Három gyerekkel irány Spanyolország!

Először csak viccből pattantam rá a tengerparti gyúrós gépekre. Milyen jó poén séta közben kicsit sportolni, nem? Vagy legalábbis úgy tenni. Két perc seggriszálás a korongon, két perc karizmozás aztán még egy percig himbálom a lábam és karcsúsítom a derekam. Nem mintha bármit is formálna ez a pár mozdulat, de a lelkemnek jót tesz. Sport, kipipálva és kész, nyugodtan be lehet ülni a szomszédos presszóba egy jegeskávéra.

Az, hogy sportolni kéne valamit, nem új téma. Kerek 15 kilóval vagyok nehezebb, mint amikor 12 éve Bíborka lányommal terhes lettem. Megjegyzem, a súlyommal már akkor sem voltam elégedett. Aztán jött három gyerek, kilók fel és kevésbé le, ülőmunka, lustaság, éjszakai virrasztás, este 10-es vacsorák. Nem mentegetem magam. Ezt a témát bizony elhanyagoltam.
Vicces dolog, hogy a testkép milyen nehezen változik. Ha magamra gondolok, a fejemben még azt a soványka lányt látom, aki mindig utolsó volt a tornasorban akit alig engedtek iskolába hat évesen, mert nem volt húsz kiló és akinek étvágygerjesztőt írt fel a gyerekorvos, mert kórosan sovány volt.
Hát kérem, ez utóbbi elmúlt.
A tükörben még nem is olyan durva a változás (hiába no, az agy kompenzál) de minden fotót utálok, ami rólam készül. Pláne, ha nem beállított, sminkelt műalkotásról van szó, hanem olyan spontán elkapott pillanatról, ahol látszik, hogy bizony több helyen dudorodik hájacska, mint szeretném.
Hogy futni kéne, nem új ötlet.
Lassan már öt éve annak, hogy megvettem a Nike bolt létező legdrágább profi futócipőjét. Más kérdés, hogy ezzel a vásárral egy teljes évig úgy éreztem, hogy megtettem,  amit a sporttal kapcsolatban lehet. Különösen azért, mert a futás olyan utálatos dolog. Fárasztó, kellemetlen, monoton és különben se megy. Pláne nem annyi ideig, hogy annak eredménye legyen.
Időről időre elmentem azért különböző helyeken futni, de soha nem éreztem, hogy nekem ez örömet okozna.
A kérdés kezdődik azzal, hol fussak.
Nyilván nem megyek olyan helyre, ahol sokan vannak, mert akkor mindenki rajtam fog röhögni, hogy  ott fújtat és izzad a kismalac. De olyan hely se jó, ahol senki nincs. Legyen eszetek emberek! Minden második horrorfilm úgy kezdődik, hogy magányos nő fut az erdőben. Hülye leszek majd tálcán felkínálni magam az aberrált, fa mögött leskelődő láncfűrészes elmebetegeknek.Az se jó, ha messze van az a futóshely, mert hát odafelé még elbuszozik az ember a kis melegítőjében, de visszafelé, szétizzadtan, vörösen? Azért az ciki. A ház körül? Ja, hogy meglássanak az ismerősök és jót mulassanak rajtam.
Különben is, itt sok a kutyaszar, az poros, esőben soha, de tűző napon se.
Ha jól belegondolok, nincs is rá ideális időpont. Este félelmetes, reggel fárasztó, napközben meg van más dolga az embernek.
És különben is, legyünk őszinték: alapvetően a fene se akar futni. Amúgy is olyan sok sport van. Ott a zumba, a pilates, a hastánc, a tangó, a step aerobik, a magánedzős súlyemelgetés. Az mondjuk vacak, hogy minden edző hozzáteszi: a zsírégeséshez aerob edzés is kell. Más néven, futás.
Ami meg utálatos dolog. 
Gyerekkoromban persze szerettem futni. Emlékszem, hatodikban volt egy olyan tesióra, amikor azt mérték, hogy ki, mennyit tud futni. Jó érzés volt látni, ahogy szép sorban mindenki kidőlt mellőlem. Fiú, lány egyaránt. A végén ketten maradtunk egy sráccal (aki amúgy profi sportoló volt) és csak akkor hagytuk abba, amikor kicsöngettek.
Akkor még jót nevettem és boldog voltam, hogy sikerült. Tíz perccel később minden örömöm elmúlt. Rájöttem, hogy se zuhany, se mosakodási lehetőség nincs az öltözőben. A maradék három órát izzadtan, csapzottan ültem végig. Meg is tanultam a leckét: a fene se fogja megerőltetni magát a suliban. Nem éri meg.. Inkább kapjak négyest, vagy hármast tesiből, minthogy ott főjek a saját izzadtságomban.
Pedig futni jó volt. Sőt, könnyű. Mintha repülnék.
Nem úgy, mint most.
Mindig az "így jártam anyátokkal" jutott eszembe. Ez egy vicces amerikai sorozat, ahol az egyik férfi főhős a maratonra készül. Komoly edzésterve van, és mindenre felkészül, még arra is, milyen kellemetlen, amikor az ember mellbimbóját feltöri a póló, így hát bekeni azt vazelinnel. Sajnos a felesége nem ismeri ezt a védekezési módszert és jól megdöbben, amikor meglátja a férjét a fürdőben, vad vazelinozás közben. A rémülettől felsikkant, a férj hirtelen fordul, persze vígjátéki fordulat, megijed, nagyot esik és megsérül. Oda a maraton. Siránkozik is nagyon, hiába készült már fél éve.
Mire a haverjuk odaveti kicsit nagyképűen: hát mi olyan nagy dolog ezen a futáson? Csak egymás elé kell rakni a lábaid, jobb és bal és jobb és bal. Elmegy hát a versenyre, és le is futja a maratont mindent fakszni nélkül. (Más kérdés, hogy hazafelé a metrón nem tud már lábra állni, mert ez mégse olyan egyszerű.)
Szóval ez járt a fejemben, amikor itt Spanyolországban először kínlódtam a futással. Hogy nem kell ehhez agysebésznek lenni. Jobb és bal és jobb és bal. Ment is olyan másfél percig, amikor is elfogyott a levegő. Vele együtt az erő is.
Nekem pedig komolyan megfordult a fejemben, hogy bizony asztmás vagyok. Mert ez a légszomj ez nem normális. Hogy így lihegjek pár méter után, az valami komoly bajt jelez. Mentem is volna haza, de két dolog megállított.
Egyrészt milyen ciki már öt perc "futás" után hazamenni. Tök lúzerség. A készülődés több ideig tartott.
Másrészt, hát ott vannak azok a gyúrós gépek a tengerparton. Ha mondjuk odamennék inkább és nem haza, (nem futva, azért az legalább tíz perc lenne...) akkor legalább nem öt percig sportolnék, legalább félórát. Meg hát az is erősít, nem? Nem fog az ártani, ha kicsit formálom a karom, a fenekem, a lábam.
Így kezdődött az egész.
Azóta többé kevésbé rendszeresen megyek is. Ha csak 20 percem van, akkor tényleg csak futok, de szívesebben választom az egyórás verziót, amiben futás és alakformálás egyaránt van.
Mondjuk az sokat segít, hogy itt azért sokan futnak.
Nem olyan sokan, hogy ciki legyen, mert szerencsére széles az út, és lehet futni a tengerparton is. Ami amúgy csak a filmekben néz ki jól, valójában állatira besüpped az ember lába a homokba, és iszonyat nehéz tőle a futás, ráadásul a szuper szellőzőlyukas cipőm telemegy homokkal, szóval nekem nem jön be.
De a tengert nézni azért, miközben a karomat erősítem mondjuk nem kis élmény. Ha süt a nap, akkor szikrázik, ha hidegebb az idő és nagyobbak a hullámok, akkor még jobb. Tiszta időben Afrikáig is ellátni.

