Három gyerekkel irány Spanyolország!

Most beszéltem anyukámmal, aki elmesélte, hogy Magyarországon hull a hó, én meg elmondtam, neki, hogy az én gyerekeim éppen pulcsi nélkül görkoriznak a ház előtt. Az ajtó nyitva, szabadon rohangálnak ki-be. A nap szikrázik, a nedves ruha pillanatok alatt megszárad a kötélen. Nem tagadom, most nagyon kellemes az idő. De furcsa módon sokat fázunk, és a legtöbbet itt, benn, a lakásban. És ez nem a mi egyedi élményünk. Nagyon sok magyar ismerősünk mesélte, hogy "ennyit még soha nem fázott egész életében, mint itt, Spanyolországban."

Ebben a házban ugyanis nincs fűtés. Nem felejtették ki - errefelé ez nem alapfelszerelés. A szomszédnál mondjuk van egy kandalló, a barátnőméknél fűteni is lehet a légkondival és mi is beszereztünk két radiátort a hálószobákba. Muszáj volt. Pláne, hogy nálunk valami furcsa módon öklömnyi nagy szellőzőlyukak vannak a falban - bedrótozva, hogy bogár ne másszon be, de amikor fúj a szél, akkor csak úgy süvít be rajta a hideg. És mivel dombtetőn van a házunk, szél az gyakran van. Az a kicsi meleg amit mi belelehelünk a szobába, pillanatok alatt kiszökik rajta. Kartonlapokkal betakartuk, így most elviselhetőbb a helyzet, de azért a ház hideg.
Nagyon.
Éjszakánként ugyanis lehűl a levegő, és mivel a házak úgy vannak építve, hogy lehetőleg minél árnyékosabbak legyenek, és ne melegedjenek fel, így ez a januári napfény, ami most kinn tombol nem forrósítja fel a lakást. A márványpadló is ontja magából a hideget. Nyilván nagyon kellemes lesz majd a 40 fokos nyári hőségben - de most kifejezetten kellemetlen.
Nem gondoltam volna, hogy a polárpizsi, a meleg takaró, a köntös, a puhi zokni milyen fontosak lesznek. Fel se merült bennem, hogy itt a házban bizony nem ülhetünk le tévét nézni anélkül, hogy be ne takaróznánk alaposan. Hogy éjszaka még az én állandóan kitakarózó gyerekem is nyakig beburkolva fog aludni. Vagy hogy reggelente ilyen rettenetesen rémesen nehéz lesz kimászni a jó meleg ágyikóból és elmenni a hideg fürdőszobáig.
Vagy, hogy a hatalmas, árnyékos teraszt egyáltalán nem tudjuk kihasználni, mert ilyenkor szeles és hideg. Nem süt oda a nap. Nyáron ez aranyat ér majd - most teljesen kihalt. Senki se megy ki ilyenkor. A szomszéd egyenesen a teraszajtó elé tolta az ülőgarnitúrát. Ők itt laknak már évek óta - tudják, hogy ilyenkor ez a terület használhatatlan.
Nem úgy, mint az utca a ház előtt, amire amikor ideköltöztünk oda se figyeltünk - - mostanra azonban kiderült, hogy ez az igazi közösségi tér. Odasüt a nap már kora reggel, védett, szélcsendes és nagyon nyugodt. Nem meglepő hát, hogy már reggel 9-től folyamatosan csengettek a szomszéd gyerekek és kérdezték, hogy a mieink mikor mennek ki játszani. Aki ugyanis nem akar fázni, az errefelé nem benn gubbaszt, hanem kimegy a szabadba. Ahol süt a nap. Aminek nem csak ereje, de bizony erős fénye is van. Napszemüveg nélkül már el se indulok otthonról. Mondom én, aki Magyarországon maximum divatcikként vettem fel néha egy-egy darabot, soha nem szükségből. Itt meg, néha azt érzem, hogy megvakulok annyi fény van. És még csak január van. Kellemes, napos január.
Párás január.
