Három gyerekkel irány Spanyolország!

"Mindent tudok olvasom a blogod!" Minden blogger megkapta már ezt a mondatot. Pedig mekkora tévedés azt gondolni, hogy egy ember élete nyitott könyv. Titkok még akkor is maradnak, ha valaki naponta írja szorgosan a feljegyzéseket.

Meg aztán van olyan is, amit az ember direkt nem mesél el. Én például nem szoktam olyan dolgokról írni, amelyek másokat érintenek, nem csak az én családomat. Mert nem lenne etikus. Ki tudja, hogy az a másvalaki akarja-e ország-világ tudomására hozni, hogy hol él, mit csinál, hogyan szórakozik.
Így hát amikor nyáron arról kezdtem el írni, hogy de jó lenne Spanyolországba költözni, kihagytam egy nagyon fontos momentumot, ami amúgy engem nagy megnyugvással töltött el.
Azt, hogy lesz itt egy spanyolul nagyon jól beszélő segítségem: az általános iskolás legjobb barátnőm. Akinek két lánya van, és akik épp egyidősek az én két lányommal, és pici koruk óta nagyon jó barátnők. Elég rendszeresen össze szoktunk járni, és nemcsak mi, de a gyerekeink is nagyon jóban vannak.
A tudat, hogy ő is itt lesz a közelben, nekem nagyon megnyugtató volt, mert hát spanyoltudás nélkül azért elég nehéz egy csomó dolgot elintézni: a tanárral beszélni, honlapokat böngészni, a helyi szokásokban kiigazodni.
Ő viszont mint elvált anyuka azért nem indult el ide eddig (bár régóta tervezte) mert attól félt, hogyan fog tudni egyedül helyt állni egy idegen országban. Mert mi van ha megbetegszik egy gyerek, vagy akár ő maga. Így mindig azt mondogatta, hogy majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek.
Amikor azonban kitalálta a férjem, hogy költözhetnénk egymás mellé is, mindkettőnknek azonnal megtetszett az ötlet, mert tagadhatatlanul sok-sok előnye van.
Ők pár héttel utánunk érkeztek Spanyolországba, és az eredeti terveknek megfelelően először egy nagyobb és kicsit távolabbi várost szemeltek ki, ami munka szempontból jobb lenne neki - de aztán ahogyan nézegette az albérleteket, úgy került egyre közelebb hozzánk, míg végül kikötött tőlünk két buszmegállónyira. (Jippi!)
De nem ez a legjobb, hanem hogy a sors úgy hozta, hogy a gyerekeink egy iskolába és egy osztályba kerültek. Az ő Xiomarája az én Bíborkám osztályába, Valentina pedig Borsiéba.
Nem tudom, hogy ez tökéletes megoldás-e, és mindketten tartunk is tőle, nem fogja-e visszavetni a gyerekek nyelvtanulását a tény, hogy van az osztályukban valaki, akivel az anyanyelvükön tudnak dumálni, és így kevésbé vannak rákényszerítve a spanyolra, de bízunk benne, hogy hosszú távon ennek több lesz a haszna, mint a hátránya.
Szögezzük le - a gyerekek napi hat órában hallják a spanyolt, itthon csinálják a leckét és körülöttük spanyolul beszél a világ. Azt gondolom, hogy semmi nem menti meg őket attól, hogy 1-2 éven belül tökéletesen birtokolják ezt a nyelvet is.
És talán a tény, hogy van mellettük egy legjobb barátnő, akihez tudnak fordulni ha baj van, vagy ha öröm éri őket, szerintem egy csomó stresszet levesz a válukról.
Merthogy stressz az van.
Senki ne gondolja, hogy gyerekként új országba költözni móka és kacagás.
Persze ez egy szép hely, van tengerpart decemberben, pálmafák meg medence - de azért hirtelen elég magányosak lettek. Angliában sok barátjuk volt, kialakult kapcsolataik, bejáratott életük, amiben jó tanulók és elismert diákok voltak.
Itt meg minden a feje tetejére állt. Benne olyan kellemetlen apróságokkal, mint az első harmadéves bizonyítvány, amiben csupa rossz jegy szerepelt, és spanyolból mindketten meg is buktak. (Ami jogos, hiszen nem beszélnek még...) Bármennyire nem vesszük ezt komolyan, azért ez nem feltétlen tesz jót az ember önbecsülésének.
Arról nem is beszélve, hogy novemberben becsöppentek egy kialakult közösségbe, amely bármennyire barátságos is, mégiscsak idegen.
És hát ott a spanyol is, amivel azért még erőteljesen küszködnek és a spanyol iskolarendszer, ami azért jóval keményebb az angolnál.
Szóval jó sok stressz, jó sok kihívás, aminek a feldolgozásában egy barát, aki ugyanazt éli át, sokat tud segíteni.
Az elmúlt két hétben, mióta egy osztályba járnak, azt látom, hogy mindkét lányom szabályszerűen kivirult.
Bíbor például azelőtt minden nap vitt magával egy könyvet és azt olvasta ebédszünetben - merthogy ilyenkor az a szokás, hogy az udvaron a lányok összeülnek és dumálnak. Persze spanyolul. Hívták őt is, hogy üljön oda, de azt mondta, hogy rémes volt ülni és kukán hallgatni. Amúgy egy tündér tanító nénije van, aki elvette tőle a könyvet és kérte az osztálytársait, hogy foglalkozzanak Bíborral, amit egyébként meg is tettek és nem is mondom, hogy rossz volt neki, mert mindenféle kalandos szerelmi szálakba is belekeveredett, amik NAGYON titkosak, de azért most, hogy Xio is ott van vele, teljesen kivirult.
De az igazi változás Borsikán látszik, akiért azért titokban jobban aggódtam. Merthogy ő kitalálta, hogy nem barátkozik senkivel, ameddig nem tud spanyolul. Majd akkor. Hiába magyaráztuk neki, hogy ez nem így megy, nyisson, nagyon tiltakozott, végül kibökte, hogy fél az osztálytársaitól, mert szerinte vámpírok. Tény, hogy az egyik kislánynak az átlagosnál hosszabbak a szemfogai, és mindig feketében jár, ami egy 9 évesnél szokatlan, de ez az egész nyilván arról szólt, hogy nem érzi itt jól magát és szorong. Szorongani pedig nem jó.
Minden szinten láttam rajta, hogy nehezebben viselte a költözést, az ezzel együtt járó változást, mint bárki más a családból. Ám mielőtt ez komolyabbá vált volna, megjött Vali és ettől minden megváltozott. A vámpírok azóta szóba se kerülnek, és bár kicsit sokat dumálnak a csajok órán, és ezért már szét is ültették őket, ezt egy kicsit se bánom.

Arról nem is beszélve hogy milyen jó most nekem, hiszen annak, hogy a négy csak együtt jár suliba rengeteg haszna van. Együtt tudunk suli után játszóterezni, tengerpartra menni, vagy akár leckét írni is. Mivel Betty spanyolja tökéletes, így tud segíteni a feladatokban, kicsit tehermentesítve a férjem, és nem sikkadnak el az információk, mert négyből egy csak emlékszik rá, hogy ünneplőbe kell menni holnap, vagy be kell vinni 3 eurót a tanárnéni titkos ajándékára. Betty barátnőm pedig cseveg, ismerkedik az anyukákkal - én meg az ő farvizén evezve szintén bekerülök lassan a közösségbe.