Három gyerekkel irány Spanyolország!

Ahogy elkezdődik a tél menetrendszerűen megtelik a postaládám a tengerpartra vágyó blogolvasók kérdéseivel: milyen Spanyolország, induljanak-e útnak, jók-e az iskolák, kell-e spanyolul tanulni, és főleg: hogyan találjanak munkát. 

Mint már nagyon sokszor leírtam: én nem dolgoztam Spanyolországban, így se munkakeresési, se munkavállalási tapasztalatom nincsen. Ám az igaz, hogy rengeteg embert ismerek, akik ott élnek, így van némi, távoli fogalmam arról, hogy milyen kinn a helyzet és gondoltam okosabb, ha egy blogbejegyzésben válaszolok a gyakori kérdésekre, mintha egyesével írom meg mindenkinek:

1. Muszáj tudni spanyolul? Igen, ez sok ember fejében még mindig kérdés. Hogy kell-e egy adott ország nyelve, ha odaköltözik az ember. Nos, én úgy éltem Spanyolországban, hogy nem beszéltem ez igaz. A férjem viszont igen, és nagy segítségemre volt egy régi barátnőm is a tolmácsolásban, akivel együtt mentünk ki. Nélkülük elég elveszett lettem volna, különösen a hivatalos helyeken, iskolában, önkormányzatnál, ingatlanirodánál - mert nem igaz, hogy a spanyolok mind beszélnek angolul. De nem is az ügyintézés volt számomra az igazi gond (azért azt megoldották a többiek) inkább a mindennapi élet. A szomszédok, akik barátságosan köszöntek, próbáltak beszélgetni, és akiknek eleinte egyáltalán nem, és később is csak nyökögve tudtam válaszolni, az iskolában a tanárok, a bolti eladók. Szar dolog ám nem érteni, mi folyik körülötted. Még úgyis, hogy hangsúlyozom: én nem dolgoztam kinn, nem kerestem munkát, így valójában nem sokkal voltam több, mint turista. Kaját rendelni, köszönni, WC-kulcsot elkérni profin tudok spanyolul, és ez a mindennapok során általában elég volt. Ha valaki csak ennyit akar kommunikálni a világgal, akkor való igaz: nem kell tudni spanyolul.

2. De én tudok angolul/németül! Az nem elég? Persze elég lehet, főleg ha olyan munkád van, hogy tárt karokkal várnak egy multinál, ahol nemzetközi a társaság. És igen, vannak olyanok is, akik a jég hátán is megélnek: egy megnyerő mosoly, a rugalmasság, az agilis természet itt is hozhat szerencsét. Tény, ismerek olyan embert, aki német nyelvtudással, spanyol nélkül kapott itt munkát, és jól megélt belőle. De az ilyen munka ritka, mázli kell hozzá, és tudni kell, hogy amennyiben akad egy spanyol, aki feleolyan jól is megcsinálja amit te, azonnal lecserélnek. Most komolyan, ha te munkaadó lennél, alkalmaznál egy albánt, aki azt se érti, hogy ablakot kell pucolni, vagy WC-t? Más kérdés, hogy sokan jönnek ki spanyoltudás nélkül, és igaz, hogy anyanyelvi környezetben könnyebben ragad a nyelv. Mindenkinek egyedül kell eldöntenie, bevállalja-e ezt a nem kevés stresszel járó tanulási folyamatot, és van-e elég pénze, hogy kibírja a munkanélküliségben töltött hónapokat.

3. Tényleg olyan nehéz munkát találni? Igen, a számok igazat mondanak: Spanyolországban tényleg 20-30%-os a munkanélküliség, és ha felvesznek valakit, akkor mindig inkább spanyolt, mint külföldit. Itt is van minimálbér, van fekete munka, és nehéz állandó szerződést kapni. Persze jó szakmával, nyelvtudással (az orosz az igazán menő!!!), sok befektetnivaló pénzzel el lehet indulni valamerre. De azért a tapasztalatok szerint fél-egy év munkakeresést simán bele kell számolni a kezdő-költségekbe.

4. Segítenek a kinti magyarok? Hát attól függ, mit akarsz tőlük. Munkát, lakást, pénzt nem fognak adni, és ügyintézni se fog veled senki ingyen elmenni, mint ahogyan tolmácsolni sem. De szerintem ez érthető, mert nem is elvárható egy ismeretlen embertől, csak azért, mert ott él, ahol te is szeretnél.
Ráadásul az elmúlt években rengetegen jöttek ki Spanyolországa nyelvtudás, pénz, tapasztalat és azt kell mondjam józan ész nélkül. Nagyon jó spanyolországi magyar Facebookos közösségek vannak, akik többször összefogtak már azért, hogy egy-egy bajbajutott embernek pénzt gyűjtsenek, munkát találjanak, lakást biztosítsanak. De hát az ilyen bajbajutottakból egyre több van, és bizony ezzel párhuzamosan csökken a segítő kedv is, főleg mert a volt szegény szerencsétlenekről a végén mindig kiderül, hogy szinte soha nem a körülmények áldozatai, és vastagon és brutál felelőtlenül benne vannak a balsorsuk alakulásában. És bizony az is gyakran megtörtént, hogy durván visszaéltek a segítő emberek jószándékával, adósságokat hagyva tűnnek el maguk után, esetleg még loptak is attól, aki befogadta őket. Szóval mindenki egyre óvatosabb, a hírek pedig a csalókról a net segítségével gyorsan terjednek.
Ne csodálkozz hát, ha a "nem beszélek spanyolul, minden munkát elvállalok, segítsetek" tartalmú posztokra valóban csak vaskos cikizés fog érkezni válaszul. Ám ha értelmes kérdést tesz fel az ember (hogyan kell NIE számot szerezni, melyik a jó net-szolgáltató, mennyi idő alatt tanul majd meg a gyerekem spanyolul) arra nagyon hasznos, jó tanácsokat fogsz kapni.

5. Megéri kiköltözni? Nehéz kérdés. Aki arra gondol, hogy valóban olyan szép-e a tengerpart, mint a képeslapokon, annak elárulom: tényleg. És jó az idő is, és szuper klassz dolog decemberben mezítláb a tengerparton sétálni. De aki munkát keres, és arra kíváncsi, tud-e majd félretenni, annak nincs jó hírem. Az általam ismert magyarok, hacsak nem orvosok vagy programozók, akkor általában rossz fizetésért szar munkát végeznek. Sokan egyik napról a másikra élnek, a magyar vállalkozások többsége pedig tapasztalat, piacismeret híján 2-3 év alatt csődbe megy. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ember van a spanyol ismerőseim között, aki tisztességesen meg tud élni, minden fejfájás nélkül. A fizetések EU-s átlagban nézve alacsonyak, ha ebből levonjuk a lakásbérlés, megélhetés költségeit, kevesen tudnak ebből félretenni és nagyobb összeggel hazatérni.Szóval ez nem olyan, mint Anglia, ahol egy mosogató is segíteni tudja az otthon maradt szüleit és a béréből kifizeti a devizahitelét. Viszont cserébe itt van tengerpart, a pálmafa és a nyugalom. Hogy ez megéri-e, azt mindenkinek egyedül kell eldöntenie.

6. Nehéz lakást bérelni? Nem. Sok lakás van, nem is olyan megfizethetetlenül drágák. De otthonról nem fogsz tudni foglalni, és nem is ajánlanám, mert a képek csalókák, bár az ingatlanok általános állapota azért nem olyan rossz, mint Angliában, ahol penész nélküli lakást találni szinte lehetetlen. A spanyol ingatlanok nagyobbak, szebbek - de mivel a spanyolok nem egy netszerető népség, sanszos, hogy válaszolni se fognak az ingatlanosokhoz írt emiljeidre. Ami érthető - aki nincs ott, az nem igazi ügyfél, miért is pazarolnák rá az energiájukat. Ráadásul ami neten fenn van, az többségében már rég elkelt. A friss ajánlatok az irodákban vannak, amiből nagyjából minden sarkon akad egy. De ha hosszú távra tervezel, kell NIE szám (amit manapság egyre nehezebb és macerás beszerezni) és pénz. Nem kevés pénz. Mert gyakran az első hat hónapot egyben kell kifizetni, plusz a kauciót. Cserében a lakások többsége teljesen felszerelt, még ágynemű is van benne.


