#Post Title #Post Title #Post Title

Budapest, Budapest, te csodás...


Rossz kedvűen jöttem Budapestre. Nyűgösen, zaklatottan, félve, aggódva. De muszáj volt, nem lehetett tovább halasztani. Bendének május elején lejár az útlevele. A terv az volt, hogy hármasban apával ideutazunk, aztán ő gyorsan hazarepül, én meg még maradok egy kicsit Bendével kettesben. Csak dumálni, kávézni, bepótolni, ami fél éve nem volt. Először Bende bárányhimlője jött közbe, így egy héttel el kellett halasztani az utazást. Aztán két nappal indulás előtt kaptam egy üzenetet a családtól: anyu kórházba került. Nincs nagy baj, de gyönge, rossz a vérképe, és nem az orvos nem adott neki haladékot. Muszáj volt mennie.

Én meg persze jól kétségbe estem, mert hát a kórház önmagában se jó hír, de bevallom, el se tudtam képzelni, hogy ott fogok lakni anyuéknál egy hétig, és nem lesz itthon. Ő, aki mindig itthon van, és aki évek óta nem jár már el sehová. Akire itt hagyhattam a gyerekeket bármikor, ha el kellett szaladnom és akivel még éjfelekig dumáltunk, ha a gyerekek végre elaludtak. Arról nem is beszélve, hogy fél éve nem látta Bendét, aki nagyon nagyot nőtt és tudom, hogy nagyon szerette volna látni a kis legényt.
Persze nem vagyok egyedül a szülői házban, apu azért itt van, de hát ... ő pasi. Persze vele is szoktam dumálni, hozza a kávét, az ebédet - de aztán ő inkább visszemegy a szobájába tévézni, vagy szalad az intézendő dolgai után és boldogan hagy minket anyuval pletykálkodni. Ebben ő nem partner, sőt rosszul is van tőle, ha belehallgat, ahogy mindent és mindenkit részletesen kibeszélünk ilyenkor.
Persze lehetnék boldog is, hogy pont most jövök haza, amikor kórházban van - csak sajnos Bendével kevés hasznosat tudok csinálni. A kórházba mégse vihetem a hároméves, másra nem nem nagyon tudom hagyni. Minden barátnőm, ismerősöm dolgozik napközben, este meg Bende fáradt, nem marad el mással. Persze megszervezhetem, hogy apuval együtt odamegyünk, aztán ő közeli játszótéren kergeti Bendét, míg én felszaladok anyuhoz, de azért ez se a legjobb megoldás, lévén Bende egy hároméves energiabomba, apám meg már 7o.
Aztán belegondoltam, hogy te jó ég, most akkor a barátnős találkozásoknak is lőttek, mert hát eddig anyu elvigyázott Bendére, míg én kávéztam egyet - de most ez nem megy, itthon nem hagyhatom (apu ebben nem olyan jó, mint anyu) és magammal se vihetem, mert akkor lesz ott minden, de két értelmes szót biztosan nem válthatok senkivel.
Szóval felkészültem rá, hogy vacak hetem lesz. Itthon a négy fal között, esetleg Bendét kergetve a város poros játszóterein meg a kutyaszaros utcákon. De az biztos, hogy le fogja rágni rólam a húst is, míre végre  hazamehetünk. Budapestre se vágytam így. Anyu nélkül. De hát az útlevél miatt muszáj volt. A jegyet meg nem akaruk még egyszer átcserélni, hogy én is hazamehessek apával együtt.
A legutóbbi pár alkalommal, amikor Budapesten jártam, nem bűvölt el a város. Olyan mogorva, piszkos, büdös, kelletlen volt, örültem, amikor itt hagyhattam. Erre készültem most is.
De most minden más volt. Talán a hosszú tél miatt nyíltak ki az emberek, nem tudom, mi az oka, de úgy érzem, hogy nagyon jó ide hazajönni. Jó érzés magyar beszédet hallani az utcán, magyarul rendelni, kellemesen elcsevegni ismeretlenekkel. Furcsa módon azt érzem, hogy mindenki nagyon kedves, pláne mert nem egyedül járkálok, hanem Bendével, akit mintha mindenki imádna. Mindenkinek van rá egy mosolya, kedves szava, átadják az emberek a helyük a villamoson, kártya nélkül is kaptunk kedvezményt az Alexandrában (csak mert olyan édes ez a kisfiú, mondták, amikor vitte oda a vonatos könyvet, amit választott) ajándék sütit nyomtak a kezébe a kifőzdében, matricát a papírboltban. És nem csak én érzem ezt a nagy-nagy szeretetet, de mások is, akik Bendéznek egy kicsit.
Egy este a hugommal hármasban indultunk el sétálni, ő fogta Bende kezét, és pár perc után odasúgta nekem, hogy nagyon furcsa érzése van, mert mindenki mosolyog rá, aki szembejön. Ilyet ő még nem tapasztalt.
Persze amikor ilyen jó valahol, akkor az ember eljátszik a gondolattal, mi lenne ha... mi lenne, ha hazaköltöznénk, milyen lenne az életünk...
