e? Nekem jó volt, mert csodálatos volt egy medencés házban a tengerparton élni - de hogy megérte-e? Állati drága volt, nagyon sok pénzt elköltöttünk, és még spanyolul se tanultam meg a végére. Sorolhatom a negatív és pozitív dolgokat napestig, de dönteni nem tudok senki helyett és nem is akarok. Szerintem Spanyolország jó hely, de ha nem beszéled a nyelvet és csak a tengerpart miatt mennél, akkor Horvátország közelebb van, onnan stoppal hamarabb hazajutsz, ha elfogy a pénzed.

+1. Hol keressek munkát? Én ugyan nem kerestem munkát, de a barátnőmtől elkértem az ő linklistáját, amit közzé teszek. Ő ezeken a portálokon keresgélt 2013-ban. Lehet, hogy van olyan link, ami elavult, és bizony sok olyan is van, ami nem munkát kínál, csak emilcímet gyűjt, de aki akar tehet velük próbát. Azt érdemes tudni, hogy az online munkakeresés Spanyolországban nem divat, a munkák fele fel se kerül a netre, és ha kiválasztanak és visszajeleznek, általában másnap kell bemenni interjúra, tehát Magyarországról nem érdemes jelentkezni, mert nem rugalmasak. De mindenkinek sok szerencsét! És igen, ne legyen meglepetés, a legtöbb honlap spanyolul van. Merthogy ez Spanyolország.
[ Read More ]

A cicás ház


A gyerekek csak így emlegették azt a lakást, ami a legjobban tetszett nekik: a cicás ház. Persze, hogy ez volt a kedvencük, hiszen mióta csak megérkeztünk Spanyolországba, folyamatosan azzal nyaggatnak, mikor lehet már végre saját állatuk, hiszen megígértük, hogy majd itt, a kertesben. Amikor kimentünk a hatalmas teraszra, és ott megláttuk a szomszéd barátságos macskáját, aki azonnal átjött üdvözölni minket, már tudtam, hogy a gyerekeknek ez lesz a kedvenc helye. Tiszta szerencse, hogy a férjemmel mi is ebbe a lakásba szerettünk bele.

Már az alapadatok is impozánsak: 150 négyzetméter, három hálószoba, három fürdőszoba, 60 négyzetméter terasz. Szemben a hegyeket látom, jobbra nézve a tengert. Minden szobában beéépített szekrény és mindent márvány borít, ami nekem a kipucolhatatlan angol szőnyegpadló után igazi álom. Persze egy lakópark része, tehát van hozzá medence és gyerekmedence is, ami Kisbendének csak a térdéig ér, játszótér és két teniszpálya. De ami a legjobb, hogy csak 15 perc kényelmes séta a városközpont, boltokkal, kávézókkal, iskolával, tengerparttal, játszótérrel, kozmetikussal.
Az egyetlen dolog, a kívánságlistámról, amiről le kellett mondanom, az a saját kert és ezzel együtt a saját állat is, de hatalmas terasz és a macska, ami minden nap átjár hozzánk pótolja a kellemetlenségeket. Ráadásul a teraszon van egy kis magasított konyhakert is, ha mégis ültetni akarok valamit. (Már ültettem is bazsalikomot, mentát és levendulát.)
Kellemes meglepetés, hogy míg Angliában a bútorozott ház azt jelenti, hogy beleraknak a lakásba pár olcsó ágyat és szekrényt, itt arra kell számítani, hogy a kiadó házak tökéletesen be vannak rendezve, az utolsó kiskanálig, csak ruhát kell vinni a beköltözéskor, mert ágynemű, törölköző, WC illatosító, seprű, tésztaszűrő és még díszpárna is van benne.
Persze a legtöbb helyen semleges fehér-barna-bézs színekre hangolva, hogy ne mindenki számára kellemes látvány legyen. De ez a ház más. Ez tele van színekkel, élénk narancs-vörös kerámiákkal, mahagóni faragott szekrényekkel és igazi olajfestményekkel. Erős és határozott ízlésű nő rendezte be, ezt azonnal éreztem, és mint kiderült, igazam is volt.
Messze ez volt a legszebb ház, amit csak láttunk a három hét alatt, és persze rögtön bele is szerettünk, ám az eladó közölte, hogy a szerződéskötés előtt személyesen is akar velünk találkozni. (Csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem meg, hogy Angliában egyszer sem találkoztunk a bérbeadóval a két év alatt.)
