 |
„De mi neked Spanyolországban a karmikus feladatod?” - kérdezte valaki, és csak néztem nagy szemekkel. Merthogy fogalmam sincsen. Egyáltalán nem érzem, hogy muszáj lenne Spanyolországba költöznöm. Nincs bennem az a mindent legyőző vonzás az ország iránt. Ha őszinte akarok lenni, soha nem akartam ilyen meleg országban élni, mert nem kedvelem a hőséget. A bőröm meg azonnal leég, amint nap éri. Ha ehhez hozzáteszem, hogy nem beszélek spanyolul, nem csodálom, hogy mindenki tágra nyílt szemmel faggat: akkor miért?
Én meg csak a vállamat vonogatom. A gyerekek majd megtanulnak egy új nyelvet, vetem oda, mert ez tény, ezzel aztán nem lehet vitázni. A spanyol igazán hasznos, sok országban beszélt elterjedt nyelv. Ők majd gyorsan felszippantják, és lassan majd biztosan én is belejövök. Nincs mese, muszáj lesz, mert megyünk, akár ez a karmikus feladatom, akár nem. Három hét múlva indulunk.
És ez rémisztően közeli időpont.
Nem, most nem Spanyolország rémiszt, azon még nem kezdtem el szorongani. Sokkal jobban idegesít, hogy vajon sikerül-e befejeznem a balatoni nagytakarítást. Jelen pillanatban ugyanis csak egy célom van – doboztalanítani a házat. És most nem csak arról a 18-ról beszélek, amit Angliából küldtünk haza, mert az viszonylag könnyen kirámoltam, hanem arról a több tucatnyiról, amit még két évvel ezelőtt zsúfoltunk be ide és aminek egy részét a vége felé már át se néztük. Pakoltunk, mit a gép, csak hogy üres legyen a pesti kecó.
Minden egyes doboz, ami most a kezembe kerül, igazi meglepetés. Időutazás – jé, ilyenünk is volt? Ez is megvan? És aztán a döbbenet – hová a fenébe tegyem? És a következő lépés - kell ez még egyáltalán?
A válasz persze szinte mindig az, hogy kell. Naná. Az emlékek meg duplán kellenek. Kiraktam hát a gondosan papírba csomagolt hógömböket a komód tetejére – Párizs, Bécs és a Holt-tenger mellé odakerült a Tower, Skócia és Wales. Mellette egy igazi strucctojás lámpás Afrikából és egy vicces autós tál Portugáliából. Végiglapozom a fotóalbumokat. Spanyolországból több is van. Ez a kép éppen 12 éves. A nászutunkon készült. Akkor is odamentünk. Ez az Alhambra. Emlékszem a döbbenetre, amikor egymás után sétáltunk be az egyre szebb kertekbe. Édes mimózaillat terjengett mindenhol. Akkor virágzott. Úgy éreztem, hogy soha szebbet még nem láttam. Végigsimítom a kis kincseken a kezemet és szinte fizikailag fáj, hogy itt kell őket hagyni, nem vihetjük magunkkal. Ostobaság lenne persze. De legalább mi megyünk, vigasztalom magam.
Alig három hét.
Ha nagyon igyekszem, talán addigra befejezem a rendrakást. Kicsit elkeserítő, hogy kezdhetem újra másutt, de hát ilyen földhöz ragadt dolgokkal járnak a nagy kalandok, ha az ember anya. Takarítással, dobozolással és csomagolással.
Talán ez a karmám, vigasztalom magam.
És örülök, hogy nekem ez jutott, mert nem rossz ez. Útra kelni, új helyekre menni, utazni, látni, tapasztalni. Ráadásul a szervezés oroszlánrészét mégiscsak a férjem viszi. Ő vette meg a repülőjegyet szeptember 28-ra. A szállást az első két hétre egy-egy szuper szállodában. Igazi nyaralásként indulnak majd a dolgok – csak közben mi lakást is fogunk nézni, nem csak a helyi nevezetességeket. Azt reméljük két hét elég lesz ahhoz, hogy megtaláljuk a mi kis álomotthonunkat. A kertes, medencés házacskát, ahol remélhetőleg nem lesznek csótányok. Persze spanyolul is apa fog intézkedni, hivatalos papírokat kitölteni és ügyintézőkkel tárgyalni. Valljuk be, ez azért nagyobb kihívás, mint a dobozolás.
Szóval pakolok rendületlenül. Minden egyes napom ezzel telik és még messze a vége. Közben memorizálom, mit hová tettem, hogy ha fél év múlva belépek az ajtón, akkor is legyen némi fogalmam az olyan dolgokról hollétéről, mint a fejfájás csillapító vagy a körömvágó olló. Azt hiszem ez a legrosszabb ebben a soklakiságban. Hogy minden fontos dolog másutt van, mint ahol kellene és mindig, mindent keresni kell.
Úgy érzem magam, mint valami detektív, akinek állandóan elrejtett dolgok után kell nyomoznia. Igaz, az én rejtélyeim szinte mindig megoldódnak, ha nem is egyszerűen. Az a szilikon forma például, amit Angliában annyira sokat kerestem, egyszer csak felbukkant az itteni konyhaszekrény aljából. Pedig esküdni mertem volna, hogy elvittük Angliába és sütöttem egyszer benne. Ezek szerint nem.
A fehér fürdőszobaszőnyeg, amiért felforgattam a balatoni házat, valójában Budapesten volt anyukáméknál volt egy zsák tiszta ruha mellett. Én vittem oda tavasszal, mert ott egyszerűbb volt kimosni. Borsi méregdrága Mexx bársonyruhája, amire már keresztet vetettem és amire azt hittem, hogy már rég odaajándékoztam valakinek, az ágy alól került elő egy zsákból, több más rég kinőtt ruhácskával együtt.