Eső az nincs már szerencsére - azt novemberben egy évre letudtuk. Mondják a helyiek, hogy az elmúlt száz év legesősebb novembere volt ez, nem csoda, hogy mi is kiakadtunk rajta. Akkor még azt hittük, hogy az a pár folt, ami a plafonon megjelenik, talán beázás.
De aztán rájöttünk, hogy penész.
Először reménykedtünk, hogy az esős hónap elmúltával majd kiszárad a lakás, de mostanra kiderült, hogy a helyzet ennél jóval súlyosabb. Hiába törölgetjük Domestosos kendővel, a plafon szépen, lassan - de folyamatosan penészedik. Újra és újra visszatér.
A tenger tehet róla - mondják. Nagy a páratartalom. Ami jó a tüdőnek - de rossz a vasnak (minden pillanatok alatt elkorhad) és kedvez a penésznek.
Ami viszont jó hír, hogy eddig nem láttunk nagy csótányokat errefelé - a szomszédok szerint itt nincs. Ez egy új építésű házsor.
Van viszont pók. Jó nagy, szőröslábú, fekete. Eddig egy tévedt csak be a hálószobánkba, énkishíján szívinfarktust kaptam tőle. De a szomszédasszony szerint, ez még csak a kezdet. Majd nyáron, akkor majd jó sok lesz a teraszon. És mivel nyitva az ajtó, időnként be is tántorognak. De ne aggódjak, van valami szer, amivel fel kell mosni az ajtó környékét és az távol tartja őket. Remélhetőleg.
Szóval furcsa ez. Hideg is van, meleg is van, fázunk is és melegünk is van. Mindezt egy napon belül. Mondjuk a hideg se olyan minuszos, és egyenlőre a meleg se gatyarohasztó. Olyan, mint egy kellemes májusi nap, és pont úgy illatozik a föld, mint otthon, amikor rásüt a nap. És ugyanolyan illata van az estéknek is. Nincs hozzá hideg, legalábbis ameddig kinn van az ember, nem fázik.
De hát egy idő után hazamegy a márványos, hűvös, fűtés nélküli lakásba, és ott már azért kicsit megdermednek az ujjai. Hát felveszem a pulcsim. És várom, hogy jöjjön a nyár. Az igazi, medencézős, gatyarohasztós.

Ha az ember csak egyetlen egy országban él egész életében, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a világ alapvetően mindenütt ugyanolyan. Mert persze tudjuk, hogy az angolok teáznak, a spanyolok meg sziesztáznak, de ezekre úgy tekintünk, mint afféle érdekes különcségekre, helyi jellegzetességre, olyan turistakönyvekbe való viccességre. Hogy mennyire más tud lenni valójában egy kultúra, az akkor derül ki, ha benne élünk. Az igazi meglepetés mindig az, ha olyan dolgok is másképpen vannak, amiről fel se tételeznénk. 

Otthon ugyebár ha egy gyereknek szülinapja van, akkor bevisz egy kis sütit vagy egy tortát a suliba/oviba és ott szépen felköszöntik. Angliában nincs tortázás - helyette egy nagy doboz csokit kell bevinni, ha lehet dobozostul, és készüljünk fel rá, hogy nemcsak azt kérdezik meg, hogy nyomokban tartalmaz-e mogyorót/diót, hanem azt is, hogy vegetáriánusok számára biztonságosan fogyasztható-e. (Ha zselatin van benne, akkor nem, mert az állati alapanyag....)
Spanyolországban se torta, se csoki. Itt ugyanis az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékokat. Minden egyes osztálytársnak. Ez olyannyira általános, hogy nincs olyan bolt, ahol ne lehetne venni ilyen répa alakú, alkar nagyságú egységcsomagot. Darabja 70 cent-1 euro között van (olyan 250-300 Ft) ebből kell 30 darabot beszerezni, nehogy valaki kimaradjon.
Nekem se a csomag nem tetszik (vacak gumicokor, csipsz, rágó, pattogós cukor van benne) se a szokás - de nincs mit tenni - Rómában ugyebár, mint a Rómaiak. Kivétel nincs.
