#Post Title #Post Title #Post Title

Bárányhimlő napló


Van abban valami törvényszerű, hogy ha egyedül maradok a gyerekekkel, akkor valaki automatikusan beteg lesz. Vagy ők vagy én. Igazából egyik forgatókönyv se jó. Ám ha ez elég gyakran megesik, akkor már meg se lepődik az ember, amikor beüt a krach és borul minden jól felépített terv.

Igazából három gyerekkel egyedül maradni nem megoldhatatlan feladat. Bár nem szeretem különösképpen, ha nincs velem a férjem, akivel megosztjuk a munkát és a felelősséget, de ha muszáj, akkor megcsinálom. Nem mintha lenne más választásom.
Mivel több országban is vannak intézendő dolgaink, a férjem meglehetős gyakran utazgat hol ide, hol oda. Néha visz magával egy-két gyereket, néha nem. Attól függ, hová megy és milyen programjaink vannak éppen itt.
Most, hogy suli van és neki munkaügyben kellett Angliába repülnie, nyilvánvaló volt: itt marad mind velem. Nem aggódtam, hiszen az idő szép, mindenki egészséges és megvan a napi rutin is. Délelőtt minden gyerek suliban-oviban és délután már egyedül is megy a tanulás. Az én feladatom csak annyi, hogy kísérjek, etessek, ruházzak minden gyereket, ami nem megoldhatatlan feladat. Még beterveztem egy kis futást és munkát is.
Persze már az első nap borult minden. Naná.
Esett. Én pedig nem vezetek autót. Tehát gyalog megyünk. A suli csak tíz perc séta, nem a világ vége. Csak hát ez a tíz perc a dombon át csakis száraz időben járható és már ott is egyre nehezebben. Októberben, mikor ideköltöztünk a virágos domboldalon könnyen lehetett járni. Most a sok eső miatt már embermagas a gaz, az út pedig saras. Esős időben nem csak a cipőnk lesz vizes, de még a fejünk búbja is, amikor átpréseljük magunkat a szűk kis úton a magasra nőtt virágok között.
Hazafelé ez nem katasztrófa - majd átöltözünk. De a suliba nem lehet vizesen menni, tehát marad a hivatalos út. 20 perc. Mondjuk ez se olyan rémes. Kicsit korábban kelünk. Az eső nem zuhog, csak csöpög. Kibírható. Persze a szomszéd rögtön megkérdezi, nincs-e szükségünk segítségre, ő szívesen elvisz minket. Kis számolás után azonban mindketten belátjuk. Neki két gyereke van, nekem három. Ahhoz, hogy mind beférjünk már egy hét személyes kocsi kellene. Akkora nincs neki. Így megyünk tovább.
Persze így is szerencsénk van. A barátnőm elénk jön. Ő már kirakta a gyerekeit a sulinál, gondolta fordul egyet, az üres kocsiba kényelmesen beférünk, pár perc alatt ott is vagyunk. Szárazon. Még arra is jut idő, hogy kávézzunk és dumáljunk egy kicsit. Rövid egyeztetés után elintézzük a nagybevásárlást is mindketten. Kocsival hazahoz. Száraz maradok. Minden olajozottan zajlik, ahogyan azt megterveztem.
Ám aznap délután újabb idegesség kezdődik. Egy furcsa pötty van Bende hátán. Mint egy kicsi pattanás. De nem lázas, nem rosszkedvű. Igaz, az oviban két hete bárányhimlő járvány volt. Áááá, ez biztos nem az, mondogatom magamnak. Nem lehet ilyen pechem.
Másnap reggelre ez a pötty is halványabbnak tűnik. És nincs több. Eszembe jut mit mondott a régi gyerekorvosunk, amikor kétségbe este mutattam a nagylányomon egy apró piros foltot és kérdeztem, vajon mi lehet ez. "Nem kell nagyítóval nézni a gyerek bőrét.2 - legyint.- "Ha a gyerek jól van, nincs miért idegeskedni." Bende pedig jól van, így úgy döntök, semmi ez. Elviszem oviba. Ám amikor érte megyek egy újabb pötty van a nyakán.