Bevallom, kicsit féltem, mert a lányok tudnak jól viselkedni, de hát Kisbende fekete ló. Mert mi van, ha mondjuk rosszkedvű, álmos, éhes és levág egy hisztit? Vajon akkor is a miénk lehet a ház? És mi van, ha úgy vélik, túl kicsi, túl élénk, túl fiúsan rontópali? 
A spanyol tulajon azonban elképesztően szimpatikusak voltak - és az érzés kölcsönös volt. Azonnal beleszeretettek Kisbendébe, aki az egyórás szerződéskötési procedúrát majdnem végig szépen végigülte, (közben a telómmal játszott) és szerették a férjemet is, aki meglepően jól tudott velük spanyolul beszélni. Aztán eljöttek velünk a házba és mindent megmutogattak. A legjobb rész az volt, amikor a két pasi elment megnézni a garázst és a lakáshoz tartozó tárolót, én meg egyedül maradtam a nővel, aki nem beszélt angolul. Mégis tök jól megértettük magunkat, folyamatosan dumált hozzám és közben végig mutogatott, hogyan működik a sütő, a mikró, a mosogatógép, a mosógép, megbeszéltük, kell-e szelektíven gyűjteni a szemetet. Egy kis jóindulat ugyebár legyőzi a kommunikációs gátakat. 
Aztán itt hagytak minket és megkezdtük a felfedezést – mi van a fiókokban (elosztók, pótégők, varródoboz...) és persze a lányok macskáztak ezerrel, mert ez egy nagyon barátságos kis jószág és úgy látom, napközben eléggé unatkozik, és nagyon örül, hogy itt mindig van aki megsimogatja. (Naná, hogy azóta kaját és saját tányért is vettünk neki, nem engedem, hogy nagyon sokat adjanak neki a lányok, de 4-5 szem száraztáp és egy kis víz nem zavarja talán a gazdi köreit.)
Persze vannak kis furcsaságok a házzal kapcsolatban, mint minden új helyen. Nekem például érthetetlen, miért van mind a három fürdőszobában bidé, ami teljesen elveszi a helyet és egy tárolószekrény mondjuk törölközőknek már sehová nem fér be.
Furcsa az is, hogy nincs a háznak se légkondija, se fűtőberendezése. Igaz, valószínűleg nem is kell – a terasz például keleti tájolású, tehát csak délelőtt süt ide a nap, délután teljesen árnyékos. Fűtésre meg errefelé nem nagyon van szükség – legalábbis napközben. Merthogy még mindig rövidgatyás, pólós idő van, míg le nem megy a nap. Ám akkor azért eléggé lehűl a levegő – és itt jön a következő furcsaság, minden szobában van egy öklömnyi lyuk a falban. Be van dróthálózva és van előtte kis díszrács is, szóval ez valamiféle szellőzőnyílás lehet, de mondjuk nekem kellemetlen, hogy a hideg levegő simán besüvít rajta éjszaka. (Vicces, hogy az ablakok viszont duplák és szigeteltek... ki érti ezt?) Ráadásul a spanyolok nem használnak paplant, csak lepedőt terítenek magukra és arra teszik esetleg az ágytakarót, ami azért egy forgolódós gyerek esetében szerintem semmit sem ér. Szóval nagy megkönnyebbülés volt, amikor megérzett a rendes magyar paplanunk és a vastag pizsi.
Bogarakat eddig nem láttam, pedig nagyparám volt. Eddig a lakásban 1-2 apró kis pókkal találkoztunk csak, és pár nagyobbacska hangyával a teraszon (döbbenetesen naggyal!) de nem tudom, hogy Spanyolország ízeltlábúak tekintetében milyen, mennyire kell félni az óriási csótányok kívül más lényektől, mondjuk skorpióktól...
Mindenesetre az elmúlt pár napban elkezdtük belakni és saját képünkre alakítgatni a házat. Áttologattuk a bútorokat, és pár kenyérsütés az idegen szagot is eltüntette. Egyre több holmink van itt, és lassan mind kezdjük elhinni, hogy ez már nem egy újabb állomás, egy új szálloda – mi itt lakunk. És ez a tény minden nap mosolyt csal az arcunkra, amikor gyönyörködünk a kilátásban, vagy kiülünk a teraszra beszélgetni. És hogy minden tökéletes legyen, van tányérantenna is a tetőn, és pontosan ugyanazokat a jó kis angol csatornákat tudjuk itt is nézni, mint Coventryben.