7. Te mit tanácsolsz, menjünk? Bocsássatok meg, hogy ezt mondom, de az ilyen kérdésektől lefejelem az asztalt. Hát mit tudom én, hogy neked megéri-e? Nekem jó volt, mert csodálatos volt egy medencés házban a tengerparton élni - de hogy megérte-e? Állati drága volt, nagyon sok pénzt elköltöttünk, és még spanyolul se tanultam meg a végére. Sorolhatom a negatív és pozitív dolgokat napestig, de dönteni nem tudok senki helyett és nem is akarok. Szerintem Spanyolország jó hely, de ha nem beszéled a nyelvet és csak a tengerpart miatt mennél, akkor Horvátország közelebb van, onnan stoppal hamarabb hazajutsz, ha elfogy a pénzed.

+1. Hol keressek munkát? Én ugyan nem kerestem munkát, de a barátnőmtől elkértem az ő linklistáját, amit közzé teszek. Ő ezeken a portálokon keresgélt 2013-ban. Lehet, hogy van olyan link, ami elavult, és bizony sok olyan is van, ami nem munkát kínál, csak emilcímet gyűjt, de aki akar tehet velük próbát. Azt érdemes tudni, hogy az online munkakeresés Spanyolországban nem divat, a munkák fele fel se kerül a netre, és ha kiválasztanak és visszajeleznek, általában másnap kell bemenni interjúra, tehát Magyarországról nem érdemes jelentkezni, mert nem rugalmasak. De mindenkinek sok szerencsét! És igen, ne legyen meglepetés, a legtöbb honlap spanyolul van. Merthogy ez Spanyolország.

Ma elindult Angliába hét köbméternyi dobozolt holmink. Mindezt úgy, hogy mi még nem megyünk utána egy darabig. Két hétig maradunk itt, Spanyolországban. Nyaralunk, azt beszéltük meg. De persze közben lesz munka is, és minden nap nem lehet várost járni ebben a hőségben, tehát azért nem lesz teljes a pihenés, de azért a költözés legstresszesebb részét szerintem már letudtuk. A pakolást. 

Ha belegondolok, elképesztő, hogy kifizetünk egy vagyont azért, hogy hozzuk-visszük magunkkal a sor vackot, de mint látszik, simán meglennénk nélkülük is. Persze az sokat segít, hogy a spanyol házak teljesen fel vannak szerelve mindennel - tehát nem kell tányér, villa, kávéfőző, de a meleg miatt még paplan vagy vastag pulcsi, kabát sem.
Becsomagoltunk persze ezeknél fontosabb tárgyakat is. Nem maradt itt egy játék sem, ami azért kis döbbenetet okozott ma Bende fiamnak, és nincs a házban jóformán egy könyv sem, ami Bíborkát szomorította el. Horribile dictu, rádió és tévé sincsen. Pontosabban utóbbi van, de nem szép, nagy a sajátunk, hanem a háziak kicsi régije, ami nem fog angol adókat és kénytelenek voltak a gyerekek spanyolt nézni, ami azért sokkolta mindegyiket, merthogy azt amúgy nem szoktunk nézni. (Kényelmesebb nekik az angol, és mivel amúgy is csak ritkán volt rá idejük, így nem vitáztunk rajta, nézzék, ami nekik jobb. Különben se mutatunk jó példát, mi is az angol adókat néztük, ha volt időnk, így nem tudtunk hitelesen fellépni a témában...)
Mindenesetre a kocka el van vetve - visszamegyünk Coventrybe, a régi lakásba, a régi életünkbe. Amit pedig úgy hagytunk ott, hogy azt hittem, ide aztán soha többé nem jövünk vissza, és úgy is búcsúztam tőle a szívemben, és fájt is nagyon a véglegesség tudata. Aztán tessék, úgy fordult az élet, hogy most mégis az a legjobb és legkényelmesebb megoldás.
Hát ezért furcsa most Spanyolországtól búcsúzni, mert hát persze azt mondom, hogy itt a vége, de véglegesnek nem merem nevezni ezt a búcsút, mert ki tudja, mit hoz a jövő. Az biztos, hogy ezt a lakást itt hagyjuk, de a szívem nem szakad meg érte, mert bár nagy volt, tágas, világos, a szomszédság eszméletlen jó, a medence meg maga a tömény gyönyörűség - de azért meg voltak a maga hibái. A csúszós márványlépcső, ami miatt folyamatos pánikban voltam, amikor csak ráléptek a gyerekek. Azt se szerettem, hogy nincs benne se fűtés, se hűtés, így télen sokat fáztunk, és bizony most, hogy eljött a nagy meleg megfővünk benne. Ott vannak még a lyukak a falban a mai napig elborzasztanak, mert ezeken télen folyamatosan besüvített a szél, ennek ellenére durván bepenészedett a plafon, és teljesen át kellett festeni az egészet. Aztán arra is rá kellett jönnünk, hogy bár kényelmes egy jóval nagyobb házban élni, de nincs szükségünk ekkorára, mert például nem használjuk ki a három hálószobát. A gyerekek együtt szeretnek aludni, egy szobában, a felnőttek a másikban - így a harmadik szobánk üresen állt, raktárnak vagy vendégszobának fenntartva. Ha ezt előre tudtuk volna, hogy így lesz, olcsóbbat és kisebbet is kereshettünk volna, és spórolhattunk volna némi pénzt ezen.
Persze ez nem aranyszabály, mert például Coventryben csak két hálónk van, de azok sokkal kisebbek, mint az itteniek és a nappali is csak negyede az itteninek, nem is beszélve arról, hogy alig vannak benne szekrények, polcok, amikkel ez a lakás bőségesen el van látva, szóval most egy kicsit félek, hogyan fogok tudni elhelyezni ott hét (!!!) köbméternyi cuccot.
Az meg, hogy ott nincs mosogatógép, már most könnyeket csal a szememben. Mert hogy az itt naponta három alkalommal ment. Belegondolni, hogy Angliában kézzel kell elmosnom ugyanezt a mennyiséget, jajj.... Ráadásul ott feleekkora konyhában kell elférnem, nekem meg, aki naponta többször főzök, kellenek a cuccok az alkotáshoz - alapanyagok és ketyerék egyaránt.
Mostanában mindenki azt kérdezi tőlem - nem fog-e hiányozni Spanyolország. Nem bánom-e, hogy elköltözünk.
Jajj, de nehéz kérdések ezek.
Persze, hogy hiányozni fog! A tenger, a napfény, a színek, a virágok, az illatok. Olyan mesebelien szép itt, hogy az minden egyes nap szíven üt. Nem véletlenül jönnek ide emberek milliói nyaralni. Nem nagyon van mit nem szeretni az itteni életünkön.
De hogy bánom-e, hogy elköltözünk? Itt már vegyesebb a kép. Ha ha például azt nézem, hogy mennyire tudtam részt venni a helyi életben, akkor azért Spanyolország jóval kevesebb élményt kínált, mint Anglia, ahol jártam kórusba, tanfolyamokra, iskolába. Mindez a közösségi élet ha nem is hiányzik most még - de jó érzés tudni, hogy újra meglesz, ha visszamegyek. A suli az nagy-nagy pozitívuma Angliának, erről már sokszor írtam. De azt is szerettem, hogy ott sokkal több és jobb ízű gyümölcsöt tudtam venni, mint itt, és ez is nagyon hiányzik. De az is jó lesz, hogy végre újra megértem, ami körülöttem zajlik, és hogy Angliában, ha homályosan is, de formálódni látom a saját jövőmet is, aminek a kiépítésére itt még éveket kellene várnom, megfelelő nyelvtudás híján.(Persze haladtam a nyelvvel, de azért messze van ez még attól, hogy folyékony legyen.)
Ettől függetlenül persze, ha az élet úgy hozná, hogy lehetőségünk lenne itt maradni, vagy pár év múlva visszaköltözni, nem dőlnék a kardomba a bánattól, sőt! Nagyon is örülnék neki, ha esélyünk lenne rá. Mert bár időnként panaszkodtam az időjárásra és a sulira, azért azt nem mondanám, hogy rossz szájízzel hagyom itt Spanyolországot. Sőt, igyekszem minél nagyobb darabját magammal vinni. A hét köbméterben például komoly  mennyiséget foglalnak el a spanyol könyvek, nyelvtanulós játékok, feladatlapok, ruhák, legyezők, matricák. Mert hogy amit már megszereztek és megszerettek itt a gyerekek tudásban, identitásban, azt nem akarnám, hogy elveszítsék. Különösen azért, mert biztos, hogy fogunk még visszajönni. Ha nem is lakni, nyaralni biztosan, de ki tudja, Bíbor például kacérkodik a gondolattal, hogy esetleg itt járna majd egyetemre. Borsi pedig bár örül, hogy újra angol iskolába járhat szeptembertől, azért azt tervezi, hogy nyáron elvégzi a negyedikes tananyagot, és ha mégis, esetleg úgy hozza az élet, hogy maradunk, akkor visszakerülhessen a saját korosztályába. (Mert hogy most egy évvel alatta van, mivel nem beszélt év elején spanyolul, eggyel visszarakták, ami miatt nem panaszkodott, de ezek szerint mégis fájt neki kicsit.)
De nem csak Spanyolországot hagyjuk itt nehéz szívvel, a lányoknak ennél jobban fáj, hogy a háziállataiktól is búcsút kell mondaniuk. Először Lola, a hal talált új gazdára, és tegnap Miette, a macska is átköltözött az új otthonába. Utóbbi veszteség különösen fájt mindannyiunknak, mert azért egy macskával sokkal intenzívebb kapcsolatot tud kialakítani az ember, mint egy hallal és a mi macskánk olyan bújós, jólelkű kis jószág volt. De akárhogy is tervezgettük, el nem vihetjük át egy olyan házba, ahol nincs kert és még a fürdőszobában is szőnyegpadló van. Neki nem lenne jó. Persze keservesen megsirattuk, de vigasztal azért a tudat, hogy szerető gazdikhoz került, és reméljük, hogy egyik állatkánk se tűnik el végleg az életünkből.
Szóval a ház furcsa mód kiürült (hét köbméternyi cucc hiánya azért látszik) másfelől nagyon is megtelt, hiszen mostantól se ovi, se suli nem lesz, csak a napfényes nyári szünet, három élénk és energiától duzzadó gyerekkel, akik sokat dolgoztak egész évben és rájuk fér a pihenés. Két hétig még itt. Aztán a Balatonnál.

