#Post Title #Post Title #Post Title

Életet választunk

Azt hittem, hogy csak egy otthon keresünk magunknak Spanyolországban, de minél több házat nézünk meg, annál nyilvánvalóbb, hogy ennél sokkal komolyabb a kérdés. Mert mielőtt beköltöznénk bárhová is, azt kell eldöntenünk, hogy milyen életet itt akarunk élni: magányos meditálósat vagy pezsgően izgalmasat.

Otthonról nézve csak az volt a fontos, hogy lesz itt majd napfény, meg tenger és lehet nagyokat szaladgálni a homokban. De ahogy Angliában is szíven csapott, hogy milyen mások a lakások, úgy itt is egy teljesen más fogalomrendszert kell megtanulni, amikor az ingatlanos apróhirdetéseket nézi az ember.
Amikor Angliába költöztünk, csak azt kértem a férjemről, hogy ne legyen kétszintes a ház, mert a mi pár hónapos fiunk előreláthatólag ott fog majd járni tanulni, a fene se akar állandóan a lépcső miatt aggódni, mikor esik rajta fejre, meg csukogatni a biztonsági ajtót. Ha már mi választunk, legyen olyan, ami pont most megfelelő.
Mint később kiderült, ezzel az otthonról egyszerűnek tűnő kívánsággal alapjaiban torpedóztam meg a férjem keresési munkáját, mert az angol házak döntő többsége kétszintes. Ott az a divat, hogy vékony sorházakat húznak fel egymáshoz szorosan közel, alul a konyha és a nappali, fenn meg vannak a hálószobák. Az a fajta lakás, amit mi ismerünk, az vagy lakótelepi házakban érhető el, vagy nagyon kevés modern társasházban. Nem mondom, az én uram számára nincs lehetetlen és megtalálta azt a lakást, ami tökéletes volt nekünk, egy olyan iskola, park és orvosi rendelő melletti kis lakást, ahonnan be tudtam sétálni a városközpontba, de tény, hogy ez nem volt egyszerű.
Amikor szóba került Spanyolországban, természetesen ismét felsoroltam a kívánságaimat: legyen kert, medence, közeli tenger, közeli iskola és közeli boltok, hogy elsétálhassak bárhová, ha kedvem szottyan.Persze egy bölcsi sem ártana, tettem hozzá álmodozva, bár azt sejtettem, hogy az itt sem lesz egyszerű.
Aztán akik itt élnek, kezdték mondani, hogy a közeli tenger nem olyan jó ám, bejön a homok és nyáron állandóan ott randalíroznak a turisták az ember ablaka alatt. Ráadásul a tenger az zajos, szokni kell, nehéz mellette aludni. Miután már kétszer is álmodtam cunamival a múlt hónapban, a tenger lekerült a listámról. De ami rajta maradt, úgy tűnik, az sem magától értetődően egyszerű. Merthogy  egy dolgot nem vettem figyelembe, amikor elsóhajtottam a kívánságaimat: hogy a kiadó spanyol ingatlanok többsége a nyaralóknak készült. Akik nem akarnak vegyülni a helyiekkel, akiknek nem kell suli (oviról nem is beszélve) és kocsit bérelnek, amint megérkeznek. Tehát vagy a világ végén laknak egy olyan üdülőfaluban, ahol egész nap napozhatnak és relaxálhatnak, vagy a tengerpartot keresik és akkor nyomják a bulit ezerrel, és örülnek neki, hogy hömpölyög a tömeg a drága éttermek és fagyizók között.
Hogy a helyzet bonyolódjon, nekünk is dönteni kell, hogy mi az, ami igazán fontos. A kert ahol Kisbende szaladgálhat és a lányok is naphosszat molyolhatnak – vagy ez kiváltható egy nagy terasszal, esetleg egy kellemes tengerparti sétával? A suli közelsége tényleg fontos, vagy jó lesz az iskolabusz, ami itt elég elterjedt? Biztosan kell a sétaközeli bolt, hogy tudjak egyedül is vásárolni, vagy beadom a derekam és zsigeri ellenkezésem legyőzve előveszem a húsz éve nem használt jogsimat.
Most, hogy már harmadik hete vagyunk itt, a lakáskeresési helyzet bonyolódott és egyszerűsödött is. Egyre jobban tudjuk, hogy mennyiért, mit várhatunk, hol érdemes keresni, mit érdemes nézni. Fontos odafigyelni, hogy sok helyen nincs sütő, ami nekem három gyerekkel (köztük egy PKU-ssal) alapvető fontosságú. De talált a férjem már olyan gyönyörű lakást is, ahol gázpalackról kell felfűteni a meleg vizet.(Szintén a három gyerekre tudnék itt hivatkozni, akik minden nap fertelmes mocskosan kerülnek kádba.)
Ahogy jövünk, megyünk és látunk, egyre nehezebb a kérdésre válaszolni, hogy voltaképp mit is akarunk? Mert hát, mint mondtam, az ember hosszú távra választ és nem csak lakást, de életstílust is.