Az egyetlen kellemetlenséget furcsa módon épp a macska okozza, akit a nyomokból ítélve az előző itt lakó is nagyon szeretett, annyira, hogy be is engedte, mert az egyik kanapé csupa macskaszőr volt. Sajnos miközben takarítottam, kiderült, hogy allergiás vagyok a macskákra, és az elmúlt két napot végigtüsszögtem, hiába vettem be gyógyszert is. Most abban reménykedem, hogy ha nem engedjük be, a teraszon naponta felmosok és a gyerekek ruháját gondosan szőrtelenítjük, mielőtt bejönnek, talán gyógyszer nélkül is el tudom viselni, hogy itt van. Mert nagyon helyes kis jószág, a gyerekek imádják, és nem szívesen üldözném el.De azért azt se szeretném, ha én szenvednék őmiatta.
[ Read More ]

Hazataláltunk

Pontosan három hete érkeztünk Spanyolországba. Ennyi ideje élünk szállodában. Pontosabban szállodákban, mert eddig hármat fogyasztottunk el.

Na, nem mintha elégedetlenek lettünk volna velük, csak hát így volt a legolcsóbb. Az egészet at RCI-on keresztül intéztük. Ez az a time-share dolog, amire szerintem mindenki kapott már meghívást, hogy aztán több órán át masszírozzák az agyát nagyon lelkes üzletkötők, hogy vegyen egy hét nyaralást a világ végén, és milyen jó lesz majd neki, mert több ezer helyre elcserélheti azt majd világszerte. Persze marha drága megvenni – de cserébe 99 évig lehet használni. Igaz, van éves költség is, meg cseredíj is és összességében nem is olcsó az egész. Ráadásul amikor az ember végül cserélni akar, akkor döbbenten veszi észre, hogy hiába van egy csomó szálloda a rendszerben, mindenki ugyanakkor megy nyaralni, így hely nincs, csak néhány helyen, de akkor sem oda, ahová szeretné.
Az emberek többsége eléggé utálja a rendszert, sokan panaszkodnak is – de ha az ember okosan használja, akkor az RCI nem az ördögtől való. Mi 17 évvel ezelőtt vettünk egy ilyen hetet, ifjonti felbuzdulásból és alapvetően elégedettek vagyunk vele. Persze akkor még nem volt olyan nagyon drága, ráadásul nem is nagyot vettünk, csak egy kis kétszemélyeset, nem is túl jó időpontban.
Van azonban a rendszerben egy kiskapu, amit mi nagyon jól ki tudunk használni, és amit úgy hívnak, hogy last minute csere, ami azt jelenti, hogy az indulás előtt 30 nappal már bárki-bármit-bármire cserélhet, mert minden jobb az üdülőnek, mint egy üres szoba, így tudunk hatfős nagy apartmanokat szerezni, a kicsi kétszemélyesért cserébe, amiben az egész család kényelmesen elfér. Mivel mi nem ragaszkodtunk soha egy bizonyos helyhez (még országhoz sem, nemhogy szállodához) és alapvetően az időpontot tekintve is rugalmasak vagyunk, nekünk nagyon bejött. 17 év alatt nagyon sok helyen jártunk már így – Görögországban, Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban, Skóciában és persze többször Spanyolországban is. Itt a legkönyebb amúgy szállást találni, mert Európában itt van a legtöbb RCI szálloda.
Mi főként azért szeretjük, mert nem egy szállodai szobát kapunk, mert bár nem olcsó az éves fenntartás (kb 50 ezer Ft) de ezért a pénzért egy ötcsillagos apartmanba mehetünk, amihez tökéletesen felszerelt konyha is tartozik, ami Borsi miatt nekünk elég fontos, így tudunk neki főzni meg kenyeret sütni is. Persze főszezonban itt is telt ház van – de így október végén azért akadtak szabad helyek.