Egy teljes hónapot bírtunk ki betegség nélkül. De ha van valami, ami biztos, akkor az, hogy egy háromévessel sokáig nem tart ez az állapot.

A szakértő és gondos szülői szem persze a legelső jeleket is azonnal kiszúrja. Egy kis köhögés a medencében. A férjem persze rögtön huhogni kezdett, és mondogatta, hogy inkább ne vigyük mostantól   lubickolni, de tiltsa meg ezt valaki 30 fokban a pancsolni vágyónak. Ráadásul úgy, hogy a két nagynak semmi baja és számukra az a nap fénypontja, amikor lejutunk a medencébe.
Merthogy már lassan két hete olyan szép idő van, hogy minden nap megyünk. Későn kezdődött a strandidő, de azért is örülünk neki annyira. Ha nagyon fáradtak és kedvetlenek vagyunk (mi felnőttek) akkor is. Legyünk őszinték, ki tudja, talán soha nem lesz többé az életben ilyen jó dolgunk, pár lépés a hatalmas, ingyenes medence. Nagy víz a nagyoknak - kicsi a kicsinek. Tökéletes.
A gyerekeket persze nem kell győzködni arról, hogy ez jó - fél éve nézegetik sóvárogva a medencét, és most, hogy végre elég meleg van, szívük szerint az egész délutánt ott töltenék.
De nem lehet. Merthogy a leckét meg kell előtte írniuk. Sajnos ez nem kihívás. Hiába a gatyarohasztó hőség, a spanyol suliban nincs lazulás. Minden egyes délután több órát töltenek körmöléssel, este 6 előtt így ritkán jutunk le a medencéhez.
Bevallom, én ezt nem bánom annyira - perzsel ez a spanyol nap, éget is rendesen. A lányokat szerencsére inkább csak barnítja, elképesztő színük van már. Én és Bende fehérebb bőrrel vagyunk megverve megáldva, így nekünk ez a késő délutáni időpont éppen ideális. Amíg a lányok a másfél-kétméteres medencében gyakorolják a sellőúszást (békalábbal és légzőpipával természetesen), addig mi a 40 centis kismedencében pancsolunk. Az se olyan kicsi - a kör alakú lábáztató átmérője éppen tíz méter. Viszont a vize kifejezetten meleg. Vízipisztolyozunk, vödörrel locsoljuk egymást (nekem őt nem szabad...), és úsztatjuk a kisebb nagyobb hajóinkat.
A hat utáni időpont nagy előnye, hogy általában egyedül vagyunk - se a spanyolok, se a nyaralók nem kedvelik ezt az intervallumot. Bende, aki a nudizmust preferálja, alig várja, hogy az utolsó idegen is eltűnjön a környékről, már tépi is le magáról a fürdőgatyát. Nagyfiú már ahhoz, hogy szabadon hagyjam pucérkodni - de ha senki nem látja és senkit nem zavar, akkor persze miért is ne.
A lányok is szeretik, ha egyedül birtokolhatják a medencét - gyakorolják a különböző úszásnemeket, én meg csak lesem, milyen biztonságosan mozognak a mélyvízben. Bíboron persze annyira nem lepődöm meg, végül is ő tavaly is egész évben járt úszni, oklevelet is hozott róla, hogy le tud úszni 25 métert - de Borsi, aki oviskora óta nem járt úszni, és legutóbb még minden lélegzetvételhez megállt, most már simán végighasítja a medencét, hátúszás, mellúszás, gyorsúszás - mindegyikben jó.
A békaláb a kedvencük, mert azzal elképesztően gyorsak és kecsesek, azt a hullámzó mozgást gyakorolják most lelkesen, ami a sellős rajzfilmekben a hableányoknak van. Megy nekik - de elismerik, fárasztó. Viszont nem csak barnulnak, látom, hogy izmosodnak is. Különösen Bíbor, akivel megbeszéltem, hogy ha tényleg azt akarja, hogy látszódjanak a karján az izmok, muszáj több fehérjét bevinnie, így most minden nap eszik húst. (Ahhoz képest, hogy eddig a heti egy alkalomért is úgy kellett könyörögni, ez most óriási haladás.)
Aki azt hiszi, hogy a gyerekek a kiadós medencézés után fáradtan ájulnak az ágyba, nagy tévedésben él. Mivel errefelé este 10-ig világos van, nehéz ágyba rakni őket. Egyszerűen nem hiszik el, hogy már este van és aludni kellene, hiába húzzuk be a függönyöket, sötétítő táblákat. A fáradtság csak a szülőket teríti le, a gyerekeket nem érinti.
De nem panaszkodom, nincs is miért. Most pont úgy élünk, ahogyan elképzeltük milyen lesz majd Spanyolországban.
Ebbe az idillbe robbant be a köhögés. Akkor, amikor már azt hittem, hogy nem lesz gond. Mert nyár van - ilyenkor a gyerekek már nem szoktak betegeskedni. De úgy látszik, itt ez sem igaz. Megjelent az az alattomos kicsi torokkaparászás, amivel nem lehet mit kezdeni. Amikor az ember látja, hogy csúszik bele a betegségbe a gyerek, és próbál mindenféle teljesen hiábavaló dolgot tenni, mint a C-vitamin, meleg tea, homeopátiás erősítőszerek - de persze semmi nem használ, napról napra erősödik a köhögés, és ami szerdán  még csak kicsi kuc-kuc volt, az szombat éjjelre fuldoklós, levegő után kapkodós, lázas kínlódássá válik.
De csak éjszaka.
Nappal persze semmi baja nincs a kisembernek, szétszedi a lakást, nyúzza az idegeinket, nem érti, miért nem megyünk sétálni, játszani, fürdeni. Miért is kell neki itthon maradnia?
Merthogy oviba azért menne - mert hiányzik neki valaki. Egy csaj. Naná. Bizony, az én hároméves fiam egy hete azzal lepett meg, hogy közölte, a szíve egy Carmen nevű kislányért lángol, és bizony fáj neki, hogy ő két puszit adott, de Carmen csak egyet adott vissza. Mindezt olyan álmodozó, bárgyú arckifejezéssel, ahogy a pasik szerelmesek szoktak lenni.
De nincs kegyelem - aki éjjel még lázas volt, az nappal hiába kakaskodik, nem megy el sétálni. Pláne most. Merthogy a nap süt, de a szél, az nagyon erősen fúj és az bizony nem kell most a köhögősnek. Nekem se hiányzik most a szeles séta, mert nekem a szemem gyulladt be. Péntek este belement egy kis piszok, és majd egy órán át szúrta. Végül kijött, de hatalmas vörösre duzzadt a környéke és másnapra se lett sokkal szebb, és végül átment kötőhártyagyulladásba, ami aztán átterjedt a másik szememre is. Így most mindkettő vörös, fáj, csipás és könnyezik.
Persze anya azért még nem pihenhet, különösen, hogy tíz nap múlva jön a költöztető cég, és addig mindent dobozba kell varázsolni. Persze tudom én, a betegség soha nem jön jókor - de most, tényleg a legrosszabbkor terített le mindenkit.

