Egy hét múlva már Spanyolországban
ébredünk. Ezért hát most pakolunk és búcsúzunk ezerrel.
Kicsit rossz érzés, hogy bár majdnem
két teljes hónapig Magyarországon voltunk, mégsem tudtunk
mindenkivel találkozni, akivel szerettem volna. Először a nyári
szünet, aztán a sulikezdés kavart be. És persze a Balaton. Ami
autóval nem nagy táv, alig másfél óra – de vonattal valami
elborzasztóan hosszú út, majdnem négy hosszú óra, légkondi
nélküli, koszos vagonokban és persze csak akkor, ha nem késik a
szerelvény. Elárulom, akármikor próbáltam eddig ki mindig
késett. Nem is keveset.
Persze volt nálunk egy kölcsönkocsi,
de mivel én nem vezetek, azt a férjem használta – aki azonban
nem volt velünk. Az első hónap hétköznapjait Pesten töltötte
egy intenzív spanyol nyelvtanfolyamon, a másodikat pedig Angliában,
hogy visszavigye Bíbort a suliba, hogy elmehessen a francia
osztálykirándulásra. Az idő nagy részében tehát egyedül
voltam, hol kettő, hol három gyerekkel.
Nem mondom, hogy egyáltalán nem
voltunk fenn Pesten, de csak minimális ideig – mert egyszerűen
láttam, hogy a gyerekeknek szenvedés ebben a jó időben a lakásban
bezárva lenni. Persze ilyenkor csináltunk programot, és mentünk
állatkertbe, játszótérre, és ilyenkor nézhették a tévét
is(ami a Balcsinál nincs) de azért mindez a jó
összehasonlíthatatlan azzal, ha a kertben szaladgálhatnak. Én
ugyan sokkal több barátnővel kávézós-dumálós estét is
szerettem volna beiktatni, de inkább annak örültem, ami jutott.
Nagyon kevés olyan időm volt, amikor
egyedül lehettem, arra mehettem és azt csinálhattam, amit én
akartam.
Gyakran irigyeltem is a férjemet, aki
hét közben egyedül mászkálhatott, ehetett, ihatott és még
spanyolt is tanulhatott. Sokan kérdezték persze, hogy miért nem én
mentem, miért ő. De a helyzet az, hogy mindketten nem mehettünk,
mert nem volt hová lepasszolni a három gyereket. És hát valljuk
be, hogy én a semmiről egy hónap alatt csak nagyon kicsit
fejlődtem volna, arra talán elegendőt, hogy valamit elpöntyögjek,
de arra, hogy ügyet intézzek, semmiképpen. Az mindenképp a
férjemre maradt volna – logikus volt hát, hogy inkább az ő
nyelvtudása frissítődjön fel.
Megegyeztünk, én majd akkor kezdem a
nyelvtanulást, ha odaérünk.
Így hát maradtam a Balatonnál, mint
afféle gyerekjóléti felügyelő. A jó levegő, és a sok munka a
ház körül aztán engem is elfárasztott minden nap, és zuhantam
az ágyba a csemetéimmel együtt. Néha bágyadtan eszembe jutott,
hogy blogolni is kellene, de aztán mindig arra gondoltam, hogy vajon
miről.
A napok csendes egyformaságban teltek:
főzés, mosás, pakolás és rendrakás. Előfordult, hogy a
kertkaput se nyitottam ki napokig. Se híradó, se újságok, net
csak nagyon korlátozottan, telefon csak anyukáméknak, hogy jól
vagyunk és élünk és a férjemnek, hogy hiányzik. Jólesett ez a
befelé fordulás,olyan nagyon békés volt. Persze nem volt ez igazi
magány - jött a szomszéd néni és hozott frissen tojt tojást,
vagy mi mentünk hozzá almát szedni, jött nagy csilingeléssel és
sok finomsággal a fagyiskocsi, a szomszéd boltból áthozták a
könyvet, amit megrendeltünk. A falu nem hagyja magányosan az
embert, ránéznek, hogy rendben van-e és ezt a hálót olyan jó
érezni. És persze vendégek is voltak, az elején több, aztán
ahogy jött a szeptember, egyre kevesebb.
Én meg ahogy lassan rendbe tettem a
házat, dobáltam ki a sok limlomot, éreztem, hogy bennem is
növekszik a rend. És ez jólesett. Jólesett itt lenni, ahol minden
ugyanolyan, mint egy éve, két éve volt. Egy állandó pont a mi
állandóan változó életünkben.
Amikor Kisbende aludt, mind
elcsendesedtünk. A lányok olvastak, csendben babáztak én meg
gyakran csak ültem és néztem a fényeket, és azon méláztam,
hogy milyen jó is itt nekünk. A seregélyeket, akik nagy csapatban
szálltak és olyan hangos lett tőlük néha a kert, hogy a saját
szavaimat is alig hallottam.
Időről időre lesétáltunk a
Balatonhoz, csodálni, hogyan tűnik el. Ahol eddig derékig ért,
ott most alig bokáig. Ahol tavaly is sekély volt, most csak homok
van és jó sokat kell menni, hogy egyáltalán nedves legyen az
ember lába.
Közben ismerkedtünk az őszi,
elcsendesedő faluval, ahol hirtelen minden bezárt. A főút, ahol
korábban éjfélig ment a zene, és este nyolckor is lehetett kürtös
kalácsot venni, hirtelen kiürült. Nem jár itt már se turista, se
helybeli. Az étteremnek, ahol azt az isteni diós camambert ettük,
mostanra még a padozatát is felszedték. Ennyi volt és kész.
Búcsúzik a nyár, búcsúzik a falu és búcsúzunk mi is.
Jövőre persze jövünk. Elképzelni
se tudom még, hogy mi minden fog velünk történni addig. De azt
azért olyan jó tudni, hogy itt minden úgy fog várni minket,
ahogyan hagytuk.
Marcsi, ez a bejegyzés kicsit olyan, mintha Te itt a Balatonnál lennél úgy igazán otthon?! :-)
Nagyon szeretek itt lenni. De ez a ház nincs meg azért olyan régen nekünk. Csak hát jó az aurája és jó itt lenni. Remélem, hogy sikerül valami hasonló hangulatút találni Spanyolországban is!