Néha beáll mellém a gépekhez egy-egy másik ember is. Tök változatos népség. Egyik pillanatban megáll egy kínai ötvenes nő lerakja a cekkereit, amiből kigurul pár krumpli, és lenyom egy negyedórás profi edzést. Vagy jön egy öreg bácsi, aki a kutyát odaköti a padhoz, ameddig kicsit formába hozza magát. Néha megjelennek a profi, kigyúrt pasasok és csajok is. Szerencsére nem bámulják, milyen béna vagyok. Valójában nem is néz rám senki. Mindenki magával van elfoglalva. Persze néha vannak nézelődők, akik leülnek a padra, de ha nagyon zavarnak, arrébb megyek. De inkább meggyőzöm magam, hogy a tengert nézik, nem is engem. És valószínűleg igazam van.
Nem is ez volt a ciki, hanem amikor először találkoztam egy kocogó nyolcvanéves nénivel. Elfutottam mellette, még gondoltam is rá, hogy szegény, milyen lassan megy, és milyen klassz már, hogy ennyi idősen mégiscsak nekiindult. Aztán én pár méter után megálltam levegőért kapkodva, mert úgy éreztem, meghalok. Pár perc haldoklás után folytattam a futást, és jé, megint ott volt előttem a néni. Megelőzött, míg haldoklottam. Persze visszaszereztem a vezetést, de pár méter után ismét kipukkadtam. Minő meglepetés, a néni ismét elém került, és bevallom, végül el is tűnt a szemem elől. Hoppá, mondtam magamnak.
Olyanok voltunk, mint a teknős és a nyúl. Ő ment szépen, egyenletesen a maga lassú kis kocogós tempójában, ám végül le is hagyott rendesen. Én meg időnként nekiduráltam magam, akkor futottam egy-két percet (inkább egyet, mint kettőt) és két futóroham között szépen meghaltam.
Na, ekkor jöttem rá, hogy valamit nem jól csinálok és hogy ez így nem fog menni. Persze a net az segít. Kerestem edzéstervet, meg tippeket, hogyan csinálják a kezdők, milyen a jó technika és mi a normális.
Kiderült, hogy az egy-két perc tök normális adag egy kezdőnek, nincs rajta mit szégyenleni. De jobb lenne, ha amikor elfogy a levegő, akkor is mozgásban maradnék és sétálnék, ahelyett, hogy a földre rogyok. Megnézem pár oktatóvideót, hová is kellene tennem a súlypontom, hogy hátrafelé rúgjak a lábaimmal, ne előre.
És persze ott a nagy segítség, a zene. Egy jó, ritmusos dal, ami átsegít a holtpontokon. Ha arra koncentrálok, hogy a dal végéig mozgásban maradjak, akkor általában sikerül. Ha a ritmusra figyelek nem a saját izmaim sajgására, akkor is jobban megy.

Mondjuk fogyni még nem sokat fogytam. Az az 1-2 kiló szóra sem érdemes. Még csak azt se mondanám, hogy a ruháim bővebbek lettek. Ami azért egy kicsit csalódás. Komolyan hittem benne, hogy amint hazaérek a futásból, máris kevesebbet mutat majd a mérleg. Jó, tudom én, hogy ez teljesen hülye gondolat volt, de valahogy hittem benne, hogy így lesz. Hogy majd pár hét alatt visszapattanok a tinikori formámba.
Hát lópikulát.
Ami még rosszabb, hogy azt hittem, pár hét futás után szeretni fogom a mozgást.
De nem.
Minden alkalommal úgy indulok el, hogy a pokolba kívánom azt is, aki kitalálta, hogy lemásszunk a fáról és két lábra álljunk. Utálom, hogy nem megy, hogy lassú vagyok, hogy amint kicsit is felfelé kell futnom, olyan érzés, mintha ragacsos viaszban kelleme emelgetnem a lábam. Egy apró porcikámnak se esik jól a mozgás.
Mondjuk nyilván több eredménye lenne, ha minden másnap mennék, ahogyan kellene és ahogyan szeretném, de azt az ideáltervet még soha nem sikerült megvalósítanom. Heti egyszer, maximum kétszer tudok időt szakítani rá.
Így persze nem meglepő, hogy nem történt még csoda. De tény, hogy fejlődök. Egyre hosszabb távokat tudok egyhuzamban  megtenni. Az izmaim is egyre kevésbé sajognak, miközben a gépeken kínzom őket.
Sőt, az egyórás edzés végén egy csomószor érzem, hogy kár, hogy abba kell hagynom, jó lenne még folytatni. Meg hogy ez jólesett.
Persze egyenlőre nem a testem örül leginkább a mozgásnak, inkább a lelkem.Mert az tényleg igazi boldogság, amikor túl vagyok rajta.
De nem érzem, hogy feltöltene energiával, inkább azt, hogy most aztán legszívesebben bebújnék az ágyba és aludnék egész délelőtt, vagy feküdnék a kanapén én tévéznék, mert elfogyott minden energiatartalékom. A sportolós napokon általában a gyerekekkel együtt alszom el, és néha még napok múlva is érzem, hogy fáj itt ott.
Hogy miért csinálom mégis, egyenlőre még magam sem értem.
Persze van benne némi észérv is, (miszerint le kell fogyni, meg milyen egészséges) némi hiúság is (de jó is lenne újra vékonynak lenni, ráadásul izmosnak is) de valami furcsa, mazochizmussal kevert jó érzés is egyre többször keveredik a gondolataimba, amikor a futásra gondolok. Néha kifejezetten vágyom rá, hogy fájjanak azok az izmok, jólesik, hogy mozognak.
És egyre többször gondolok arra, sőt, álmodozom róla, hogy futok. Gyorsan és könnyedén. Mint amikor még gyerek voltam. Mert az tényleg jó volt.

Álmomban újra Coventryben jártam. A lakásban, amit otthagytunk. Most üres volt és sokkal nagyobbnak tűnt. Szőnyegpadló helyett rendes fapadló volt. Meglepően világos színű. És minden szoba sokkal nagyobb volt, mint régen. Nem csak azért, mert nem voltak benne bútorok. Valahogy az egész megnőtt. Csendes volt, világos. Beültünk a férjemmel abba a kis beugróba az ablak előtt, ahová régen is olyan sokszor. Néztük az utcán elvonuló kocsikat, kávéztunk és beszélgettünk. Olyan nyugodalmas volt az egész és nagyon jó. Az álmok persze nem hazudnak. Megyünk vissza. És örülünk neki.

