#Post Title #Post Title #Post Title

A változás állandósága


Álmomban újra Coventryben jártam. A lakásban, amit otthagytunk. Most üres volt és sokkal nagyobbnak tűnt. Szőnyegpadló helyett rendes fapadló volt. Meglepően világos színű. És minden szoba sokkal nagyobb volt, mint régen. Nem csak azért, mert nem voltak benne bútorok. Valahogy az egész megnőtt. Csendes volt, világos. Beültünk a férjemmel abba a kis beugróba az ablak előtt, ahová régen is olyan sokszor. Néztük az utcán elvonuló kocsikat, kávéztunk és beszélgettünk. Olyan nyugodalmas volt az egész és nagyon jó. Az álmok persze nem hazudnak. Megyünk vissza. És örülünk neki.

Előre bocsátom, mielőtt bárki is elkezdene huhogni, hogy ő megmondta, hogy ne menjünk, és hogy nem lesz itt nekünk jó, egyáltalán nem bánom, hogy kijöttünk és ezt az évet egyáltalán nem tartom elvesztegetett időnek. Különösen nem a gyerekek szempontjából, akik elég jól megtanultak spanyolul. Olvasnak, írnak - nyilván nem olyan tökéletesen, mint angolul, de hát igazából csak fél évet töltöttek az itteni suliban, ahhoz képest nagyon is jó eredményeket értek el. A második harmadéves bizonyítványukban már egyetlen bukás sincsen, ami azért nagy szó, tekintve, hogy pont ugyanazokat a dolgozatokat írják, mint az anyanyelvi gyerekek, nyelvtanból, környezetből és szinte pontosan ugyanaz az elvárás is feléjük. Különösen Borsi hasít, neki már kettese sincs. Pedig a harmadéves környezet nem volt könnyű: ásványtant, meteorológiát, csillagászatról tanultak ebben az évben, sok-sok idegen szóval, amit magyarul sem ismert korábban. Bíborék tananyaga talán még nehezebb volt, Andalúzia közigazgatása, földrajza, nagyvárosok. Száraz, tömény anyag, nem éppen sétagalopp.
Ha őszinte akarok lenni, az egész Spanyolország nem volt sétagalopp, nekünk, felnőtteknek sem. A sok eső, ami amúgy a helyiek szerint se jellemző, a hideg tél, ami errefelé szintén nem mindennapos, és a sok betegeskedés, ami hónapokig lehetetlenné tett minden utazást, kirándulást. De hát ezek rajtunk kívülálló okok, nem is hibáztatok érte senkit. Ez így alakult, túléltük. Nyilván bárhol is töltöttük volna az idei telet, mindenütt szívás lett volna. Múlt héten a férjem Angliában járva még látott havazást. Április közepén. Ilyet ott se láttak évtizedek óta. Ha innen nézem, itt kifejezetten jó idő volt. A betegségeket se biztos, hogy másutt megúsztuk volna.
Ha pedig mérlegre teszem, hogy mennyi szépet láttunk, tapasztaltunk, akkor nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó kis emlék lesz ez az év. Egy hosszú, hosszú nyaralás.
Spanyolországnak valójában egyetlen igazi árnyoldalát tudom kiemelni, ám ez sajnos eldönti a kérdést, hol töltsük a következő évet: drága. Furcsa módon minden drágább errefelé, mint Angliában. Havonta döbbentünk meg a férjemmel azon, hogy bár nem élünk nagy lábon, és kifejezetten igyekszünk spórolni, dupla annyit költünk minden egyes hónapban, mint Angliában tettük. Igazából ez a fő oka annak, hogy nem maradunk. Nem telik rá.
