Három gyerekkel irány Spanyolország!

Persze sok mindent még nem értettek meg – de angol gyerek minden osztályban van, ezért segítőként mindketten kaptak egy-egy angol kislányt, aki melléjük ült és folyamatosan magyarázott, fordított nekik. Ettől persze rögtön mindegyiknek lett egy-egy kis barátnője is, ami tagadhatatlanul segíti a beilleszkedést, különösen, hogy tolmácsolás címszó alatt elég sokat csevegtek is.

A spanyol iskola persze egészen más mint a magyar, és nagyon eltér az angoltól is. A lányok főleg az angolhoz hasonlították őket, mert azt jobban ismerik, de mivel Bíbor azért Magyarországon is járt suliba, ő azért el tudta azt is mondani, hogy a spanyol nagyon hasonlít az otthoni rendszerhez. Kezdjük mindjárt azzal, hogy itt nincs egyenruha, bár mi ma fehér blúzban küldtük őket iskolába, mert valamiért azt gondoltuk, hogy így kell, de felvilágosítottak róla a lányok, hogy Spanyolországban lehet divatozni, és este mindketten lelkesen válogatták, hogy mit vegyenek fel holnap. Tagadhatatlan, hogy az angol suliban efféle örömök nem érték őket. 

Van itt azonban más is, ami eléggé eltér az angol rendszertől – például csengő. Az angol suliban ilyet ugyanis nem használnak, mert túl stresszes a hangja és különben is minden tanár akkor tart szünetet

amikor elfárad az osztály. Furcsa is volt most a lányoknak a csengő éles hangja, mindketten fontosnak tartották megemlíteni, hogy milyen zavaró volt. Mint ahogyan azt is furcsállották, hogy itt semmiféle elektronikus ketyere nem volt az osztályokban - se digitális tábla, se laptop a gyerekeknek. Csak a hagyományos eszközök.

És ha már hagyomány - hát igen, itt lecke is van, nem úgy, mint Angliában, és már az első nap is kaptak. Persze spanyolul, bár ez egy kéttannyelvű iskola, így például a környezetet angol anyanyelvű tanár tartja, ami gondolom okoz majd kis sikerélményt a lányoknak. Visszatérve a leckére, Bíbor még felmentést kapott a nagyja alól, csak némi spanyoltanulást kapott leckének, főleg a létige ragozását és a bemutatkozást, neki az osztály rendes leckéjét neki még ma nem kellett megcsinálnia.

Nem úgy Borsikának, akire rögtön rázúdították az összes spanyol leckét: egy hosszú mesét a leopárdról, rajzolni a meséről meg írni is pár mondatot. Aki beszél spanyolul, annak nyilván ez nem nagy feladat – de most az én szegény férjemnek ezzel ment el az egész délutánja. Az sem volt kis kihívás, hogy ő megértse, hiszen a mesék nem feltétlen csak az alapszókincset tartalmazzák. Aztán volt még mateklecke is – ami önmagában szintén nem lett volna sok, ám mivel a tankönyvbe nem szabad beleírni, csak a füzetbe, le kellett másolni a feladatot (spanyol szöveges példa) és úgy megoldani. Lehet persze, hogy ez félreértés, és bőven elég lett volna az eredményeket leírni - majd kiderült. Ez ugyanis ma másolással együtt egy teljes óráig tartott. Utána jött még a spanyoltanulás neki is és a furulyalecke, mert hogy itt az is van. Szegény Borsi egész lefekvésig leckét írt, amit én azért eléggé sokallok, remélem, hogy ez csak Borsi lassúsága és tapasztalatlansága miatt van így, másoktól ugyanis azt hallottam, hogy a spanyol suliban nincs sok lecke, de hát majd kiderül.

Ahogy én látom, így egy nap után, a spanyol suli abban is hasonlít a magyarhoz, hogy a felszerelést a szülőnek kell megvennie, a füzeteket és a ceruzákat, vonalzókat is – ami Magyarországon evidens, én is csak azért említem, mert  "bezzeg" Angliában ezeket mind ingyen adja a suli, igaz nem is szabad hazahozni. Angliában tankönyv sincsen, a tanár fénymásolt lapokból dolgozik – a spanyoloknál van tankönyv, de nekünk most nem kellett megvennünk, az iskola adta, nem örökbe, csak kölcsön, ezért nem szabad beleírni. De ez nem azért van, mert későn kezdtük az évet, ez ebben a suliban mindenkire érvényes szabály. 

Az osztályok beosztása amúgy itt úgy zajlik, hogy az egy évben született gyerekek kerülnek egy osztályba. Borsi ez alapján negyedikes lett volna, Bíbor meg ötödikes. Ám mivel nem tudnak spanyolul, ezért a suli úgy döntött, hogy az egy évvel kisebbek közé teszi őket. Így Borsi idén ismét harmadikos lett, ráadásul vicces módon pont úgy 3A-s, mint tavaly. Bíbor kicsit faramucibb módon járt, mert Angliában az ötödiket végezte, ám most hirtelen negyedikes lett. Olyan furcsaságokkal jár ez, hogy az egyik kisfiú az osztályban ma ünnepelte a kilencedik szülinapját – Bíbor februárban viszont 11 éves lesz. (Ne kérdezzétek, hogy ez hogy jön össze, én nem értem még pontosan ezt a rendszert.)

Ebben a suliban nincs befizetett ebéd – mindenki 9-re jön és azt feltételezik, hogy otthon már reggelizett. Muszáj is, mert tízórai nincs, még szünet sem délig, amikor is van egy nagy ebédszünet, amikor mindenki szendvicset eszik és fél 3-kor mindenki megy is haza, ahol elvileg várja a meleg ebéd-uzsonna. Ez hasonló az angol rendszerhez, bár ott a lányok szerint több  szünet

Ami nekem furcsa még, hogy egészen mások a spanyol füzetek, mint amiket eddig valaha is láttam. Nagyon apró kockás a lapjuk, és olyan kicsik ezek a kockák, hogy számot nem is lehet beléjük írni. De minden órára ilyet kértek. Nem értettem miért, míg a lányok ma el nem magyarázták, hogy tévedésben élek, mert ez nem kockás füzet, csak az én szemem nem vette eddig észre a vastagabb vonalakat: ez ugyanis csíkos ÉS kockás egyszerre, ezért jó minden órára.