Előre bocsátom, mielőtt bárki is elkezdene huhogni, hogy ő megmondta, hogy ne menjünk, és hogy nem lesz itt nekünk jó, egyáltalán nem bánom, hogy kijöttünk és ezt az évet egyáltalán nem tartom elvesztegetett időnek. Különösen nem a gyerekek szempontjából, akik elég jól megtanultak spanyolul. Olvasnak, írnak - nyilván nem olyan tökéletesen, mint angolul, de hát igazából csak fél évet töltöttek az itteni suliban, ahhoz képest nagyon is jó eredményeket értek el. A második harmadéves bizonyítványukban már egyetlen bukás sincsen, ami azért nagy szó, tekintve, hogy pont ugyanazokat a dolgozatokat írják, mint az anyanyelvi gyerekek, nyelvtanból, környezetből és szinte pontosan ugyanaz az elvárás is feléjük. Különösen Borsi hasít, neki már kettese sincs. Pedig a harmadéves környezet nem volt könnyű: ásványtant, meteorológiát, csillagászatról tanultak ebben az évben, sok-sok idegen szóval, amit magyarul sem ismert korábban. Bíborék tananyaga talán még nehezebb volt, Andalúzia közigazgatása, földrajza, nagyvárosok. Száraz, tömény anyag, nem éppen sétagalopp.
Ha őszinte akarok lenni, az egész Spanyolország nem volt sétagalopp, nekünk, felnőtteknek sem. A sok eső, ami amúgy a helyiek szerint se jellemző, a hideg tél, ami errefelé szintén nem mindennapos, és a sok betegeskedés, ami hónapokig lehetetlenné tett minden utazást, kirándulást. De hát ezek rajtunk kívülálló okok, nem is hibáztatok érte senkit. Ez így alakult, túléltük. Nyilván bárhol is töltöttük volna az idei telet, mindenütt szívás lett volna. Múlt héten a férjem Angliában járva még látott havazást. Április közepén. Ilyet ott se láttak évtizedek óta. Ha innen nézem, itt kifejezetten jó idő volt. A betegségeket se biztos, hogy másutt megúsztuk volna.
Ha pedig mérlegre teszem, hogy mennyi szépet láttunk, tapasztaltunk, akkor nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó kis emlék lesz ez az év. Egy hosszú, hosszú nyaralás.
Spanyolországnak valójában egyetlen igazi árnyoldalát tudom kiemelni, ám ez sajnos eldönti a kérdést, hol töltsük a következő évet: drága. Furcsa módon minden drágább errefelé, mint Angliában. Havonta döbbentünk meg a férjemmel azon, hogy bár nem élünk nagy lábon, és kifejezetten igyekszünk spórolni, dupla annyit költünk minden egyes hónapban, mint Angliában tettük. Igazából ez a fő oka annak, hogy nem maradunk. Nem telik rá.
Ha őszinte akarok lenni, sajnálom, hogy el kell mennünk, mert Spanyolország éppen most kezd olyan lenni, amilyennek elképzeltük. Reggeli a teraszon, délután bandázás a gyerekeknek az utcán (sokkal gyorsabban csinálják a leckét most, hogy már értik és segíteni se kell nekik!), fürdés a medencében, simogató napfény mindenütt. A város is éledezik a hosszú tél után - megjöttek az első turistacsoportok, reggel, ha futni megyek már nem üresek az utcák, szorgos pincérek rakodják ki az asztalokat oda, ahol még soha nem láttam, felseprik az utcákat, formára nyírják a pálmákat.
Persze vannak kellemetlenebb változások is. A Lidlben eddig 89 centért három fánkot adtak - mostantól csak kettőt. A piacon is drágább lett a gyümölcs és sokkal több a mozgó, utcai árus, akik másolt DVD-t és hamis Gucci szemüveget kínálnak. Hiába, no, ebből él az ország. A külföldiekből.
És ez azért sok indulatot gerjeszt mindkét oldalon.
Olvasgatom az expat fórumokat. Van egy bejegyzés: "Ezért utálom Spanyolországot." - címmel, egy angol pasi tollából, aki elmondja, hogy idejött sok pénzzel, nyelvtudással, négy évig próbálkozott, mindenütt lenyúlták, átverték a spanyolok, mikor munkát keresett, kiröhögték, és bár látszólag barátságosak vele a szomszédok, a mai napig idegenként kezelik. Megy is haza, ő ezt nem bírja, és soha nem akar visszajönni.
Sok hozzászólás van. Sokan osztják a tapasztalatait. Van egy lány, aki leírja, hogy milyen nehéz volt neki a suliban angolként a sok spanyol között. Bármerre ment, mindenütt kiabáltak utána: "Guiri" - ez itt a külföldiek gúnyneve. Nagyon nehezen fogadták be, éveken át kiközösített, csúfolt pária volt a suliban, és arra int minden szülőt, kétszer is gondolja meg, mielőtt idehozza a gyerekét, mert szenvedni fog.
Persze nagyon sokan védik a spanyolokat. Szintén angolok, akik elmondják, hogy milyen sok nagylelkű, igaz barátra találtak, hogy milyen szép ez az ország és nagyon jó itt élni. Persze hozzászóltak a spanyolok is, akik dühösen elmagyarázzák, milyen nehéz is az angolokkal, akik idejönnek, itt élnek évtizedeken át, és nem beszélnek többet egy "hola"-nál. Elvárják, hogy az iskolában, orvosnál mindenki tudjon angolul, megsértődnek, ha ez nincs így és ha valaki tolmácsol nekik, még egy köszönömöt se vetnek oda a végén. Nyugodtan haza lehet menni, ha nem jó itt, vetik oda nem is egyszer.
Persze az igazság az, hogy amit az angolok éreznek az nem valami különleges dolog - minden nap bevándorlók milliói tapasztalják meg világszerte, hogy bizony nehéz külföldinek lenni egy idegen országban, ahol nem érted a nyelvet, ha mégis, akkor sem tudod, mik a szokások, és bizony idegen maradsz még évek múlva is.
Nagyon kevesen voltak csak, akik józanok tudtak maradni ebben a vitában, hiszen senki se szereti, ha a népét támadják, és azt mondják, márpedig az angolok ilyenek, a spanyolok meg olyanok. Mert hogy ez nem igaz. Ilyenek is, olyanok is. Minden nemzetben vannak nagyon jólelkű, kedves barátságos emberek - és persze könnyű találni olyat is, aki csak át akar verni, és sebezhető, könnyen lenyúlható prédát lát benned, ha külföldi vagy. Mint ahogyan sokan azért jönnek ide, mert imádják az országot és a kultúráját - mások lenézik a lista délieket, önmagukat felsőbb rendűnek tartják, és azt szeretnék, ha körülöttük minden angol maradnak, csak épp több napsütéssel és olcsó piával. Ez a réteg valóban nem a legkellemesebb sehol a világon.
Nekünk talán szerencsénk volt, mert Angliában is nagyon sok jó fej, normális emberrel hozott össze a sors (és itt magyarokról beszélek) Spanyolországban pedig ugyan csak kevés magyart ismertünk meg (mindet imádjuk!) de a szomszédság az első pillanattól kezdve nyitott, befogadó és normális volt. A gyerekeinket se csúfolták, igaz, itt nagyon sok a külföldi az osztályokban, nem számít különlegesnek, ha valaki máshonnan érkezik.
Ilyen ez az egész Costa del Sol, a déli part tele van angolokkal. Egyes felmérések szerint majdnem félmillió angol él errefelé. Brutális nagy tömeg, vannak köztük mindenféle népek, jók és rosszabbak, okosak és kevésbé műveltek. Ehhez hozzájárul, hogy itt sem mindenki szereti a külföldieket, még akkor sem, ha pénzt hoznak. Bizony előfordul, hogy más ára van valaminek, ha spanyolul kérdezik és más, ha angolul. Egy angolnak, aki ilyet még soha nem tapasztalt, ez sokkoló lehet, én mint magyar kevésbé döbbenek meg. A spanyolok mentalitása bizony hasonlít a magyarhoz.
De nem ezért megyünk el. Nem azért, mert rossz lenne itt, és nem azért, mert nem tudnám elképzelni, hogy itt éljek. Valójában egyáltalán nem bánnám, ha maradhatnánk még, mert úgy érzem, hogy nagyon sok felfedeznivalóm maradt itt Spanyolországban. Rengeteg helyen nem jártunk még, számtalan ünnepet és szokást nem fedeztünk még fel, kellene több spanyol barát és persze a nyelvtudását az egész család csiszolhatná még.
Ha megkérdezzük a lányokat, hogy ők mit szeretnének, ők se tudnak egyértelmű választ adni: szívesen maradnának itt, de örülnek annak is, ha visszamegyünk Angliába. Abban mind egyetértenek: a suli ott sokkal élvezetesebb. De nagy előnye Spanyolországnak, a sok napsütés, hogy nincs kemény tél, klassz a lakás, a szomszédság, tetszik nekik, hogy  minden délután kimehetnek görkorizni és sok barátjuk van.
Mi annyiban tudunk segíteni nekik a változásban, hogy egyrészt maradunk a tanév végéig. Másrészt pedig megígérjük, hogy biztosan visszajövünk még. Nyaralni biztosan. De az se elképzelhetetlen, hogy pár év múlva ha elég pénzt gyűjtünk össze, akár megint ideköltözünk. Ki tudja, mit hoz a jövő. Még az is lehet, hogy ha újra felkerekedünk, akkor Franciaországba megyünk, hiszen az is régi nagy vágyunk.
Persze a költözés nem könnyű feladat, akárhányszor is fog bele az ember. Most például a macska és a hal sorsa az, amit el kell rendezni. Az biztos, hogy a hal marad és keresünk neki egy jó gazdát. De - bár nagyon fáj a döntés - valószínű, hogy a macska is jobban érezné magát, ha itt találnánk neki új családot, mintha kiszakítanánk a jó meleg Spanyolországból és magunkkal vinnénk először Magyarországra, aztán Angliába, ahol jóval hidegebb van. Meg aztán, ahogy én tudom, a macskák annyira nem viselik jól a radikális változásokat. Az biztos, hogy csak úgy nem hagyjuk sorsára.
Mindenesetre ha valaki igényt tart egy bájos aranyhalra (akváriumostul) és egy minden oltással rendelkező, nagyon barátságos, soha nem karmoló cicusra, akkor lehet jelentkezni.
Furcsa, hogy az örökös változást is milyen jól meg lehet szokni. Kicsit vicces is, ez már a harmadik olyan tavasz, ami arról szól, ki kell találni, mi legyen velünk, hová menjünk, mit csináljunk. De már nem idegesít. Valahogy megszoktam. Az életünk része lett a változás. Bízom benne, hogy végül minden jó lesz. Hiszen eddig is mindig így volt.