Ha őszinte akarok lenni, sajnálom, hogy el kell mennünk, mert Spanyolország éppen most kezd olyan lenni, amilyennek elképzeltük. Reggeli a teraszon, délután bandázás a gyerekeknek az utcán (sokkal gyorsabban csinálják a leckét most, hogy már értik és segíteni se kell nekik!), fürdés a medencében, simogató napfény mindenütt. A város is éledezik a hosszú tél után - megjöttek az első turistacsoportok, reggel, ha futni megyek már nem üresek az utcák, szorgos pincérek rakodják ki az asztalokat oda, ahol még soha nem láttam, felseprik az utcákat, formára nyírják a pálmákat.
Persze vannak kellemetlenebb változások is. A Lidlben eddig 89 centért három fánkot adtak - mostantól csak kettőt. A piacon is drágább lett a gyümölcs és sokkal több a mozgó, utcai árus, akik másolt DVD-t és hamis Gucci szemüveget kínálnak. Hiába, no, ebből él az ország. A külföldiekből.
És ez azért sok indulatot gerjeszt mindkét oldalon.
Olvasgatom az expat fórumokat. Van egy bejegyzés: "Ezért utálom Spanyolországot." - címmel, egy angol pasi tollából, aki elmondja, hogy idejött sok pénzzel, nyelvtudással, négy évig próbálkozott, mindenütt lenyúlták, átverték a spanyolok, mikor munkát keresett, kiröhögték, és bár látszólag barátságosak vele a szomszédok, a mai napig idegenként kezelik. Megy is haza, ő ezt nem bírja, és soha nem akar visszajönni.
Sok hozzászólás van. Sokan osztják a tapasztalatait. Van egy lány, aki leírja, hogy milyen nehéz volt neki a suliban angolként a sok spanyol között. Bármerre ment, mindenütt kiabáltak utána: "Guiri" - ez itt a külföldiek gúnyneve. Nagyon nehezen fogadták be, éveken át kiközösített, csúfolt pária volt a suliban, és arra int minden szülőt, kétszer is gondolja meg, mielőtt idehozza a gyerekét, mert szenvedni fog.
Persze nagyon sokan védik a spanyolokat. Szintén angolok, akik elmondják, hogy milyen sok nagylelkű, igaz barátra találtak, hogy milyen szép ez az ország és nagyon jó itt élni. Persze hozzászóltak a spanyolok is, akik dühösen elmagyarázzák, milyen nehéz is az angolokkal, akik idejönnek, itt élnek évtizedeken át, és nem beszélnek többet egy "hola"-nál. Elvárják, hogy az iskolában, orvosnál mindenki tudjon angolul, megsértődnek, ha ez nincs így és ha valaki tolmácsol nekik, még egy köszönömöt se vetnek oda a végén. Nyugodtan haza lehet menni, ha nem jó itt, vetik oda nem is egyszer.
Persze az igazság az, hogy amit az angolok éreznek az nem valami különleges dolog - minden nap bevándorlók milliói tapasztalják meg világszerte, hogy bizony nehéz külföldinek lenni egy idegen országban, ahol nem érted a nyelvet, ha mégis, akkor sem tudod, mik a szokások, és bizony idegen maradsz még évek múlva is.
Nagyon kevesen voltak csak, akik józanok tudtak maradni ebben a vitában, hiszen senki se szereti, ha a népét támadják, és azt mondják, márpedig az angolok ilyenek, a spanyolok meg olyanok. Mert hogy ez nem igaz. Ilyenek is, olyanok is. Minden nemzetben vannak nagyon jólelkű, kedves barátságos emberek - és persze könnyű találni olyat is, aki csak át akar verni, és sebezhető, könnyen lenyúlható prédát lát benned, ha külföldi vagy. Mint ahogyan sokan azért jönnek ide, mert imádják az országot és a kultúráját - mások lenézik a lista délieket, önmagukat felsőbb rendűnek tartják, és azt szeretnék, ha körülöttük minden angol maradnak, csak épp több napsütéssel és olcsó piával. Ez a réteg valóban nem a legkellemesebb sehol a világon.