Milyen lenne rendes magyar oviba vinni Bendét, Kolompos koncertre járni, libegőzni, állatkertezni, és élni az "Anna-Peti-Gergő" idillt. Lányoknak magyar suli, hétvégén leruccannánk a Balatonra, Bíbor újra járhatna zongorázni, Borsi az artistaképzőbe. Te jó ég, mennyire szerették! Anyut minden héten láthatnánk. Vagy többször is. Az unokatesókat, rokonokat, barátokat is.
Persze munka... na igen. Sok szempontból bonyolult lenne, különösen, hogy én most írtam alá a felmondásom a régi cégemnél. Nem azért, mert külföldön élek, azért, mert nincs olyan státusz, ahová visszavehetnének. Persze azért még írhatok. Nem kellene azon tűnődnöm, hogy mi legyen belőlem, mihez kezdjek, itthon gond nélkül tudok írni. A férj? Hát persze ő is dolgozhatna itthon. Mondjuk nagy karrier őt se várja. Az egyetemen se tanít már, mondták, hogy nincs rá pénz. Esetleg ingyen ha tartana pár órát, akkor örülnének neki... Az életünk persze olcsóbb lenne, mehetnénk vissza a régi lakásba, a sajátba. Az is jó lenne. Végre nem egy béreltben laknánk. Hanem otthon.
Furcsa módon nem csak nekem tetszett meg az ötlet, a férj is pontosan ugyanígy érzett. Hogy nagyon jó most valamiért itthon lenni. Kellemes, otthonos. Az antikváriumok poros illata, a kapualjak hűvös dohszaga, a bioboltok fűszeres aromája. Nem is tudtam, hogy ezek ennyire tudnak hiányozni.
Persze az utcák büdösek maradtak. Szinte fuldoklom a cigifüsttől, ami mindent beborít. Kutyaszar is van mindenhol. Az önkormányzatban pedig sikerült egy kifejezetten kelletlen és kellemetlen ügyintézőt kifogni, mikor a személyit is elintéztük Kisbendének.
De valahogy mégis... jó lenne itt élni. Újra. Az ovissal.
És akkor rájöttem, hogy igazából én nagyon boldog voltam, amikor a lányaim ovisok voltak. Nyugodt, kellemesen csorgó idők voltak azok. Békés, nosztalgikus érzéseim vannak, ha arra az időszakra gondolok. Persze nyilván az már soha nem tér vissza. Mert a lányok nagyok és hiába ott a kicsi ovis, azért nekünk a nagyok igényeihez is alkalmazkodni kell, akik már nem bábszínházba akarnak menni, meg cirkuszba és kakaó koncertre. És az egyáltalán nem biztos, hogy nekik jó lenne, ha most a magyar iskolához kellene alkalmazkodniuk. Borsinak pláne, aki még soha nem is próbálta.
A lakásunk amúgy meg már kicsi is lenne öt embernek. Szóval semmi nem olyan már, mint volt.
Csak a város.
De persze az sem, mert az is változott, de éppen csak annyira, hogy újra izgalmas legyen.
Mindenesetre most jó érzés itthon lenni. Különösen, hogy egy ötezres hatására az orvos beleegyezett, hogy hétvégére hazahozzuk anyut. Tehát mi tudunk majd dumálni, ő meg tud egy kicsit unokázni. (Ó, igen, ez is olyan nagyon magyar, nem? Hogy itt így működnek a dolgok. De ismerős legalább.)
Kiderült az is, hogy a Mammutban pedig olyan játszóház van, ahol ott lehet hagyni a gyereket 1-2 órára, míg anya kávézik egyet. (Mondjuk aranyárban van, de Bende ma kipróbálta. Először kicsit megszeppent, de aztán mikor meglátta, hogy mekkora csúszda van benn már a nyomát se láttam. Mikor másfél óra múlva értementem, alig akart kijönni és közölte, hogy szuper volt.)
Nincs tanulság. Szeretem Magyarországot és jó hazajönni. Itthon vagyok. Itt vagyok itthon. Azt hiszem ezen semmi nem fog már változtatni, akárhová költözünk is a világban. De ez nem rossz érzés. Nagyon is megnyugtató.

4 Responses so far.

  1. Kriszti says:

    :-) Igen, jó otthon!
    Sok erőt és egészséget Nektek! Anyukádnak főleg!

  2. Enikő says:

    Én is élveztem a három hónapot otthon, meg tudom érteni, pedig tél volt. :-)

  3. hkatinka says:

    Marcsi, szívemből beszéltél. Ugyanezt éreztem most tavasszal otthon és még soha ilyen erősen a 8 év alatt.Valami lehet a levegőben....

  4. Kriszta says:

    Mi, akik itt élünk hajlamosak vagyunk a város negatív oldalait látni. Pedig ha megállunk néhány percre, van benne élet, szépség bőven.
    Örülök, hogy jó érzésekkel töltött el az itthon töltött idő. Azóta olvaslak, mióta Spanyolországban vagytok. :)

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...