A sulis beoratkozáshoz amúgy semmi nem kellett, csak a „padron”, ami afféle lakcímbejelentő-lap, ezt az albérleti szerződés alapján állítja ki az önkormányzat. Ott megmondták, hogy hivatalosan melyik suliba tartozunk. Ezzel a papírral mentünk be a suliba (na itt nem beszéltek angolul) és bejelenteni, hogy ide akarunk járni. Adtak egy űrlapot, kértek pár dolgot (igazolványkép, útlevés fénymásolat, oltások igazolása, amire simán jó a magyar egészségügyi kiskönyv, hiszen latinul van benne minden) és már mehettek is. Ha nem lett volna szünet a múlt héten, szerintem már akkor kezdhették volna a sulit, de azért két hét alatt így is bekerültek, ami az angolhoz képest igazán jó eredmény. (Ott hat hetet vártunk, hogy Borsit felvegyék.)

Furcsa egybeesés, hogy én is pont ma kezdtem suliba járni – méghozzá kezdő spanyoltanfolyamra. A helyi művelődési házban indítottak ilyet, majd később megírom milyen, most még ízlelgetem. Kétszer másfél óra reggel fél 10-től 11-ig, pont az iskola mellett, tehát elvileg ha elviszem a lányokat (negyedóra séta háztól suliig) akkor utána még ihatok egy kávét az órám előtt. Ma mondjuk zuhogott mint az állat, tehát Zsolt elvitt minket kocsival, de remélem, hogy ez csak elmúlik előbb-utóbb, végül is Spanyolország nem az esőről, hanem a napfényről híres.

Márcsak Bendének kell ovit találni, de már ezt is elkezdtük intézni – annyi már kiderült, hogy itt a magánovi egy hónapra kerül annyiba, mint Angliában egy hétre, ami nagyon pozitív meglepetés. Egyetlen gondom, hogy a közeli magánovinak nincs kertje, inkább olyan, mint egy nagy játszóház. Ezért most megnézzük még az állami ovit is, hátha ott is van hely, és annak lesz kertje, de tartok tőle, így év közben sok választási lehetőségünk nem les, ráadásul lehet, hogy oda olyan papírokat is kérnek, amiket nem tudunk bemutatni, például spanyol jövedelemigazolást. 

Azt mindenképp jó látni-érezni, hogy beindulnak a helyi dolgaink, és nyaralós üzemmódból végre átváltunk itt élősbe.

Szeretem a Halloweent. Tudom, divat fintorogni, hogy ez pogány és angolszász ünnep, de én mindig is csodáltam az amerikai filmeket, ahol ezt óriási népünnepélyként mutatják be. Tinikoromban arról álmodoztam, milyen jó is lenne egyszer Angliába utazni Halloween idején. Akkor még nem tudtam, hogy Amerika és Anglia között mekkora kulturális különbség van. Azt pedig álmaimban se fordult meg a fejemben, hogy egyszer Spanyolországban fogok Halloweenezni, és hogy az már majdnem olyan lesz, mint ahogyan megálmodtam.

Hiába töltöttük az elmúlt két évet Angliában – a Halloween mindkét alkalommal elég vérszegény volt az én álmaimhoz mérten. Persze az vicces volt, hogy a boltokban óriási választék van mindenféle rémisztő kütyükből és tetszett, hogy Halloween napján szinte mindenütt boszorkány és zombijelmezes eladók szolgáltak ki minket, de aztán eljött az este és az utcán csak pár jelmezes lézengett, ami messze volt az igazi nagy bulitól, amit én elképzeltem a filmek alapján.

Ennek, ma már tudom, több oka is volt. Egyfelől valljuk be, az angolok nincsenek igazán oda ezért az ünnepért, legalábbis idősebb angol ismerőseim azt mesélték, hogy csak pár éve lett divat, és ők nem követik, csak a kisgyerekesek ünneplik. 

Ráadásul ahol ráadásul mi laktunk, egy csomó indiaival és külföldivel körbevéve, a legtöbb ház nem is volt feldíszítve – és bár páran járkáltak az utcán és becsöngettek oda, ami ki volt világítva, azért ez messze volt attól a tömegtől ami az amerikai filmekben ilyenkor az utcán hömpölyög. Persze az én gyerekeim ezt így is élvezték, hiszen nekik már az is nagy buli, hogy szörnynek öltözve megyünk el otthonról, hiszen erre Magyarországon nincs lehetősége az embernek. (Ami kár, mert ez a legjobb része az egésznek, különösen, hogy így a felnőttek is beöltözhetnek, és azért az is poén.)

Hogy Spanyolországban szeretik-e és ünneplik-e a Halloweent, erről fogalmam sem volt eddig, és valójában nem tudom most sem, hogy az a jó hangulatú bulis tömeg, ami itt hömpölygött a mi városkánkban, az általános vagy egyedi jelenség, de mi nagyon élveztük. Pont olyan volt, mintha belecsöppentem volna gyerekkorom álmába - az pedig, hogy pálmafák és tengerpart volt a háttérben csak növelte a jókedvünket. 

Merthogy rengeteg szörnynek öltözött felnőtt és gyerek volt az utcán, izgalmas és fantáziadós jelmezekben, szinte ciki volt, hogy a mi családunkban csak a gyerekek öltöztek be, mi nem, meg is beszéltük, hogy jövőre nem maradunk ki a buliból. Jó volt látni, a sok gyerekcsapatot, akik jókedvűen rohangáltak be a nyitva lévő üzletekbe cukrot kérni. Halloween díszbe öltözött házat ugyanis errefelé nem láttam, márpedig a hagyomány szerint csak olyanokba illik becsöngetni, de az összes késő estig nyitva tartó bárban, boltban örömmel fogadták a gyerekeket.(Szinte mindegyik nyitva van amúgy este 8-9-10-ig, szóval sötétedés után is.)

Az enyémek egy darabig furcsának tartották, hogy bemenjenek egy gyógyszertárba mondjuk cukrot kérni, meg aztán őket nem is a cukorkázás vonzotta igazán, hanem a jelmezes felvonulás - de aztán mivel pár helyre behívták őket, úgy döntöttek, hogy a trick-or-treatelés is az élmény része. Persze semmi ilyesmit nem mondtak, se angolul, se spanyolul, csak köszöntek - de ez nem is volt feltétele a cukorosztásnak. 