Nem, most nem a spanyolokra gondolok. Csak arra, hogy mennyire más világba csöppentem ezzel a fiúgyerekkel, akit három éve kaptam. Egy olyanba, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezik. 

Amikor az ember gyereket szül, hirtelen kitágul és beszűkül a világ. Beszűkül, hiszen mostantól többet van otthon, mint bármikor eddig, és napjai nagy részében a gyerekre koncentrál: mit eszik, mit csinál, mit nem csinál, miért sír, miért van csöndben.
Furcsa módon ugyanakkor ki is tágul a világ, mert hirtelen egy csomó olyan emberrel kerül interakcióba, akikkel korábban soha. Nekem, aki alapvetően az utcán soha nem ismerkedtem (eddig) és még a szomszédokkal se haverkodtam össze évekig, nagyon furcsa volt, hogy amikor babakocsit tolok, vadidegen emberek jönnek oda hozzám, és elkezdenek beszélni. Kérdezgetnek a gyerekről, hogy mi a neve, mennyi idős, szopik-e még (na, ez mindig kiakasztott, mert valahogy magánügynek éreztem és semmiképp nem olyan dolognak, amit egy soha eddig nem látott  idős bácsikával akarok kitárgyalni), tud-e már ülni, mikorra tervezzük a kistesót és társai. Szívem szerint mindig menekültem volna, de az utcai támadóknak akadt egy elég erőteljes támogatójuk: a kislányom. Bíborka kifejezetten szerette, ha odajönnek hozzánk, nagyokat mosolygott, nevetgélt az idegenekre, odaadta nekik a babáját, gagyarászott és mindenki meghódított. Volt olyan öreg néni, aki közölte, hogy ugyan neki nem erre lenne dolga, de jön velünk még egy utcahosszat, ha nem bánom, mert olyan szép ez a gyerek, hogy nem tudja itt hagyni.
Hirtelen megismerkedtünk a szomszédokkal, a boltos nénivel, a piacon a savanyú uborka árussal, a patikussal, az újságárussal és szeretetük jeléül kaptunk ingyen szőlőt, cukorkát, csokit és persze mosolyt, jó szavakat is dögivel.
Lassan én is elfogadtam, hogy lehetek ugyan mogorva mizantróp, de ha gyerekem van, akkor ez nem működik. Be kell illeszkedni a társadalomba, nem lehet antiszociálisan olvasgatni a játszótéren, egyrészt, mert úgyse hagyja a gyerek, másrészt, ha már ott kell állni a homokozó szélén és órákon át lelkesedni a homokpogácsák láttán, akkor sokkal könnyebben múlik az idő, ha közben egy vadidegen, hirtelen megismert anyukával osztom meg a környékbeli bölcsikről szerzett infóimat.
Amikor Borsi megszületett, meglepő módon még több mosolyt és segítséget kaptunk, különösen a tömegközlekedési eszközökön. Mivel én nem vezetek, az újszülöttet babakocsiba raktam, a másfél éves jött mellettem. De  amikor fel kellett mennem egy lépcsőn, és felkaptam a babakocsit, mindig akadt valaki, aki megfogta a kocsi másik végét, vagy a nagylány kezét és segített neki fellépdelni a lépcsőn.
Szóval akarva, akaratlanul tagjai lettünk a társadalomnak. És igen, néha bosszantott, hogy beszólnak, miért nincs rajta sapka, vagy miért van rajta pulcsi, de közben segítettek is és így kiegyenlítődött a dolog.
Nem gondoltam, hogy mindez más lesz majd, ha fiam születik. Miért is lenne, gondoltam.
Pedig ég és föld a különbség.
Egészen máshogy megy az interakció, ha fia van az embernek.
A lányokat is megcsodálják a pasik és megdicsérik, de aztán ott el is vágták. Lánygyereket nem szokás megérinteni, áthívni, haverkodni velük. Nyilván a nagy pedofil félelem is benne van, hogy lányokkal nem haverkodnak a férfiak, de inkább az, hogy a lánygyerek az anyjáé. Azzal nem lehet mit játszani. Babáznak, öltöztetnek, fésülgetnek, kényeskednek, törékeny virágszálak, akikkel a pasik többsége nem is merne játszani. Pláne, ha idegen.
Ám a fiú, az kérem az egész férfitársadalom része, akik az első pillanattól kezdve be is fogadják a hímtanoncot. Kezdődik azzal, hogy még bölcsőben fekszik, fókuszálni se tud, de máris kezet fognak vele. Ezzel jelzik - férfi van te is öcsém, tagja a falkának. Aztán még ülni se tud, de máris szerelnek vele, csavaroznak, mérnek, beültetik az autó kormánya mögé, és hagyják, hogy álló motornál kicsit tekergesse, felajánlják neki. De nem csak az apa, vagy a férfirokon ilyen, hanem vadidegenek is. Felajánlják, hogy álljon fel a kukásautó hátuljára, vagy másszon csak fel a markoló ülésébe, megengedik (sőt bátorítják) meg megnézze és akár megfogdossa a kocsikat, szerszámokat, és más pasis kellékeket.
Nem mondom, annak idején a lányok is szerették nézni a munkagépeket - de messze volt ez ahhoz az áhítathoz képest, amivel a fiam néz rájuk. Persze velük is kedvesek voltak a munkások, minden alkalommal, de valahogy a fiammal ez más. Látom a pasik szemén, hogy magukat látják viszont ebben a kisfiúnak a vágyakozó szemében, és rajta keresztól igazi hősnek látják magukat.
Mert hát valljuk be, nehézgépkezelőnek, kertésznek, kubikosnak lenni ez nem a legjobb munka a világon. Égető napsütés, kemény fizikai meló, és a nők még csak oda se lesnek, hiszen tudják, hogy anélkül is kellemetlen füttyögéseket fognak kapni. De minden más, ha anyaként mosolyog rájuk az ember, és van vele egy kisfiú, aki úgy csodálja a gép mögött állókat, mintha isten maga szállt volna le a mennyekből láthatósági mellényben. Kedvesen mosolyognak, huncutkodnak, kihúzzák magukat és mindenféle trükköket csinálnak, dudálnak, idétlenkednek, mókáznak. Naná, hiszen most ők a menő csávók. Én jókat mosolygok ezen a macho feszítésen, de kicsit el is érzékenyülök, mert látom, hogy ezek a nagy mackók milyen sok szeretettel fogadják, terelgetik az én kis lurkómat, akinek az életében komoly törés volt a múlt hét, és nem, nem a bárányhimlő miatt. Egy nehéz éjszakánk volt, aztán nagyon hamar javult az állapota, mi, felnőttek alig győztük energiával. Napi több órát kellett vele sétálni, szaladgálni, és mivel kicsit legyengült és egyszerre nem bírta, napi 2-3 alkalommal is útnak kellett vele indulni. A kedvenc úticélja a közeli automosó volt eddig. De most lebontották. Ez teljesen kikészítette a gyereket. Hát milyen világ az, ahol az ilyen látványosságok eltűnnek a föld színéről? Egyetlen vigasza volt csak: a sok munkagép és melós, akik ott dolgoztak a placcon. És imádták az én kis Bendémet, aki nagy szemeket meresztett rájuk. Én meg imádtam, hogy így olvadoznak ezek a kemény arcú, tetovált nehézfiúk. Ha meg belegondolok, hogy egyszer majd az én pici, puha, szőke kis angyalkám is ilyen nagy szőrös macho lesz... hát azt el se tudom még képzelni. Pedig ott van már benne at a kis macho csíra, és nagyon erősen fejlődik.

Van abban valami törvényszerű, hogy ha egyedül maradok a gyerekekkel, akkor valaki automatikusan beteg lesz. Vagy ők vagy én. Igazából egyik forgatókönyv se jó. Ám ha ez elég gyakran megesik, akkor már meg se lepődik az ember, amikor beüt a krach és borul minden jól felépített terv.