Rossz kedvűen jöttem Budapestre. Nyűgösen, zaklatottan, félve, aggódva. De muszáj volt, nem lehetett tovább halasztani. Bendének május elején lejár az útlevele. A terv az volt, hogy hármasban apával ideutazunk, aztán ő gyorsan hazarepül, én meg még maradok egy kicsit Bendével kettesben. Csak dumálni, kávézni, bepótolni, ami fél éve nem volt. Először Bende bárányhimlője jött közbe, így egy héttel el kellett halasztani az utazást. Aztán két nappal indulás előtt kaptam egy üzenetet a családtól: anyu kórházba került. Nincs nagy baj, de gyönge, rossz a vérképe, és nem az orvos nem adott neki haladékot. Muszáj volt mennie.

Én meg persze jól kétségbe estem, mert hát a kórház önmagában se jó hír, de bevallom, el se tudtam képzelni, hogy ott fogok lakni anyuéknál egy hétig, és nem lesz itthon. Ő, aki mindig itthon van, és aki évek óta nem jár már el sehová. Akire itt hagyhattam a gyerekeket bármikor, ha el kellett szaladnom és akivel még éjfelekig dumáltunk, ha a gyerekek végre elaludtak. Arról nem is beszélve, hogy fél éve nem látta Bendét, aki nagyon nagyot nőtt és tudom, hogy nagyon szerette volna látni a kis legényt.
Persze nem vagyok egyedül a szülői házban, apu azért itt van, de hát ... ő pasi. Persze vele is szoktam dumálni, hozza a kávét, az ebédet - de aztán ő inkább visszemegy a szobájába tévézni, vagy szalad az intézendő dolgai után és boldogan hagy minket anyuval pletykálkodni. Ebben ő nem partner, sőt rosszul is van tőle, ha belehallgat, ahogy mindent és mindenkit részletesen kibeszélünk ilyenkor.
Persze lehetnék boldog is, hogy pont most jövök haza, amikor kórházban van - csak sajnos Bendével kevés hasznosat tudok csinálni. A kórházba mégse vihetem a hároméves, másra nem nem nagyon tudom hagyni. Minden barátnőm, ismerősöm dolgozik napközben, este meg Bende fáradt, nem marad el mással. Persze megszervezhetem, hogy apuval együtt odamegyünk, aztán ő közeli játszótéren kergeti Bendét, míg én felszaladok anyuhoz, de azért ez se a legjobb megoldás, lévén Bende egy hároméves energiabomba, apám meg már 7o.
Aztán belegondoltam, hogy te jó ég, most akkor a barátnős találkozásoknak is lőttek, mert hát eddig anyu elvigyázott Bendére, míg én kávéztam egyet - de most ez nem megy, itthon nem hagyhatom (apu ebben nem olyan jó, mint anyu) és magammal se vihetem, mert akkor lesz ott minden, de két értelmes szót biztosan nem válthatok senkivel.
Szóval felkészültem rá, hogy vacak hetem lesz. Itthon a négy fal között, esetleg Bendét kergetve a város poros játszóterein meg a kutyaszaros utcákon. De az biztos, hogy le fogja rágni rólam a húst is, míre végre  hazamehetünk. Budapestre se vágytam így. Anyu nélkül. De hát az útlevél miatt muszáj volt. A jegyet meg nem akaruk még egyszer átcserélni, hogy én is hazamehessek apával együtt.
A legutóbbi pár alkalommal, amikor Budapesten jártam, nem bűvölt el a város. Olyan mogorva, piszkos, büdös, kelletlen volt, örültem, amikor itt hagyhattam. Erre készültem most is.
De most minden más volt. Talán a hosszú tél miatt nyíltak ki az emberek, nem tudom, mi az oka, de úgy érzem, hogy nagyon jó ide hazajönni. Jó érzés magyar beszédet hallani az utcán, magyarul rendelni, kellemesen elcsevegni ismeretlenekkel. Furcsa módon azt érzem, hogy mindenki nagyon kedves, pláne mert nem egyedül járkálok, hanem Bendével, akit mintha mindenki imádna. Mindenkinek van rá egy mosolya, kedves szava, átadják az emberek a helyük a villamoson, kártya nélkül is kaptunk kedvezményt az Alexandrában (csak mert olyan édes ez a kisfiú, mondták, amikor vitte oda a vonatos könyvet, amit választott) ajándék sütit nyomtak a kezébe a kifőzdében, matricát a papírboltban. És nem csak én érzem ezt a nagy-nagy szeretetet, de mások is, akik Bendéznek egy kicsit.
Egy este a hugommal hármasban indultunk el sétálni, ő fogta Bende kezét, és pár perc után odasúgta nekem, hogy nagyon furcsa érzése van, mert mindenki mosolyog rá, aki szembejön. Ilyet ő még nem tapasztalt.
Persze amikor ilyen jó valahol, akkor az ember eljátszik a gondolattal, mi lenne ha... mi lenne, ha hazaköltöznénk, milyen lenne az életünk...
Milyen lenne rendes magyar oviba vinni Bendét, Kolompos koncertre járni, libegőzni, állatkertezni, és élni az "Anna-Peti-Gergő" idillt. Lányoknak magyar suli, hétvégén leruccannánk a Balatonra, Bíbor újra járhatna zongorázni, Borsi az artistaképzőbe. Te jó ég, mennyire szerették! Anyut minden héten láthatnánk. Vagy többször is. Az unokatesókat, rokonokat, barátokat is.
Persze munka... na igen. Sok szempontból bonyolult lenne, különösen, hogy én most írtam alá a felmondásom a régi cégemnél. Nem azért, mert külföldön élek, azért, mert nincs olyan státusz, ahová visszavehetnének. Persze azért még írhatok. Nem kellene azon tűnődnöm, hogy mi legyen belőlem, mihez kezdjek, itthon gond nélkül tudok írni. A férj? Hát persze ő is dolgozhatna itthon. Mondjuk nagy karrier őt se várja. Az egyetemen se tanít már, mondták, hogy nincs rá pénz. Esetleg ingyen ha tartana pár órát, akkor örülnének neki... Az életünk persze olcsóbb lenne, mehetnénk vissza a régi lakásba, a sajátba. Az is jó lenne. Végre nem egy béreltben laknánk. Hanem otthon.
Furcsa módon nem csak nekem tetszett meg az ötlet, a férj is pontosan ugyanígy érzett. Hogy nagyon jó most valamiért itthon lenni. Kellemes, otthonos. Az antikváriumok poros illata, a kapualjak hűvös dohszaga, a bioboltok fűszeres aromája. Nem is tudtam, hogy ezek ennyire tudnak hiányozni.
Persze az utcák büdösek maradtak. Szinte fuldoklom a cigifüsttől, ami mindent beborít. Kutyaszar is van mindenhol. Az önkormányzatban pedig sikerült egy kifejezetten kelletlen és kellemetlen ügyintézőt kifogni, mikor a személyit is elintéztük Kisbendének.
De valahogy mégis... jó lenne itt élni. Újra. Az ovissal.
És akkor rájöttem, hogy igazából én nagyon boldog voltam, amikor a lányaim ovisok voltak. Nyugodt, kellemesen csorgó idők voltak azok. Békés, nosztalgikus érzéseim vannak, ha arra az időszakra gondolok. Persze nyilván az már soha nem tér vissza. Mert a lányok nagyok és hiába ott a kicsi ovis, azért nekünk a nagyok igényeihez is alkalmazkodni kell, akik már nem bábszínházba akarnak menni, meg cirkuszba és kakaó koncertre. És az egyáltalán nem biztos, hogy nekik jó lenne, ha most a magyar iskolához kellene alkalmazkodniuk. Borsinak pláne, aki még soha nem is próbálta.
A lakásunk amúgy meg már kicsi is lenne öt embernek. Szóval semmi nem olyan már, mint volt.
Csak a város.
De persze az sem, mert az is változott, de éppen csak annyira, hogy újra izgalmas legyen.
Mindenesetre most jó érzés itthon lenni. Különösen, hogy egy ötezres hatására az orvos beleegyezett, hogy hétvégére hazahozzuk anyut. Tehát mi tudunk majd dumálni, ő meg tud egy kicsit unokázni. (Ó, igen, ez is olyan nagyon magyar, nem? Hogy itt így működnek a dolgok. De ismerős legalább.)
Kiderült az is, hogy a Mammutban pedig olyan játszóház van, ahol ott lehet hagyni a gyereket 1-2 órára, míg anya kávézik egyet. (Mondjuk aranyárban van, de Bende ma kipróbálta. Először kicsit megszeppent, de aztán mikor meglátta, hogy mekkora csúszda van benn már a nyomát se láttam. Mikor másfél óra múlva értementem, alig akart kijönni és közölte, hogy szuper volt.)
Nincs tanulság. Szeretem Magyarországot és jó hazajönni. Itthon vagyok. Itt vagyok itthon. Azt hiszem ezen semmi nem fog már változtatni, akárhová költözünk is a világban. De ez nem rossz érzés. Nagyon is megnyugtató.