Azt láttam, hogy kifejezetten örömmel fogadták őket mindenütt, és ha megálltak egy bolt előtt, és azon hezitáltak, hogy vajon ide bemenjenek-e vagy sem, akkor szinte biztosan kijött a pincérnő, vagy eladónő és beinvitálta őket. A legtöbb helyen nyalókát vagy cukrot kaptak, de volt ahol például vicces hajgumit és ennek még jobban örültek.

A cukor ugyan engem nem tett boldoggá, (melyik szülő van oda érte ugyebár...) de azért nekem is jó kedvem volt. Nagyon örültem például annak, hogy az utolsó pillanatban mégis vettünk a gyerekeknek jelmezt és lejöttünk a belvárosba (hegyen lakunk, nekünk minden lenn van). Eredetileg úgy voltam vele, hogy áááá, itt úgysincs ilyenkor buli, de persze félreismertem a spanyolokat, akik odavannak minden buliért, és ki nem hagynának egy ilyen jó alkalmat. 

Meg aztán elállt az eső. És ez nagy szó, mert mostanság szinte minden nap esik. Nagyon durván. De végül este elállt és jó meleg lett. 24 fok volt – még pulcsi sem kellett a lányoknak, és naplemente után sem lett hűvös. Jó volt sétálni az esti tengerparton, jó volt látni a sok boldogan mászkáló, jókedvű embert, a sok vicces jelmezt. (Megjegyzem a zombijelmez tarolt, különösen tinik körében, ami nem csoda, mert ahhoz nem kell más, csak pár megszaggatott ruhadarab, kis piros festék és jó sok smink.) Rögtön a második helyezett ilyenkor a boszorkány, különösen az anyukák körében. És persze a vámpír, nagy fogakkal és palásttal. De volt kísértet, Shrek, Superman és rengeteg Sikoly-jelmezes gyilkos. Már az is szórakoztató volt, hogy néztem a jelmezeket, de a buli szerencsére akkor is folytatódott, amikor hazaértünk. Szerencsére mi is vettünk egy nagy doboz oszogatásra szánt csokit, csak a biztonság kedvéért, így amikor hazaértünk és megláttuk a lakóparkban csámborgó gyerekcsapatot, akkor hozzánk is be tudtuk őket hívni, így a mi lányaink is oszthattak végre cukrot, amit eddig még soha. (Nekik amúgy ez volt az este abszolút fénypontja.) Ráadásul ennek apropóján megismerkedtünk a szomszédainkkal is – egy nagyon helyes, barátságos spanyol házaspárral, Bendénél kicsit idősebb fiúcskával. Amíg a gyerekek a ház előtt játszottak, mi megbeszéltük, hogy hol vannak a helyi bölcsik, milyenek és felajánlották, hogy ha a spanyol leckeírásaban segítségre lesz szükségük a lányoknak, csöngessük be hozzájuk nyugodtan. Mit mondjak, már többet beszélgettem a szomszédokkal, mint Angliában két év alatt, ami azért megnyugtató, mert ezek szerint nem teljesen az én hibám volt, hogy ott nem sikerült vegyülni.

Szóval a társasági életünk beindult, amiben a helyi ünnepek és a szomszédság mellett a cserkészek is szerepet játszanak. Voltunk velük egy tengerparti tábortüzes családi pikniken, ami az időjárást tekintve nem volt szerencsés, mert esett, de mivel britek szervezték, nem maradt el, gumicsizmában és esernyővel felszerelkezve piknikeztek a parton, sütötték a hamburgert és énekeltek a tűz körül. A lányokat amúgy nem zavarta az eső, nem akartak kabátot felvenni és hazaindulni sem, hiába könyörögtünk nekik. Teljesen megbritesedtek. De ezt magamon is érzem. Akármerre nézek, minden spanyol nő csizmát hord errefelé, amit isten bizony nem értek, mert dög meleg van és nekem zokni nélküli papucscipőben sem fázik a lábam. Nem csoda, hogy a boltokban általában angolnak néznek. Tekintve, hogy a spanyol nők milyen állati elegánsak, az angolok meg híresen slamposak, ez nem feltétlen bók, csak remélem, hogy nem a külsőm, inkább a brites angol kiejtésem miatt gondolják ezt. De attól tartok, hogy ha nem akarok cikis lenni, előbb-utóbb be kell szereznem egy csizmát.

Szeretem és gyűlölöm egyszerre, hogy márványból van a padló a ház minden egyes helyiségében. Kellemesen hűvös, könnyen tisztán tartható, nem recseg és van valami luxus-érzésem mindig, amikor ránézek. Azt hittem, hogy három gyerekkel nincs is ennél praktikusabb. De hamar kiderült, hogy van ám vele gond. Leginkább az, hogy csúszik, és ez elég durva baleseteket tud okozni. Naná, hogy nem is úsztuk meg.

Néha az őrületbe kerget, hogy mind a három gyerek mindig rohan. Nem tudnak járni, mindnek szaladnia kell. A lépcsőn sincsen megállás, merthogy ez a ház kétszintes. Fenn vannak a hálószobák, lenn a nappali, a konyha és a terasz. Kicsit béna elrendezés, mert ha az ember hazahozza a nagybevásárlást, akkor macerás minden cuccos lecügölni a lépcsőn, de végül is ez legyen a legnagyobb baj, gondoltuk. És ez tényleg nem is gond.

A lépcső azonban nekem nagy parám pár éve, amikor egyszer betegen sikerült legurulnom a lépcsőn. Nagy bajom szerencsére nem lett, de kialakult egy lépcsőfóbiám, ami szerencsére csak abban nyilvánul meg, hogy fogom a korlátot és ha lehet, inkább lifttel megyek. Hát itt nem lehet.