Most se vagyok rejtély nélkül. Éppen három mobiltelefont keresek, amiket tudom, hogy a számítógép mellé tettem le, de hiába pakoltam le mindent, csak a töltőket találtam meg. Majd megőrülök tőle, hogy nincsenek meg, de Zsolt csak legyint – ezekre most nincs szükségünk. Nyugi. Majd előkerülnek.
De ez olyan, mint a viszketés, hiába tudom, hogy olcsó kis vacak mindegyik és tényleg nem is kellenem, állandóan ez jár a fejemben és különböző elméleteket gyártok, hová kerülhettek. Persze tudom, hogy valójában, miért aggódom, mert meglepő módon eddig tényleg minden előkerült. Ahhoz képest, hogy hány dobozoláson és költözésen vagyunk túl, még a pónik összes cipőcskéje megvan, a pirinyó egycentis 80-as évekbeli Polly babák, és a Playmobil hercegnő kastély minden egyes darabkája. Minden.
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy a keresésben és a rendrakásban nincs semmi jó. Persze várom a végét és hogy végre hátradőlve nézhessem a rendet és tisztaságot, de hát ez még messze van. Így hát most kevesebb a blogbejegyzés, mert esténként az alvásra szavazok írás helyett. De azért az agyam is jár, nemcsak a kezem, és miközben rendet rakok, keresem magamban a választ, tényleg vajon mi is az én karmikus feladatom, amiért Spanyolországba költözöm.
És már van is pár elméletem.
Furcsamód arra jutottam, nem biztos, hogy ez az út rólam szól. Lehet, hogy nem is nekem kell odamennem, hanem a gyerekeimnek és nekem mindössze annyi ebben az utazásban a szerepem, hogy biztosítanom kell nekik a hátországot. És közben meg kell tanulnom, rendet teremteni a káoszban.
De azt is el tudom képzelni, hogy a sors majd jól megviccel és kiderül, hogy igazából rám várnak ott az igaz nagy kalandok. Ki tudja?
Az biztos, hogy két évnyi Anglia teljesen átformálta a gondolkodásom. Sokkal többet kaptam tőle, mint valaha is reméltem és egészen más dolgokat, mint amiket gondoltam.
Talán ezért nincsenek most különleges elvárásaim Spanyolországgal kapcsolatban sem.
Ahogy egy ismerősöm mondta: jó dolgokat vártunk, ezért jó dolgok történtek velünk.
Hát én most én is így vagyok ezzel. Nem muszáj. De azt hiszem, jó lesz.
Ezt most nem is nagyon értem. Milyen térképet? Minden egyes tárgyat a töltőtoll tintapatronjától az Öreg néne őzikéjéig hogyan tudnék felírni? :-)
Érdekes volt a bejegyzés első része. Mi ugye visszajöttünk, de nem Costa Blanca, hanem Costa del Sol. Nagyon vártam már, de már megérkeztünk, és egyáltalán nem volt meg az a feeling, ami a tavalyi érkezéskor. Pedig imádtam ezt a részt is, tudtam, hova jövünk. Nem tudom, hogy a nagyon gázos repülőút az oka, vagy a családi történések otthon. Nincs direkt honvágyam, de most nem érzem, hogy igen, itt a helyem, és ez zavar és azt kell mondjam, hogy most ettől ki is vagyok akadva rendesen. Lehet, hogy ki kell még pihenni, én is pakolok, takarítok, mert hiába "új" lakás (6 éves), senki nem takarított itt azóta normálisan, úgyhogy gondolhatod, én meg elég háklis vagyok, úgyhogy már mindent átmostam ecetes cuccal meg befújtam Sanytollal, mindent mosok, minden edény ment a Roziba.
A lakásbérlésre készüljetek fel, most mondták az ismerősök akik Alicanteban vannak, hogy van egy törvény azóta nagyon óvatosak a bérbeadók, mert a bérlőt nem tehetik ki a lakásból akkor sem, ha azok nem fizetnek. Innentől kezdve százszor meggondolják... Talán próbáljatok meg "vakáció" vagy áttelelés címszó alatt május végéig hivatkozással, aztán ha látják, hogy precízen fizettek, akkor biztos nem lesz gond már hosszabbítani. Itt lent délen viszont van lakás azonnal mindenféle kekeckedés nélkül :-)))
Kedves Marcsi, őszintén megértelek :) Régóta követem a blogodat.Amikor elterveztük, hogy kiköltözünk Angliába a családommal, tallóztunk a blogok között, hogy valamennyi erőt és biztatást merítsünk belőlük, és a blogodnál elidőztünk néhány órácskát, amíg 10-15 bejegyzésedet elolvastuk :) Hogy miért itt ragadtunk? Talán azért, mert amikor elterveztük, hogy Angliába költözünk, nekünk is megfordult a fejünkben, hogy azért csak néhány évet, aztán tovább, talán Spanyolországba, Franciaországba, más kultúrákat, nyelveket kell megismernünk a gyerekeimmel együtt. Már másfél hónapja élünk itt Torquay-ban, és a sok pozitív élményt nem győzzük eltárolni az emlékeink között, és inkább én is leírom, mert jó lesz majd egyszer visszaolvasni. Szóval, köszi hogy ismeretlenül is bátorítottál, és kívánok jó utat és még sok élményt Spanyolországban!