Igazából három gyerekkel egyedül maradni nem megoldhatatlan feladat. Bár nem szeretem különösképpen, ha nincs velem a férjem, akivel megosztjuk a munkát és a felelősséget, de ha muszáj, akkor megcsinálom. Nem mintha lenne más választásom.
Mivel több országban is vannak intézendő dolgaink, a férjem meglehetős gyakran utazgat hol ide, hol oda. Néha visz magával egy-két gyereket, néha nem. Attól függ, hová megy és milyen programjaink vannak éppen itt.
Most, hogy suli van és neki munkaügyben kellett Angliába repülnie, nyilvánvaló volt: itt marad mind velem. Nem aggódtam, hiszen az idő szép, mindenki egészséges és megvan a napi rutin is. Délelőtt minden gyerek suliban-oviban és délután már egyedül is megy a tanulás. Az én feladatom csak annyi, hogy kísérjek, etessek, ruházzak minden gyereket, ami nem megoldhatatlan feladat. Még beterveztem egy kis futást és munkát is.
Persze már az első nap borult minden. Naná.
Esett. Én pedig nem vezetek autót. Tehát gyalog megyünk. A suli csak tíz perc séta, nem a világ vége. Csak hát ez a tíz perc a dombon át csakis száraz időben járható és már ott is egyre nehezebben. Októberben, mikor ideköltöztünk a virágos domboldalon könnyen lehetett járni. Most a sok eső miatt már embermagas a gaz, az út pedig saras. Esős időben nem csak a cipőnk lesz vizes, de még a fejünk búbja is, amikor átpréseljük magunkat a szűk kis úton a magasra nőtt virágok között.
Hazafelé ez nem katasztrófa - majd átöltözünk. De a suliba nem lehet vizesen menni, tehát marad a hivatalos út. 20 perc. Mondjuk ez se olyan rémes. Kicsit korábban kelünk. Az eső nem zuhog, csak csöpög. Kibírható. Persze a szomszéd rögtön megkérdezi, nincs-e szükségünk segítségre, ő szívesen elvisz minket. Kis számolás után azonban mindketten belátjuk. Neki két gyereke van, nekem három. Ahhoz, hogy mind beférjünk már egy hét személyes kocsi kellene. Akkora nincs neki. Így megyünk tovább.
Persze így is szerencsénk van. A barátnőm elénk jön. Ő már kirakta a gyerekeit a sulinál, gondolta fordul egyet, az üres kocsiba kényelmesen beférünk, pár perc alatt ott is vagyunk. Szárazon. Még arra is jut idő, hogy kávézzunk és dumáljunk egy kicsit. Rövid egyeztetés után elintézzük a nagybevásárlást is mindketten. Kocsival hazahoz. Száraz maradok. Minden olajozottan zajlik, ahogyan azt megterveztem.
Ám aznap délután újabb idegesség kezdődik. Egy furcsa pötty van Bende hátán. Mint egy kicsi pattanás. De nem lázas, nem rosszkedvű. Igaz, az oviban két hete bárányhimlő járvány volt. Áááá, ez biztos nem az, mondogatom magamnak. Nem lehet ilyen pechem.
Másnap reggelre ez a pötty is halványabbnak tűnik. És nincs több. Eszembe jut mit mondott a régi gyerekorvosunk, amikor kétségbe este mutattam a nagylányomon egy apró piros foltot és kérdeztem, vajon mi lehet ez. "Nem kell nagyítóval nézni a gyerek bőrét.2 - legyint.- "Ha a gyerek jól van, nincs miért idegeskedni." Bende pedig jól van, így úgy döntök, semmi ez. Elviszem oviba. Ám amikor érte megyek egy újabb pötty van a nyakán.
Hm, hm. Ez nem jó jel. De Bende vidám, jókedvű, láztalan. Egyáltalán nem tűnik betegnek.
Azt viszont nagyon utálja, hogy folyamatosan vetkőztetem és nézegetem, szaporodnak-e a pöttyök.
Nyugtalanul alszom.
Persze ez nem új.
Amikor egyedül vagyok a gyerekekkel, képtelen vagyok kipihenni magam. Nem szeretek egyedül aludni, minden zajtól megijedek, a fejemben lepörög az összes eddig látott Gyilkos elmék, Sikoly sorozat, krimik és horrorok kísértenek a fejemben. A telefon a párnám mellett és égve hagyom a fürdőszobában a villanyt. Ez általában segít.
De most nem.
Óránként ébredek és csekkolom Bende fejét. Nem lázas, az jó jel. De azért minden nyögésre kiugrom az ágyból. Bár szerintem a felét csak álmodom, mert mikor belépek az gyerekszobába, ott mindenki békésen hortyog.
Ám a reggeli öltöztetésnél egyértelművé válik a helyzet. Ez bizony bárányhimlő.Legalább tíz pötty került éjszaka a fiam bőrére. Gyors telefon az oviba, elmondom mi a helyzet. Akkor majd a jövő héten, búcsúzik el a vezető. Micsoda? Legalább két hét nem? Ugyan már, legyint, szerinte 4-5 nap alatt lezajlik a betegség. Vajon ez a spanyol lazaság vagy én veszem túl komolyan a helyzetet?
Telefonálok anyunak is. Nem megyünk most haza. Két nap múlva indultunk volna Magyarországra. Fél éve nem láttam. De hát bárányhimlős gyerekkel nem lehet útnak indulni. Majd átrakjuk a jegyet, és hamarosan tényleg megyünk, vigasztalom. De nem könnyű. Nincs jól, beteg, hiányzunk neki. Én is úgy beleéltem magam abba, hogy újra látom.
Közben el is bizonytalanodom. Vajon nem túl korán mondtam le az utat? Bende ugyanis a jókedvű, láztalan és úgy tűnik, egyáltalán nem zavarják a kiütések. Örül, hogy itthon maradhatott. Nála jobban csak a lányok boldogabbak, akiket nem vittem iskolába. Esik, nagyon erősen esik. Én pedig félek, mi lesz, ha Bende hirtelen belázasodik, és nem tudok elmenni a lányokért. A szomszédot sehol nem látom, a barátnőm egész nap a városon kívül lesz. Jobb, ha itthon maradunk. Biztonságosabb.
Bende délutánra azért már szenved. Na, nem a bárányhimlő zavarja, hanem a szobafogság. Esik, és nem tudunk kimenni játszani, szaladgálni. Ezt pedig nehéz elviselni egy olyan gyereknek, akinek ébredés után az első szava az, hogy "menjünk, menjünk" De most nem lehet menni.
Ráadásul a net szerint a bárányhimlős gyereknek az első pár napban ágynyugalom kellene.
Hehe.
Az én fiamnak esze ágában sincs feküdni. Szaladgál a lakában, épít, autózik, meg nem áll. Még délben is alig bírom lerakni aludni.Pedig muszáj fiam, magyarázom neki. Ez a kis pihenő nagyon kell ... khm... legalább anyának.
Amikor délután megérkezik a férjem, szó szerint kisüt a nap. Hirtelen felszárad a három napja vizes beton, meleg lesz és kitehetem a három napja a lakásban aszalt ruhát száradni. Megkönnyebbülök én is. Bármi is lesz ezután, megoldjuk. Ketten megoldjuk.
Persze nagy baj nincs, magyarázom neki. Alig pár pötty. De mire végigmondom a mondatot, már látom, legalább kétszer annyi van ott, mint mikor legutóbb számoltam. Hoppá.
