Mióta Spanyolországban vagyunk, alig
láttam kövér embert. Még molettet is ritkán. Pedig a spanyol
konyha jó, és meglepő módon a gyerekek is élvezik.
Az autentikus spanyol konyhát persze egy jó étteremben lehetne leginkább kiélvezni, ám ez a luxus nekünk ritkán adatik. Nem is a pénz a legfőbb akadály, időnként ki lehet gazdálkodni, inkább a három gyerek. Pontosabban az a kétéves, aki nem ül meg
a fenekén és nem is szívesen eszik olyan ételt, amit nem én
főzök. Így ha útközben megéhezünk, akkor olyan helyet kell találnunk, ahol elnézik, hogy
szaladgál, és nem zavar másokat. Spanyolország ebből a
szempontból egészen kellemes hely. Sok a kerthelyiség, és a
spanyol gyerekek többsége szintén képtelen végigülni a gyakran
2-3 órára elhúzódó étkezéseket. Persze ők azért esznek is,
ellentétben az én fiammal, akivel ez csak a legritkábban fordul
elő.
De nem vagyok türelmetlen és nem
erőltetem. Nincs értelme.Harmadik gyereknek pedig azért is
nagyon jó lenni, mert ha az ember két lánnyal már végigéli,
milyen amikor konkrétan csak fényt esznek hetekig, és mégis
túlélik, akkor már nem aggódik. Így hát hagyom Kisbendét
válogatni, nem enni, szaladgálni – különösen azért, mert a
lányokon is látom, hogy egyrészt életben maradnak, másrészt,
idővel megjön az étvágyuk, sőt bizonyos kor után már képesek ülve maradni, bár nem szívesen.
Persze hiába vagyunk öten, nálunk
messze nem fogy el öt adag étel. Bende ugyebár nem eszik. Borsi
nem ehet, Bíbor meg válogat. A deniai étteremben ezért csak egy menüt kértünk.
Ebben volt öt tapas, egy pizza és egy kávé. Emellé rendeltünk még egy adag sült krumplit Borsinak, ami nagyjából az egyetlen étel
számára, ha étterembe megyünk, még szerencse, hogy szereti és egy tál gazpachot, vagyis spanyol paradicsomlevest, nekem. Én úgy voltam
vele, hogy nekem épp elég lesz a leves, ha nem, majd eszek egy kis tapast. Zsolt megfelezi a pizzát Bíborral (ha szerencsém van, még Bende is megkóstolja...) és a végén mindenki
jól lakik. Persze úgy képzeltem, hogy egybe kihozzák a tapasokat,
majd a pizzát, pikk-pakk meglesz az egész és mire Bende nagyon
elunná magát én már a kávét is megittam.
Persze naivitás volt ezt gondolni. A
spanyol étkezés ennél sokkal ráérősebb. Jó sokat kellett várni
az első fogás érkeztéig is, de legalább volt mit nézni. A legnagyobb
sikere a gyerekek körében persze a kemencének volt, ahol órási
tűz égett és csinos szakácsfiúk pakolták a pizzára a
rávalókat, és igazi péklapáton dugták be a kenyeret. Közben
megbeszéltük Kisbence történetét, aki bebújt a kemencébe, meg
Jancsit és Juliskát. Aztán előkerült a táskámból pár
kisautó, amiket lehet a földön tologatni és volt a téren még
pár meleg, sima, embernagyságú kődísz is, amire fel lehetett
mászni. Jó volt ez a tér. A város közepén, mégis távol a
forgalmas utcáktól, nem kellett félni, hogy Kisbende leszalad az
autók elé. Csendes volt a város, szieszta volt. Csak az étterem
vendégeit lehetett hallani – mindenki spanyol volt. Sehol egy
turista.
Jött is a leves – szerintem nagyon
finom volt, és látva, hogy nekem ízlik, minden gyerek belenyalt - és mind el is fintorodott. Ez bizony nem a magyar paradicsomleves,
fanyarabb, hűvösebb. Tökéletes. Nem baj, az enyém maradt. Aztán
kihozták az első tapast – pár falatnyi apróságot vártunk, de
egy hatalmas adag salátát kaptunk. Hárman is ettük - Zsolt, Bíbor és
én. Bende csak fintorgott, épp úgy, ahogyan Borsika is. Pedig ezt
ehetné, ez nem tilos a PKU-soknak, de persze nem kérte.
