Három gyerekkel irány Spanyolország!

Ma este a tengerparton kergettem a fiam, miközben ő kacarászva futkosott el a hullámok elől újra és újra. Annyira jó volt itt szaladni utána. Nem muszájból, hanem mókából. Egészen más, mint a belvárosban, ahol folyamatosan rettegni kell az életéért.

Mindig is sejtettem én, hogy nem azért vannak gondjaim Kisbendével, mert ő egy rossz gyerek, hanem azért, mert nem megfelelő körülmények között élünk. Ő ugyanis fiú, nagy mozgásigénnyel és erős önállósági törekvésekkel. Ami azt jelenti, hogy minden nap szabályszerűen meg kell futtatni, hogy utána képes legyen nyugodtan játszani, jó étvággyal enni és jól aludni. Ha nem kapja meg a maga mozgásadagját, akkor semmi nem megy flottul. De hát Angliában, amikor folyamatosan esett, egyszerűen nem lehetett órákra elmenni vele, így ördögi körbe kerültünk, mert amikor mégis kijutottunk, akkor egyszerűen elveszítette az eszét az örömtől és fegyelmezhetetlenül nekilódult, szaladt, ahogy csak bírt és nem hallgatott a fegyelmező szavakra.
Ezt persze felnőttként felügyelni állati stresszes - nem a rohanás maga a fárasztó, hanem annak teljes kontroll nélkülisége. Hogy nincs soha megállás. Márpedig néha muszáj, ha az ember az utcán rohan, mert jönnek a kereszteződések, az autók, és hiába volt több nagy park is a közelben, addig azért el kellett jutnunk. Ráadásul nem találtunk olyan nagy zöld területet, ahonnan ő ne akart volna kiszaladni. Én meg csak loholtam mellette, utána - de az állandó és folyamatos figyelem és rettegés teljesen kimerített már pár perc után, és a pokolba kívántam az egészet és még kevésbé szívesen mentem ki vele, pedig tudom, hogy inkább többet kellett volna, de egyszerűen nem bírtam. Így állandóan elmismásoltam ezt a séta dolgot, amire mindig akadt ok, betegség, pakolás és persze az eső, mint jó kifogás.
Amikor megérkeztünk a Balcsihoz, az igazi megkönnyebbülés volt. Amikor Kisbendére rájött a futhatnék, csak körbeszaladta a kertet, nem kellett hozzá se szülői felügyelet, se fegyelmezés, ő osztotta be az erejét, az idejét és a futás módját. Ez pedig nagyon kellett neki - és mivel itt lehetett zabolátlankodni, cserébe a szabálykövetős utcai közlekedés varázsütésre rendbejött. A csendes falusi utcákon, ahol alig volt forgalom sokkal bátrabban el lehetett engedni és kiderült, hogy meg lehet benne bízni, mert megáll, amikor kérjük. És a láthatatlan póráz akkor is működik, ha kismotort kap a feneke alá, amivel aztán pláne imádott repeszteni. Jó darabig szaladgáltam persze még utána, de nyár végére odáig jutottunk, hogy elhittem én is végre - tényleg megbízhatóan megáll, amikor szólok neki. Így aztán olyanokat is megengedhettem magamnak, hogy ameddig én összesöpörtem az utcán a faleveleket, addig ő elmotorozott az utca végéig és vissza, a tesója bringás kíséretében. És tudta és elfogadta azt, hogy rá most a nagylány vigyáz és szót fogadott neki, és ami még meglepőbb, azt is megértette, hogy a tesó az úttesten is mehet, de ő csak a járdán. Mondjuk arrafelé szinte nulla forgalom van, szóval nem volt rizikós helyzet, de ha kocsi jött, azt is tudta, hogy neki meg kell állnia és a házak mellé húzódni.
Az, hogy a közlekedés megoldódott egy óriási terhet vett le a vállamról, mert el tudtam vele menni bevásárolni is, amit mondjuk Coventryben nem mertem volna, sőt még olyan luxusdolgokat is megengedhettem magamnak, hogy a lányokkal beültünk a bolt melletti kávézóba, és míg megettünk egy gombóc fagyit, addig Bende a kávézó udvarán körbe-körbe motorozott és bár az nyitott volt, nem jutott eszébe kimenni az utcára vagy elszökni tőlem. Cserébe ő is megkapta amit akart, sokat sétáltunk, kirándultunk és egy csomó új helyet felfedeztünk a környéken.