Álmomban újra Coventryben jártam. A lakásban, amit otthagytunk. Most üres volt és sokkal nagyobbnak tűnt. Szőnyegpadló helyett rendes fapadló volt. Meglepően világos színű. És minden szoba sokkal nagyobb volt, mint régen. Nem csak azért, mert nem voltak benne bútorok. Valahogy az egész megnőtt. Csendes volt, világos. Beültünk a férjemmel abba a kis beugróba az ablak előtt, ahová régen is olyan sokszor. Néztük az utcán elvonuló kocsikat, kávéztunk és beszélgettünk. Olyan nyugodalmas volt az egész és nagyon jó. Az álmok persze nem hazudnak. Megyünk vissza. És örülünk neki.

Előre bocsátom, mielőtt bárki is elkezdene huhogni, hogy ő megmondta, hogy ne menjünk, és hogy nem lesz itt nekünk jó, egyáltalán nem bánom, hogy kijöttünk és ezt az évet egyáltalán nem tartom elvesztegetett időnek. Különösen nem a gyerekek szempontjából, akik elég jól megtanultak spanyolul. Olvasnak, írnak - nyilván nem olyan tökéletesen, mint angolul, de hát igazából csak fél évet töltöttek az itteni suliban, ahhoz képest nagyon is jó eredményeket értek el. A második harmadéves bizonyítványukban már egyetlen bukás sincsen, ami azért nagy szó, tekintve, hogy pont ugyanazokat a dolgozatokat írják, mint az anyanyelvi gyerekek, nyelvtanból, környezetből és szinte pontosan ugyanaz az elvárás is feléjük. Különösen Borsi hasít, neki már kettese sincs. Pedig a harmadéves környezet nem volt könnyű: ásványtant, meteorológiát, csillagászatról tanultak ebben az évben, sok-sok idegen szóval, amit magyarul sem ismert korábban. Bíborék tananyaga talán még nehezebb volt, Andalúzia közigazgatása, földrajza, nagyvárosok. Száraz, tömény anyag, nem éppen sétagalopp.
Ha őszinte akarok lenni, az egész Spanyolország nem volt sétagalopp, nekünk, felnőtteknek sem. A sok eső, ami amúgy a helyiek szerint se jellemző, a hideg tél, ami errefelé szintén nem mindennapos, és a sok betegeskedés, ami hónapokig lehetetlenné tett minden utazást, kirándulást. De hát ezek rajtunk kívülálló okok, nem is hibáztatok érte senkit. Ez így alakult, túléltük. Nyilván bárhol is töltöttük volna az idei telet, mindenütt szívás lett volna. Múlt héten a férjem Angliában járva még látott havazást. Április közepén. Ilyet ott se láttak évtizedek óta. Ha innen nézem, itt kifejezetten jó idő volt. A betegségeket se biztos, hogy másutt megúsztuk volna.
Ha pedig mérlegre teszem, hogy mennyi szépet láttunk, tapasztaltunk, akkor nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó kis emlék lesz ez az év. Egy hosszú, hosszú nyaralás.
Spanyolországnak valójában egyetlen igazi árnyoldalát tudom kiemelni, ám ez sajnos eldönti a kérdést, hol töltsük a következő évet: drága. Furcsa módon minden drágább errefelé, mint Angliában. Havonta döbbentünk meg a férjemmel azon, hogy bár nem élünk nagy lábon, és kifejezetten igyekszünk spórolni, dupla annyit költünk minden egyes hónapban, mint Angliában tettük. Igazából ez a fő oka annak, hogy nem maradunk. Nem telik rá.
Ha őszinte akarok lenni, sajnálom, hogy el kell mennünk, mert Spanyolország éppen most kezd olyan lenni, amilyennek elképzeltük. Reggeli a teraszon, délután bandázás a gyerekeknek az utcán (sokkal gyorsabban csinálják a leckét most, hogy már értik és segíteni se kell nekik!), fürdés a medencében, simogató napfény mindenütt. A város is éledezik a hosszú tél után - megjöttek az első turistacsoportok, reggel, ha futni megyek már nem üresek az utcák, szorgos pincérek rakodják ki az asztalokat oda, ahol még soha nem láttam, felseprik az utcákat, formára nyírják a pálmákat.
Persze vannak kellemetlenebb változások is. A Lidlben eddig 89 centért három fánkot adtak - mostantól csak kettőt. A piacon is drágább lett a gyümölcs és sokkal több a mozgó, utcai árus, akik másolt DVD-t és hamis Gucci szemüveget kínálnak. Hiába, no, ebből él az ország. A külföldiekből.
És ez azért sok indulatot gerjeszt mindkét oldalon.
Olvasgatom az expat fórumokat. Van egy bejegyzés: "Ezért utálom Spanyolországot." - címmel, egy angol pasi tollából, aki elmondja, hogy idejött sok pénzzel, nyelvtudással, négy évig próbálkozott, mindenütt lenyúlták, átverték a spanyolok, mikor munkát keresett, kiröhögték, és bár látszólag barátságosak vele a szomszédok, a mai napig idegenként kezelik. Megy is haza, ő ezt nem bírja, és soha nem akar visszajönni.
Sok hozzászólás van. Sokan osztják a tapasztalatait. Van egy lány, aki leírja, hogy milyen nehéz volt neki a suliban angolként a sok spanyol között. Bármerre ment, mindenütt kiabáltak utána: "Guiri" - ez itt a külföldiek gúnyneve. Nagyon nehezen fogadták be, éveken át kiközösített, csúfolt pária volt a suliban, és arra int minden szülőt, kétszer is gondolja meg, mielőtt idehozza a gyerekét, mert szenvedni fog.
Persze nagyon sokan védik a spanyolokat. Szintén angolok, akik elmondják, hogy milyen sok nagylelkű, igaz barátra találtak, hogy milyen szép ez az ország és nagyon jó itt élni. Persze hozzászóltak a spanyolok is, akik dühösen elmagyarázzák, milyen nehéz is az angolokkal, akik idejönnek, itt élnek évtizedeken át, és nem beszélnek többet egy "hola"-nál. Elvárják, hogy az iskolában, orvosnál mindenki tudjon angolul, megsértődnek, ha ez nincs így és ha valaki tolmácsol nekik, még egy köszönömöt se vetnek oda a végén. Nyugodtan haza lehet menni, ha nem jó itt, vetik oda nem is egyszer.
Persze az igazság az, hogy amit az angolok éreznek az nem valami különleges dolog - minden nap bevándorlók milliói tapasztalják meg világszerte, hogy bizony nehéz külföldinek lenni egy idegen országban, ahol nem érted a nyelvet, ha mégis, akkor sem tudod, mik a szokások, és bizony idegen maradsz még évek múlva is.
