#Post Title #Post Title #Post Title

Merre jár a lelkem?




Nem sok kedvem van blogot írni, mert nem vagyok valami jól. Mióta beköltöztünk az új lakásba, gyakorlatilag folyamatosan beteg vagyok és ez rányomja a bélyegét a napjaimra.

Először a macskát hibáztattam, mert amikor a közelembe került azonnal tüsszögőrohamot kaptam, folyt az orrom, viszketett a szemem. Miután alaposan szőrtelenítettük a lakást, kicsit jobb lett a helyzet, de azért nem mondanám, hogy minden tünetem elmúlt. Hol folyt az orrom, hol teljesen bedugult, néha olyan fuldoklásos köhögőrohamok törtek rám, hogy aludni sem tudtam. Ráadásul a tüneteknek rejtélyes módon nem volt mindig kapcsolatuk a macskával. Gyakran pont a hálóban volt a legerősebb, ami totál macskamentes terület, máskor meg a macska közelében se jött ki. Vettem allergia ellenes gyógyszer, de nem éreztem, hogy ha szedném jobb lenne, vagy hogy amikor nem szedem rosszabb. 
A mélypont ezen a héten volt, amikor a spanyol tanfolyamon egyszer csak egy ideg becsípődött az orromban (nem tudok rá jobb szót) és folyamatosan csavarta. Majd megőrültem, és elhasználtam vagy három csomag zsebkendőt, és vagy hangosan trombitáltam, vagy egyszerűen csak dőlt a könnyem a fájdalomtól. Furcsa módon hazaérve az ágyba fekve csökkentek a tünetek, de csak akkor, ha mozdulatlan maradtam.
Nem, orvoshoz nem mentem. Főleg mert ezek olyan vándortünetnek bizonyultak – jöttek, mentek, kényük, kedvük szerint. A pénteki nagy roham másnapján például tökéletesen jól voltam. Meg aztán mit érek vele, ha kiderül, hogy allergiás vagyok mondjuk a macskaszőrre. Elkerülni úgysem tudom, errefelé sok a macska. Nyilván nem engedem be a lakásba, de azt nem akarom megtiltani a gyerekeknek, hogy megetessék, vagy megszeretgessék, mert nekik ez jó. Persze mondták, hogy ha nekem annyira rossz, akkor inkább nem játszanak vele – de egyenlőre szerintem teljesen elég, ha betartják az alapszabályokat: macskázás után kezet mosnak és ragacsos körkefével leszedik magukról a szőrt, mielőtt bejönnek.
Meg aztán, valljuk be, én is megkedveltem azt a macskát, amit a házhoz kaptunk bónuszként, különösen mert nagyon magányos. A gazdái napokra elutaznak, ilyenkor itt marad minden kaja és társaság nélkül, amint nyitjuk az erkélyajtót, azonnal jön és bújik mindenkihez. És éhes, mindig éhes. Ami a legrosszabb, nincs hol aludnia, még esőben sem. Pedig mostanság sokat esik, nekem meg a szívem szakad, amikor néz be vágyakozva a száraz lakásba, és isten bizony, ha nem tüsszögnék tőle, már rég itt lenne nálunk saját kosara. A férjem szerint persze nem kéne ezt annyira a szívemre vennem, az összes erdei vadállat ázik ilyenkor és mégiscsak 18 fok van, nem mínuszok, de azért egészen más ezt tudni elvben, mint látni, hogy valaki az orrát az üvegajtóhoz nyomva jönne be.
Visszaérve a lényeghez: lassan egy hónapja folyamatosan beteg vagyok, ami azért visel meg különösen, mert hiszek benne, hogy a test a lélek tükre. És nem lehet véletlen, hogy Angliában két év alatt kétszer se voltam beteg, itt meg szenvedek az allergiától, amitől amúgy már vagy húsz éve nem okozott tüneteket.
Nyilván új hely, új vírusok, új bacilusok, más a víz, más a kaja, más minden – meg tudom logikával magyarázni. De ha a szívembe nézek, akkor a fő kérdés, hogy jó-e itt nekem, vagy sem.
A válasz pedig nem olyan egyszerű.
Egyfelől hihetetlenül hiányzik Anglia. Nem kézzelfogható dolgok, inkább a mentalitás, a kastélyok, az ottani jó kis kényelmes életünk, a könyvesboltok, a reggeli Daily Mail, még a vacak Victoria Sponge is. Örömmel költöznék vissza akár már holnap.
Másfelől viszont ez a lakás gyönyörű, sokkal nagyobb, szebb és világosabb, mint bármilyen hely, ahol eddig laktunk. A teraszról a hegyekre látok és a tengerre. Nem győzök betelni ennek a szépségével. Elképesztő formájúak a felhők, a fények, a naplemente. De a tengerparti sétálás is megunhatatlan program, az illata, a morajlása, a homok a lábam alatt - ráadásul napközben 18-20 fok van, ami éppen tökéletes. Egy könnyű pulcsi is elég, de ha süt a nap, még ez is sok. Az eső az mondjuk vacak, de amikor nem zuhog, akkor elképesztően megnyugtató itt sétálgatni.
A spanyolokat is egyre kedvesebbnek látom – nyilván sok pici jó, kellemes találkozás, beszélgetés, mosolygás építi fel bennem a jó érzést irántuk. Ráadásul az életünk itt is kezd lassan kialakulni: a gyerekek kedvelik a sulit, Bende imád oviba járni és kezdik mondogatni az első spanyol szavaikat, összerakni az első mondataikat, amit nagyon izgalmas figyelni.
A szomszédaink bónuszként igazi tündérek, és szinte mindnek van hasonló korú gyereke. Délutánonként minden gyerek kinn bicajozik, labdázik az utcán, ami zsákutca, zárt és csak az itt lakók használják, így hát nyugodtan ki lehet őket engedni, együtt bandáznak, és az enyémek is lassan épülnek be a brancsba. Ez nagyon jó. Ilyenkor a szülők is ott vannak azért, rájuk néznek, közben dumálnak – és hiába van olyan szomszédom, aki csak spanyolul beszél, azért vele is tudok dumálni. Akarat kérdése.
Igen, a spanyol nyelvtudás hiánya az zavar. Rettenetesen. Az angollal persze sok akadályt meg lehet ugrani, de amikor a spanyol pincér magyarázza, hogy a croissan elfogyott, és 2-3 dolgot is ajánl helyette, amiről fogalmam sincsen, és nem tudom elmondani, hogy olyan helyes kis húsos bucit kérnék, mint a szomszéd, így eszem a lekváros pirítóst, amit hoz, na az vacak érzés. De nem hiszem, hogy ettől lenne beteg a lelkem.
Azt hiszem az csak a baj, amit Bíborka lányom is mondott: hogy még nem érzi, hogy itt lakunk. Hiába a suli, meg hogy ide járunk haza aludni, meg hogy itt vannak a cuccaink. Ez még nem az otthonunk. Kiszámoltam, hogy szeptember óta ez a hetedik ágy, amiben alszunk. Legalább. Szóval a testünk már itt van, de a lelkünk még nem érkezett meg. És egy új országban igenis nehéz új életet kezdeni, még akkor is, ha minden nagyon szép és jó. Ráadásul mi két éve egyszer ezt már átéltük és ez az átköltözés talán mégis nagyobb falat, mint gondoltam, és nem lehet olyan könnyedén venni, mint jó lenne. 
Szóval nem kell aggódni értem, mert nem rossz nekem itt. Nem sírom magam esténként álomba és időnként eszméletlen endorfinhullám önti el a testem, amikor mondjuk a pálmafákat nézem vagy a repkedő papagájokat. De azért még sok dolog idegen és még én is idegen vagyok itt. Ezen csak az idő segít. Szerintem.

