Azt hittem, hogy csak egy otthon
keresünk magunknak Spanyolországban, de minél több házat nézünk
meg, annál nyilvánvalóbb, hogy ennél sokkal komolyabb a kérdés.
Mert mielőtt beköltöznénk bárhová is, azt kell eldöntenünk,
hogy milyen életet itt akarunk élni: magányos meditálósat vagy
pezsgően izgalmasat.
Otthonról nézve csak az volt a
fontos, hogy lesz itt majd napfény, meg tenger és lehet nagyokat
szaladgálni a homokban. De ahogy Angliában is szíven csapott, hogy
milyen mások a lakások, úgy itt is egy teljesen más
fogalomrendszert kell megtanulni, amikor az ingatlanos
apróhirdetéseket nézi az ember.
Amikor Angliába költöztünk, csak
azt kértem a férjemről, hogy ne legyen kétszintes a ház, mert a
mi pár hónapos fiunk előreláthatólag ott fog majd járni
tanulni, a fene se akar állandóan a lépcső miatt aggódni, mikor
esik rajta fejre, meg csukogatni a biztonsági ajtót. Ha már mi
választunk, legyen olyan, ami pont most megfelelő.
Mint később kiderült, ezzel az
otthonról egyszerűnek tűnő kívánsággal alapjaiban torpedóztam
meg a férjem keresési munkáját, mert az angol házak döntő
többsége kétszintes. Ott az a divat, hogy vékony sorházakat
húznak fel egymáshoz szorosan közel, alul a konyha és a nappali,
fenn meg vannak a hálószobák. Az a fajta lakás, amit mi ismerünk,
az vagy lakótelepi házakban érhető el, vagy nagyon kevés modern
társasházban. Nem mondom, az én uram számára nincs lehetetlen
és megtalálta azt a lakást, ami tökéletes volt nekünk, egy
olyan iskola, park és orvosi rendelő melletti kis lakást, ahonnan
be tudtam sétálni a városközpontba, de tény, hogy ez nem volt
egyszerű.
Amikor szóba került Spanyolországban,
természetesen ismét felsoroltam a kívánságaimat: legyen kert,
medence, közeli tenger, közeli iskola és közeli boltok, hogy
elsétálhassak bárhová, ha kedvem szottyan.Persze egy bölcsi sem ártana, tettem hozzá álmodozva, bár azt sejtettem, hogy az itt sem lesz egyszerű.
Aztán akik itt élnek, kezdték
mondani, hogy a közeli tenger nem olyan jó ám, bejön a homok és
nyáron állandóan ott randalíroznak a turisták az ember ablaka
alatt. Ráadásul a tenger az zajos, szokni kell, nehéz mellette
aludni. Miután már kétszer is álmodtam cunamival a múlt
hónapban, a tenger lekerült a listámról. De ami rajta maradt, úgy
tűnik, az sem magától értetődően egyszerű. Merthogy egy dolgot nem vettem
figyelembe, amikor elsóhajtottam a kívánságaimat: hogy a kiadó
spanyol ingatlanok többsége a nyaralóknak készült. Akik nem
akarnak vegyülni a helyiekkel, akiknek nem kell suli (oviról nem is
beszélve) és kocsit bérelnek, amint megérkeznek. Tehát vagy a
világ végén laknak egy olyan üdülőfaluban, ahol egész nap
napozhatnak és relaxálhatnak, vagy a tengerpartot keresik és akkor nyomják a bulit ezerrel,
és örülnek neki, hogy hömpölyög a tömeg a drága éttermek és
fagyizók között.
Hogy a helyzet bonyolódjon, nekünk is
dönteni kell, hogy mi az, ami igazán fontos. A kert ahol Kisbende
szaladgálhat és a lányok is naphosszat molyolhatnak – vagy ez
kiváltható egy nagy terasszal, esetleg egy kellemes tengerparti sétával? A suli közelsége tényleg fontos,
vagy jó lesz az iskolabusz, ami itt elég elterjedt? Biztosan kell a sétaközeli bolt, hogy tudjak egyedül is
vásárolni, vagy beadom a derekam és zsigeri ellenkezésem legyőzve
előveszem a húsz éve nem használt jogsimat.
Most, hogy már harmadik hete vagyunk
itt, a lakáskeresési helyzet bonyolódott és egyszerűsödött is.
Egyre jobban tudjuk, hogy mennyiért, mit várhatunk, hol érdemes
keresni, mit érdemes nézni. Fontos odafigyelni, hogy sok helyen
nincs sütő, ami nekem három gyerekkel (köztük egy PKU-ssal) alapvető fontosságú. De
talált a férjem már olyan gyönyörű lakást is, ahol gázpalackról
kell felfűteni a meleg vizet.(Szintén a három gyerekre tudnék itt hivatkozni, akik minden nap fertelmes mocskosan kerülnek kádba.)