Nekünk talán szerencsénk volt, mert Angliában is nagyon sok jó fej, normális emberrel hozott össze a sors (és itt magyarokról beszélek) Spanyolországban pedig ugyan csak kevés magyart ismertünk meg (mindet imádjuk!) de a szomszédság az első pillanattól kezdve nyitott, befogadó és normális volt. A gyerekeinket se csúfolták, igaz, itt nagyon sok a külföldi az osztályokban, nem számít különlegesnek, ha valaki máshonnan érkezik.
Ilyen ez az egész Costa del Sol, a déli part tele van angolokkal. Egyes felmérések szerint majdnem félmillió angol él errefelé. Brutális nagy tömeg, vannak köztük mindenféle népek, jók és rosszabbak, okosak és kevésbé műveltek. Ehhez hozzájárul, hogy itt sem mindenki szereti a külföldieket, még akkor sem, ha pénzt hoznak. Bizony előfordul, hogy más ára van valaminek, ha spanyolul kérdezik és más, ha angolul. Egy angolnak, aki ilyet még soha nem tapasztalt, ez sokkoló lehet, én mint magyar kevésbé döbbenek meg. A spanyolok mentalitása bizony hasonlít a magyarhoz.
De nem ezért megyünk el. Nem azért, mert rossz lenne itt, és nem azért, mert nem tudnám elképzelni, hogy itt éljek. Valójában egyáltalán nem bánnám, ha maradhatnánk még, mert úgy érzem, hogy nagyon sok felfedeznivalóm maradt itt Spanyolországban. Rengeteg helyen nem jártunk még, számtalan ünnepet és szokást nem fedeztünk még fel, kellene több spanyol barát és persze a nyelvtudását az egész család csiszolhatná még.
Ha megkérdezzük a lányokat, hogy ők mit szeretnének, ők se tudnak egyértelmű választ adni: szívesen maradnának itt, de örülnek annak is, ha visszamegyünk Angliába. Abban mind egyetértenek: a suli ott sokkal élvezetesebb. De nagy előnye Spanyolországnak, a sok napsütés, hogy nincs kemény tél, klassz a lakás, a szomszédság, tetszik nekik, hogy  minden délután kimehetnek görkorizni és sok barátjuk van.
Mi annyiban tudunk segíteni nekik a változásban, hogy egyrészt maradunk a tanév végéig. Másrészt pedig megígérjük, hogy biztosan visszajövünk még. Nyaralni biztosan. De az se elképzelhetetlen, hogy pár év múlva ha elég pénzt gyűjtünk össze, akár megint ideköltözünk. Ki tudja, mit hoz a jövő. Még az is lehet, hogy ha újra felkerekedünk, akkor Franciaországba megyünk, hiszen az is régi nagy vágyunk.
Persze a költözés nem könnyű feladat, akárhányszor is fog bele az ember. Most például a macska és a hal sorsa az, amit el kell rendezni. Az biztos, hogy a hal marad és keresünk neki egy jó gazdát. De - bár nagyon fáj a döntés - valószínű, hogy a macska is jobban érezné magát, ha itt találnánk neki új családot, mintha kiszakítanánk a jó meleg Spanyolországból és magunkkal vinnénk először Magyarországra, aztán Angliába, ahol jóval hidegebb van. Meg aztán, ahogy én tudom, a macskák annyira nem viselik jól a radikális változásokat. Az biztos, hogy csak úgy nem hagyjuk sorsára.
Mindenesetre ha valaki igényt tart egy bájos aranyhalra (akváriumostul) és egy minden oltással rendelkező, nagyon barátságos, soha nem karmoló cicusra, akkor lehet jelentkezni.
Furcsa, hogy az örökös változást is milyen jól meg lehet szokni. Kicsit vicces is, ez már a harmadik olyan tavasz, ami arról szól, ki kell találni, mi legyen velünk, hová menjünk, mit csináljunk. De már nem idegesít. Valahogy megszoktam. Az életünk része lett a változás. Bízom benne, hogy végül minden jó lesz. Hiszen eddig is mindig így volt.