Hm, hm. Ez nem jó jel. De Bende vidám, jókedvű, láztalan. Egyáltalán nem tűnik betegnek.
Azt viszont nagyon utálja, hogy folyamatosan vetkőztetem és nézegetem, szaporodnak-e a pöttyök.
Nyugtalanul alszom.
Persze ez nem új.
Amikor egyedül vagyok a gyerekekkel, képtelen vagyok kipihenni magam. Nem szeretek egyedül aludni, minden zajtól megijedek, a fejemben lepörög az összes eddig látott Gyilkos elmék, Sikoly sorozat, krimik és horrorok kísértenek a fejemben. A telefon a párnám mellett és égve hagyom a fürdőszobában a villanyt. Ez általában segít.
De most nem.
Óránként ébredek és csekkolom Bende fejét. Nem lázas, az jó jel. De azért minden nyögésre kiugrom az ágyból. Bár szerintem a felét csak álmodom, mert mikor belépek az gyerekszobába, ott mindenki békésen hortyog.
Ám a reggeli öltöztetésnél egyértelművé válik a helyzet. Ez bizony bárányhimlő.Legalább tíz pötty került éjszaka a fiam bőrére. Gyors telefon az oviba, elmondom mi a helyzet. Akkor majd a jövő héten, búcsúzik el a vezető. Micsoda? Legalább két hét nem? Ugyan már, legyint, szerinte 4-5 nap alatt lezajlik a betegség. Vajon ez a spanyol lazaság vagy én veszem túl komolyan a helyzetet?
Telefonálok anyunak is. Nem megyünk most haza. Két nap múlva indultunk volna Magyarországra. Fél éve nem láttam. De hát bárányhimlős gyerekkel nem lehet útnak indulni. Majd átrakjuk a jegyet, és hamarosan tényleg megyünk, vigasztalom. De nem könnyű. Nincs jól, beteg, hiányzunk neki. Én is úgy beleéltem magam abba, hogy újra látom.
Közben el is bizonytalanodom. Vajon nem túl korán mondtam le az utat? Bende ugyanis a jókedvű, láztalan és úgy tűnik, egyáltalán nem zavarják a kiütések. Örül, hogy itthon maradhatott. Nála jobban csak a lányok boldogabbak, akiket nem vittem iskolába. Esik, nagyon erősen esik. Én pedig félek, mi lesz, ha Bende hirtelen belázasodik, és nem tudok elmenni a lányokért. A szomszédot sehol nem látom, a barátnőm egész nap a városon kívül lesz. Jobb, ha itthon maradunk. Biztonságosabb.
Bende délutánra azért már szenved. Na, nem a bárányhimlő zavarja, hanem a szobafogság. Esik, és nem tudunk kimenni játszani, szaladgálni. Ezt pedig nehéz elviselni egy olyan gyereknek, akinek ébredés után az első szava az, hogy "menjünk, menjünk" De most nem lehet menni.
Ráadásul a net szerint a bárányhimlős gyereknek az első pár napban ágynyugalom kellene.
Hehe.
Az én fiamnak esze ágában sincs feküdni. Szaladgál a lakában, épít, autózik, meg nem áll. Még délben is alig bírom lerakni aludni.Pedig muszáj fiam, magyarázom neki. Ez a kis pihenő nagyon kell ... khm... legalább anyának.
Amikor délután megérkezik a férjem, szó szerint kisüt a nap. Hirtelen felszárad a három napja vizes beton, meleg lesz és kitehetem a három napja a lakásban aszalt ruhát száradni. Megkönnyebbülök én is. Bármi is lesz ezután, megoldjuk. Ketten megoldjuk.
Persze nagy baj nincs, magyarázom neki. Alig pár pötty. De mire végigmondom a mondatot, már látom, legalább kétszer annyi van ott, mint mikor legutóbb számoltam. Hoppá.
Legalább nem viszket, mantrázom és reménykedem benne, hogy ez így is marad. Hiszen jól emlékszem, annak idején a nagylányom pont ennyi idős volt, mikor elkapta. Alig volt 4-5 pöttye és kicsit se szenvedett miattuk. A kisebbik két héttel később lett beteg, naná, hogy nem egyszerre. Neki már legalább 40 pöttye volt, és egy napig még lázas is volt. De magán a betegségen mindkettő olyan hamar túlesett.
Az igazi szenvedés nekem maradt. December volt, szigorú szobafogság és mivel persze egymás után lettek betegek, kétszer két hétig, azaz egy teljes hónapig nem mozdultunk ki a lakásból. Életem leghosszabb és legrémesebb hónapja volt, a végére már úgy vágytam a szabad levegő és egy gyerekmentes óra után, mint egy friss korty vízért.
Ahhoz képest most mennyivel jobb a helyzet, nem? Nyugtattuk egymást. Eleve csak egy gyerekről van szó és van terasz és kiskert is. Nem kell a lakásban szórakoztatni az önmagát egészségesnek érző, szaladgálni vágyó apróságot.
De persze minden gyerek más. És minden betegség is. Másnapra olyan sok pöttye lett Bendének, hogy megszámolni se tudtuk és a viszketés is beindult. Hiába vágom rövidre a körmeit, hiába szólok rá, hogy ne tegye, hiába magyarázom. Csak az segít, ha az ölembe veszem és szórakoztatom. Ha unatkozik, rögtön vakargatni kezdi magát.
Persze egyre több az érzékeny területre nőtt kiütés is. A szeme sarka, a füle belseje, a nyelve, az ínye... az intimebb részekről nem is beszélve. Mintha óráról órára egyre több kiütés lenne rajta. Már az egész arca tele piros foltokkal. A hátán pedig az a bizonyos első kiütés ijesztően hatalmasra nőtt, mély, és még nézni is fájdalmas.
Estére megjött a hőemelkedés és aztán a láz is. A viszketés pedig nem hagyja aludni.
Éjfél körül tudjuk ágyba tenni, de egy óra múlva zokogva ébred. Nagyon fáj, sírja, és bekenem Fenistil géllel pár helyen. Most jobb, suttogja és beleolvad a karjaimba, de aludni nem tud. Menjünk, menjünk, sírja. Hát hová menjünk ilyenkor, kisfiam? Hálóingben, pizsamában vagyunk...Magamhoz ölelem az ágyban, próbálom csitítani, de nem sikerül. Menjünk, menjünk... követeli.
A férjem persze megoldja a helyzetet. Pokrócba csavarja és kimennek kicsit a kiskertbe. Sétálnak és csillagokat néznek. Ettől megnyugszik. Már nem is viszket neki. De letenni nem lehet. Akkor újra fájni kezd. Hát sétál vele. Egy óra múlva elalszik, karban. Akkor végre le lehet tenni.
Persze nem sokáig tart az így kicsikart álom. Újabb óra alvás után újabb óra kínlódás, sírás, fájdalom és séta.
Nem tudom miért van ez, de éjjel minden gyerekbetegség sokkal riasztóbb. Eszembe jutnak azok a képek, amiket még a László kórházban mutatott egy orvos, amikor az oltásokról készítettem interjút és arról faggattam, mi értelme van bárányhimlő ellen oltani. Miért van az, hogy ami régen banális gyerekbetegségként szerepelt az orvosi tankönyvekben, az az oltás felfedezése óta komoly, szövődményekkel teli veszélyes kór lett. Mi ez, ha nem üzleti érdek? - kérdeztem provokatívan. Mire ő bekapcsolta a számítógépét és mutatott néhány fotót olyan gyerekekről, akiket az elmúlt években bárányhimlő szövődményeivel kezeltek. Annyi kiütés volt rajtuk, hogy nem látszott a bőrszínük. Csupa vörös, vízzel teli fájdalmas hólyag. És nem mindegyiket sikerült megmenteni. Tette hozzá.
Azon tűnődtem, mikor kell orvoshoz menni a bárányhimlővel? Amikor a gyereknek nagyon fáj? Vagy ha már a bőre se látszik? Vagy azonnal, amikor megjelennek az első hólyagok? Talán most azonnal rohanni kéne az ügyeletre? Így jön el a reggel. Mind fáradtak vagyunk, de az élet nem áll meg.Telefon ébreszt. A barátnőm hív, mit visz Borsi ajándékba? Hirtelen azt se tudom, miről beszél, pedig nagy esemény, Borsit meghívta egy osztálytársa szülinapi partira. Az első igazi spanyol fiestája. De még nem vettünk semmit. El is felejtettem az egészet. Nem baj, mondja, ő megveszi helyettünk is, sőt Borsit is elviszi. Fél ötkor itt van, jó lesz? Persze, persze.
Aztán jön egy üzenet is. Boldog névnapot Bíbornak. Ó, az ma van. Na, ez is kiment a fejemből. Persze nem teljesen, az ajándék már egy hónapja a szekrény tetején alszik. Egy szép, spanyol ruhás Barbie baba. Hiába 11 éves, még kislány és babázik. Egész nap a kezében a baba, viszi mindenhová. És hogy teljes legyen az öröme, végre kipakoljuk a harmadik szobát és beköltözhet. Immáron saját szobája van és ígéretet kap,  kicsit tovább fennmaradhat, mint a "kicsik."
Reggel már Bende se nyűglődik. A sok munka, pakolás, teendő eltereli a figyelmét. Jókedvűen és nyugodtan játszik. Kicsit talán túl nyugodtan is. Lázmérés.
Naná, hogy van. 38.9.
Gyógyszer, sok-sok ölben töltött idő, összebújás. Persze menne, menne most is. A férjem elindul vele, de nincs ereje a sétához. Két lépés után ölbe kéreszkedik. Fáradt. Szeretne menni, de nem akar gyalogolni.
A szívem szakad érte.
Nézem a kis arcát a kiütések alatt. Azt a gyönyörűt, amit mostanra teljesen beleptek a kiütések. Rettegek, hogy sebhelyes lesz, hogy így marad, hogy elcsúful és persze közben szégyenlem is magam, amiért ez fontos nekem. Hiszen csak az számít, hogy meggyógyuljon, nem?
Lefotózom, hogy megmaradjon emlékül, milyen is volt - de nem visz rá a lélek, hogy nyilvánossá tegyem ezt a fotót. Ő nem ilyen és nem akarom, hogy ilyennek lássák mások. Én se akarom ilyennek látni. 
Ölembe veszem és leülünk a tükör elé.  Keserűen mosolygok. Én se nézek ki jobban. Nem is negyven, inkább ötven évesnek látom magam. Fáradt a szemem, ráncos, törődött, nyúzott. Persze, nem aludtam. Futni se voltam, már mióta és délben nem kellett volna bevágni egy egész tábla mogyorós csokit, a hirtelen támadt energiahiányra hivatkozva.
De egye meg a fene. Mert energia tényleg kellett ma, nem is kevés. Írtunk leckét, sütöttem kenyeret Borsinak, pizzát a családnak, volt takarítás, akvárium pucolás, mosás, mosogatás, teregetés, vasalás, és közben folyamatos Bendézés, aki egy pillanatra nem akart egyedül lenni. Még aludni is csak az ölemben tudott.
Ezt a blogbejegyzést is jó három órája írom, mert mindig történik közben valami. Éjfél lesz három perc múlva. Most csend van, talán elaludt végre. De öt perce még az ölemben ült és zokogott. Hogy fáj. Hogy menjünk. Hogy nem akar az ágyába menni. Kétségbeesetten. Pedig azt hittem, hogy már jobb lesz ma este. De most félek az éjszakától, mert nagyon fáj nekem is, amikor neki, és rémes, amikor nem tudok segíteni.