Amikor Borsi az első (!) tanítási napon egy ilyen csomaggal állított haza, még meglepődtünk, aztán kicsit azon is, hogy mindez Bende ovijában is dívik, de azóta hozzászoktunk. Kapjuk majd minden héten - vettünk is belőle három nagy szatyorrral, amikor Bíbor szülinapja közeledett, amikor a nagy nap elérkezett, ezzel ment suliba - és egy nagy jelvénnyel a pulcsiján: '11 today' - tehát, hogy épp ma 11 éves.
Nem tudom, mi az oka, de mostanában minden ünnepségünk olyan zavarosra sikeredik. Miért is lett volna ez kivételes alkalom? A gyerekek most egészségesek voltak (lekopogom!!!) de mi Zsolttal még mindig csúnyán köhögünk. Ráadásul drága férjemnek letört egy darab a fogából, és a fogorvosi kezelés után úgy megdagadt az arca, mintha egy golflabdát tartana a szájában. (Négyóránként fájdalomcsillapító, antibiotikum és nem túl jó kedv lett az eredménye, ráadásul a fogat minden kezelés ellenére nem is biztos, hogy érdemes megtartani.)
Persze az efféle nehézségek túlélésében már rutinosak vagyunk, nem is ez zavarta meg az erőteret. Volt ennél nagyobb gondunk is, név szerint az az ötnapos kis utazás Angliába, ahová a férjem és a két lány indult éppen Bíbor szülinapja utáni napon.
Haza.
A lányok így mondták.
És tényleg, nekik az egy kicsit tényleg haza. Ismerős utcák, barátok, sulilátogatás és a régi lakásunk.
Mondjuk az iskolában eléggé meglepődtek azon, mikor felhívtuk őket és bejelentettük a szándékunkat, hogy a lányok bemennének régi osztályukba, mert mint kiderült, csak az iskola hallgatóira érvényes a biztosításuk, és először kétségbe estek, mi tesznek majd, ha valami baleset éri őket. De végül is megengedték, hogy bemenjenek, kedden fél3-tól-3-ig. Mi egy picit hosszabb látogatásban reménykedtünk, de ennek is örülünk. Ha úgy vesszük, ez is merész rugalmasság a szabálykövető angoloktól.
Bíbor persze örül az időzítésnek, mert ez így kicsit olyan, mintha a szülinapjára kapta volna az utat, ráadásul sikerült megszervezni, hogy már az érkezés napján ott alhat Georgia barátnőjénél. Kicsit féltem, hogy az anyja nem fog belemenni, mert ő nem olyan lelkes e barátságot illetően, de gondolom nem volt szíve nemet mondani a lányának, aki amúgy éppen olyan nagyon várja ezt a találkozást, mint az én csemetém. Igazi nagy barátság ez, mindketten gyakran emlegetik a másikat, rendszeresen emileznek, leveleznek. És hát lesz is mit megbeszélniük, mert ahogy hallottam, mindkét felet érték élmények.
No, de ami a gyerekeknek móka és kacagás, az a apa és anya számára intézendő papírhegyeket jelent, szervezést, bejelentést, pakolást és annyi munkát, hogy az egész hétre lefoglalt mindkettőnket.
Mindez alapesetben is jelent némi plusz teendőt - és hát ugyebár erre jött rá még a szülinap is, amit én hajlamos lettem volna a körülmények miatt spártaian intézni, de hát nem lehetett.
Merthogy Borsika lányom elém állt két nappal az ominózus ünnep előtti estén, és közölte, hogy ő Bíbornak lapbbokot akar csinálni. És nem csak szája volt, de egy rakás terve is. És mutatta az A4-es papírlapot, amire ő már pontos rajzokat készített, mi, hová kerüljön, hogyan nézzen ki, hogyan hajtogassuk, milyen fotók kerüljenek bele. És még egy verset is írt a nővérének. És ez a vers olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szívem elhessegetni, hogy ez már késő, hogy nincs már rá idő. Mert annyi szív és lélek volt a terveiben, hogy tudtam, ez most muszáj. Akkor is, ha nem alszom, ha megszakadok.Meg hát értettem én - napok/hetek óta lapbookokat gyártunk, hát persze, hogy ő is ebben gondolkodik.
