A titok leginkább abban rejlik, hogy a
cuccmennyiség, nem nő exponenciálisan az idővel. Tehát két heti
ruha és egyéb motyó mennyisége nem sokkal kisebb, mint amikor
három hónapra megy az ember. Váltócipő, körömvágó olló,
tusfürdő, gyógyszer pontosan ugyanakkora dobozban kerül
elpakolásra egy hétvégére, mint három hónapra, a ruhákat meg
hát úgyis mosni kell, ha hosszabb útra megy az ember. Szóval a
különbség elenyésző – ezért is tudtuk megcsinálni, hogy most
Spanyolországba két darab bőrönddel jöttünk – egyikben az
összes gyerekruha volt, a másikban a felnőtteké. Persze kis
csalás van azért a dologban, mert vákumzsákba pakoltunk mindent
és ezzel rengeteg helyet lehet nyerni. Igaz, a súlyra nagyon kell
figyelni – annál a légitársaságnál, mivel mi jöttünk például
20 kiló a súlyhatár és nagyon kellett sakkozni az utazás előtti
estén, hogy ne lépjük ezt túl. Kicsit segített viszont, hogy
öten vagyunk, így öt darab kézipoggyászt vihettünk magunkkal.
Az egyikben voltak az elektronikus kütyük (két laptop, két
tablet, és egy csomó fontos irat) kettőben tankönyvek (mert hát
a tanulást nem hagyhatjuk abba) kettőben pedig Borsi speciális
kajái.
Nálunk ugyanis minden utazásnál
nagyon fontos szempont, hogy ő mit fog enni, mert azokat a speciális
fehérjeszegény kajákat amiket ő ehet nem lehet boltban kapni.
Szóval ilyenkor viszünk lisztport, tésztákat, pudingporokat és
persze rengeteg fehérjepótló tápszert. Most ezt még megfejeltük
egy bagett-készítő formával is, mert drága lányom mostanában
csak ilyen formában eszi a kenyeret, de nem bánom, mert ezt
egyszerűbb, mint cipelni a kenyérsütő gépet. (Bár azt írta
valahol egy angol PKU-s anyuka, hogy a repülőkön ingyen lehet
kenyérsütő gépet vinni, ha az embernek van igazolása arról,
hogy ez egészségügyileg fontos, márpedig tényleg az, mert a
PKU-ban ez ugyanolyan alapeszköz, mint kisgyerekeseknél a
babakocsi. Ha valaki erről biztosat tud, írja már meg nekem, mert
érdekelne, hogy igaz-e!)
Amikor Angliába költöztünk, akkor a
férjem kiment egy hétre előttünk és bérelt egy lakást, így
amikor megérkeztünk, már úgymond a sajátunkba költözhettünk
be, és azonnal kezdhettük a suli, orvos és egyéb dolgok
ügyintézését. Nekem ez nagyon kényelmes volt – ám a férjemnek
meglehetősen stresszes. Angliában ugyanis nem könnyű lakást
bérelni – az ottani ingatlanok drágák és általában elég
lepukkantak, ráadásul a nagyobb, szebb lakásokhoz mindenképp
ajánlólevelet kérnek az előző főbérlőtől, és még ilyenkor
is előfordul, hogy csak 1-2 hét múlva hoznak döntést a tulajok,
hogy kinek adják. Szegény férjemnek hát elég nehéz volt egy hét
alatt lakást varázsolnia nekünk, spk pénzbe és utánajárásba
került, hogy időre megcsinálja.
Különösen azért, mert amikor
kiutazott, még nem volt előre elhatározva, hogy melyik városba
fogunk menni, csak a környék, így még azt is neki kellett
kiválasztania. Ami meg nem könnyű, mert mondjuk ha az ember
Magyarországon van, és mondjuk Budapesten keres lakást, akkor
tudja, mi a különbség a Józsefváros és a Rózsadomb vagy Gyál
és Szentendre között ha olvas egy hirdetést – de egy idegen
országban nincs meg ez a tudása, pláne ha nincs olyan helyi
ismerőse, aki eligazítsa. Persze ha odamegy, már látja jó
esetben, de nem biztos, hogy minden különbség azonnal szembe
ötlik.