Ám nem csak magamért aggódom, a gyerekeket is féltem, ha a lépcsőn rohangálnak, így szinte az első napon beszereztünk egy biztonsági rácsot a lépcső tetejére. Igazából nem nagyon kellett volna, mert Bende tökéletesen biztonságosan megy a lépcsőn, és ez nem egy meredek darab. De úgy voltam vele, hogy ha fáradt, esetleg leszédülhet. És bár ugyan még mindig rácsos ágyban alszik és érdekes módon nem mászik ki belőle (bár meg tudja tenni) de arra gondoltam, hogy mi van, ha egy este mégis hiányzunk neki és félálomban a lépcső felé veszi az útját és legurul. Tudom, paramama vagyok, élénk képzelettel. Mindenesetre ha egy korláttal meg lehet venni a nyugodtságom, miért is ne tegyük. Megvettük, felszereltük és persze megtanítottuk a lányokat, hogyan kell használni. Végül is egy kilenc és egy tízéves gyereket nem fogok lakáson belül is korlátozni. De mondjuk nem is nagyon kell, mert ők aztán mindig ott vannak, ahol mi – napközben üresen áll az egész felső szint, mind lenn vagyunk a nagy nappaliban és a teraszon, este meg együtt jövünk fel fürödni, aludni. Alulra nem is vettünk és tettünk korlátot, mert nem kell. Bende nem akar nélkülünk felmenni, és ha mégis megy, akkor meg biztonságosan teszi, de általában megyek is ilyenkor vele, de inkább csak azért, mert kifejezetten szeret(ne) a lépcsőn ugrálni, ami nekem kisebb szívrohamokat okoz, de eddig úgy néz ki, hiába tiltom, hát inkább felügyelem.

A lányokkal nyilván nem megyek fel, mert már nagyok, nem fogom a kezüket a lépcsőn. Akkor is így volt, amikor fenn pakoltam épp a tiszta ruhát a szerénybe. Borsi meg szaladgált le-föl. Először egy Barbie babát vitt le, aztán cipőt neki, aztán még valamit fenn felejtett, rohant fel ismét. Nem is hallottam, hogy mikor esett el. A márvány elég jó hangszigetelő. De aztán meghallottam, hogy sír. Azt a fajta fájdalmas, nyüszítő hangot, amit meghallva, rohan az ember. Azonnal tudtam, hogy nagy baj van, ez most nem műsírás, hogy összevesztek, vagy a babák játszanak. Egy pillanattal később már Bíbor is kiabált: Gyere anya, Borsi feje csupa vér...!

Azt hittem, hogy betört a feje és az vérzik. De amikor odaértem, láttam, hogy az arca csupa vér. Egy pillanat alatt éveket öregedtem. Nagyon sok vér volt mindenütt. Nem csak az arca, a keze, a lába, a haja, a dívány, minden csupa vér volt. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan jön ez a sok vér. Ő meg csak zokogott fájdalmasan. Vittem persze a fürdőszobába, hogy lássam, mi is történt. Az első megkönnyebbülés az volt, amikor rájöttem, hogy a feje nem tört be. A másik nagy levegőt akkor engedtem ki, amikor láttam, hogy egy foga se tört ki.

De azért erősen pofára esett. Éppen felfelé szaladt, amikor a lába lecsúszott a lépcsőről és ő épp az arcára esett. A kezébe Barbie baba volt, azt védte, nem a fejét, így tényleg csúnyán megsérült. Erősen lehorzsolta az állát, több helyen elharapta a száját, és a szemfoga előtt egy kisebb darab ínye is lejött. Amikor lemostam, akkor már látszott, hogy nincs nagy baj, de azért ezek a sebek elég mélyek voltak. Igazából csak azért vittük el az ügyeletre (a szomszéd hegyen van, két perc kocsival) mert az állán lévő seb elég mély volt, és hiába kötöttem be, még egy óra múlva is erősen vérzett és engem megnyugtatott, hogy az ínyére is ránéztek. De semmit nem csináltak. Átkötözték az állát, de mire hazaértek, az is átvérzett, csak órák múlva állt el a vérzés. Azt már csak itthon vette észre Borsi is, hogy az egyik metszőfogából egy picike darab azért letört, de tényleg csak pár milliméternyi, nem is lehet látni, csak neki volt furcsa, hogy az érdesebb lett. A sípcsontján lett még egy nagyobb zúzódás, de mivel azt azonnal jegeltem, nem nagyon dagadt meg és be se lilult igazán.

Kicsit sokkos állapotba kerültünk mindannyian, amikor végre minden elcsendesedett és kiderült, hogy elég jól megúszta a kis figyelmetlen, annyira fáradtnak éreztem magam, mint aki lefutott egy maratont. Rémálmaimban se jöjjön elő a látvány, ahogy a kanapén ül, véres arccal.

Természetesen őt nem viselte meg annyira az eset – azóta esett még egyet a lépcsőn, de szerencsére akkor már kapaszkodott a korlátba, így nem ütötte meg magát. Szóval jó ez a márvány, de most egy kicsit kevésbé szeretem, mert nagyon megüti magát, aki ezen elesik és kemény az éle is. De remélem, hogy többször nem találkozunk vele ilyen közelről.

Amúgy elképesztő, hogy milyen gyorsan tudnak regenerálódni a gyerekek. Ez a kép két nappal a baleset után készült, azért ilyen lilás-barna az álla. Most egy héttel vagyunk a baleset után és már az állán csak egy pici horzsolás látszik, pedig durván mély seb volt. Az ínye teljesen normális, csak valóban az egyik metszőfoga fölött kisebb, ott az a darab hiányzik, nem tudom, hogy valaha visszanő-e. A szájában belül én még látok egy fehér foltot, ami alatt nagyon kemény valami van, de nem tudom, hogy ez kifakad vagy szépen felszívódik-e. Remélem, hogy az ínyével nem lesz baj, de a többi az rendben van.

Mióta Spanyolországban vagyunk, alig láttam kövér embert. Még molettet is ritkán. Pedig a spanyol konyha jó, és meglepő módon a gyerekek is élvezik.