Legalább nem viszket, mantrázom és reménykedem benne, hogy ez így is marad. Hiszen jól emlékszem, annak idején a nagylányom pont ennyi idős volt, mikor elkapta. Alig volt 4-5 pöttye és kicsit se szenvedett miattuk. A kisebbik két héttel később lett beteg, naná, hogy nem egyszerre. Neki már legalább 40 pöttye volt, és egy napig még lázas is volt. De magán a betegségen mindkettő olyan hamar túlesett.
Az igazi szenvedés nekem maradt. December volt, szigorú szobafogság és mivel persze egymás után lettek betegek, kétszer két hétig, azaz egy teljes hónapig nem mozdultunk ki a lakásból. Életem leghosszabb és legrémesebb hónapja volt, a végére már úgy vágytam a szabad levegő és egy gyerekmentes óra után, mint egy friss korty vízért.
Ahhoz képest most mennyivel jobb a helyzet, nem? Nyugtattuk egymást. Eleve csak egy gyerekről van szó és van terasz és kiskert is. Nem kell a lakásban szórakoztatni az önmagát egészségesnek érző, szaladgálni vágyó apróságot.
De persze minden gyerek más. És minden betegség is. Másnapra olyan sok pöttye lett Bendének, hogy megszámolni se tudtuk és a viszketés is beindult. Hiába vágom rövidre a körmeit, hiába szólok rá, hogy ne tegye, hiába magyarázom. Csak az segít, ha az ölembe veszem és szórakoztatom. Ha unatkozik, rögtön vakargatni kezdi magát.
Persze egyre több az érzékeny területre nőtt kiütés is. A szeme sarka, a füle belseje, a nyelve, az ínye... az intimebb részekről nem is beszélve. Mintha óráról órára egyre több kiütés lenne rajta. Már az egész arca tele piros foltokkal. A hátán pedig az a bizonyos első kiütés ijesztően hatalmasra nőtt, mély, és még nézni is fájdalmas.
Estére megjött a hőemelkedés és aztán a láz is. A viszketés pedig nem hagyja aludni.
Éjfél körül tudjuk ágyba tenni, de egy óra múlva zokogva ébred. Nagyon fáj, sírja, és bekenem Fenistil géllel pár helyen. Most jobb, suttogja és beleolvad a karjaimba, de aludni nem tud. Menjünk, menjünk, sírja. Hát hová menjünk ilyenkor, kisfiam? Hálóingben, pizsamában vagyunk...Magamhoz ölelem az ágyban, próbálom csitítani, de nem sikerül. Menjünk, menjünk... követeli.
A férjem persze megoldja a helyzetet. Pokrócba csavarja és kimennek kicsit a kiskertbe. Sétálnak és csillagokat néznek. Ettől megnyugszik. Már nem is viszket neki. De letenni nem lehet. Akkor újra fájni kezd. Hát sétál vele. Egy óra múlva elalszik, karban. Akkor végre le lehet tenni.
Persze nem sokáig tart az így kicsikart álom. Újabb óra alvás után újabb óra kínlódás, sírás, fájdalom és séta.
Nem tudom miért van ez, de éjjel minden gyerekbetegség sokkal riasztóbb. Eszembe jutnak azok a képek, amiket még a László kórházban mutatott egy orvos, amikor az oltásokról készítettem interjút és arról faggattam, mi értelme van bárányhimlő ellen oltani. Miért van az, hogy ami régen banális gyerekbetegségként szerepelt az orvosi tankönyvekben, az az oltás felfedezése óta komoly, szövődményekkel teli veszélyes kór lett. Mi ez, ha nem üzleti érdek? - kérdeztem provokatívan. Mire ő bekapcsolta a számítógépét és mutatott néhány fotót olyan gyerekekről, akiket az elmúlt években bárányhimlő szövődményeivel kezeltek. Annyi kiütés volt rajtuk, hogy nem látszott a bőrszínük. Csupa vörös, vízzel teli fájdalmas hólyag. És nem mindegyiket sikerült megmenteni. Tette hozzá.
Azon tűnődtem, mikor kell orvoshoz menni a bárányhimlővel? Amikor a gyereknek nagyon fáj? Vagy ha már a bőre se látszik? Vagy azonnal, amikor megjelennek az első hólyagok? Talán most azonnal rohanni kéne az ügyeletre? Így jön el a reggel. Mind fáradtak vagyunk, de az élet nem áll meg.Telefon ébreszt. A barátnőm hív, mit visz Borsi ajándékba? Hirtelen azt se tudom, miről beszél, pedig nagy esemény, Borsit meghívta egy osztálytársa szülinapi partira. Az első igazi spanyol fiestája. De még nem vettünk semmit. El is felejtettem az egészet. Nem baj, mondja, ő megveszi helyettünk is, sőt Borsit is elviszi. Fél ötkor itt van, jó lesz? Persze, persze.
Aztán jön egy üzenet is. Boldog névnapot Bíbornak. Ó, az ma van. Na, ez is kiment a fejemből. Persze nem teljesen, az ajándék már egy hónapja a szekrény tetején alszik. Egy szép, spanyol ruhás Barbie baba. Hiába 11 éves, még kislány és babázik. Egész nap a kezében a baba, viszi mindenhová. És hogy teljes legyen az öröme, végre kipakoljuk a harmadik szobát és beköltözhet. Immáron saját szobája van és ígéretet kap,  kicsit tovább fennmaradhat, mint a "kicsik."
Reggel már Bende se nyűglődik. A sok munka, pakolás, teendő eltereli a figyelmét. Jókedvűen és nyugodtan játszik. Kicsit talán túl nyugodtan is. Lázmérés.
Naná, hogy van. 38.9.
Gyógyszer, sok-sok ölben töltött idő, összebújás. Persze menne, menne most is. A férjem elindul vele, de nincs ereje a sétához. Két lépés után ölbe kéreszkedik. Fáradt. Szeretne menni, de nem akar gyalogolni.
A szívem szakad érte.
Nézem a kis arcát a kiütések alatt. Azt a gyönyörűt, amit mostanra teljesen beleptek a kiütések. Rettegek, hogy sebhelyes lesz, hogy így marad, hogy elcsúful és persze közben szégyenlem is magam, amiért ez fontos nekem. Hiszen csak az számít, hogy meggyógyuljon, nem?
Lefotózom, hogy megmaradjon emlékül, milyen is volt - de nem visz rá a lélek, hogy nyilvánossá tegyem ezt a fotót. Ő nem ilyen és nem akarom, hogy ilyennek lássák mások. Én se akarom ilyennek látni. 
Ölembe veszem és leülünk a tükör elé.  Keserűen mosolygok. Én se nézek ki jobban. Nem is negyven, inkább ötven évesnek látom magam. Fáradt a szemem, ráncos, törődött, nyúzott. Persze, nem aludtam. Futni se voltam, már mióta és délben nem kellett volna bevágni egy egész tábla mogyorós csokit, a hirtelen támadt energiahiányra hivatkozva.
De egye meg a fene. Mert energia tényleg kellett ma, nem is kevés. Írtunk leckét, sütöttem kenyeret Borsinak, pizzát a családnak, volt takarítás, akvárium pucolás, mosás, mosogatás, teregetés, vasalás, és közben folyamatos Bendézés, aki egy pillanatra nem akart egyedül lenni. Még aludni is csak az ölemben tudott.
Ezt a blogbejegyzést is jó három órája írom, mert mindig történik közben valami. Éjfél lesz három perc múlva. Most csend van, talán elaludt végre. De öt perce még az ölemben ült és zokogott. Hogy fáj. Hogy menjünk. Hogy nem akar az ágyába menni. Kétségbeesetten. Pedig azt hittem, hogy már jobb lesz ma este. De most félek az éjszakától, mert nagyon fáj nekem is, amikor neki, és rémes, amikor nem tudok segíteni.

