Három gyerekkel irány Spanyolország!

Egy hét múlva már Spanyolországban ébredünk. Ezért hát most pakolunk és búcsúzunk ezerrel.

Kicsit rossz érzés, hogy bár majdnem két teljes hónapig Magyarországon voltunk, mégsem tudtunk mindenkivel találkozni, akivel szerettem volna. Először a nyári szünet, aztán a sulikezdés kavart be. És persze a Balaton. Ami autóval nem nagy táv, alig másfél óra – de vonattal valami elborzasztóan hosszú út, majdnem négy hosszú óra, légkondi nélküli, koszos vagonokban és persze csak akkor, ha nem késik a szerelvény. Elárulom, akármikor próbáltam eddig ki mindig késett. Nem is keveset.

Persze volt nálunk egy kölcsönkocsi, de mivel én nem vezetek, azt a férjem használta – aki azonban nem volt velünk. Az első hónap hétköznapjait Pesten töltötte egy intenzív spanyol nyelvtanfolyamon, a másodikat pedig Angliában, hogy visszavigye Bíbort a suliba, hogy elmehessen a francia osztálykirándulásra. Az idő nagy részében tehát egyedül voltam, hol kettő, hol három gyerekkel.

Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltunk fenn Pesten, de csak minimális ideig – mert egyszerűen láttam, hogy a gyerekeknek szenvedés ebben a jó időben a lakásban bezárva lenni. Persze ilyenkor csináltunk programot, és mentünk állatkertbe, játszótérre, és ilyenkor nézhették a tévét is(ami a Balcsinál nincs) de azért mindez a jó összehasonlíthatatlan azzal, ha a kertben szaladgálhatnak. Én ugyan sokkal több barátnővel kávézós-dumálós estét is szerettem volna beiktatni, de inkább annak örültem, ami jutott.

Nagyon kevés olyan időm volt, amikor egyedül lehettem, arra mehettem és azt csinálhattam, amit én akartam.

Gyakran irigyeltem is a férjemet, aki hét közben egyedül mászkálhatott, ehetett, ihatott és még spanyolt is tanulhatott. Sokan kérdezték persze, hogy miért nem én mentem, miért ő. De a helyzet az, hogy mindketten nem mehettünk, mert nem volt hová lepasszolni a három gyereket. És hát valljuk be, hogy én a semmiről egy hónap alatt csak nagyon kicsit fejlődtem volna, arra talán elegendőt, hogy valamit elpöntyögjek, de arra, hogy ügyet intézzek, semmiképpen. Az mindenképp a férjemre maradt volna – logikus volt hát, hogy inkább az ő nyelvtudása frissítődjön fel.

Megegyeztünk, én majd akkor kezdem a nyelvtanulást, ha odaérünk.

Így hát maradtam a Balatonnál, mint afféle gyerekjóléti felügyelő. A jó levegő, és a sok munka a ház körül aztán engem is elfárasztott minden nap, és zuhantam az ágyba a csemetéimmel együtt. Néha bágyadtan eszembe jutott, hogy blogolni is kellene, de aztán mindig arra gondoltam, hogy vajon miről.

A napok csendes egyformaságban teltek: főzés, mosás, pakolás és rendrakás. Előfordult, hogy a kertkaput se nyitottam ki napokig. Se híradó, se újságok, net csak nagyon korlátozottan, telefon csak anyukáméknak, hogy jól vagyunk és élünk és a férjemnek, hogy hiányzik. Jólesett ez a befelé fordulás,olyan nagyon békés volt. Persze nem volt ez igazi magány - jött a szomszéd néni és hozott frissen tojt tojást, vagy mi mentünk hozzá almát szedni, jött nagy csilingeléssel és sok finomsággal a fagyiskocsi, a szomszéd boltból áthozták a könyvet, amit megrendeltünk. A falu nem hagyja magányosan az embert, ránéznek, hogy rendben van-e és ezt a hálót olyan jó érezni. És persze vendégek is voltak, az elején több, aztán ahogy jött a szeptember, egyre kevesebb.

Én meg ahogy lassan rendbe tettem a házat, dobáltam ki a sok limlomot, éreztem, hogy bennem is növekszik a rend. És ez jólesett. Jólesett itt lenni, ahol minden ugyanolyan, mint egy éve, két éve volt. Egy állandó pont a mi állandóan változó életünkben.

Amikor Kisbende aludt, mind elcsendesedtünk. A lányok olvastak, csendben babáztak én meg gyakran csak ültem és néztem a fényeket, és azon méláztam, hogy milyen jó is itt nekünk. A seregélyeket, akik nagy csapatban szálltak és olyan hangos lett tőlük néha a kert, hogy a saját szavaimat is alig hallottam.

Időről időre lesétáltunk a Balatonhoz, csodálni, hogyan tűnik el. Ahol eddig derékig ért, ott most alig bokáig. Ahol tavaly is sekély volt, most csak homok van és jó sokat kell menni, hogy egyáltalán nedves legyen az ember lába.

Közben ismerkedtünk az őszi, elcsendesedő faluval, ahol hirtelen minden bezárt. A főút, ahol korábban éjfélig ment a zene, és este nyolckor is lehetett kürtös kalácsot venni, hirtelen kiürült. Nem jár itt már se turista, se helybeli. Az étteremnek, ahol azt az isteni diós camambert ettük, mostanra még a padozatát is felszedték. Ennyi volt és kész. Búcsúzik a nyár, búcsúzik a falu és búcsúzunk mi is.

Jövőre persze jövünk. Elképzelni se tudom még, hogy mi minden fog velünk történni addig. De azt azért olyan jó tudni, hogy itt minden úgy fog várni minket, ahogyan hagytuk.