Az autentikus spanyol konyhát persze egy jó étteremben lehetne leginkább kiélvezni, ám ez a luxus nekünk ritkán adatik. Nem is a pénz a legfőbb akadály, időnként ki lehet gazdálkodni, inkább a három gyerek. Pontosabban az a kétéves, aki nem ül meg a fenekén és nem is szívesen eszik olyan ételt, amit nem én főzök. Így ha útközben megéhezünk, akkor olyan helyet kell találnunk, ahol elnézik, hogy szaladgál, és nem zavar másokat. Spanyolország ebből a szempontból egészen kellemes hely. Sok a kerthelyiség, és a spanyol gyerekek többsége szintén képtelen végigülni a gyakran 2-3 órára elhúzódó étkezéseket. Persze ők azért esznek is, ellentétben az én fiammal, akivel ez csak a legritkábban fordul elő.

De nem vagyok türelmetlen és nem erőltetem. Nincs értelme.Harmadik gyereknek pedig azért is nagyon jó lenni, mert ha az ember két lánnyal már végigéli, milyen amikor konkrétan csak fényt esznek hetekig, és mégis túlélik, akkor már nem aggódik. Így hát hagyom Kisbendét válogatni, nem enni, szaladgálni – különösen azért, mert a lányokon is látom, hogy egyrészt életben maradnak, másrészt, idővel megjön az étvágyuk, sőt bizonyos kor után már képesek ülve maradni, bár nem szívesen.

Persze hiába vagyunk öten, nálunk messze nem fogy el öt adag étel. Bende ugyebár nem eszik. Borsi nem ehet, Bíbor meg válogat. A deniai étteremben ezért csak egy menüt kértünk. Ebben volt öt tapas, egy pizza és egy kávé. Emellé rendeltünk még egy adag sült krumplit Borsinak, ami nagyjából az egyetlen étel számára, ha étterembe megyünk, még szerencse, hogy szereti és egy tál gazpachot, vagyis spanyol paradicsomlevest, nekem. Én úgy voltam vele, hogy nekem épp elég lesz a leves, ha nem, majd eszek egy kis tapast. Zsolt megfelezi a pizzát Bíborral (ha szerencsém van, még Bende is megkóstolja...) és a végén mindenki jól lakik. Persze úgy képzeltem, hogy egybe kihozzák a tapasokat, majd a pizzát, pikk-pakk meglesz az egész és mire Bende nagyon elunná magát én már a kávét is megittam.

Persze naivitás volt ezt gondolni. A spanyol étkezés ennél sokkal ráérősebb. Jó sokat kellett várni az első fogás érkeztéig is, de legalább volt mit nézni. A legnagyobb sikere a gyerekek körében persze a kemencének volt, ahol órási tűz égett és csinos szakácsfiúk pakolták a pizzára a rávalókat, és igazi péklapáton dugták be a kenyeret. Közben megbeszéltük Kisbence történetét, aki bebújt a kemencébe, meg Jancsit és Juliskát. Aztán előkerült a táskámból pár kisautó, amiket lehet a földön tologatni és volt a téren még pár meleg, sima, embernagyságú kődísz is, amire fel lehetett mászni. Jó volt ez a tér. A város közepén, mégis távol a forgalmas utcáktól, nem kellett félni, hogy Kisbende leszalad az autók elé. Csendes volt a város, szieszta volt. Csak az étterem vendégeit lehetett hallani – mindenki spanyol volt. Sehol egy turista.

Jött is a leves – szerintem nagyon finom volt, és látva, hogy nekem ízlik, minden gyerek belenyalt - és mind el is fintorodott. Ez bizony nem a magyar paradicsomleves, fanyarabb, hűvösebb. Tökéletes. Nem baj, az enyém maradt. Aztán kihozták az első tapast – pár falatnyi apróságot vártunk, de egy hatalmas adag salátát kaptunk. Hárman is ettük - Zsolt, Bíbor és én. Bende csak fintorgott, épp úgy, ahogyan Borsika is. Pedig ezt ehetné, ez nem tilos a PKU-soknak, de persze nem kérte.

Én ekkor már jóllaktam. De amikor elvitték a tányért, és meghozták a forró sajtos-sonkás krokettet, összefutott a számban a nyál. Isteni. Le is raktam az első falat után – hátha Bíbor megenné. Hiába, no, az anyai szív. És igazam volt, ízlett neki, három darab fél fogára sem volt elég. Várta is, mi lesz a következő tapas, de mikor kihozták, csak elfintorodott. Kis, tízcentis halak, frissen sülve, lisztben forgatva. Egészben. Fejjel és farokkal. Undorító, fujjog Bíbor és bevallom, nekünk se nagyon tetszett. Nem vagyunk halas család, bár Zsolt néha megeszi a tenger gyümölcseit. Végül megkóstolta ezt is. Ez finom, mosolyodott el. Felbátorodtam, és egy kis darabot én is letörtem. Jé, nincs szálkája. És az íze? Hmmm, isteni. Ritkán eszem halat, akkor se szeretem, de ez jó. Hú, mondja Bíbor, akkor talán ő is kérne egy falatot... Micsoda? Néztünk egymásra a férjemmel... Bíbor halat? Ő, aki eddig még soha??? „Mióta Disneylandben végigmentem a legnagyobb hullámvasúton, megjött a bátorságom...” mondta a nagylány, látva a hökkent arcunkat és kis hezitálás után tényleg evett egy falatot. Jé, ez tök más ízű, mint az angol fish&chips... mondja és egy egészet bekebelezett. Majd még egyet. A kis tányér gyorsan kiürült. Mind sajnáltuk, amikor elfogyott.

Kíváncsian vártuk hát, mi a következő. Jajj, az bizony újabb bátorságpróba. Rák. Szép nagy, csápokkal, fejjel, szemmel. Áááá, én ugyan meg nem eszem, mondtam, és Bíbor egyet értett velem. Mindent azért már mégsem. Újra a férjem lett az első. Meg aztán a rák jó, szerinte. Bár ez elég natúr ízű, tette hozzá az első falat után. Bátran vettem kézbe, trancsíroztam, beleztem és egyre kevésbé láttam étvágygerjesztően. Mindig olyan tanácstalan is vagyok a rákkal kapcsolatban, melyik részét kell megenni, melyiket nem? Azt tudom, hogy a fehér az okés, de ezen valami barna trutyi is volt. Az ehető még, vagy az a rákszar és ki kell dobni? Legszívesebben letettem volna, de akkor Bíbor azt mondta, ha megkóstolom, akkor ő is. A gyerekért persze mindent. Bekaptam egy falatot. Nem valami jó, de lenyeltem. Bíbor követte a példám. Döbbenet, hogy tényleg a szájába vette. Neki se ízlett, kiköpte, de azért ez akkor is haladás.