Én ekkor már jóllaktam. De amikor elvitték
a tányért, és meghozták a forró sajtos-sonkás krokettet,
összefutott a számban a nyál. Isteni. Le is raktam az első falat után
– hátha Bíbor megenné. Hiába, no, az anyai szív. És igazam volt, ízlett neki, három darab fél
fogára sem volt elég. Várta is, mi lesz a következő tapas, de
mikor kihozták, csak elfintorodott. Kis, tízcentis halak, frissen sülve,
lisztben forgatva. Egészben. Fejjel és farokkal. Undorító, fujjog
Bíbor és bevallom, nekünk se nagyon tetszett. Nem vagyunk halas család, bár
Zsolt néha megeszi a tenger gyümölcseit. Végül megkóstolta ezt is. Ez finom, mosolyodott el. Felbátorodtam, és egy kis darabot én is
letörtem. Jé, nincs szálkája. És az íze? Hmmm, isteni. Ritkán
eszem halat, akkor se szeretem, de ez jó. Hú, mondja Bíbor, akkor
talán ő is kérne egy falatot... Micsoda? Néztünk egymásra a
férjemmel... Bíbor halat? Ő, aki eddig még soha??? „Mióta
Disneylandben végigmentem a legnagyobb hullámvasúton, megjött a
bátorságom...” mondta a nagylány, látva a hökkent arcunkat és
kis hezitálás után tényleg evett egy falatot. Jé, ez tök más
ízű, mint az angol fish&chips... mondja és egy egészet bekebelezett. Majd még egyet. A kis tányér gyorsan kiürült. Mind
sajnáltuk, amikor elfogyott.
Kíváncsian vártuk hát, mi a következő. Jajj,
az bizony újabb bátorságpróba. Rák. Szép nagy, csápokkal,
fejjel, szemmel. Áááá, én ugyan meg nem eszem, mondtam, és Bíbor
egyet értett velem. Mindent azért már mégsem. Újra a férjem lett az
első. Meg aztán a rák jó, szerinte. Bár ez elég natúr ízű,
tette hozzá az első falat után. Bátran vettem kézbe, trancsíroztam, beleztem és egyre kevésbé láttam étvágygerjesztően. Mindig olyan tanácstalan is
vagyok a rákkal kapcsolatban, melyik részét kell megenni, melyiket nem? Azt tudom, hogy a
fehér az okés, de ezen valami barna trutyi is volt. Az ehető még,
vagy az a rákszar és ki kell dobni? Legszívesebben letettem volna, de
akkor Bíbor azt mondta, ha megkóstolom, akkor ő is. A gyerekért persze
mindent. Bekaptam egy falatot. Nem valami jó, de lenyeltem. Bíbor
követte a példám. Döbbenet, hogy tényleg a szájába vette. Neki
se ízlett, kiköpte, de azért ez akkor is haladás.
Ekkor jött az utolsó tányér tapas.
Kagyló. Szép fekete, héjában. Ez már tényleg túl van minden
határon. Azt se tudtam, hogyan kéne, kedvem meg aztán végképp
nincs hozzá. De a gyerek kíváncsian nézte, mit szólok. Összeszedtem
hát a bátorságom. Rászúrtam a villámra a husát és hamm. Ehető. Nem
mondom, hogy jó, de azért ehető. Bíbor hosszan bűvölte a
kagylót, majd aztán rászánta magát és bekapott egy kagylót, majd
gyorsan betömött a szájába egy csomó sült krumplit is és alaposan
leöblítette kólával. Milyen volt? - kérdeztem. Röhög. Nem éreztem
semmit – válaszolta, csak a sült krumplit. De azért megettem. Ez is
számít, nem? Naná, hogy számít. Büszke vagyok. Magamra is.
A pizza is jó volt, és a kávé is jólesett, bár azt már csak félfenékkel ülve tudtuk meginni, mert addigra Bende nagyon akart szaladni, de nem bántuk, mert nagyon jóléreztük magunkat és nagyon jókat ettünk.
És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen jó reggelire (vagy vacsorára) a frissen sült churros forró csokival vagy a
sárga belű mézédes kivi. Olyan jók ezek a felfedezések!