Elhallgattam egy kicsit, mert elegem lett. Egymás után három hétvégén voltunk szobafogságban, mert mindig esett az eső. Hétközben elég normális idő volt, és napközben egyre melegebb lett, de aztán jött a hétvége és bumm. Vele együtt az eső is. Nyomasztó.

Azért persze kicsit mentünk, kirándulgattunk, de igazából elég takarékon éltünk, mert vártuk a vendégeket, akik itt töltötték a múlt hetet. Hogy majd velük. Együtt. És közben drukkoltunk baromira, hogy legalább akkor ne essen. Erre persze kevés esélyt láttunk, mert minden egyes időjárás előrejelzési oldal azt mondta, hogy zuhogni fog. Nem keveset, sokat és végig.
Szerencsére mind tévedett. Olyan gyönyörű időjárás volt, hogy ennél szebbet álmodni sem lehetett volna. Néha volt egy kis felhő, és amikor Gibraltáron jártunk, egy kicsit esett is, de az angol fílinghez ez illett is. Ezen kívül azonban nem volt komoly akadálya a turistáskodásnak.
Persze a "spanyol átok" azért lecsapott ránk. Én közvetlen a látogatók érkezése előtti napon lettem beteg, azóta is folyamatosan be van dugulva az orrom, ami napközben még elviselhető, de volt legalább három éjszaka, amikor óránként arra ébredtem, hogy fuldoklom. Bíbornak és Bendének kötőhártyagyulladása lett, olyan piros szemekkel mászkáltak, mint a vámpírok. Borsi csak köhögött és taknyos volt.
Látogatók nélkül valószínűleg többet szenvedtünk volna a saját kínjaink miatt - de így nem volt rá idő. Felkerekedtünk majd minden nap és jöttünk, mentünk rendületlenül.
És milyen jól tettük!
Különösen azért, mert közben megérkezett a nyár. De olyan erővel, hogy be kellett szereznünk egy csomó kalapot és napszemüveget minden egyes családtagnak, mert ezek nélkül itt már nem lehet elviselni a klímát. Persze a napkrém is alapfelszereltség lett, rá kellett jönnünk, hogy ha az ember egyszer nem keni be magát, azonnal leég. Még az is, aki alapvetően elég barna bőrű - Bíborka lányom, aki még soha életében nem égett le, tegnap lepirította a vállát, mert valahogy kimaradt az általános kenésből. Bendét pedig hiába kentük, így is kicsit kipirult a karja, ahol nem fedte a póló. Nekem pedig kalap nélkül nem szabad elindulni, mert anélkül garantált az egész délután tartó fejfájást. Komolyan mondom, nem hittem, hogy március végén ilyen ereje lehet a napnak.
De tévedtem. A nap vakít, süt és perzsel. Olyan idő van most errefelé, mint otthon június eleje-közepe táján. Reggel még egy kicsit hűvös az idő, ami azt jelenti, hogy a fázósabbaknak pulcsi is kell, de délelőttre felmelegszik az idő és délután már szívesen megáztatja az ember a lábát a tengerben, és a nagyon türelmetlenek (lásd Borsika lányom) még a medencébe is beugranak. Persze utána állati gyorsan tepert ki a hideg vízből, mert a napnak annyi ereje még nincs, hogy átmelegítse, de tény, hogy nagyon csábítóan néz ki, és amikor nagyon erősen süt a nap, akkor úgy tűnik, mintha ez jó ötlet lenne. Amúgy meg értem én a gyerekvágyakat, mert valóban frusztráló fél éve nézni ezt a gyönyörű, pálmafás medencét, anélkül, hogy kipróbálhatnánk. Pláne úgy, ha az ember végre húsvétra megkapja azt, amiért már évek óta könyörög, a békalábakat. És nem valami gagyi kínai piacosat, hanem rendeset a sportboltból. Megjegyzem, fogalmam sincsen, hogy azzal hogyan fog boldogulni, van-e neki valamilyen trükkje, nehézsége, így ezt majd egyedül kell kipróbálnia, de megbeszéltük, hogy erre még 1-2 hetet várni kell, hogy tényleg melegebb legyen már a vízben és benne lehessen maradni pár percig anélkül, hogy jégcsappá fagyna az ember.
A lakás se olyan hideg már, pár napja már nem kapcsoljuk be a radiátort, mégse fázunk éjszakánként, és a márványpadlón se fáj már mezítláb az ember lába. (Bár még nem is kellemes érezni a hűvösségét.) De élvezzük nagyon, hogy végre használhatjuk a nagy teraszt, kiülhetünk vacsorázni anélkül, hogy megfagynánk. Hogy végre elővehettem a szekrény mélyéből a papucscipőmet és nem kell már zoknit is harisnyát hordani.

!

A napi spanyol nyelvóráknak már vége. Egyfelől örülök neki, mert minden nap kiszakítani két órát három gyerek mellett nem egyszerű feladat. De sajnálom is, mert egyedül azért kevésbé motivált az ember a tanulásra. Ha pedig egy nyelvet nem használunk, az minden nap kopik egy kicsit.

Be kell vallanom, életem egyik legjobb nyelvtanfolyamán vagyok túl. Már írtam róla, hogy imádom ezt a pasit, és hogy nagyon egy hullámhosszon voltunk az első pillanattól. A tanfolyam bár nagyon drága volt, megérte az árát. Minden percét élveztem, soha nem unatkoztam és ami a lényeg, beleszerettem a spanyol nyelvbe. Nem is akarom abbahagyni.
Persze nyilván nagyon sokat számít, hogy nem húszan voltunk egy csoportban, csak hárman (a végén már csak ketten) így tökéletesen személyre szabott volt a tanfolyam. A mi igényeink, érdeklődési körünk, ízlésünk szerint szabta a megtanulandó szókincset, témaköröket, rengeteget beszéltünk, nem lehetett sumákolni. De ennél is többet számított szerintem, hogy a pasi pontosan tudta minden egyes nap, hogy mit, miért csinál, hogyan halad, mit, mire épít. Nem volt tankkönyvünk - a tanár saját maga állított össze egy feladatgyűjteményt, amiből minden órán csináltunk pár oldalnyit - de ez tényleg csak a kiindulás volt, utána mindenféle szóba került. Mivel a tanár nagyon régóta foglalkozik a nyelvtanítással, láttam, hogy a kisujjában van a tanítás metódusa, milyen tipikus hibákat ejtenek a külföldiek, mi az, ami máshogyan van a spanyolban, mint más nyelveken és ezért nagyon logikus módon tudja átadni. Ha szóba került egy kivétel, vagy egy különleges szerkezet, akkor mondta, hogy ebből három van még mondjuk és mik azok. Fel is rakom az autója oldalának a fotóját - ezen rajta van minden elérhetősége. Aki esetleg erre jár, tegyen egy próbát vele, nem fogja megjárni.
De bevallom,  minden nap két óra azért elég fárasztó volt négy héten át. Miután elmentek a gyerekek maradt két órám, hogy megfőzzem az ebédet, kitakarítsak, mosogassak, mossak, teregessek és esetleg cikkeket írjak. A futást hanyagoltam is az elmúlt hónapban, amit keservesen bánok, de tényleg nem lehet ennyifelé szakadni. Próbáltam mindkettőt beleszuszakolni a napomba, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy egy extra program fér bele a napomba, és úgy döntöttem, hogy most a nyelvtanulásnak van itt az ideje és az a prioritás.
A következő szint elvileg húsvét után indul és már nem heti öt, csak három alkalommal lesz, ami talán kicsit menedzselhetőbb, de mivel életben akarom tartani a nyelvtudásom, addig befizettem a Babbel nevű internetes spanyoltanfolyamra, és igyekszem minden nap foglalkozni vele. Nagyon jó érzés, hogy most már sokkal többet megértek belőle, mint előtte, valahogy az én fejemben is összeállt a nyelv, a boltokban is bátrabban megszólalok spanyolul, ha kell. Sőt, Borsi egyik kötelező olvasmányába is belekezdtem és sok mindent megértettem. (Megjegyzem, azért ez nagyon könnyű szöveg, nem atomfizika.)
Összességében minden fárasztó része ellenére nagyon fájlaltam, hogy vége az tanfolyamnak, mert nagyon jól éreztem magam rajta és minden alkalommal úgy jöttem el, hogy most tanultam valamit, és milyen jó volt. Az csak a hab volt a tortán, hogy a pasival nagyon egy hullámhosszon voltunk. Így hát kitaláltam, hogy privát órákat veszek nála, de nem spanyolból, hanem angolból.
Tudom, hülyén hangzik, hogy miért itt és miért most (a férjem se értette először) de aki olvasta az angol blogom, tudja, hogy már Coventryben is keresgéltem olyan tanárt/órát, ahol kreatív írást tanulhatnék, de nem volt szerencsém. Próbáltam a sima angoltanáromnak írni, és kérni, hogy javítsa ki a hibáim, de az mindig csak azt mondta, hogy nagyon jó, nincs benne hiba. Mivel tudtam, hogy ez nem igaz, borzasztóan zavart ez a brit udvariaskodás. Mert ez ugyan teljesen rendben van a mindennapi életben és kellemes, de ha tanulni akarok, akkor muszáj látnom a hibáimat szerintem, különben nem tudok fejlődni.
Márpedig szeretnék, mert jó szeretek újságíró lenni, és sokkal több lehetőségem bárhol a világban, ha ezt angolul is tudnám csinálni. Ez valahogy mindig elérhetetlen álomnak tűnt számomra, de aztán rájöttem, hogy értelmetlen azon sírni, hogy ez úgyse fog sikerülni, inkább dolgozni kéne azon, hogy mégis menjen.
Megbeszéltük a tanárral, hogy hetente írok egy cikket, leülünk, és átbeszéljük a benne lévő hibákat. Külön kértem, hogy vesse le a brit udvariasságát, minden egyes picike hibát javítson ki, de azt is, ami nem hiba, csak nem tökéletes megfogalmazás. Szerencsémre elvállalta, hogy segít, és eddig úgy tűnik, hogy nagyon jó választás volt, mert pontosan tudja, hogy mit akarok. Nem csak grammatikai javítást, de stilisztikait is. Amikor olvassuk a cikkeimet, megbeszéljük, hogy mondjuk ez jó lenne, ha a Daily Mailbe írnék, vagy ha élőszóban mondanám, de mondjuk a The Timesba már nem megfelelő stílus. Vagy hogy ez ebben a mondatban elfogadható szó, és nem hibás - de mondjuk van egy másik, ami sokkal jobban odaillő.
Eddig kétszer voltam, és mindkétszer a föld fölött lebegve jöttem el, mert nagyon sok dicséretet kaptam tőle. Kiderült, hogy hibáim ugyan vannak - de nagyrészt ugyanaz az 5-10 típushiba, ami nem olyan sok és nem is olyan nagy. Mivel már tudom, hogy mik ezek, most már a legtöbbször elég, ha csak megáll egy mondat fölött kicsit megköszörüli a torkát, és már magamtól javítom, ami nem jó. Ez azért már haladás.
Ami viszont elég ígéretes szerinte, hogy nem érzi idegennek és magyarnak a mondataimat, a stílusomat. Azt mondta, hogy van egy skandináv tanítványa, vele csinál hasonló feladatokat, de spanyolul. És hogy az illetővel rengeteget szenved, mert annak minden mondata skandinávos, idegenes. Az enyémek meg gördülékenyek, jól olvashatóak, csak hát van még néhány picike hibám. (Hogy őszinte legyek, szinte minden sorban talál egyet, szóval messze még a tökéletesség, de ez már nem zavar, sőt egyre kevésbé érzem cikkinek. A ciki az lenne, ha nem dolgoznék rajta, hanem belesüppednék a saját tökéletlenségem miatt érzett panaszkodásba. A tanulás nem ciki. Hibázni nem ciki. Szerintem.
Haladni pedig jó. Akkor is, ha az álmom azért még mindig messze van. Például azt még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha megértem, mit mond mondjuk a csoporttársam, aki manchesteri autószerelő és olyan kiejtése van, hogy még a kötőszavakat se ismerem fel a mondataiban.
Mindenesetre elindultam egy úton, ami nyilván vezet majd valahová, és bár még nem tudom, hogy merre és mikor érek oda, azért úton vagyok. És ez most pontosan elég ahhoz, hogy boldog legyek tőle.