Szóval a férjem most arra kért, hogy
Spanyolországban válasszunk inkább együtt lakást. Így úgy
döntöttünk, hogy a keresést összekötjük egy kis nyaralással.
Megnézzük először Malaga környékét, majd a következő héten
északabbra, Valenciát. Lakáskereső szemmel nagyon más egy hely,
mint nyaralóként. Már nem elég az, ha jóm a tengerpart, de nézi
az ember a közlekedést, a sulikat, a boltokat és persze azt is,
hogy milyen lakásokat lehet bérelni az adott helyen és mennyiért.
Malaga környéke nagyon megtetszett
elsőre – mert sok az angol, minden boltban beszélik, sőt
állítólag a hivatalokban is. Az én életem tehát könnyebb lenne.
Brownies is van itt, tehát a lányoknak rögtön lenne társaságuk,
sőt a helyi suliban is sok az angol gyerek.
De aztán megnéztük, milyen házak
vannak és kiderült, hogy kertes nem igazán, csak apartman, amik
szépek és olcsók, de Kisbende nem igazán erkély-kompatibilis
(mindig mászna...) ráadásul az olcsóbb lakások nagyon messze
vannak a központtól, tehát kocsi kell és nem csak egy, hanem
kettő, tehát nekem is vezetni kéne, amit nagyon nem szeretnék.
Ráadásul valahogy olyan üresnek, díszletszerűnek tűnt minden
hely, mintha csak a turisták számára készült volna, sehol egy
helyi lakos, csak angol, német, norvég nyugdíjasok. A boltok tehát
drágábbak, mint másutt.
Nagyon vártuk hát Valenciát és
környékét, hogy akkor talán az lesz a tuti hely. Merthogy ott már
tényleg a helyiek élnek. A város maga akkora, mint Budapest és
hangulatában is hasonlít rá. Gyönyörű, európai, tiszta. De
nagy hátránya, hogy a spanyol nyelv mellett nagyon fontos a
valenciao is, ami egy külön nyelv. Amikor a férjem a parkoló órán
is csak valenciai használati utasítást talált, kicsit elakadt. És
aztán hallottuk, hogy ez ott tényleg nagyon fontos – heti 6
órában tanulják a gyerekek a suliban. Tehát ha itt járnának a
lányaim, rögtön két nyelvet is kéne tanulniuk, amiből az egyik
számomra kicsit sem fontos. (Kövezzenek meg a valenciaiak, de így
gondolom.) Angolul egy boltban sem beszéltek, ahol jártunk, még
ott sem, ahol ez ki volt írva. És hát az egész egy nagyváros.
Szép, gyönyörű – de nagyon nem Bende-kompatibilis.
Néztünk kisebb várost is, ami nagyon
tetszett és akár a kocsivezetéssel is megbarátkoztam volna – de
a helyi suli konkrétan konténerekből volt összerakva, nagyon
csúnya és kopár volt minden körülötte. Ennél pedig azért
szeretnék jobbat a gyerekeimnek. Hiszen ha nem vagyunk kötve
sehová, és tényleg odamegyünk, ahová mi akarunk, akkor miért ne
válasszunk olyan helyet, ami mindenkinek nagyon jó?
Persze mindenkinek más a fontos.
Borsinak az, hogy legyen medence. Bendének az, hogy legyen kert.
Nekem, hogy legyen tömegközlekedés. Bíbornak, hogy lehessen
állatot tartani (jajj, mondom halkan) Zsoltnak meg az, hogy ne
legyen túl drága. Most úgy érzem, hogy a kert és a helyi suli
közelsége a két legfontosabb szempont. A tengerről le tudok
mondani, oda úgyis kocsival mennénk, nem kell, hogy sétatávolságra
legyen, de azért tudjak egyedül, kocsi nélkül legalább tejet és
kenyeret venni.
Szóval ez a keresés nem is olyan jó
móka, mint gondoltam, hogy lesz, ráadásul három gyerekkel az
ember nem megy ingatlanostól ingatlanosig egész nap, mert van déli
alvás, meg játékidő, meg medencézés. Egyenlőre azt látom,
hogy nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a keresés és a
nyaralás között, az ideális lakás pedig talán nem is létezik.