Ekkor jött az utolsó tányér tapas. Kagyló. Szép fekete, héjában. Ez már tényleg túl van minden határon. Azt se tudtam, hogyan kéne, kedvem meg aztán végképp nincs hozzá. De a gyerek kíváncsian nézte, mit szólok. Összeszedtem hát a bátorságom. Rászúrtam a villámra a husát és hamm. Ehető. Nem mondom, hogy jó, de azért ehető. Bíbor hosszan bűvölte a kagylót, majd aztán rászánta magát és bekapott egy kagylót, majd gyorsan betömött a szájába egy csomó sült krumplit is és alaposan leöblítette kólával. Milyen volt? - kérdeztem. Röhög. Nem éreztem semmit – válaszolta, csak a sült krumplit. De azért megettem. Ez is számít, nem? Naná, hogy számít. Büszke vagyok. Magamra is. 

A pizza is jó volt, és a kávé is jólesett, bár azt már csak félfenékkel ülve tudtuk meginni, mert addigra Bende nagyon akart szaladni, de nem bántuk, mert nagyon jóléreztük magunkat és nagyon jókat ettünk. 

És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen jó reggelire (vagy vacsorára) a frissen sült churros forró csokival vagy a sárga belű mézédes kivi. Olyan jók ezek a felfedezések!

Azt senki sem mondta nekünk, hogy Spanyolország ősszel nagyon esős. Pedig ez így van. Az elmúlt egy hónapban, minden héten esett 1-2 napot. És itt az eső konkrétan azt jelenti, hogy kinyitják az ég csapját, és zuhog. Valamelyik reggel hajnal 6-kor nagy arra ébredtem, hogy nagy morgással ömlik a víz. Olyan hirtelen nagy zaj volt, hogy félálomban komolyan azt hittem, most aztán jön a cunami. De a tenger nem balról jött, hanem felülről. Úgy esett, hogy nem lehetett kilátni az ablakon. Akár a trópusokon. És ilyenkor ez nem pár percig tart, mint otthon egy nagy nyári zápor, hanem egész nap ömlik. Ilyenkor nem lehet semmit sem csinálni, kimenni sem érdemes, még ernyővel, gumicsizmával sem.

Az ember azt hinné, hogy jön az ősz, a hideggel együtt, de errefelé nincs ilyen összefüggés. Ha kisüt a nap, akkor újra meleg van és a nap déltájban döbbenetes erővel tud sütni. Simán lehet zokni nélkül sétálni, mezítlábazni a játszótéren és rövidgatyában belegázolni a tengerbe. És ha a teraszon reggelizünk, akkor bizony be kell ülni az árnyékba, mert túlságosan vakít a fény.

Szóval mindjárt november van, és igazán nem kéne már medencézni. De lehetetlen megállni, mert az ott csillog a kertben. Nagyon csábító. Pedig ez a meleg csak látszat, mert hiába süt a nap, a medencék vizét már nem tudja átmelegíteni. Rémisztően hideg. De a lányokat ez nem zavarja, kék szájjal és dideregve is azt állítják, hogy élvezik. És tényleg, ha lehetőségük van rá, ki nem hagynának egy napot sem. A helyben lévő medence nagy előnye, hogy rálátok az ablakból, és akár egyedül is leengedhetem őket.

Bíbor meglehetősen vízbiztos, könnyedén átússza már a medencét, de ez nem meglepő, az angol suliban minden héten mentek a helyi uszodába.De Borsiék osztálya még nem mehetett, túl kicsik voltak, így ő két évet kihagyott. Amikor legutóbb láttam úszni, még ovis korában, akkor még minden levegővételnél letette a lábát. Ebben a medencében azonban erre nincs lehetőség. Bár az egyik fele csak 110 centis, a másik oldalon kétméteressé mélyül.

Persze minden nap a lelkükre kötöm, vigyázzanak, ne menjenek a medence veszélyesebb felére, de tudom, nehéz megállni, hogy ne tegyék. Először csak a fal mellett mennek körbe, aztán egyre messzebb merészkednek. Így hát megyek velük én is, a biztonság kedvéért, és ülök a parton, kergetem Kisbendét, amíg a lányok úsznak, mert azért a fiamnak van esze, ő nem mászik a hideg vízbe.

Szóval jövök, megyek a felügyelés közben, És mit látok valamelyik nap? Bíbor úszik elől, utána Borsi. Szépen, végigússza mindkét lány a medencét, gond nélkül. Kérdem is az én kisebbik lányom, hogy hogy ilyen jól megy neki? Mire a válasz, tudod, anya, egyszerűen felidéztem, hogy mit is mondtak az ovis úszáson, hogyan is kell ezt csinálni és már ment is. És ha az embernek végre van lehetősége gyakorolni, akkor lehet haladni, teszi hozzá kicsit szemrehányóan, merthogy ő már Angliában is szeretett volna úszni tanulni, csak valahogy soha nem volt rá idő és ő ezt azóta is fájlalja. 

Mostanában a víz alatti hullámzó sellőúszást gyakorolja – pont úgy csinálja, mint a sellős mesefilmekben. Kicsit panaszkodik, hogy fárasztó munka, de abba nem hagyná a világ minden kincséért. Élvezi. Nem csodálom. Én is, már csak azt is, hogy nézem. Meg azt is, hogy egyáltalán itt van ez a medence és mi, október végén is belemászhatunk. Ha hideg is. (Ez a kép amúgy az egyik szállodában készült, nem nálunk. Itt még nem fotóztam. Ha majd berendezkedünk...)

Egészen döbbenetes, hogy ezen a környéken, ahol mi lakunk, mennyire jól el lehet lenni spanyoltudás nélkül. Ha az ember beszél angolul, akkor mindent el tud intézni, boltban, vagy a kozmetikusnál, de még az önkormányzatban is átváltottak angolra, amikor rájöttek, hogy nem spanyolok vagyunk. Ezek után nem csodálkozom rajta, hogy az angolok (és amerikaiak) nem beszélnek nyelveket: egyszerűen nincs rá szükségük. Övék a világ. És az ő farvizükön evezve egy kicsit a miénk is.