Itt van például Mihas, ahol a szállodánk van, és ami annyira hangulatos. Van egy kis főtere, tele boltokkal, a közepén egy nagyszerű játszótér, sok-sok játékkal és tele kifejezetten kedves és mosolygós spanyolokkal. (Bizony, nem turistákkal!) A téren amúgy büfé és mosdó is volt. (Nagy-nagy pluszpont!) De igazán akkor szerettem bele a helybe, amikor megláttam, hogy a tér egyik oldalán cukrászda van, a másikon meg általános iskola, nagy sportpályával és nem konténeres ám. (Bár az is van itt a városban...) Két utcával odébb, még ovit is találtam. Két lépésnyire ott a tenger, nagy sétánnyal (nem túl zsufi) és selymes szürke homokkal. A sétány végén még egy csomó erőgép is van, simán le lehet ott nyomni futás után a tengert szemlélve egy teljes body builder edzést. Nagyon szép és jó állapotúak ezek a gépek, és amúgy nagyon sok sétány mellett vannak, jártam én már olyan edzőteremben, ami nem volt így felszerelve. Futópad, evezőpad, szobabicaj, felső és alsótest erősítő gépek – és aki arra jár, pár percet mind kondizgat, nagy meglepetésemre ma még egy sétáló, kedves kis idős házaspárt is láttam fellépni rájuk. Ez az élet tetszene, gondoltam, és simán elképzeltem magam, amint reggelente a tengerparton futok pár kilométert, majd kicsit edzek és pillanatok alatt ledobok 10-20 kilót. (Nem ér röhögni, álmodozni szabad! Miért is ne kezdhetnék itt új és sportos életet???)
Az álmokat tett követte - jópár kiadó házat találtunk a környéken – de mindegyik kicsi. Se kertjük, se medencéjük nincs egyiknek sem. Ráadásul a legtöbbet csak júniusig adják ki, mert onnantól jönnek a turisták, és akkor ugyanazt a lakást hetente lehet annyiért kiadni, mint amennyit mi havonta fizetnénk.
Tehát a hely nyáron igazi turistaparadicsom – de év közben olyan kis lassú, álmos vidéki. Vajon jó az nekünk, hogy ha nyolc hónap múlva megint költözni kell? És ha jól megnézem a boltokat, látszik, hogy ez bizony mind drága turistabolt, szuvenírrel, golfcuccokkal, sportruházattal és sok-sok giccsel. Persze van posta, gyógyszertár, szupermarket – de nincs egy rendes gyerekruhabolt, cipőbolt, tehát minden egyes bugyivásárláshoz be kell menni a nagyvárosba, ami nyilván nem olyan egyszerű, tekintve, hogy a spanyol tömegközelekedés a városok között olyan, mint otthon. Van, de ritka és lassú.(Bár ha vezetnék ugye, akkor meg az óriási szupermarketközpont 5 perc...)
Talán egyszerűbb lenne beköltözni egy nagyobb városba, ahol több az élet, gondolta a férjem, és talált Fuengirolában pont a városközpontban egy nagyon csendes kis utcácskát, ahová tilos behajtani. Igazi oázis a pezsgő városközpontban. Medence és kert ugyan itt sincsen – de a ház megdöbbentően hatalmas, nagy terasszal, jó elrendezésű és minden kőhajításnyira van. A suli a sarkon, zöldséges, hentes, pék a közelben, nem csak a szupermarket egyenkajáját lehet itt kapni és ami a gyerekeket teljesen levette a lábáról egy óriási kétszintes játékbolt az utca végében. Játszótér az nincs a közelben, de a tengerpart itt is csak öt perc séta – ám ameddig odajutok, addig van óriási a tömeg, zaj és bűz. Vonzó persze, hogy van itt minden, amit egy nagyváros kínálni tud – könyvtár, múzeum, állatkert és főleg pezsgés. Tagadhatatlan, hogy izgalmas és szép hely – de vajon jó egy kétévesnek is? Vajon hogy viselné el Kisbende, hogy megint állandóan fogni kell a kezem? És én, hogy megint folyamatosan aggódni kell? És vajon ki tudnánk-e használni a jó kis lehetőségeket három gyerekkel, vagy úgyis csak a tengerpart lenne a fő szórakozásunk, és akkor felesleges a központban lakni...
Nem panaszkodom persze, mert ezek jó gondok, és azzal biztatom magam, hogy nincs rossz választás. Csak hát válaszúthoz értünk és most dönteni kell, jobbra vagy balra, hogyan képzeljük el magunkat két év múlva, és mit akarunk magunknak és a gyerekeinknek. És furcsa belegondolni, hogy mindez a lakáson múlik.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...