Az első szállásunk Malaga mellett, Mijasban volt, és nagyon tetszett a város. Olyan kellemesen pezsgő falunak tűnt, ahol minden könnyen megközelíthető gyalogosan is, szép a tengerpartja, van kis főtere és szinte minden boltban beszélnek angolul is. Gondolkodtunk is rajta, hogy megnézhetnénk pár kiadó lakást, de aztán inkább hagytuk, hiszen az eredeti cél Valencia volt, mert arról a városról mindenki ódákat zengett, ráadásul nagy kórház is van benne, ahol kezelnek PKU-sokat is.
A második heti szállásunk jóval északabbra, Déniában volt. Légvonalban Valenciától 40 km. Könnyű lesz bemenni, gondoltuk, de ez nagy tévedés volt. Gyakorlatilag a várost csak olyan szerpentines úton lehetett megközelíteni, ami két óránál is tovább tartott. Ráadásul hétvégén érkeztünk, amikor minden zárva volt. Hétfőn egy valenciai szent ünnepe, minden zárva. Pénteken meg Amerika felfedezésének ünnepnapja. Maradt három napunk a lakáskeresésre távol a várostól, életünk legszarabb szállásán, ami kifejezetten lelakott és büdös volt. Nagyon tiszta amúgy, kétnaponta jöttek is takarítani és gyönyörű volt a medence is – de ez sem változtat azon, hogy a dívány lyukas volt és kiszívta a nap és éreztem a szagát, amikor rajta ültem. Déniában még óriás csótányba is botlottunk, amit pedig se előtte, se azóta még nem láttunk. (Mondjuk nem a szállodában, de az utcán is elég rémisztő látvány volt.) Ráadásul Borsi lábán megjelent pár csípés. Paramama rögtön a legrosszabbra gondol – ágyi poloska. Naná, hiszen most minden blogon ez a téma, tuti nekünk is az van, amilyen szakadt ez a hely, nem is csoda, amúgy se lenne meglepő, ahány idegen ágyban alszunk mostanság. A férjjel elolvastattam minden neten fellelhető anyagot, hogy is néz ki, hogy találhatja meg és közöltem, most vadászni fog. Semmit nem talált, és a csípés másnapra elmúlt. Mivel aznap este egy szúnyog is döngicsélt a szobában, hajlamos vagyok azt hinni, hogy inkább az lehet a bűnös. De mindez nem hozta meg a kedvem a környékhez.
Ráadásul az emberek se voltak kedvesek. Még azok se, akiknek hivatalból muszáj lett volna. Bementünk a turisztikai hivatalba, hogy milyen gyerekes programot tudnak ajánlani? Hát semmit, húzogatta a vállát a pasi. Vannak ugyan barlangok, de az nem gyereknek való. És mi lesz az ünnepeken, milyen program? Semmi, csak a szokásos, biggyesztette a száját, majd hozzátette, este lesz ugyan egy hangverseny, de nem gyereknek való.
Akkor itt nem bérlünk lakást, döntöttük el. Vissza délre, még egy hét RCI, döntöttük el. Egyetlen találat jön csak fel: Mijas. Másodszor. Két utcával a régi szállodánk mellett. Ez talán a sors keze, mondogatjuk. Jó érzés visszajönni, mintha hazajöttünk volna. Minden olyan ismerős. Nagyokat sétálunk a tengerparton, nézzük a naplementét, a tengert, a homokot, a pálmafákat. El tudnám képzelni, hogy itt éljünk, lehelem halkan. És vigyorgok, mert ez nem vágyálom. Akár tényleg költözhetünk ide is. Miért is ne?
[ Read More ]

Életet választunk

Azt hittem, hogy csak egy otthon keresünk magunknak Spanyolországban, de minél több házat nézünk meg, annál nyilvánvalóbb, hogy ennél sokkal komolyabb a kérdés. Mert mielőtt beköltöznénk bárhová is, azt kell eldöntenünk, hogy milyen életet itt akarunk élni: magányos meditálósat vagy pezsgően izgalmasat.

Otthonról nézve csak az volt a fontos, hogy lesz itt majd napfény, meg tenger és lehet nagyokat szaladgálni a homokban. De ahogy Angliában is szíven csapott, hogy milyen mások a lakások, úgy itt is egy teljesen más fogalomrendszert kell megtanulni, amikor az ingatlanos apróhirdetéseket nézi az ember.
Amikor Angliába költöztünk, csak azt kértem a férjemről, hogy ne legyen kétszintes a ház, mert a mi pár hónapos fiunk előreláthatólag ott fog majd járni tanulni, a fene se akar állandóan a lépcső miatt aggódni, mikor esik rajta fejre, meg csukogatni a biztonsági ajtót. Ha már mi választunk, legyen olyan, ami pont most megfelelő.