Nagyon kevesen voltak csak, akik józanok tudtak maradni ebben a vitában, hiszen senki se szereti, ha a népét támadják, és azt mondják, márpedig az angolok ilyenek, a spanyolok meg olyanok. Mert hogy ez nem igaz. Ilyenek is, olyanok is. Minden nemzetben vannak nagyon jólelkű, kedves barátságos emberek - és persze könnyű találni olyat is, aki csak át akar verni, és sebezhető, könnyen lenyúlható prédát lát benned, ha külföldi vagy. Mint ahogyan sokan azért jönnek ide, mert imádják az országot és a kultúráját - mások lenézik a lista délieket, önmagukat felsőbb rendűnek tartják, és azt szeretnék, ha körülöttük minden angol maradnak, csak épp több napsütéssel és olcsó piával. Ez a réteg valóban nem a legkellemesebb sehol a világon.
Nekünk talán szerencsénk volt, mert Angliában is nagyon sok jó fej, normális emberrel hozott össze a sors (és itt magyarokról beszélek) Spanyolországban pedig ugyan csak kevés magyart ismertünk meg (mindet imádjuk!) de a szomszédság az első pillanattól kezdve nyitott, befogadó és normális volt. A gyerekeinket se csúfolták, igaz, itt nagyon sok a külföldi az osztályokban, nem számít különlegesnek, ha valaki máshonnan érkezik.
Ilyen ez az egész Costa del Sol, a déli part tele van angolokkal. Egyes felmérések szerint majdnem félmillió angol él errefelé. Brutális nagy tömeg, vannak köztük mindenféle népek, jók és rosszabbak, okosak és kevésbé műveltek. Ehhez hozzájárul, hogy itt sem mindenki szereti a külföldieket, még akkor sem, ha pénzt hoznak. Bizony előfordul, hogy más ára van valaminek, ha spanyolul kérdezik és más, ha angolul. Egy angolnak, aki ilyet még soha nem tapasztalt, ez sokkoló lehet, én mint magyar kevésbé döbbenek meg. A spanyolok mentalitása bizony hasonlít a magyarhoz.
De nem ezért megyünk el. Nem azért, mert rossz lenne itt, és nem azért, mert nem tudnám elképzelni, hogy itt éljek. Valójában egyáltalán nem bánnám, ha maradhatnánk még, mert úgy érzem, hogy nagyon sok felfedeznivalóm maradt itt Spanyolországban. Rengeteg helyen nem jártunk még, számtalan ünnepet és szokást nem fedeztünk még fel, kellene több spanyol barát és persze a nyelvtudását az egész család csiszolhatná még.
Ha megkérdezzük a lányokat, hogy ők mit szeretnének, ők se tudnak egyértelmű választ adni: szívesen maradnának itt, de örülnek annak is, ha visszamegyünk Angliába. Abban mind egyetértenek: a suli ott sokkal élvezetesebb. De nagy előnye Spanyolországnak, a sok napsütés, hogy nincs kemény tél, klassz a lakás, a szomszédság, tetszik nekik, hogy  minden délután kimehetnek görkorizni és sok barátjuk van.
Mi annyiban tudunk segíteni nekik a változásban, hogy egyrészt maradunk a tanév végéig. Másrészt pedig megígérjük, hogy biztosan visszajövünk még. Nyaralni biztosan. De az se elképzelhetetlen, hogy pár év múlva ha elég pénzt gyűjtünk össze, akár megint ideköltözünk. Ki tudja, mit hoz a jövő. Még az is lehet, hogy ha újra felkerekedünk, akkor Franciaországba megyünk, hiszen az is régi nagy vágyunk.
Persze a költözés nem könnyű feladat, akárhányszor is fog bele az ember. Most például a macska és a hal sorsa az, amit el kell rendezni. Az biztos, hogy a hal marad és keresünk neki egy jó gazdát. De - bár nagyon fáj a döntés - valószínű, hogy a macska is jobban érezné magát, ha itt találnánk neki új családot, mintha kiszakítanánk a jó meleg Spanyolországból és magunkkal vinnénk először Magyarországra, aztán Angliába, ahol jóval hidegebb van. Meg aztán, ahogy én tudom, a macskák annyira nem viselik jól a radikális változásokat. Az biztos, hogy csak úgy nem hagyjuk sorsára.
Mindenesetre ha valaki igényt tart egy bájos aranyhalra (akváriumostul) és egy minden oltással rendelkező, nagyon barátságos, soha nem karmoló cicusra, akkor lehet jelentkezni.
Furcsa, hogy az örökös változást is milyen jól meg lehet szokni. Kicsit vicces is, ez már a harmadik olyan tavasz, ami arról szól, ki kell találni, mi legyen velünk, hová menjünk, mit csináljunk. De már nem idegesít. Valahogy megszoktam. Az életünk része lett a változás. Bízom benne, hogy végül minden jó lesz. Hiszen eddig is mindig így volt.

Szilveszter éjszakáját azzal töltöttük, hogy végignéztük az elmúlt év fotóit. Többezer fotót néztem át, töltöttem le a mobilomról, scanneltem be. Nem kis munka - ám összeállt egy közel háromszáz fotót tartalmazó "best of" lista. A blogolvasókat nem fárasztanám vele - de gondoltam azért egy kis összefoglaló érdekes lehet azoknak, akik már régóta követik a kalandjainkat. Az év első fele az angol blogomra került - hiszen ott töltöttük az év nagyobbik részét. Ám itt a folytatás.


SZEPTEMBER



Napfényre és melegre számítottunk, amikor felszálltunk a repülőre - de igazán csúf, esős idő köszöntött minket, amikor megérkeztünk. Pont olyan volt, mint az angol tavasz, amiből nagyon elegünk volt. A különbség, hogy nem volt nálunk se gumicsizma, se vastag ruhák - mindet Magyarországon hagytuk, hiszen mindenki azt mondta, itt aztán nem lesz rá szükség. Azzal is vigasztaltak, hogy csak pár napig tart az eső, de ez se volt igaz. Majdnem másfél hónapig volt igazán pocsék időnk. Néha persze kisütött a nap, de csak azért, hogy annál fájóbb legyen aztán, hogy megint szobafogságban vagyunk. Utólag megtudtam - ez azért tényleg nem jellemző Spanyolországra. Mi felnőttek ettől azért elég rosszkedvűek lettünk - csak az vidított fel, hogy a gyerekek mennyire nagyon örültek a tengernek, a pálmafáknak és annak, hogy itt minden annyira szép, színes és illatos.

