Három gyerekkel irány Spanyolország!

Jó hosszú volt ez a téli szünet.Két teljes hét. Sőt, vicces módon még egy extra nap is jutott nekünk: a hétfő. Kicsit gyanús lett, amikor Bende óvó nénijei a lelkünkre kötötték, nehogy bevigyük a gyereket 7-én, mert zárva tartanak. Nem nagyon értettük az okot, és csak vasárnap este merült fel bennünk a kérdés - vajon lesz a csajoknak suli ezen a napon, vagy nekik is szabadnapjuk van?

A válasz nem volt egyszerű, mert a piros betűs ünnep vasárnap volt, 6-án, amikor jöttek a háromkirályok. Néztük a naptárakat, de nem volt benne hétfőre piros betű és még a lányok iskolai évkönyvében sem szerepelt szünetként ez a nap. Nekem ugyan gyanús volt, hogy a magánovi csak hivatalos szünnapokon zár be, de nem találtunk semmit, ami ezt alátámasztotta volna, így hétfő reggel a lányok elindultak suliba. Aztán azzal a lendülettel jöttek is vissza. Szünnap volt. Naná. Merthogy spanyol szokások szerint ha egy ünnep hétvégére esik, akkor az utána lévő hétköznap automatikusan szünnap lesz, mert máskülönben elveszne egy ünnepnap, ami meg jár. Hát kiadják egy nappal később.
A lányok nem panaszkodtak a korai ébresztő miatt - gondolom el voltak foglalva azzal, hogy örültek a potya-szünnapnak, ami az ölükbe pottyant. Mi meg a szép időnek örültünk, már csak azért is, mert már nagyon rajtunk volt a mehetnék, így gyorsan összepakoltunk és elindultunk kirándulni. Már nagyon rajtunk volt a mehetnék.
Eredetileg ugyanis úgy terveztük ezt a kéthetes kis szünetet, hogy majd sokat kirándulunk és várost nézünk - de ebből semmi nem valósult meg. Szobafogságban voltunk végig. Először Bende volt beteg, aztán én dőltem ágynak.Tengeri levegő ide vagy oda, úgy köhögtem és fulladoztam, hogy orvoshoz kellett mennem. Nagy baj nincs - és egy kis inhalátor enyhített a kínjaimon, de azért mégis kicsit bosszantó, hogy hiába a jó idő, nem tudjuk megúszni a menetrendszerű karácsonyi pestist.
Azért az a nagy előnye megvan Spanyolországnak és ennek a háznak, hogy nem kellett egész nap a tévé előtt punnyadni a fiataloknak, ameddig én haldoklottam, minden nap kimentek a kis utcára bringázni, rollerezni, motorozni. Mivel mindenki másnak is szünete volt, így folyamatosan volt társaságuk, Zsolt is megismerte már az összes szomszédot a gyerekterelések során. Nagy felügyeletre ugyanis nincs szükség, csak amikor negyedóránként elhúz lassan egy kocsi, akkor kell ráförmedni az ifjúságra, hogy húzódjanak félre. Nem mintha nem tudnák maguktól is (még Bendének is szuperül megy) csak jobb a biztonság.
Én lassabban haladok az ismerkedésben, és ennek nem csak a spanyolom hiánya az oka. Ez a délutáni gyerekfelügyelés ugyanis főleg pasis program, a nők otthon főzőcskéznek ilyenkor (gondolom) és élvezik a gyerekmentes időt. (Nekem is mindig jól jön.)
Gyerekszemmel a karácsony legnagyobb ajándéka a macska lett. A cicás ház cicája ugyanis az ölünkbe hullott. (Micsoda meglepetés, szerintem mindenki sejtette, hogy ez fog történni.) Már hetek óta feltűnt, hogy állandóan a mi teraszunkon dekkol, és kétségbeesetten nyávog, ha meglát minket. Szeretne bejönni, és jól láthatóan éhes. Elkezdtünk hát először kaját venni neki, nem is az ő kedvéért, inkább a gyerekek örömére, akik nagyon örültek neki, hogy etethetik is. Még viccelődtem is, hogy ez a tökéletes macskatartás, mi simogatjuk, élvezzük, de ha baja van, ott a gazdija.