Még Angliában kitaláltam, milyen jó is lenne, ha a gyerekek folytatnák az angliai cserkészkedést Spanyolországban is. A szervezet ugyanis a világ szinte minden országában működik – itt is. És bár végül ez nem volt igazán fontos szempont, a sors úgy hozta, hogy a helyi Brownies tőlünk tízpercnyi autóútra gyűlik össze minden pénteken. Persze a gyűléseket angolul tartják. És elsősorban angoloknak. De persze ez nem feltétel, bárkit befogadnak, de persze angolul tudni kell, hiszen ez a közös nyelv, nem a spanyol.

Az egész pont ugyanolyan, mint Angliában volt. Ugyanaz az egyenruha, ugyanazok a dalok, ugyanaz az angol udvariasság és mosolygás, amit annyira hiányoltam. Nem csak én érzem magam otthon ettől – de a lányoknak is jót tesz, hogy nem csak a családtagokkal találkoznak, hanem van végre egy kis lehetőségük mással is beszélni, ismerkedni. Az már csak bónusz, hogy épp angolul.

Nem, mintha ez nekik téma lenne, csak én aggódom amiatt, nehogy elfelejtsék a nyelvet, ők napi szinten tévéznek, olvasnak, beszélnek, akár egymás között is mindkét nyelven, ahogy épp jön.

Persze én hivatalból aggódom és erőltetem az angolt, pont ugyanannyira, mint a magyart. Nem csak a felejtéssel küzdök, de a fejlesztést is fontosnak tartom, így két nyelven tanulunk mindent. A környezetet, a földrajzot, a helyesírást, az olvasást. Bíbor most épp a különböző fog- és csonttípusok kevét tanulgatja két nyelven, Borsi az ing-végű igék helyesírását nyomja tananyagként, utána Enid Blytont olvas, akiről én otthon soha nem hallottam, de Angliában nagy klasszikus, rengeteg híres gyerekkönyvet írt, és a helyi angol antikváriumban vettünk tőle egy nagy mesegyűjteményt. Minden meséhez csináltam egy feladatlapot, így tök jó tankönyv lett belőle. Bíbor most fejezte be magyarul a Két Lotti olvasónaplóját, most valami jó angol mesekönyvet kell neki találnom, így igazságos. Ahogy ők mondják viccesen, az agyuk kétfelé van osztva.

Angolként élni egyáltalán nem nehéz errefelé. Találtunk már angol könyvesboltot, antikváriumot, éttermet, reggelizőhelyet – még a lakásunk parabola antennája is úgy van beállítva, hogy az angol adókat fogja. Eddig még sehol nem éreztem hátrányát annak, hogy nem beszélek spanyolul, még ahol először azt állították, hogy nem beszélnek angolul, még ott is megértették amit mondtam. (Pedig először kicsit pánikba estem, amikor beestem egy gyógyszertárba pelenkát venni, és sehol nem láttam kitéve egy csomaggal sem. Az első gondolatom az volt, hogy biztos nincs is, és már indultam volna ki, amikor pedig az eladónő azt mondta, hogy ő bizony nem beszél angolul, még inkább megijedtem, de aztán valahogy mégis minden simán ment...)

Persze a gyerekek számára minden még egyszerűbb. Az angollal olyan eszközt kaptak a kezükbe, ami szó szerint kinyitotta számukra a világot. És ennek nem csak a Brownies az egyetlen kézzelfogható haszna, bár az sem lebecsülendő, hiszen az első alkalommal rögtön sütit sütöttek és az egész család falatozott az alkotásból. De alig várják már a jövő hetet, amikor nagy családi közös tengerparti tábortüzezésre megyünk a csapattal.

De ahogy mondom, ez nekik nem kérdés. Csak én csodálkozom azon minden alkalommal, mennyivel egyszerűbb az életük az angollal – nekik fel se tűnt, hogy a szállodai animátor angolul szólt hozzájuk és hívta őket játszani. Nekik ez pont olyan természetes, mint a magyar. Mentek is célba lőni, minigolfozni és hozták a nyertesnek járó üdítő-kupont. Csak én tartom néha furcsának, hogy az élet Spanyolországban angolul is milyen egyszerűen élhető. De tetszik.

A gyerekek csak így emlegették azt a lakást, ami a legjobban tetszett nekik: a cicás ház. Persze, hogy ez volt a kedvencük, hiszen mióta csak megérkeztünk Spanyolországba, folyamatosan azzal nyaggatnak, mikor lehet már végre saját állatuk, hiszen megígértük, hogy majd itt, a kertesben. Amikor kimentünk a hatalmas teraszra, és ott megláttuk a szomszéd barátságos macskáját, aki azonnal átjött üdvözölni minket, már tudtam, hogy a gyerekeknek ez lesz a kedvenc helye. Tiszta szerencse, hogy a férjemmel mi is ebbe a lakásba szerettünk bele.

Már az alapadatok is impozánsak: 150 négyzetméter, három hálószoba, három fürdőszoba, 60 négyzetméter terasz. Szemben a hegyeket látom, jobbra nézve a tengert. Minden szobában beéépített szekrény és mindent márvány borít, ami nekem a kipucolhatatlan angol szőnyegpadló után igazi álom. Persze egy lakópark része, tehát van hozzá medence és gyerekmedence is, ami Kisbendének csak a térdéig ér, játszótér és két teniszpálya. De ami a legjobb, hogy csak 15 perc kényelmes séta a városközpont, boltokkal, kávézókkal, iskolával, tengerparttal, játszótérrel, kozmetikussal.

Az egyetlen dolog, a kívánságlistámról, amiről le kellett mondanom, az a saját kert és ezzel együtt a saját állat is, de hatalmas terasz és a macska, ami minden nap átjár hozzánk pótolja a kellemetlenségeket. Ráadásul a teraszon van egy kis magasított konyhakert is, ha mégis ültetni akarok valamit. (Már ültettem is bazsalikomot, mentát és levendulát.)

Kellemes meglepetés, hogy míg Angliában a bútorozott ház azt jelenti, hogy beleraknak a lakásba pár olcsó ágyat és szekrényt, itt arra kell számítani, hogy a kiadó házak tökéletesen be vannak rendezve, az utolsó kiskanálig, csak ruhát kell vinni a beköltözéskor, mert ágynemű, törölköző, WC illatosító, seprű, tésztaszűrő és még díszpárna is van benne.

Persze a legtöbb helyen semleges fehér-barna-bézs színekre hangolva, hogy ne mindenki számára kellemes látvány legyen. De ez a ház más. Ez tele van színekkel, élénk narancs-vörös kerámiákkal, mahagóni faragott szekrényekkel és igazi olajfestményekkel. Erős és határozott ízlésű nő rendezte be, ezt azonnal éreztem, és mint kiderült, igazam is volt.

Messze ez volt a legszebb ház, amit csak láttunk a három hét alatt, és persze rögtön bele is szerettünk, ám az eladó közölte, hogy a szerződéskötés előtt személyesen is akar velünk találkozni. (Csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem meg, hogy Angliában egyszer sem találkoztunk a bérbeadóval a két év alatt.)

Bevallom, kicsit féltem, mert a lányok tudnak jól viselkedni, de hát Kisbende fekete ló. Mert mi van, ha mondjuk rosszkedvű, álmos, éhes és levág egy hisztit? Vajon akkor is a miénk lehet a ház? És mi van, ha úgy vélik, túl kicsi, túl élénk, túl fiúsan rontópali? 

A spanyol tulajon azonban elképesztően szimpatikusak voltak - és az érzés kölcsönös volt. Azonnal beleszeretettek Kisbendébe, aki az egyórás szerződéskötési procedúrát majdnem végig szépen végigülte, (közben a telómmal játszott) és szerették a férjemet is, aki meglepően jól tudott velük spanyolul beszélni. Aztán eljöttek velünk a házba és mindent megmutogattak. A legjobb rész az volt, amikor a két pasi elment megnézni a garázst és a lakáshoz tartozó tárolót, én meg egyedül maradtam a nővel, aki nem beszélt angolul. Mégis tök jól megértettük magunkat, folyamatosan dumált hozzám és közben végig mutogatott, hogyan működik a sütő, a mikró, a mosogatógép, a mosógép, megbeszéltük, kell-e szelektíven gyűjteni a szemetet. Egy kis jóindulat ugyebár legyőzi a kommunikációs gátakat. 

Aztán itt hagytak minket és megkezdtük a felfedezést – mi van a fiókokban (elosztók, pótégők, varródoboz...) és persze a lányok macskáztak ezerrel, mert ez egy nagyon barátságos kis jószág és úgy látom, napközben eléggé unatkozik, és nagyon örül, hogy itt mindig van aki megsimogatja. (Naná, hogy azóta kaját és saját tányért is vettünk neki, nem engedem, hogy nagyon sokat adjanak neki a lányok, de 4-5 szem száraztáp és egy kis víz nem zavarja talán a gazdi köreit.)

Persze vannak kis furcsaságok a házzal kapcsolatban, mint minden új helyen. Nekem például érthetetlen, miért van mind a három fürdőszobában bidé, ami teljesen elveszi a helyet és egy tárolószekrény mondjuk törölközőknek már sehová nem fér be.

Furcsa az is, hogy nincs a háznak se légkondija, se fűtőberendezése. Igaz, valószínűleg nem is kell – a terasz például keleti tájolású, tehát csak délelőtt süt ide a nap, délután teljesen árnyékos. Fűtésre meg errefelé nem nagyon van szükség – legalábbis napközben. Merthogy még mindig rövidgatyás, pólós idő van, míg le nem megy a nap. Ám akkor azért eléggé lehűl a levegő – és itt jön a következő furcsaság, minden szobában van egy öklömnyi lyuk a falban. Be van dróthálózva és van előtte kis díszrács is, szóval ez valamiféle szellőzőnyílás lehet, de mondjuk nekem kellemetlen, hogy a hideg levegő simán besüvít rajta éjszaka. (Vicces, hogy az ablakok viszont duplák és szigeteltek... ki érti ezt?) Ráadásul a spanyolok nem használnak paplant, csak lepedőt terítenek magukra és arra teszik esetleg az ágytakarót, ami azért egy forgolódós gyerek esetében szerintem semmit sem ér. Szóval nagy megkönnyebbülés volt, amikor megérzett a rendes magyar paplanunk és a vastag pizsi.

Bogarakat eddig nem láttam, pedig nagyparám volt. Eddig a lakásban 1-2 apró kis pókkal találkoztunk csak, és pár nagyobbacska hangyával a teraszon (döbbenetesen naggyal!) de nem tudom, hogy Spanyolország ízeltlábúak tekintetében milyen, mennyire kell félni az óriási csótányok kívül más lényektől, mondjuk skorpióktól...

Mindenesetre az elmúlt pár napban elkezdtük belakni és saját képünkre alakítgatni a házat. Áttologattuk a bútorokat, és pár kenyérsütés az idegen szagot is eltüntette. Egyre több holmink van itt, és lassan mind kezdjük elhinni, hogy ez már nem egy újabb állomás, egy új szálloda – mi itt lakunk. És ez a tény minden nap mosolyt csal az arcunkra, amikor gyönyörködünk a kilátásban, vagy kiülünk a teraszra beszélgetni. És hogy minden tökéletes legyen, van tányérantenna is a tetőn, és pontosan ugyanazokat a jó kis angol csatornákat tudjuk itt is nézni, mint Coventryben.

Az egyetlen kellemetlenséget furcsa módon épp a macska okozza, akit a nyomokból ítélve az előző itt lakó is nagyon szeretett, annyira, hogy be is engedte, mert az egyik kanapé csupa macskaszőr volt. Sajnos miközben takarítottam, kiderült, hogy allergiás vagyok a macskákra, és az elmúlt két napot végigtüsszögtem, hiába vettem be gyógyszert is. Most abban reménykedem, hogy ha nem engedjük be, a teraszon naponta felmosok és a gyerekek ruháját gondosan szőrtelenítjük, mielőtt bejönnek, talán gyógyszer nélkül is el tudom viselni, hogy itt van. Mert nagyon helyes kis jószág, a gyerekek imádják, és nem szívesen üldözném el.De azért azt se szeretném, ha én szenvednék őmiatta.