Itt vagyunk már több mint fél éve Spanyolországban és még mindig nem érezzük magunkat otthon. Olyan, mintha nyaralnánk. Ez jó is, rossz is. Attól függ, honnan nézi az ember.

Mert persze nyaralni jó. Sétálgatni a tengerparti sétányon, fagyit nyalni, étterembe ülni, kicsi tapasokat eszegetni, múzeumba járni igazán kellemes elfoglaltság. Amikor ilyeneket csinálunk, rendszeresen belém csap az érzés, hogy ez valami állati jó, itt kéne maradni örökre, olyan ez, mint a paradicsomban.
De persze nem lehet egy életen át nyaralni. Hiszen amikor az ember nyaral, máshogyan viselkedik, mintha ott él valahol, ha otthon van. Nem merül bele a helyi életbe, nem olvassa a helyi újságot, nézi a híradót, szóval teljesen máshogyan él, mintha odaköltözött valahová és ott meg akarja találni a helyét.
Az, hogy ez a nyaraló fíling ilyen erős bennünk, annak sok oka van. Egyrészt mi üdülőövezetben lakunk. Errefelé minden tengerparti városka ilyen. Nem mondom, hogy nem élnek itt spanyolok, de nagyon sok a külföldi. A boltok egy picit drágábbak, a választék egy kicsit kisebb és minden arról szól, ha kilép az ember, hogy vásároljon. Üljön be kávézni, egyen egy fagyikelyhet, vegyen egy nyakláncot, egy napszemüveget, egy szép sálat, képeslapot, könyvet, üdítőt.
Ebben nincs semmi meglepő, Spanyolország a turistákból él, válság ide vagy oda, nem is rosszul.
Ezt mi tudtuk, amikor ideköltöztünk. És vállaltuk.
Mert hát a tenger, az mégis nagy kincs. Minden nap látni elmondhatatlan gyönyörűség. Nem csak akkor, amikor süt a nap és kicsi hullámok fodrozódnak a fényben, hanem akkor is, amikor szürke és viharos és habtajték forrong rajta, vagy eső után vörösen, amikor belemossa a környékbeli vörös hegyek iszapját az áradat.
A gyerekeknek mindenképp előny, hogy faluban lakunk és nem városban. A nagy tér, ahol lehet szaladgálni, a nagy lakás, ahol kényelmesen elférünk, a nyugodtabb tempó, mind a város ellen szól, és eddig ez nagyon bejött nekünk. 
Meg aztán ne tagadjuk azt se, hogy turistaként kényelmes errefelé az élet. Angol expatként meg pláne. Spanyolországban ugyanis rengeteg angol él. Egyes becslések szerint olyan ötmillió. Logikus módon, rengeteg ember dolgozik azon, hogy kiszolgálja ezt a hatalmas, nagyon is fizetőképes tömeget. Van angol rádió, újság, ügyvédtől kávézón át, de még Iceland is, a teljes brit választékkal, ahol erős brit akcentussal beszélő pénztárosok dolgoznak, akik nem is beszélnek spanyolul.
Ennek a rendszernek az előnyeit mi is élvezzük. Az angol cserkészcsoporttal, a brit szisztéma szerint működő szurkolólány tanfolyammal, a logopédiai foglalkozással, ahol angolul beszélő beszédterapeuta foglalkozik Bíborral. Egészen addig, hogy ha eljön az este, és pihenni akarunk, bekapcsoljuk a tévét, ahol angol adást nézünk.
Nézhetnénk amúgy magyart is, ha nagyon akarnánk, de az nem vonz. A BBC műsoraiért viszont odavagyok. A lányok meg a Disney csatornát szeretik. Utóbbi spanyolul is van - de ha felvetem az ötletet, hevesen tiltakoznak. Azt mondják, egész nap a spanyolt nyomják a suliban, kell miért ne pihentetnék az agyuk este legalább egy kicsit?
Szóval benne is vagyunk a spanyol életben, meg kívül is rajta.
Nyilván azzal, hogy a lányok rendes spanyol suliba járnak, azért valamennyire bevonódunk. De például Bende ovija már nemzetközi hely, mindenféle náció keveredik ott. A tulaj és az óvónők spanyolok, de beszélnek angolul, a gyerekek között viszont van török, német, norvég és persze angol és spanyol is. Ő pedig mindenkivel megérteti magát valahogyan.
Szóval nyaralunk, és amikor az ember nyaral, akkor vannak elvárásai.
Például, hogy legyen jó idő és hogy mindenki legyen egészséges.
Ha ez a kettő megvan, akkor már minden rendben van.
Sajnos nálunk ez a kettő már jó ideje hiányzik.
Mióta ideköltöztünk, nem volt olyan hét, hogy mindenki egészséges lett volna. Szerencsére a gyerekek úgy tűnik lassan letudták az immunrendszerükre mért sokkot, de a férjem már másfél hónapja nyomja egyre durvábban.
Nyilván az se segíti a makacs köhögését, hogy olyan egy hónapja kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esik az eső.A szokásos nagyon durva, trópusi zuhé, amiben nem lehet kimozdulni sem, mert olyan, mintha vödörből öntenék. (Ennyit a tengeri levegő áldásos hatásáról...)
Persze nézem én a telómon minden reggel az időjárás jelentést, és látom, hogy másutt sincs még jó idő. Angliában és Magyarországon is esik a hó. Márciusban.
Rémes.
Ahhoz képest ez istenes, mert amikor eláll az eső, egy óra alatt felszáradnak a melegben a pocsolyák és mehetünk nagyokat sétálni.
De azért az eső akkor is undorító. Különösen akkor, ha nyaral az ember.
Mint mi, most.