Aztán a két ünnep között kiderült: a gazdi hazautazott Angliába, és a macskát itt hagyta. A szomszédok ugyan figyelmeztették, hogy vigye magával, és állítólag be is pakolta a kocsijába, de nyilván az első kanyar után kiengedte, az meg hazajött. Hozzánk. Csak annyi változott, hogy immáron nyakörv nélkül, és teljesen ránk cuppanva.
Mivel a szomszédoknak is feltűnt ez a nagy szerelem, megkérdeztek minket, hogy hivatalosan is vállaljuk-e a macskát, mert ha nem, akkor elviszik a hegyekbe, messzire, hogy ne találjon vissza.
Nyilván ezt nem engedhettük meg, (meg is szakadt volna a lányok szíve) így immár van egy macskánk is. Kicsit félek még, hogyan fér ez bele a mi utazgatós életünkbe és mi lesz vele a nyári szünet két hónapja alatt, amikor hazautazunk. De ezt majd megoldjuk akkor. Az tény, hogy az allergiám sokat csökkent, igaz, kerülöm a közvetlen kontaktust és a gyerekeknek macskázás után "szőrteleníteniük" kell magukat egy kefével, mielőtt bejönnek.
Mint felelős macskatartók elvittük egy állatorvoshoz, és kifizettünk 120 eurót az általános karbantartásra. (ami olyan 35 ezer Ft) ezért kapott egy chipet (ami kötelező a macskáknak is errefelé) féregirtást (a biztonság kedvéért) veszettség elleni oltást és egy általános macskabajokra való oltást. Tehát most már hivatalosan is a miénk és láthatólag ezellen neki sincsen kifogása. A neve pedig Miette lett. (a lányok találmánya)
Tartok tőle, hogy az állatos project ezzel még nem ért véget, a vendégszobát ugyanis Bíbornak ígértük (készül még a berendezése) ő pedig állatot is szeretne bele. Madarat, teknőst, esetleg halat. És mivel jön a szülinapja, hát akár meg is hallhatjuk ezt a kérést. Így felnőttszemmel mindegyik állat unalmasnak tűnik és emlékszem, hogy gyerekként is hamar rájuk untunk, amikor nekünk volt, de olyan dolog ez azt hiszem, amit mégis meg kell tapasztalni. Egyenlőre nézegetjük az árakat és a lehetőségeket. (Amúgy minden állatboltban iszonyat édes kiskutyákat lehet kapni, nagyon csábulok efelé is, de... azért az még nagyobb elkötelezettség, mint egy macska.)
Visszatérve a szabadnapra - Benalmadénába indultunk, és hezitáltunk, hogy Pillangópark vagy Sealife center legyen. Bende eldöntötte a kérdést: a pillangók lányosak, ő halakat akar. (Macho a lelkem, de nagyon!). Ám útközben megpillantottunk egy csipkés tornyú várkastélyt, és egyszerűen nem tudtunk ellenállni neki. Csodás választás volt.


Ez egy Kolombusz emlékpark volt, afféle spanyol Bory vár. Egy megszállott pasi építette a két kezével, két kőműves segítségével hét év alatt, mindenféle stílusban. A végeredmény egy igazi meseország. Nem túl nagy, nem túl régi és nem kihagyhatatlan látnivaló, de a gyerekeknek maga volt a paradicsom. A lányok vittek két babát magukkal, és azt játszották, amit mindig is szoktak - hogy királylányok és ez az ő kastélyuk. Mivel viszonylag kicsi és átlátható a park, ráadásul alig voltak mások, így szabadon eresztettük őket és nagyon élvezték. Bendére se kellett árgus szemekkel figyelni, és ő is élvezte, hogy lépcső, szökőkút, torony és kőcsipkék között mászkálhat. Mi, felnőttek meg élveztük a gyönyörű napos időt, az elképesztő kilátást a tengerre és a teleobjektívet, amivel egészen újfajta képeket tudtunk csinálni a legmesszebb lévő toronydíszről is, és persze lesifotókat a gyerekekről. Nem is beszélve a beállítottakról, amelyeket azért ebben a díszletben elég szépre sikeredtek...