Ennyi cuccal indultunk egy Magyarországról. Érdekes lehet összehasonlítani azzal, amit Angliába vittünk. Nem tudom, hogy valóban rutinosabbak lettünk-e a költözésben, abban, hogy valóban mire lesz szükségünk és mire nem. Számomra az a tanulság, hogy még mindig rengeteg holmink van - és mindig több, mint amennyi hely. Ditkééknek hála előreküldhettünk hozzájuk egy nagy csomag PKU-s ételt és pár elengedhetetlenül fontosnak vélt holmit, mint például az ágyneműket. Kicsit féltem attól, milyen lesz őket a blog után élőben is megismerni, és náluk tölteni egy éjszakát, de szerencsére bejött a papírforma: a blog azért tükrözi az ember személyiségét. Aki írásban szimpatikus, élőben is az lesz. Egy darabig kacérkodtunk a gondolattal, hogy csakis miattuk azon a környéken keresünk házat, ahol ők laknak, de aztán győzött a józan ész: arrafelé a gyerekeknek valenciaot is kéne tanulniuk a spanyol mellé. Heti 6-9 órában. Így hát végül dél felé vettük az irányt és ott vetettük meg a lábunkat.

OKTÓBER 



Három hétig laktunk szállodában - és miközben kerestük a lakást és a várost ahol élhetnénk persze turistáskodtunk is. Jártunk állatkertben, delfinshown, ültünk konflison, és megnéztük a malagai királyi palotát, a botanikuskertet - de a legjobb program mindig a tengerpart volt. Messze a legjobban azt élvezte mindegyik gyerek. Számomra nagyon furcsa élmény volt, hogy egészen más a "costa"-élet, mint az a Spanyolország, amire a korábbi utazásimból emlékszem. Az tele volt óvárosokkal, ódon szépséggel, bájjal - ez meg olyan... mű. Turtistás. Aztán persze leesett, hogy a tengerparti Spanyolország egészen más, mint a tengerpart nélküli. Előbbi csinálja a pénzt, fogadja a napozni vágyók tömegét - utóbbi adja a kulturális hátteret. Merthogy nem kicsi ország ez, és bizony izgalmas, gazdag történelme van. Ám a turistahorda nagy része nem ezért jön. Ők napozni akarnak, fürödni és bulizni. És ez nagyon más életforma, mint a miénk.
De ennek ellenére nem tudtunk lemondani a tengerről. Nyilván pár év múlva már nem lesz érdekes, és hozzá fogunk szokni, de most folyamatos örömforrás csak ránézni is, beszívni az illatát, kezembe fogni a selymes homokot, megáztatni benne a lábam. Így végül parthoz közeli lakást vettünk ki, és egyenlőre nem bánjuk. A város csöndes, kicsi, kellemesen otthonos. Bár nincs illúzióm: a szezonban nyilván minden megváltozik majd.

A kultúra azonban hiányzik, így hát időnként felpakoljuk a gyerekeket és útra kelünk. Ám ez nehezebb, mint Angliában. Ránézek a térképre, és azt látom, hogy hát itt van a közelben egy jó kis város, tele izgalmas látnivalókkal. Aztán jön a férjem és elmeséli, hogy ez a "közel" minimum 3-4-5 óra kocsizást jelent. Csalóka a térkép - nagy ez az ország. Azért persze nem adjuk fel. Muszáj volt megnéznünk Sevillát, mert "közel" van és muszáj lesz visszamennünk is, mert egy nap alatt nagyon keveset láttunk belőle. A hangulata azonban teljesen elvarázsolt. A Spanyol tér volt a kedvencünk, ahol csempén kirakva ott volt minden nagyobb tartomány, város címerrel, legfontosabb történeti képpel, térképpel. Ha valaki itt végigsétál, máris otthonosabban mozog a spanyol történelemben.

A másik nagy élményünk Tarifa volt. Nem ide indultunk, de csak eddig jutottunk. Beleuntak a gyerekek a kocsizásba és megálltunk. Találomra. Fújt a szél rettenetesen, de állítólag errefelé ez a normális. Ezért is igazi szörfös-paradicsom ez a hely. Bíbor persze nem hozott pulcsit, hiába kértem, (otthon még sütött a nap) így végül a sálamba burkolózott. De nem bánta. Ha nem fújt a szél, nem is volt hideg. Ha meg fújt... azt élvezte.

NOVEMBER 

NIE szám kipipálva, iskola, kipipálva, ovi, kipipálva. Még a Brownies csapatába is bekerültek a lányok. Lassan elkezdtük intézni a spanyol életünket. A legnagyobb meglepetés, hogy mennyire "angolok" maradtunk közben. Merthogy errefelé mindenki beszél angolul, a boltoskisasszonytól az ügyintézőig a hivatalban. Esténként angol tévét nézünk - furcsa módon könnyebben és tisztábban bejön, mint a spanyol. A környék tele van spanyol éttermekkel, boltokkal - még angol könyvesbolt is van a városban. Spanyol nincs. Nem csoda, hogy hiányzik is nekünk Anglia. Furcsa, nosztalgikus érzés. Fél lábbal mintha még mindig ott lennénk. Csak minden egy kicsit jobb. Merthogy közben itt a tenger és a pálmafák. Kinézek az ablakon, és nem tudom megunni, ahogy a hegyre leszáll a köd, ahogy elúsznak felette a felhők, az aranyszínű felhőkkel és főleg azzal, hogy ha lemegy a nap, akkor sincsen hideg. Még Halloween éjszakáján se kell kardigán.

DECEMBER 

Az egész ország karácsonyi lázban ég itt is. Mögöttünk nem szobrok vannak - élő emberek. Ha ad az ember egy kis pénzt, lehet velük fotózkodni. Ahogy elnézem, ez itt elég megszokott pénzkeresési mód. Amikor egy este végigsétálunk Malaga főutcáján, öt méterenként látunk hasonlókat. Ott volt Jézus, Minnie egér, Hulk, a Láthatatlan ember (újságpapírba csomagolva) torreádor, flamenco táncosnő. És mindegyiket tömeg állta körül, akik élvezték, még azt is, hogy csak néha mozdulnak meg. Úgy tűnt, mintha az egész város az utcán lenne - igaz, itt nincs hideg, ami bekergetné az embereket az otthonaikba.

A meleg legnagyobb előnye, hogy nem csak az utcákon van élet, a szomszédság is kivonul minden délután a szabadba. A gyerekek barátkoznak, szaladgálnak, rollereznek, bicajoznak. Minden mindenkié és mindenki vigyáz a máséra is. Ez egy zárt zsákutca, ahová csak az itt lakók hajthatnak be. Kinn dumálunk, sütizünk, iszogatunk egész délután. Buli van. Minden nap. Ahogy én látom, a helyi társasági élet közepe a mellettünk lévő pasas, akinek egy évvel idősebb fia van, mint Bende. A két kicsi pillanatok alatt nagy cimbi lett, és a gyerekekkel együtt minket is kezd befogadni a közösség. Ilyet se Angliában nem tapasztaltunk, se Magyarországon. Persze egy pesti bérházban ez ritkán történik meg - és Coventryben sem voltak ideálisak a körülmények. Nem csoda, hogy ezt mind élvezzük.

A karácsonyi készülődésben persze gyakran hiányoznak akik otthon vannak. Intenzívebbé és gyakoribbá válnak a Skype beszélgetések, a levelezések. És iszonyat nehéz elhinni, hogy közeleg a karácsony, ha közben tűz a nap. Hiányzik a hó, a hideg, a fenyőfa illata. A karácsonyi CD-ket se találom. Azok is hiányoznak. Vettem hát helyette egy spanyolt és elkezdtük tanulni a "blanca navidad"-ot. Ez is nagyon jó. A mák is megérkezett otthonról és nagyon jó volt minden. Mivel havat nem tudok varázsolni, dupla annyi díszt aggatok fel a lakásban, mint eddig bármikor. És mivel idén mindenki nagyon jó volt, mindenki megkapta, amire a legjobban vágyott. Én egy teleobjektívet. A lányok bicajt és rollert. És ami a legjobb, nem kellett senkinek megvárni a tavaszt, hogy kipróbálhassa. Még aznap este kivonultunk a ház elé és néztük, hogyan repesztenek. Megtehettük. Jó meleg volt. Pulcsi se kell. Király.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár... csokiból

Ennek az utazgató életmódnak nagyon sok előnye van, és sok jó élmény ér bennünket. De az élet, mint tudjuk nem csak a nagy dolgokból áll. Ott vannak mindig azok a banális kis apró bosszúságok, amelyek folyamatosan megakasztják a hétköznapokat - ott, ahol nem is várná az ember.