7 Responses so far.

  1. Ne haragudj, de nem lájkoltam a fb-on. :(
    Jobbulást, kitartást. Tudom, milyen...nekem a négy nagy egyszerre kapta el,aztán a két kicsi is.
    És horrort nem akarok írni, de nagyon vigyázz utána Bendére. A poklok poklát jártuk meg a két kicsivel bárányhimlő után. Állítólag nagyon legyengül az immunrendszerük. Az enyémek elkaptak utána egy vírusfertőzést. Az ügyeleten azt mondták, azonnal kórház, mert közel vannak a kiszáradáshoz...egyik helyen a bárányhimlő miatt nem foglalkoztak velünk, másik helyen a fosás-hasmenés kombinációra hivatkoztak.
    Mi meg ültünk a kocsiban a két ájulásközeli állapotban lévő gyerekkel.
    Életemben először protekcióhoz folyamodtam. Megkértem apukámat, hívja fel a kórházat, és mesélje el, ki ő. Annyi elég volt, hogy bemutatkozott....
    Érdekes módon rögtön fel tudták venni a gyerekeket, mire beértünk, már elő volt készítve az infúzió is.
    2 hetet töltöttünk kórházban...
    Bocsi, nem akartalak megijeszteni, de én sem tudtam, hogy nem maga a bárányhimlő a veszélyes, hanem az utána következő felépülés alatt kell nagyon vigyázni. Ezért írtam csak le. Életem legborzasztóbb emléke egyébként....
    Vigyázz kisBendére!

  2. Gabi says:

    Jobbulást nektek.Gyorsan. Nálunk egy hét eltolódással estek át a lányok rajta nem volt semmi szövődmény..kitartás, hamarosan túl lesztek rajta.

  3. sarolka says:

    Jaj, sok puszi neki, neked meg egy nagy oleles, hamar tul lesztek rajta hidd el es nem lesz semmi gond. En oltattam Szonjat, Majat mar nem volt lehetosegem mert Szonja hazahozta az ovibol. Hidd el ugyanolyan gyonyoru pofija lesz ha elmulnak a pottyok, mint elotte, ne parazz noci. :-) Pussz

  4. Christine says:

    Jobbulást nektek és kitartás!!! Fiamnak mikor volt a kanadai suliban közölték ha nincs láza mehet nyugodtan. Legalább elkapja a többi is. Az orvosnál meg néztek rám hülyén hogy ezzel minek vittem oda a gyereket. Vegyem meg a patikában ami kell, ők ehez nem kellenek. Szerencsére gond nélkül megúsztuk, egy hét után suliba is engedtem, mert neki is örökké mehetnékje volt.

  5. Molly says:

    szegény ti:( rémülten megnéztem az oltási könyvüket és lám, lám, nem csalódtam az amerikaiakban: egy évesen automatikusan adják a bárányhimlő elleni oltást. remélem hamar jobban lesz a szép fiú és te is tudsz azért kicsit aludni (tudom, rémes, mikor betegek és nem tudunk segíteni)

  6. gyöngyi says:

    Lehet én már 15 éve kerültem utoljára kapcsolatba bárány himlővel. de akkor volt egy fehér rázókeverék illetve egy hintőpor amivel kezeltem a hólyagokat. Így nem szenvedett és nem viszketett a bőre. Talán lehet kapni az ottani patikákban is valamit.

  7. "Éjfél körül tudjuk ágyba tenni, de egy óra múlva zokogva ébred. Nagyon fáj, sírja, és bekenem Fenistil géllel pár helyen. Most jobb, suttogja és beleolvad a karjaimba, de aludni nem tud. Menjünk, menjünk, sírja. Hát hová menjünk ilyenkor, kisfiam? Hálóingben, pizsamában vagyunk...Magamhoz ölelem az ágyban, próbálom csitítani, de nem sikerül. Menjünk, menjünk... követeli.
    A férjem persze megoldja a helyzetet. Pokrócba csavarja és kimennek kicsit a kiskertbe. Sétálnak és csillagokat néznek. Ettől megnyugszik. Már nem is viszket neki. De letenni nem lehet. Akkor újra fájni kezd. Hát sétál vele. Egy óra múlva elalszik, karban. Akkor végre le lehet tenni.
    Persze nem sokáig tart az így kicsikart álom. Újabb óra alvás után újabb óra kínlódás, sírás, fájdalom és séta."

    csak még azt akartam mondani, hogy ezen nagyon meghatódtam.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...