Persze amikor anyukáméknál voltunk Budapesten, akkor kiderült, hogy ami működik falun, az a nagyvárosban kivitelezhetetlen. A nagy forgalomban megint nem mertem elengedni a kezét sem, motorról szó sem lehetett és ismét stresszes lett az egész, mert bár Bendében megbízom, itt azért nem fér bele, hogy esetleg lelép a járdáról, mert elbambul. De ez nem a gyerek hibája - hanem a környezeté.
Régen szerintem nem is volt baj az ilyen gyerekekkel, mert mentek fára mászni, szaladtak a suliig meg vissza, és ha kimozogták magukat, akkor tudtak másra is koncentrálni. Mint ahogyan Kisbende is hosszú-hosszú ideig képes elfoglalni magát azzal, hogy tologatja a kocsijait, ha emellett megkapja a rendszeres mozgási lehetőséget is.
Talán ez lehet az oka annak is, hogy a beszéde brutális iramban fejlődni kezdett, bár nyilván az egynyelvű közeg is jó hatással volt rá. Most ott tartunk, hogy mindenről van véleménye, mindent el is mond, vannak már kedvenc meséi és a könyvekből is előkerültek a bonyolultabb sztorisak, mert végre érdekli őket. Imád szerepjátékozni, kedvenc játéka a kezem, amiből nyusziformát kell csinálnom (mint az árnyjátéknál) és annak ő hol a barátja, hol az anyukája, hol együtt menekülnek a farkas elől (másik kezem). A csajokkal is egyre jobban és többet tud együtt játszani, főleg persze hancúrozósat, vadulósat - de egyre többször vonják be másféle játékokba is. (Mondjuk a nagytesó szerintem amúgy is áldás egy kicsi számára, mert nincs az a felnőtt, aki ennyire lelkesen ismételgetné ezredik alkalommal a kicsi által kedvelt mesét vagy játékrészletet.)
Mondjuk Kisbende mindenkit két perc alatt levesz a lábáról, már csak azzal a ténnyel is, hogy mindig, mindenkivel nagyon-nagyon barátságos és mosolygós. A Balcsinál mindenki ismert minket, mert az én fiam mindenkinek előre köszönt és mindenkivel beszélgetni kezdett. Még az egészen cikis helyzeteket is el tudta simítani a sármjával, mondjuk amikor a boltban ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza a kosarat és egy nagy mozdulattal levert egy egész kosár sütit. Én nagy vörösen felajánlottam, hogy kifizetem a kárt, de amikor ő megszeppenten rákezdett a "bocsánat"-ot ismételgetni, az eladónő csak legyintett, miközben összesöpörte: "Ugyan már, nekünk is van gyerekünk..." De pofavágás nélkül megvárták azt is, hogy Bende pakolja ki a pénztárnál az árucikkeket (csak akkor, ha nem voltak mögöttünk, de általában nem voltak) és lelkesen örültek mindenütt annak, ha ő fizetett, amit ő imádott is csinálni. Szóval az a lassabb, vidéki élet, ami a Balcsinál körbevett minket éppen tökéletes volt Kisbende számára bár valljuk be, ez minden gyereknek jót tenne. Ő meg, mint afféle született sármőr fürdött a népszerűségben. A zöldségestől a hentesig mindenki odavolt érte, egész kis udvartartása alakult ki nyár végére.
Régebben azt gondoltam, hogy egy gyereknek napirend kell, meg állandóság - de azt látom, hogy ez mind nem számít, mert Kisbendénél kiegyensúlyozottabb gyerekem még nem volt, pedig két és fél éve során aztán sok helyen aludt, evett, sok nyelvet hallott és fogalmam sincsen, mire gondol, ha azt mondom neki, hogy megyünk haza. De abban biztos vagyok, hogy mindez kicsit se zavarta meg. Neki az az otthon, ahol mi vagyunk, az az ágya, ahová letesszük és olyan nyelven válaszol, ahogyan beszélnek hozzá. Azt látom, hogy ez a sok-sok új élmény kifejezetten jó hatással van rá, élvezi és ha a mai napig bárki kimondja a száján, hogy elmegy, ő az első, aki szalad és veszi a cipőjét, csak akkor kezd kétségbeesetten zokogni, ha ilyenkor otthon hagyják. Még a szemetet se lehet levinni nélküle, egyszerűen imád menni.  Félénkségnek nyoma sincs benne, ő az a gyerekem, akinek a játszótéren azonnal van pajtása, akit az idegenek is megsimogatnak az utcán és akire mindenki visszamosolyog. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle...