#Post Title #Post Title #Post Title

Zizegős hangulatban

Már egy hete rémálmaim vannak minden éjjel. Minden éjjel más. Hol cunami tör ránk, hol maszkos gyilkos, hol egy üres házban bolyongok. Csak az a közös bennük, hogy hajnal 2-3 között rémülten ébredek és utána nagyon sokáig fekszem az ágyban, képtelenül arra, hogy visszaaludjak. Nem kell nagy álomfejtőnek lenni, hogy lefordítsam: megvisel ez a költözés, jobban, mint gondoltam.

Néha napközben is úgy lecsap rám a szorongás, mintha valaki hasba vágott volna. Különösen, ha egyedül maradok a gyerekekkel, mert Zsolt mondjuk elmegy vásárolni, vagy valami ügyet intézni. Ilyenkor rettenetes forgatókönyvek peregnek a fejemben – mi csinálok, ha nem jön vissza? Kit kell ilyenkor itt hívni? A rendőrséget? A mentőket? És mit csinálok, ha nem beszélnek angolul? És mi lesz velem/velünk akkor, ha tényleg történik vele valami? Minél tovább van távol, az én szorongásom annál nagyobb.
Ezek a gondolatok persze nem újak már Angliában is velem voltak, különösen akkor, ha mondjuk 1-2 hétig egyedül maradtam a gyerekekkel. Emlékszem, folyamatosan azon aggódtam, mit csinálok, ha mondjuk eltörik a lábam és kórházba kerülök? Akkor ki fog vigyázni a gyerekekre? De aztán ahogy egyre nagyobb lett az ismerősök köre kinn, és fonódott körém a szociális védőháló, úgy csökkentek a félelmem és szép lassan belejöttem a kinti életbe. Mikor eljöttünk, már olyan szép, simán ment minden. Ismertem a szokásokat, a nyelvet, voltak barátaim, ismerőseim, és egyáltalán, olyan jó volt ott.
Minden megvolt, ami itt nincs.
De a legnagyobb kínom, hogy nem beszélek spanyolul. Angliában kezdetekkor még úgy is nehéz volt, hogy többé-kevésbé értettem, hogy mit mondanak. Még akkor is nehéz volt alkalmazkodni a ki nem mondott szokásokhoz. De itt, hogy nem beszélem a helyiek nyelvét, minden még bonyolultabb. Az is megvisel, hogy a spanyolok most egyáltalán nem tűnnek olyan jó fej, laza népnek, mint ahogyan korábban, turistaként láttam őket. Az meg, hogy állandóan rászólnak a gyerekeimre, kifejezetten zavar. Magyarországon persze teljesen természetes, hogy a felnőtteket is folyamatosan nevelik és kioktatják (ld. liftes nénik, könyvtárosok) és a gyerekeket is az egész nemzet neveli - de Angliában soha nem fordult elő és most már ez számomra a természetes.
A spanyol mentalitás azonban úgy látom inkább a magyarra hajaz – tetézve azzal, néha fogalmam sincsen róla, hogy mi lenne a helyes viselkedés, tényleg rosszalkodnak-e a gyerekeim vagy csak egy túlbuzgó idiótába botlottunk.
Amikor először láttak például narancsfát, az utcán, a lányok sikoltoztak a boldogságtól. Nézték a kicsi, zöld narancsokat, és halálosan boldogak voltak. Persze azonnal odarohantak, tapogatni kezdték őket és Bíbor megpróbált felmászni is egyre. Nyilván nem sikerült neki, de ott lógott a karomvastag ágon, mire egy idős nő azonnal rászólt, hogy ezt nem szabad. Én csak néztem – miért nem? Hiszen a fában nem tett kárt a gyerek, kinek árt az ő öröme?
Hasonló döbbenet volt, amikor a Mekiben odajött hozzánk ott dolgozó nő és hosszasan magyarázott Kisbendére mutatva, mikor látta, hogy nem értem, rászólt a gyerekre: „Sit” - vagyis hogy üljön le, merthogy ha áll a műbőr borítású szék piszkos lesz. Ezt se nagyon értettem, merthogy nem egy ötcsillagos étteremben vagyunk, és hát az én fiam ülve nem éri fel az asztalt. Ráadásul a nő többször visszanézett utána ránk, hogy ellenőrizze, betartjuk-e az utasítását, és nagyon csúnyán nézett ránk, hogy nem szólunk rá a gyerekre.
Ma meg egy öregember támadt rám a mobiltelefonos boltban, ahol Zsolt kártyát vett. A lányok ültek a székeken, Bende meg a nagy üveg bejárati ajtót próbálta nyitogatni. Mert az ajtó a mániája. Mellette álltam, és nehéz is volt az ajtó, így semmit nem csinált, csak ott állt és fogta a kilincset. Amikor az öreg pasas ki akart menni, felemeltem a gyereket és arrébb raktam. Persze ő nem engedte el a kilincset, így végül kinyitottuk a pasinak az ajtót. Szerintem semmi nagyon durvát ezzel nem követtünk el, ám a pasi elkezdett beszélni hozzánk. Mivel nem értettem, mosolyogtam. Esküszöm azt gondoltam, hogy azt magyarázza, hogy milyen aranyos gyerek, vagy hogy jajj, de nehéz is velük, míg picik. Eszembe se jutott, hogy mást mondhat. Ám a mosolyom csak feldühítette, és utána kiabálni kezdett velem. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mit mondott, de ő elviharzott, a többi sorban álló meg sajnálkozva nézett rám az incidens miatt.
Hát ezek a furcsaságok történtek velem az elmúlt egy hétben, és nekem mindez azért elővetíti, hogy nem lesz könnyű itt az életem spanyoltudás nélkül. És ha hozzávesszük, hogy még nincs meg a lakás, ahová költözni akarunk, de még a város sem, az lenne a csoda, ha kicsit sem szoronganék. Hiányzik nagyon Anglia – úgy kell magam erőszakkal emlékeztetni arra, hogy a kezdetek ott sem mentek feltétlen simán és gyorsan, és hogy teljesen természetes, ha itt is gondok adódnak.
Persze a tenger, a 35 fokos meleg, az illatozó jázminbokrok és a napfény sokat segít a relaxálásban. Amikor azért családilag levonulunk a tengerpartra, úgy érzem, hogy nagyon jó döntés volt ideköltözni. Csak nagyon jó lenne már találni egy otthont, ahol kipakolhatunk, és nem a bőröndökből veszem elő a ruhákat, és nekilátni a sulikeresésnek, az ügyintézésnek. És persze fontos, hogy találjak egy jó spanyoltanfolyamot is a közelben.