Mint később kiderült, ezzel az otthonról egyszerűnek tűnő kívánsággal alapjaiban torpedóztam meg a férjem keresési munkáját, mert az angol házak döntő többsége kétszintes. Ott az a divat, hogy vékony sorházakat húznak fel egymáshoz szorosan közel, alul a konyha és a nappali, fenn meg vannak a hálószobák. Az a fajta lakás, amit mi ismerünk, az vagy lakótelepi házakban érhető el, vagy nagyon kevés modern társasházban. Nem mondom, az én uram számára nincs lehetetlen és megtalálta azt a lakást, ami tökéletes volt nekünk, egy olyan iskola, park és orvosi rendelő melletti kis lakást, ahonnan be tudtam sétálni a városközpontba, de tény, hogy ez nem volt egyszerű.
Amikor szóba került Spanyolországban, természetesen ismét felsoroltam a kívánságaimat: legyen kert, medence, közeli tenger, közeli iskola és közeli boltok, hogy elsétálhassak bárhová, ha kedvem szottyan.Persze egy bölcsi sem ártana, tettem hozzá álmodozva, bár azt sejtettem, hogy az itt sem lesz egyszerű.
Aztán akik itt élnek, kezdték mondani, hogy a közeli tenger nem olyan jó ám, bejön a homok és nyáron állandóan ott randalíroznak a turisták az ember ablaka alatt. Ráadásul a tenger az zajos, szokni kell, nehéz mellette aludni. Miután már kétszer is álmodtam cunamival a múlt hónapban, a tenger lekerült a listámról. De ami rajta maradt, úgy tűnik, az sem magától értetődően egyszerű. Merthogy  egy dolgot nem vettem figyelembe, amikor elsóhajtottam a kívánságaimat: hogy a kiadó spanyol ingatlanok többsége a nyaralóknak készült. Akik nem akarnak vegyülni a helyiekkel, akiknek nem kell suli (oviról nem is beszélve) és kocsit bérelnek, amint megérkeznek. Tehát vagy a világ végén laknak egy olyan üdülőfaluban, ahol egész nap napozhatnak és relaxálhatnak, vagy a tengerpartot keresik és akkor nyomják a bulit ezerrel, és örülnek neki, hogy hömpölyög a tömeg a drága éttermek és fagyizók között.
Hogy a helyzet bonyolódjon, nekünk is dönteni kell, hogy mi az, ami igazán fontos. A kert ahol Kisbende szaladgálhat és a lányok is naphosszat molyolhatnak – vagy ez kiváltható egy nagy terasszal, esetleg egy kellemes tengerparti sétával? A suli közelsége tényleg fontos, vagy jó lesz az iskolabusz, ami itt elég elterjedt? Biztosan kell a sétaközeli bolt, hogy tudjak egyedül is vásárolni, vagy beadom a derekam és zsigeri ellenkezésem legyőzve előveszem a húsz éve nem használt jogsimat.
Most, hogy már harmadik hete vagyunk itt, a lakáskeresési helyzet bonyolódott és egyszerűsödött is. Egyre jobban tudjuk, hogy mennyiért, mit várhatunk, hol érdemes keresni, mit érdemes nézni. Fontos odafigyelni, hogy sok helyen nincs sütő, ami nekem három gyerekkel (köztük egy PKU-ssal) alapvető fontosságú. De talált a férjem már olyan gyönyörű lakást is, ahol gázpalackról kell felfűteni a meleg vizet.(Szintén a három gyerekre tudnék itt hivatkozni, akik minden nap fertelmes mocskosan kerülnek kádba.)
Ahogy jövünk, megyünk és látunk, egyre nehezebb a kérdésre válaszolni, hogy voltaképp mit is akarunk? Mert hát, mint mondtam, az ember hosszú távra választ és nem csak lakást, de életstílust is.