Csak hát volt egy kis probléma - mikor csináljuk meg???? Mert hát aznap este 8-kor már nem kezdhettünk neki. Másnap meg este 7-ig külön spanyol, utána lecke, aztán már rögtön a buli. Egy megoldás volt, ha mindent előkészítek, így hát aznap éjjel Borsika lányom útmutatásai alapján nekiláttam elkészíteni a lapbook alapot, válogattam fotókat, begépeltem a verset, gyűjtöttem anyagokat és képeket a netről - szóval mindent előkészítettem, mint a tévés szakácsnőnek az aprított hagymát és egyéb hozzávalókat, hogy nekik már csak össze kelljen rottyantani az egészet és voilá, bejelenteni, hogy jó étvágyat.
Így amikor másnap este 9-kor végre le tudtuk ülni lapbookot csinálni, akkor egy röpke óra alatt sikerült is befejezni, és megérte dolgozni rajta, mert messze ez lett a legjobb ajándék, amit a nagylány kapott, és mind boldogok voltunk, hogy a középső így lepipált minket találékonyságban. Persze volt torta is, meg fülbevaló, meg babaruha, meg nagyon profi görkori és néhány könyv is angolul és spanyolul.Sőt, még vendégek és buli is. Utóbbi nem volt nagyon hosszú, mert tényleg pakolni kellett, de azért volt móka-kacagás, ne érje szó a ház elejét.
Másnap reggel pedig a szívem egyik fele a lányokkal és a férjemmel együtt elutazott Angliába, és én itt maradtam a kicsi gengszterrel kettesben, aki persze rögtön belázasodott, így minden tervemnek, (miszerint majd én takarítok, dogozok, pihenek, spanyolórára megyek) lőttek. Bevallom, igazából meg sem lepődtem. Valahogy ez olyan természetes volt...

Az a helyzet, hogy beleszerettem a spanyol nyelvbe és nagyon élvezem, hogy minden nap suliba járok. Bizony, bizony, ennyit számít egy jó tanár!

Mert hogy ez végre jó! Pontosan ellentéte az eddigi nyögvenyelős spanyolóráimnak. Érdekes, izgalmas, pörgős, folyamatosan beszélnem kell spanyolul és a tankönyv (ami valójában egy fénymásolt lapokból álló dosszié) csak váz, semmi 1-es, 2-es feladat. Csak abban segít, hogy legyen egy váz, ami mentén haladunk - de a valósi tartalmat ott helyben, együtt találjuk ki. Logikus, hiszen így lehet igazán személyre szabott az oktatás. Olyan dolgokról beszélünk, ami személyesen minket érdekel, és ránk vonatkozik, olyan szavakat tanulunk meg, amik nekünk kellenek. Nyilván az is segít, hogy csak hárman vagyunk az órán, de ez csak apró különbség ahhoz képest, hogy ennek a pasinak van humora és élvezi a tanítást! A prospektus szerint 25 éve tanít itt spanyolt, de szerencsére nem unta meg, én inkább úgy látom, hogy letisztult a fejében, hogyan is kell átadni a nyelvet, mik a tipikus hibák, amiket a nyelvtanulók elkövetnek, hogyan tudja minél egyszerűbben és logikusabbak átadni a nyelvet magát. Ezért az ő interpretálásában minden, mindennel összefügg, logikus és izgalmas. Rengeteget mesél a szavak, kifejezések kulturális hátteréről, eredetéről, hasonlóságáról az angollal, ami meg azért jó, mert ez engem érdekel. Meg kell mondanom, nagyon egy húron pendülünk, csomószor összenézünk, "összekacsintunk". Nem kell félreérteni - a pasi olyan 60-70 között van, csak intellektuális szikrák pattognak közöttünk, de azok nagyon.
Hasonló könyveket szeretünk, hasonló habitusú, kulturális hátterű emberek vagyunk, a két bokszoló osztálytársam nagyon jó pasi - de hát azért hát... elég egyszerű emberek. Mondjuk őket kevésbé zaklatja fel, hogy ha egy szónak görög eredete van vagy latin, én ezekért nagyon tudok lelkesedni.