Ahogy jövünk, megyünk és látunk,
egyre nehezebb a kérdésre válaszolni, hogy voltaképp mit is
akarunk? Mert hát, mint mondtam, az ember hosszú távra választ és
nem csak lakást, de életstílust is.
Itt van például Mihas, ahol a
szállodánk van, és ami annyira hangulatos. Van egy kis főtere,
tele boltokkal, a közepén egy nagyszerű játszótér, sok-sok
játékkal és tele kifejezetten kedves és mosolygós spanyolokkal.
(Bizony, nem turistákkal!) A téren amúgy büfé és mosdó is
volt. (Nagy-nagy pluszpont!) De igazán akkor szerettem bele a helybe, amikor megláttam, hogy a tér egyik oldalán cukrászda van, a
másikon meg általános iskola, nagy sportpályával és nem konténeres ám. (Bár az is van itt a városban...) Két utcával
odébb, még ovit is találtam. Két lépésnyire ott a tenger, nagy
sétánnyal (nem túl zsufi) és selymes szürke homokkal. A sétány
végén még egy csomó erőgép is van, simán le lehet ott nyomni futás után a
tengert szemlélve egy teljes body builder edzést. Nagyon szép és
jó állapotúak ezek a gépek, és amúgy nagyon sok sétány mellett
vannak, jártam én már olyan edzőteremben, ami nem volt így
felszerelve. Futópad, evezőpad, szobabicaj, felső és alsótest
erősítő gépek – és aki arra jár, pár percet mind kondizgat,
nagy meglepetésemre ma még egy sétáló, kedves kis idős
házaspárt is láttam fellépni rájuk. Ez az élet tetszene, gondoltam, és simán elképzeltem magam, amint reggelente a tengerparton futok pár kilométert,
majd kicsit edzek és pillanatok alatt ledobok 10-20 kilót. (Nem ér röhögni, álmodozni szabad! Miért is ne kezdhetnék itt új és sportos életet???)
Az álmokat tett követte - jópár kiadó házat találtunk a környéken
– de mindegyik kicsi. Se kertjük, se medencéjük nincs egyiknek sem.
Ráadásul a legtöbbet csak júniusig adják ki, mert onnantól
jönnek a turisták, és akkor ugyanazt a lakást hetente lehet
annyiért kiadni, mint amennyit mi havonta fizetnénk.
Tehát a hely nyáron igazi
turistaparadicsom – de év közben olyan kis lassú, álmos vidéki.
Vajon jó az nekünk, hogy ha nyolc hónap múlva megint költözni
kell? És ha jól megnézem a boltokat, látszik, hogy ez bizony mind
drága turistabolt, szuvenírrel, golfcuccokkal, sportruházattal és
sok-sok giccsel. Persze van posta, gyógyszertár, szupermarket –
de nincs egy rendes gyerekruhabolt, cipőbolt, tehát minden egyes
bugyivásárláshoz be kell menni a nagyvárosba, ami nyilván nem
olyan egyszerű, tekintve, hogy a spanyol tömegközelekedés a
városok között olyan, mint otthon. Van, de ritka és lassú.(Bár ha vezetnék ugye, akkor meg az óriási szupermarketközpont 5 perc...)
Talán egyszerűbb lenne beköltözni
egy nagyobb városba, ahol több az élet, gondolta a férjem, és
talált Fuengirolában pont a városközpontban egy nagyon csendes
kis utcácskát, ahová tilos behajtani. Igazi oázis a pezsgő városközpontban. Medence és kert ugyan itt sincsen –
de a ház megdöbbentően hatalmas, nagy terasszal, jó elrendezésű és minden
kőhajításnyira van. A suli a sarkon, zöldséges, hentes, pék a
közelben, nem csak a szupermarket egyenkajáját lehet itt kapni és ami a gyerekeket
teljesen levette a lábáról egy óriási kétszintes játékbolt az
utca végében. Játszótér az nincs a közelben, de a tengerpart
itt is csak öt perc séta – ám ameddig odajutok, addig van óriási a
tömeg, zaj és bűz. Vonzó persze, hogy van itt minden, amit egy nagyváros
kínálni tud – könyvtár, múzeum, állatkert és főleg pezsgés.
Tagadhatatlan, hogy izgalmas és szép hely – de vajon jó egy
kétévesnek is? Vajon hogy viselné el Kisbende, hogy megint
állandóan fogni kell a kezem? És én, hogy megint folyamatosan
aggódni kell? És vajon ki tudnánk-e használni a jó kis
lehetőségeket három gyerekkel, vagy úgyis csak a tengerpart lenne
a fő szórakozásunk, és akkor felesleges a központban lakni...
Nem panaszkodom persze, mert ezek jó
gondok, és azzal biztatom magam, hogy nincs rossz választás. Csak
hát válaszúthoz értünk és most
dönteni kell, jobbra vagy balra, hogyan képzeljük el magunkat két év múlva, és mit akarunk magunknak és a gyerekeinknek. És furcsa belegondolni, hogy mindez a lakáson múlik.