Itt van például Mihas, ahol a szállodánk van, és ami annyira hangulatos. Van egy kis főtere, tele boltokkal, a közepén egy nagyszerű játszótér, sok-sok játékkal és tele kifejezetten kedves és mosolygós spanyolokkal. (Bizony, nem turistákkal!) A téren amúgy büfé és mosdó is volt. (Nagy-nagy pluszpont!) De igazán akkor szerettem bele a helybe, amikor megláttam, hogy a tér egyik oldalán cukrászda van, a másikon meg általános iskola, nagy sportpályával és nem konténeres ám. (Bár az is van itt a városban...) Két utcával odébb, még ovit is találtam. Két lépésnyire ott a tenger, nagy sétánnyal (nem túl zsufi) és selymes szürke homokkal. A sétány végén még egy csomó erőgép is van, simán le lehet ott nyomni futás után a tengert szemlélve egy teljes body builder edzést. Nagyon szép és jó állapotúak ezek a gépek, és amúgy nagyon sok sétány mellett vannak, jártam én már olyan edzőteremben, ami nem volt így felszerelve. Futópad, evezőpad, szobabicaj, felső és alsótest erősítő gépek – és aki arra jár, pár percet mind kondizgat, nagy meglepetésemre ma még egy sétáló, kedves kis idős házaspárt is láttam fellépni rájuk. Ez az élet tetszene, gondoltam, és simán elképzeltem magam, amint reggelente a tengerparton futok pár kilométert, majd kicsit edzek és pillanatok alatt ledobok 10-20 kilót. (Nem ér röhögni, álmodozni szabad! Miért is ne kezdhetnék itt új és sportos életet???)
Az álmokat tett követte - jópár kiadó házat találtunk a környéken – de mindegyik kicsi. Se kertjük, se medencéjük nincs egyiknek sem. Ráadásul a legtöbbet csak júniusig adják ki, mert onnantól jönnek a turisták, és akkor ugyanazt a lakást hetente lehet annyiért kiadni, mint amennyit mi havonta fizetnénk.
Tehát a hely nyáron igazi turistaparadicsom – de év közben olyan kis lassú, álmos vidéki. Vajon jó az nekünk, hogy ha nyolc hónap múlva megint költözni kell? És ha jól megnézem a boltokat, látszik, hogy ez bizony mind drága turistabolt, szuvenírrel, golfcuccokkal, sportruházattal és sok-sok giccsel. Persze van posta, gyógyszertár, szupermarket – de nincs egy rendes gyerekruhabolt, cipőbolt, tehát minden egyes bugyivásárláshoz be kell menni a nagyvárosba, ami nyilván nem olyan egyszerű, tekintve, hogy a spanyol tömegközelekedés a városok között olyan, mint otthon. Van, de ritka és lassú.(Bár ha vezetnék ugye, akkor meg az óriási szupermarketközpont 5 perc...)
Talán egyszerűbb lenne beköltözni egy nagyobb városba, ahol több az élet, gondolta a férjem, és talált Fuengirolában pont a városközpontban egy nagyon csendes kis utcácskát, ahová tilos behajtani. Igazi oázis a pezsgő városközpontban. Medence és kert ugyan itt sincsen – de a ház megdöbbentően hatalmas, nagy terasszal, jó elrendezésű és minden kőhajításnyira van. A suli a sarkon, zöldséges, hentes, pék a közelben, nem csak a szupermarket egyenkajáját lehet itt kapni és ami a gyerekeket teljesen levette a lábáról egy óriási kétszintes játékbolt az utca végében. Játszótér az nincs a közelben, de a tengerpart itt is csak öt perc séta – ám ameddig odajutok, addig van óriási a tömeg, zaj és bűz. Vonzó persze, hogy van itt minden, amit egy nagyváros kínálni tud – könyvtár, múzeum, állatkert és főleg pezsgés. Tagadhatatlan, hogy izgalmas és szép hely – de vajon jó egy kétévesnek is? Vajon hogy viselné el Kisbende, hogy megint állandóan fogni kell a kezem? És én, hogy megint folyamatosan aggódni kell? És vajon ki tudnánk-e használni a jó kis lehetőségeket három gyerekkel, vagy úgyis csak a tengerpart lenne a fő szórakozásunk, és akkor felesleges a központban lakni...
Nem panaszkodom persze, mert ezek jó gondok, és azzal biztatom magam, hogy nincs rossz választás. Csak hát válaszúthoz értünk és most dönteni kell, jobbra vagy balra, hogyan képzeljük el magunkat két év múlva, és mit akarunk magunknak és a gyerekeinknek. És furcsa belegondolni, hogy mindez a lakáson múlik.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...