6 Responses so far.

  1. egy anya says:

    Micsoda fordulat! :)

  2. Xx says:

    mindig örömmel olvaslak, mert hasonló cipőben járunk (már ami a gyermekek számát illeti :) . Én, ha tehetném, már holnap visszamennék Gibraltárra (meséltem már, hogy álmomban az ottani lakásban jártunk? És, hogy sokkal szebb volt, csak az volt a baj, hogy laktak ott és mi igazából csak beszöktünk oda? :D) de a gyerekek miatt nem merek. Pedig oda visszamennénk, ismerősök közé, de én mégsem merném most meglépni. Szinte az összes fiú megtalálta a helyét, vannak barátaik, kinyíltak, ez azért Gibraltáron nem volt egészen így, hiszen épp csak megtanulták a nyelvet, megszokták a helyet. Viszont ők is visszavágynak, de szerintem nem végleg. Csak látogatóba... Én viszont nagyon szenvedek itt, a mai napig nem találom a helyem, pedig egyre közelebb kerül a szívemhez a város. Mégsem tudom "megbocsátani" senkinek és semminek, hogy el kellett jönnünk... Pedig itt izgalmas, színes, inspiráló minden. Kívánom, hogy a költözés ne legyen túl macerás! :) Addig is élvezzétek a napsütést!

  3. Christine says:

    Most megleptél. :-)) Én örülök ha visszajöttök a ködösbe. Mert az irásaid azért árulkodóak. Tudom hogy itt Angliában is szembesültetek az ország rossz oldalával is, mégis az itteni évetekről szerintem több irás született. Mindegy milyen hogy lelkizős, útleirásos, élményezős vagy panaszkodós de lényegesen több irás születet. A spanyoloknál valahogy sokkal inkább magadba fordultál. Márpedig te író vagy (többek között) és egy író ha nem ír akkor ott valami nem stimmel. Élvezzétek ki ott a jó időt, a nyarat, meg amit lehet. Aztán irány az új kaland! :-)

  4. Zsan, szoktam olvasni a blogod. :-) Sokat gondoltam rád mostanában. Mert nem könnyű az országok között váltani. És hogy te is milyen nagyon elhallgattál mostanság...

  5. Aniko says:

    Marcsi, ez milyen jó hír! Megmondom őszintén én imádlak olvsani, de az elmúlt egy évben úgy éreztem, nem vagy igazán boldog.... hogy a gyerekek ügyesek és megtalálták a helyüket, hogy rátaláltatok a szép házra, de mintha Te nem lennél önmagad... Szívből kívánom, hogy itt Angliábn újra boldog és kiegyensúlyozott légy!

  6. Viktoria says:

    Pár nap és másfél éve lesz, hogy elköltöztünk (mi marhák) álmaink otthonából. Különböző, akkor hatalmasnak tűnő gondok miatt (a lakással "voltak gondok").
    Azóta nem találjuk a helyünket :(. Alig egy kilométerrel költöztünk arrébb, mert a környéket nem akartuk itthagyni, de mint rájöttünk, a lakást se kellett volna otthagyni....
    Rendszeresen álmodom arról, hogy visszaköltöztünk, vagy ha nem is visszaköltöztünk, rendszeresen ámodom azzal a lakással. Heti 2-3 alkalomról van szó, van hogy többször is.
    De sajnos rögtön utánunk kibérelték és még mindig ott laknak. Ha lenne lehetőség rögtön visszaköltöznénk.
    Megértelek mit érzel. Valahogy már az elejétől fogva érzetem ezt az írásaidból, hogy nem találod a helyed, hogy visszavágysz Angliába. Nem fogjátok megbánni szerintem. Bár ott nem lesz medencétek, és nem lesz annyi napsütés mint Spanyolországban, de ott majd megint magadra talász.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...