5 Responses so far.

  1. Christine says:

    Jobbulást neked! Én is csak azt tudom mondani hogy adj időt magadnak. Ha még 5-6 hónap múlva is ugyanez lesz a helyzet mint most, na akkor lesz érdemes elgondolkodni a hogyan továbbon. De szerintem jól csinálod, mert meglátod szépséget, az apró örömeket. Idővel talán az otthon vagyok érzés is megtalál.

  2. Gabi says:

    Nehez a kezdes, majd jobb lesz mindig egy kicsivel es megszokod, otthonosabba valik minden nappal...es itt Angliaban is esik, csak meg hideg is van, se palmafa se papagaj, legfejjebb ha a gyerekek rajzolnak!

  3. Molly says:

    hát, szerintem muszáj a nyelvet megtanulni kicsit, anélkül mindig minden nagyon idegen lesz. nekem ez az olasz tapasztalatom. amióta már értem, hogy mit beszélnek az utcán, azóta sokkal jobban érzem magam, esküszöm. pedig még mindig nem tudok jól olaszul.

  4. Enikő says:

    Jobbulást Marcsi! :-)Mondjuk eléggé macskaallergiának tűnik, de állítólag hozzászokik az ember, Linda is az. Elég volt, hogy a ruhájához hozzáért a macska, másnap nem tudta kinyitni a szemét.
    Remélhetőleg hamarosan megérkeztek teljes egészében :-)

  5. sarolka says:

    Jaj kedves barátném, jobbulást, kb. én is hasonló cipőben járok, három adag antibiotikumon túl, mindig előjön valami nyavajám, de ez kb. a szülés óta van. :-) Szóval én arra fogom, kifin..tt a szervezetem na. :-) De ha lesz internet akkor egy dumcsit összehozhatnánk már. Pussz

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...