Most pénteken egyedül voltam, mert az mindkét srác elutazott - mi ezért kicsit ismételtünk, és közben persze dumáltunk is sokat. Egészen meglepett, amikor rájöttem, hogy engem az angol, mint közvetítőnyelv már egyáltalán nem zavar.
Közbevetem, ez egyáltalán nem magától értetődő dolog. Sokaktól hallottam már, hogy milyen nehezen váltanak nyelvek között, és ezt én is megtapasztaltam, amikor sok-sok évvel ezelőtt, Németországban töltöttem egy fél évet és az egyetemen úgy gondoltam, hogy felveszek egy angol nyelvórát is. Döbbenetes volt megélnem, hogy nem tudok a két nyelv között váltani. Akkor még elvileg mindkettő egészen jól ment, de ebben a kevert szituációban, ahol mindkettőt használni kellett volna, mondjuk egy fordításhoz, egyszerűen leblokkolt az agyam és még a legegyszerűbb mondatoknál is szenvedtem.
Most pénteken rájöttem: ez elmúlt.
A két év Anglia ha tökéletessé nem is tette a nyelvtudásom, de magától értetődővé igen és kicsit sem zavar, ha angolul magyarázzák a spanyolt. Amit a tanár gyakran megtesz, lévén ő maga is az. John Taylor a neve, ennél átlagosabb angol név talán nem is létezik. Walesben született, és azt mesélte, hogy gyerekkorában még walesiül is beszélt, de azóta tökéletesen elfelejtette. (Így kicsit megnyugtat, hogy a német is kiesett a fejemből...)
Kellemes meglepetés az amúgy, hogy rájöttem, ha szépen, tisztán és lassan beszélnek hozzám spanyolul, akkor azt is egészen jól megértem. És ez a tanár (rutinja van) képes egyszerűen beszélni és azért ez elég sok sikerélményt ad. Rengeteg viccet is mesél, vicces esetet, nem fél attól sem, ha pikáns egy történet. Ami amúgy azért is jó, mert az ilyenek persze jobban megmaradnak az emberben.
Például a "pollo" szót tanultuk, ami csirkehúst jelent. Furcsa módon, ez hímnemű szó - noha a csirke maga ugyebár egy nőnemű állat. De mivel ez már maga a "halott hús" amit a boltban adnak, ez teljesen normális dolognak számít.
De hát sokan, akik még nem mesterei a nyelvnek igyekeznek egyeztetni, és próbálnak logikusan gondolkodni, ezért hát turistákkal és kezdő nyelvtanulókkal előfordulhat, hogy "pollo" helyett a boltban mondjuk "polla"t kérnek.
Nagy hiba. 
Bár csak egy kicsi betű a különbség, nagyon mást jelent a két szó.
A polla ugyanis a férfi nemiszerv. (Ami külön vicces ugyebár, mert hát egy hímtagnak hogyan lehet nőnemű nevet adni??? De hát a spanyolban így van. A férfi nemiszervnek nőnemű az elnevezése, a nőinek meg hímnemű. Hát nem őrület?)
Szóval mesélte a tanár, hogy múltkor a boltban sorban állt és előtte egy tanítványa kért éppen csirkét, aki nem vette észre őt. De hát szegény a nagy igyekezetében nem "pollo"-t mondott, hanem "polla"-t.
Az eladónak arcizma se rezzent, hanem visszakérdezett.
"És mekkorát szeretne? Kicsit vagy nagyot?"
Szegény csaj nem értette, hogy miért kezd el körülötte mindenki röhögni.
De ha az ember hibátlanul mond mindent, még akkor is kelthet derültséget.
Például megtudtam, hogy ha tojást keresek a boltban, akkor soha, se SOHA ne kérdezzem meg, hogy hol találom. Azt bizony egyedül kell felfedezni.
Mert ha megkérdezek egy eladót, akkor az tuti röhögni fog és ha nagy humoránál van, akkor a saját gatyájára fog mutatni. Merthogy a tojás (huevo) és a here ugyanazon szó. Ezért a spanyolok inkább egyiket se mondják ki.
Nyilván ezek nem a legfontosabb szavak, kifejezések és szituációk. De mennyivel izgalmasabb és mókásabb így tanulni, mint azt felböförészni, hogy "Juan olvas" aztán felmondani az "ar" igék ragozását.És micsoda meglepetés, ha az ember egy jót nevetett, utána szívesebben megszólal, akármilyen béna és kezdő is és csodák csodája kiderül, hogy már egy csomó dolgot el is tud mondani és bármilyen fáradt is, este azért szívesen előveszi a tankönyvét, mert hirtelen az egész spanyol nyelv érdekes lett. Meg különben sem akarok béna lenni a vicces tanárbácsi előtt.

Furcsa módon bár Spanyolországba azonnal beleszerettem, amikor először itt jártam - a nyelv maga nem fogott meg különösebben. Talán mert annyi nyelv tanulásába kezdtem már életem során, hogy egyszerűen nem is vágytam rá, hogy ebbe is belekapjak. 

Őszintén szólva nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Nem ragadnak rám a nyelv különösképpen. És most nem csak a nyolc évnyi orosztanulásról beszélek, ami minden hatás nélkül pergett le rólam, és még csak nem is a négy évnyi latinról, amiből még érettségiztem is. De ott a német, amit vagy tíz éve olyan jól beszéltem, és amit sikerült azóta szinte teljesen kisöpörni az agyamból. Vagy a francia, amibe legalább ötször belefogtam, és mindig feladtam, és egyszerűen képtelen vagyok túljutni az első lépcsőfokon. Pedig nagy szerelem ez a nyelv, ezért is fáj, hogy minden alkalommal elbuktam.
De akár az angolt is odatehetem a kudarcok listájára, mert ahhoz képest, hogy majd két évig éltem kinn, messze van az a tökéletes nyelvtudás, amin mondjuk meg tudnék írni egy cikket. És igen, elismerem, hogy  nagyon sokat fejlődtem, semmi bajom nincs mondjuk ha olvasni kell, vagy beszélni - de azért a filmek többségét még mindig nehezen értem felirat nélkül, és nem tudok úgy leírni egy összetett mondatot, hogy a kritikus lányaim ne találnának benne nyelvtani hibát. (Sovány vigasz, hogy spellingből még én vagyok a jobb.)
Nem tudom, hogy mi a baj velem - lehet, hogy túl kevés energiát fektetek bele, lehet, hogy rossz a módszerem, amivel tanulok, vagy egyszerűen csak béna vagyok ebben és kész. Nincs mit szépíteni rajta.
Furcsa módon nyelvet tanulni ennek ellenére szeretek, (ablak a világra, blabla) ezért hát millió nyelvórán részt vettem már. Voltam pár nagyon jón, néhány közepesen és rengeteg eszméletlen vacakon. De a mélypont mindenképp ez a mostani spanyol, amire itt a városban járok. A tanárnőnek nulla humora van, semmi extra feladat nincs, csak az 1. feladat után vesszük a 2-eset. És így szép sorban. Elviselhetetlenül lassan. Aztán olvassuk fel a padtársunknak és viszont. Aztán lediktálja az előző feladatot. Egy olyan szó nem hagyja el a száját, ami nincs a tananyagban. Fizikailag fáj, ha oda kell mennem.
Pedig a spanyol gyönyörű nyelv - és minél többet hallom, annál jobban tetszik, ahogy v helyett b-t mondanak, ahogy a z-knél kidugják a nyelvüket. Ahogy odavetik, hogy vamos, vagy vale - persze b-vel. Bamos és bale. Meg Balencia.
És nagyon csevegős nép. A postán, a boltban, az utcán, folyamatosan beszélnek hozzám. Sokat. És nagyon ciki mindenütt elmotyogni, hogy "no habla espanol" meg "no comprende". Mert ilyenkor kimaradok a jóból. És igenis irigylem a férjem, akinek már egy csomó haverja van az utcában. Főleg, mert az anyukák velem is dumálnának, csak hát sokan nem beszélnek angolul. Vagy nem jól. És akkor mennek ők is a könnyebb ellenállás felé és abban a pár percben, amíg kijönnek, inkább dumálnak a spanyol barátnőikkel.
Az meg különösen bosszant, hogy mindenki azt mondogatta, hogy könnyű nyelv a spanyol, meglátom, pár hónap, és milyen jól fog nekem is menni.
Hát kérem nem megy.
Nem úgy, mint a lányoknak, akik most már egyre többet beszélnek egymás között is spanyolul, bár egyenlőre még csak játékból, de azért ha valaki nagyon dumál hozzám az utcán, akkor segítenek fordítani, és egyáltalán már rakosgatják össze az egyszerű kis mondataikat spanyolul, amiből tudom, hamarosan folyékony beszéd lesz.
Én meg ehhez képest baromira le vagyok maradva. Jó, mondjuk azt tudom, hogy ők napi hat órában nyomják a suliban, és még 2-3-ban itthon. Nekem meg az a heti kétszer másfél óra spanyol jutott csak. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudok velük lépést tartani. De azért a kétszer másfél se nulla - én mégis úgy éreztem.
Ezért is határoztam úgy, hogy másik tanfolyamot keresek. Merthogy azt éreztem, hogy ebben a csigatempóban soha, se soha nem jutok el oda, hogy a szomszédokkal elcsevegjek.
Tudtam is, hogy mit akarok: intenzív tanfolyamot. Mert egyszerűen minél hamarabb túl akarok jutni azon a nyögvenyelős, béna szakaszon, amikor nem tudok egy mondatot összerakni, amikor nem tudok elolvasni egy sornyi szöveget sem. Meg is néztem pár iskolát, pár tanárt, és végül találtam is egy nagyon vonzó kis tanfolyamot. Mondjuk állati drága, és csak egy hónapos, de minden nap van, tíz perc innen busszal, és csak hárman vagyunk a csoportban. Megkértem a tanárt, had próbáljam ki, mielőtt befizetek. (Nem hagyom magam újra bepalizni valami unalmasra!!!) És nagyon jó volt!
Vicces, dumálós a tanár, folyamatosan beszéltetett minket, de nem olyan iskolás módon, hanem érdekesen. A másik két diák két fiatal angol pasi, amúgy bokszolók. Olyan vastag bicepszük volt, mint az én combom. Az egyiknek szintén jó humora van, meg elég gyors is az észjárása, a másik ahogy nézem kicsit lassabb, egyszerűbb lélek, de mondjuk neki az angol beszédét se értem, valami eszméletlen manchesteri kiejtése van.
Viszont ezen a mai órán többet tanultam, mint az elmúlt hónapokban, és ami bónusz, közben jól szórakoztam. A tanár egy idős spanyol pasi, akiről látszik, hogy nagyon élvezi a tanítást.
Amúgy az övé ahogy elnézem egy egyszemélyes nyelviskola - ilyenből errefelé elég sok van. Bérel egy picike irodát egy bevásárlóközpontban (kocsma alul, fenn fogorvos, középen egy ruhabolt és ez az iroda) van egy előtér, ami kvázi maga az "iroda" és mögötte egy pici tanterem. Ez így kicsit jobban néz ki, mintha a saját lakásán tanítana, viszont abszolút a maga ura. És ami a legjobb, hogy ez a tanfolyam pont a barátnőm lakása mellett van, és pont akkor van vége, amikor a lányok iskolájának. Tehát ha végzek, csak lemegyek a lépcsőn, beülök mellé a kocsiba, és 3 perc alatt ott vagyunk a suli előtt.
Találtam amúgy egy "rendes" nyelviskolát is. Az is elég rendben volt, csak a tanfolyam ideje nem volt kompatibilis a három gyerekhez, iskola kezdéshez, befejezéshez. De azért megjegyeztem a címet - lehet, hogy később még ezt is kipróbálom. Angoltanfolyamaik is vannak. Mindenfelé puccos nyelvvizsga előkészítőket is csinálnak. Anyanyelvi tanárokkal. Angliában sehol a közelben nem volt efféle, pedig milyen sokat kerestem! Szóval még lehet, hogy erre is sort kerítek.