7 Responses so far.

  1. Marcsi: Azért a gazdasági helyzet gondolom a spanyol embereket is nyomasztja. Elég nagy a munkanélküliség és nagyon sok pl. a román vendégmunkás. Lehet, hogy egy kicsit elegük van az idegenekből és nem tudhatják, hogy ti nem veszitek el senki munkáját. Azért, ha végleges helyre költöztök és a lányok is elkezdik az iskolát biztos könnyebb lesz neked is. Persze a nyelvet meg kell tanulnod, mert azért gondolom nem akarsz a négy fal közt ülni Kisbendével.

  2. Szerintem meg Spanyolország a turistákból él és eléggé hozzászoktak az idegenekhez. Ráadásul akikkel találkozunk, azoknak fogalmuk sincsen róla, hogy mi itt akarunk maradni és nem csak a pénzünk akarjuk itt költeni. Sőt, néha arról sem, hogy nem spanyolok vagyunk...

  3. Kriszti says:

    Szia Marcsi!

    Régóta követlek és most "egy cipőben " járunk és nagyon-nagyon megértelek!!! Tudom mit élsz át és ez nagyon rossz. Mi pár hónapja jöttünk Angliába http://csanadlimoza.blogspot.co.uk/ és nem beszélek angolul. Most jövök a suliból, ahol a fiam osztályában kicsit bent maradtam,hogy lejegyezzek pár dolgot a falról, ők elkezdték közben az órát, hát..... aztán előtte a lányomat hagytam az oviban, aki nagyon sír...
    Neked három gyerekkel összetettebb lehet és még az elején vagytok nagyon és még nincs is "otthonotok" sem. Ez a pillanatnyi jelen és HIDD EL JOBB LESZ!!! Eddig is nagyon ügyes voltál és lesz jobb!!!
    ( ha nem akkor is lesz jogunk változtatni!:-))
    Bemásolok egy kis írásomat, amit nemrég írtam. ( még azért még nem vagyok újságíró:-)) Remélem egy pici bátorítást ad Neked!!!! Minden jót kívánok neked és a családodnak!!! Olvaslak hűségesen és tudd gondolok Rátok!




    A változás szimbóluma lettem…

    Egy éve még nem gondoltam, hogy az idei ősszel a gyerekeim nem magyar oktatási intézménybe fognak járni, hanem 2400 km-re egy angliai iskolába. Éreztük, hogy változás kell az életünkbe, de azért ekkorára nem gondoltuk…
    Rövid ideje, talán öt hónapja elmondtuk az otthoni ismerősöknek, hogy mi megpróbáljuk a külföldi életet. A férjem Angliában kapott munkát. Nem tudjuk még mennyi időre, de rövidesen költözünk .
    - Mentek mindnyájan? Viszitek a gyerekeket is? - Biztosan jól meggondoltátok? - De jól teszitek! -Ott se kolbászból van a kerítés! - Ugye te nem is beszélsz angolul? –Vissza se gyertek! Itt hagyod a pedagógusállásodat? Járt utat járatlanért el ne hagyj!!Jöttek az első reakciók, kérdések. Hát nem két perc alatt döntöttünk- gondoltuk magunkban. A döntést megelőzte sok-sok beszélgetés, méricskélés, párhuzamba állítás. És igen a 4 éves lányommal és 7 éves fiammal együtt megyünk. Nem hagyjuk őket itthon. A férjemmel együtt mindketten elmúltunk már 40 évesek. A legnagyobb gondunk, mint sok embernek, hogy nem tudunk párhuzamos életekben élni és úgy kipróbálni a lehetőségek. Változást akartunk, akkor azt csinálni is kellett.
    A férjem még kora tavasszal elindult, mint a mesebeli királyfi, hogy állást keressen. Sejtettem, hogy valahol ez az utolsó nagy időzítés az életünkben és bíztam az univerzumban, hogy megérdemlünk egy esély, valami izgalmas tapasztalást. Gyorsan történtek az események, mert pár hét alatt valósággá is vált az elképzelés. A párom Dél Angliában próbaállást kapott. A változás lehetősége hirtelen megbénított, mert érződött, hogy most már a vágy síkjáról át kell szállni a cselekvés síkjára. Ami egyszerre rémisztőnek és vonzónak tűnt. De a projekt ezzel a csomagolással együtt kapható. Two in one! A párom előre ment, lakást bérelt, elkezdett dolgozni. Én a gyerekekkel nyár elején érkeztem. Tengerparti kis kikötőváros, sok kis zegzugos utcácskával, emelkedővel. Hihetetlen sűrű, burjánzó zöld mezők, virágos parkok. A tenger lenyűgöző, az apró kavicsos parton ülve érzed, hogy Te is mindennek a része vagy és nagy nyugalom költözik a szívedbe. Minden kagylóhéj, kavics mesél valamiről. Az emberek mosolyognak az utcán, még ha egy szupermarket mellékhelységébe mégy be, akkor is. Ezek voltak az első napok benyomásai. Aztán elfogyott az utolsó otthoni keksz, kimosódott az otthoni illat a ruhákból és rájöttem, hogy nem két perc, hogy haza fussak. Tehát jöttek a hétköznapok, mikor elszállt a varázslat. Amikor már nem a megszokott környezeted, megszokott bejáratott kapcsolatok működnek. Jött a honvágy, jött az összehasonlítás az otthoni lehetőségek, otthoni ízek, otthoni reakciók és az angliai között. És természetesen a régi ismerős dolgok győztek. Ilyenkor letörök és próbálom magam újraindítani, mint egy zárlatos számítógépet.

  4. Kriszti says:

    Folytatás..