Első pillantásra például nagyon izgalmas, hogy amikor az ember elmegy bevásárolni, akkor egy csomó új dolog van még a legkisebb élelmiszerbolt polcain is. Nincsenek sehol a megszokott márkák, és még egy vaj, vagy egy tej vásárlása is igazi kihívás, semmiképp nem rutinfeladat, mert lehet, hogy a vajról kiderül, hogy sós, a tejről meg hogy kecskéből készült.
De ha a másik oldalról nézem, akkor nincs ám elbambulás egy pillanatra sem, mert ha az ember nem figyel oda, akkor könnyen mellényúl és olyan vad dolgokat vesz le a polcról, amit nem is akart. Nem mondom persze, én szívesen próbálgatom az új ízeket - de a gyerekek sokkal konzervatívabbak. Ha nem a megszokott sajt van a mirelit pizzán, akkor már le is teszi. Ha kicsit más ízű a tejföl, akkor már nem kéri. Márpedig más - itt minden más. Újra más. És persze máshogyan más, mint Angliában.
Sok dologban hasonlít a magyar fűszerezéshez - például ugyanúgy használnak őrölt pirospaprikát, mint mi, és óriási választékuk van belőle. Nem ismerik viszont a mákot, amit én nagyon szeretek.
Nem mondom, elvagyok nélküle komolyabb elvonási tünetek nélkül, de azért karácsony mégse jöhet mákos bejgli nélkül, így hát a férjemmel elkezdtük felkutatni, hogy talán mégis találunk valahol. Mondjuk a Hipercorban, ami olyan óriási, hogy még végig se tudtam járni az egészet, és ahol olyan elképesztő ínyencségek vannak, mint a macaron vagy az ibolyalekvár.
De mák nincs.
Az eladó, akit megkérdeztünk, nem is értette, hogy mit akarunk. Talán nézzük meg a virágosztályon, bár inkább csak tavasszal szokott lenni... de a magja? A mák maga? Miért kell az nekünk?
Így hát apukámék adtak fel egy kilónyit egy hete (mindenféle más ínyencség mellett) és most drukkolunk, hogy egyrészt idetaláljon a postás, akinek eddig még egyszer sem sikerült, és ez a küldemény most ne forduljon vissza, hogy címzett ismeretlen. És főleg, hogy a vám ne vegye ki a mákot, mint kábítószer származékot, merthogy szegény anyukámékat ezzel riogatták a postán.
Persze itt is van egy csomó speciális karácsonyi étel - de hát az én ínyemnek ez a tradíció nem ismerős, így csak egyszerűen émelyítően édesnek érzem a kandírozott gyümölcsöket, a hatalmas pirosra és zöldre színezett kalácsokat és a darált magokból préselt nedves rudakat.
Persze ez is csak megszokás kérdése - ott van az angol karácsonyi puding, amivel pár éve még ki lehetett volna kergetni a világból, és lám, most már ott lapul a szekrényben egy házi készítésű darab, amit az angol karácsonyi vásáron vettem. És alig várom már, hogy kibonthassam azt a doboz  fenyőillatú, mazsolás "mince pie"-t, amire az Icelandban bukkantam. Merthogy nem messze tőlünk az is van, és amikor beléptem olyan volt, mintha hirtelen Angliába mentem volna vissza, pontosan ugyanaz a választék, angol vásárlók és még a pénztáros is angol volt. És most először, mióta itt vagyok, nyugodtan rakhattam el a pénztárcámat a táskámba, a mögöttem álló udvariasan megvárta, hogy arrébb lépjek és az eladó se kezdte el kiszolgálni addig a mögöttem állót. Na, ez például itt és Magyarországon is nagyon hiányzott.
De van más olyan karácsonyi hagyomány is, amit átmentettünk Angliából. Ilyen a "nagy zoknik" szokása, amiket még ott vettünk és amiket naná, hogy idén is ki fogunk rakni. Ez nekünk ugyanolyan fontos már, mint a magyar szaloncukor, amiből egy zacskó eredeti Szamos marcipános várja, hogy felagassuk a fára.
Merthogy fa az lesz, anélkül nincs igazi karácsony. Persze nem igazi - merthogy errefelé nem nőnk fenyőfák, csak pálma, arra meg baromi nehéz lenne felrakni a csúcsdíszt.
A spanyol karácsonyi hagyományok közül eddig csak a háromkirályokat fogadtuk be, őket is csak csokiból, mert pont úgy néznek ki, mint a csokimukulások és lehetetlen volt otthagyni őket a polcon. De holnap a karácsonyi vásáron megnézzük őket élőben is. Mondjuk nekem most ez is kicsit zavaros, mert eddig úgy tudtam, hogy ők január 6-án fognak jönni, de a helyi karácsonyi vásárra mégis holnap jönnek. Igaz, a vásár utána azonnal bezár, és nem marad meg december 24-ig, mint otthon. 
De nem csak a karácsony okoz kulturális kavarodást az életünkben. Ott van például a párnahuzatok kérdése is. Én eddig nem tudtam, hogy ez minden országban más méretű, de most, hogy beszereztük a harmadik méretű szettet, már kezdek megbékélni ezzel a ténnyel. Van ugyebár a magyar nagypárna, ami tényleg óriási. Legalábbis az angolhoz képest, mert az fele olyan nagy - akik már áttértek az Ikeás méretre, azok tudják miről beszélek. Hát a spanyol még annál is keskenyebb, cserébe viszont jó hosszú. Simán átér a franciaágy egyik végétől a másikig, mint egy nagy hurka és nyilván egészen más huzat kell hozzá. Nekem amúgy tetszik, de a férjem összecsomagolta és elrakta, neki kényelmetlen volt.
Halkan teszem hozzá, a paplanok mérete is eltér egy kicsit - de azon nem idegeskedem, legfeljebb lötyög egy kicsit. Ez is csak engem bosszant, merthogy se az angolok, se a spanyolok nem szokták behúzni a paplant a huzatba, csak aláterítenek egy másik lepedőt, és kicsit ráhajtjuk felül. Persze az első átfordulásnál szétesik az egész, de ez errefelé senkit nem zavar. Hát ezt a szokást mi nem vesszük át, az már biztos, bár az előfordulhat még, hogy nyáron 50 fokban elég lesz a huzat is takaró helyett.
De hasonlóképp bosszantóak tudnak lenni a dugók is. Mármint az elektromos cuccok dugója. Nyilván egy magyar-spanyol költözésnél ez fel sem merül, merthogy a kontinensen mindenütt ugyanaz a szabvány. De nekünk egy csomó holmink van Angliából a hajszárítón át a kávéfőzőig vagy a telefon töltője. És persze van egy csomó átalakítónk, de soha nem elég és mindig másik szobában van rá szükség.
Persze ezek nem valódi bosszúságok - inkább csak rácsodálkozom néha-néha, hogy mennyire más tud lenni az élet egy másik országban. És ez még csak a felszín, amit kapargatok.

Amikor először indul útnak az ember egy kisgyerekkel, döbbenten tapasztalja, hogy a pici csecsemőnek mennyi cucc kell. Sokkal több, mint a szüleinek együtt. Ahogy a gyerek nő, a csomagmennyiség nem lesz kevesebb és minél több gyerek van, a csomagtartó annál jobban megtelik. Három gyerekkel egy sima hétvégi kiránduláshoz is rengeteg mindent kell bepakolni - nem csoda hát, hogy mindenki azt kérdezi, hogyan is lehet lebonyolítani azt, ha az ember másik országba költözik.