    Augusztusban aztán a gyerekekkel kis időt Magyarországon töltöttem, hogy őszre feltöltődjünk. Otthon találkoztam az egyik kedves barátnőmmel, aki őszintén, könnyes szemmel átölelt, és azt mondta- Nincs nap, hogy ne gondolnék rád! Kicsit meghökkentem rajta, hiszen már többször volt úgy, hogy 2-3 hónapot se találkoztunk és remekül folyt az életünk tovább. Több távoli ismerősöm is mondta, hogy folyamatosan követi a blogomat, mert nagyon kíváncsiak, hogyan alakulnak a dolgaim. Aztán feltűnően még többen mondták, hogy olyan jó a facebook, mert látják, milyen fotókat töltök fel és jó tudni mi is van velünk. Jól estek a barátságos szavak, gondolatok, de megdöbbentett, hogy milyen sok embert foglalkoztatunk. Hát azért nem vagyok egy sztár, így sejtettem, hogy másról, pontosabban nem csak rólam, hanem Róluk is szó van. Érdeklődéseik mélyén vágyaik kiabáltak. Kikristályosodott bennem, hogy számunkra én a látható változás szimbóluma vagyok. Minden ember vágyik valamire. Szíve mélyén tudja, hogy ha valamit másként tenne, vagy más körülményei lennének, akkor esélye lenne, hogy önmagát másként, egészebb egységben élje meg. A változás igénye lelki szinten kezdődik, amit tetteknek kell követnie, hogy önmagunkat, gondolatainkat, fizikai terünket átalakítsuk. Hiába vágysz arra, hogy munkahelyed, párkapcsolatod, szüleiddel való kapcsolat, gyerekek hozzád való viszonya, alakod, bármi is változzon, ha TE nem változtatsz, akkor minden marad a régiben. Ha változást akarsz, akkor tenni is kell érte. Ezer különböző döntést hozunk naponta Az is folyamatos döntés, ha a régi számunkra már nem működő dolgaink mellett maradunk. Gondolatainkat le kell csillapítanunk és egy idegen ember szemüvegén át kell megvizsgálnunk napi döntéseinket.
    Nincs garancia, de kockázat nélkül nincs nyereség. És én őszintén hiszem, hogy minden döntés alapvetően jó, nincs rossz vagy jobb. Minden azon múlik, hogy mennyi tapasztalatot szerzünk belőle, ill. hogy hűek vagyunk-e önmagunk döntéseihez vagy mások elvárásai szerint döntünk. Sőt borítékolni lehet azt is, hogy tele lesz nehézséggel és megpróbáltatásokkal a változás szakasza. Hiszen régi mintákat akarjuk levetni, azokon akarunk változtatni és azok újra és újra elénk fognak kerülni, mint a gátfutónál a sorra kerülő akadályok. Az akadályok azonban egyre könnyebben fogjuk venni.
    Igen, teszek fel a facebookra szép tengerparti fotókat, ahol jól érzem magam a családommal. A szupermarketben váratlanul rám törő pánikrohamról viszont nem. Mikor ezer képkocka szalad a szemem előtt, mert mindenhol angol ember és angol felirat. Mikor segíteni akarok a gyerekemnek, de nem tudok, mert itt minden más, még gyerek orvosunk sincs. Mikor éjjel nem tudom miért, de sírva ébredek. Igen! Kellene ilyen videókat is feltöltenem a net-re, mert az is én vagyok és az utamban ez is benne van. Az otthoni ismerősöknek talán kellenének az ilyen infók , hogy ne idilli távoli fényben legyek a változás szimbóluma . Legszívesebben elmondanám: a külföldre költözés látványos dolog, de ugyanolyan nagy változás, ha Te önmagadban kezded el . Mert változás, ha rendbe hozol egy kapcsolatot. Ha felhívod azt a személyt, akit régen akarsz. Ha megdicséred önmagadat, ha elmered végre hinni, hogy jó anya, jó feleség, jó férj, jó barát vagy. Ha Te felismered, hogy különb vagy annál, hogy egy rossz kapcsolatban kínozd magad. Ha leteszel, feldolgozol régen cipelt lelki terheket. Ha végre elmondod a gyerekednek, hogy büszke vagy rá. Ha átöleled azt, akit eddig nem mertél. Ha megengeded magadnak, hogy legyen szabadidőt. Ha felismered ügyes vagy és képzed magad. Ha ki mered mondani-, Kell nekem egy jobb élet, amiért megpróbálok apránként változtatni.
    Kedves olvasó, lépj előre türelemmel és szeretettel magad felé, önmagad szimbóluma leszel. Büszke leszel saját változásodra! És én innen Angliából nagyon drukkolok neked, hiszen egy csónakban evezünk.

  5. Enikő says:

    Szia Marcsi! Érdekes amit írsz, nekem soha nem volt semmi rossz tapasztalatom eddig a gyerekekkel kapcsolatban. Javeaban ahogy végigfociztuk a sétányt, örök JÓ emlék marad, hogy fiatal v. idős, rokkant vagy egészséges, mind visszarúgta a fiamnak a labdát és mosolyogtak. Tegnap berollerezték Estepona óvárost, ott sem szólt senki, csak elismerően mosolyogtak. Az egyedüli spanyol aki eddig beszólt, az az "erkélyszomszéd", hogy miért rakjuk az erkélykerítése mellé a wifi antennánkat :-) Jót röhögtem. Kitartás! :-)
    Amikor egyedül voltam Patrikkal akkor én is aggódtam néha, mi van, ha mondjuk szívinfarktust kapok, mit csinál egy 4,5 éves egyedül, de Krisztivel megbeszéltük, hogy minden nap reggel-délben-este rácsörgök, hogy még élek, és ha nem, akkor gondoljon arra, hogy baj van. Lindával könnyebb, mert Ő tud telefonálni vagy SMS, Skype, bármi, ha esetleg gond lenne.
    Azért jó lesz az, ha vki ismerős van a közeletekben, én is szívesen segítek, ha erre lennétek :-) Vásárolni, autó, stb. szóval ezen ne parázz tényleg!

  6. Lehet, hogy Magyarország után nekem sem tűnne fel ez a mosolytalanság - de Angliában TÉNYLEG mindenki mosolyog és türelmes. Ahhoz képest egyenlőre elképesztően nagy a különbség. De azért én még mosolygok mindenkire. :-)))

  7. Jajj, Kriszti, nagyon tetszett a bejegyzésed, és annyira meghatott! Köszönöm!

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...