De most a legfontosabb a spanyol. Az egy hónapig tartó tanfolyam végére tudni fogom a jövő időt és egy múltat is. És tudni fogok cseverészni is valamennyit. Jajj, de nagyon jó lenne!!!!

A háttér nem egy festmény. Ez a színorgia a kilátás az erkélyünkről.

Nehéz dolog Spanyolországról írni, mert hát mi újat tudok mondani azoknak, akik már nyaraltak itt? A napfény, a tenger nem újdonság az embereknek, akkor meg mit áradozzak róla? Pedig tényleg meguntatatlan. Minden nap gyomorba vág az érzés, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez az ország.

Pedig reggelente sötétben ébredünk. Errefelé ugyanis 8-kor még nem jön fel a nap. Éjszaka pedig lehűl a lakás. A márványpadló se melegít. Nehéz kibújni az ágyból. De muszáj. Az iskola 9-kor kezdődik. Igaz, itt nem veszik olyan komolyan a késést. Aki később esik be, azt nem írják fel, nem kap büntetést, még azt se kell mondania, hogy bocsánat. Bemegy az osztályba és leül a helyére. Ennyi.
Nem is látni a suli felé kétségbeesetten rohanó gyerekeket, még csöngetés után sem. Ha így sikerül beérni, akkor ez történt. Igaz, múltkor Borsiéknál épp a tanár bácsi késett fél órát. A gyerekek addig kinn játszottak az udvaron. Tökre örültek a plusz szünetnek. Ebből se csinált senki gondot.
Mi persze soha nem késünk. Magyar szokás szerint ott vagyunk 10 perccel korábban. Még akkor is, ha nehezen megy a reggeli készülődés, pont azért, mert sötétben indul. Ahogy reggelizünk, öltözünk, úgy oszlik a félhomály a lakásban és lesz egyre világosabb.
A legrosszabb pillanat mindig az, amikor kinyitjuk az ajtót, hogy elinduljunk. Mert minden reggel azt várom, hogy amikor kinyitom az ajtót, majd megcsap a hideg. Hiszen január van. Meg kora reggel. Meg sötét.
És minden nap meglepődöm azon, hogy mindez nem igaz.
Hogy meleg van kinn. Hogy a tenger felől meleg, afrikai szellő érkezik. Virágillat. Aztán elindulunk a suliba és egy darabig csak megyünk lefelé, a tenger irányába. Minden reggel megcsodáljuk, ahogyan felkel a nap és az aranyszínű fény végigsöpör a parton. Rózsaszínűek a felhők és csiripelnek az ébredő madarak. Minden egyes napon, kivétel nélkül ettől olyan földöntúli boldogság tölt el, hogy arra nincsenek szavak. Ilyenkor tudom, hogy itt jó, hogy miért is vagyunk itt, és hogy ez maga a földi mennyország.
Aminek persze vannak árnyoldalai is. Az egyik, hogy a spanyolok nem sietnek. A boltok ilyenkor, reggel még nincsenek nyitva. A legtöbb csak 9-kor engedi be a vevőket - tehát az elképzelhetetlen, hogy suli előtt veszünk még egy kiflit vagy sütit a péknél. Sem a szupermarketek, sem a kisboltok nem csaptak le erre a lehetőségre. Pedig ebédet vinni kell, mese nincs, de ezért az előző nap kell kigondolni. Na jó, a suli előtti édességbolt az nyitva van, ilyenkor bonyolítja le a napi forgalma felét (a másikat 2-kor, amikor kijönnek a gyerekek) Nyalókát, rágót és gumicukrot azt be lehet szerezni. Kakaós csigát és tejet nem.
A reggelizőhelyek többsége 10 előtt ki se nyit - nem volt könnyű találnom egy 9-kor nyitó kávézót, pedig hetente kétszer várnom kell még fél 10-ig, amikor elkezdődik a spanyolórám. De most már ez is van. Kettő törzshelyem is van, váltogatom, mikor, mihez van kedvem.
Az egyik ott van a város közepén. Ha spanyolos a kedvem, ide megyek be. Itt minden spanyolul van. A tévéműsor, az emberek, a pincérek és a kaja is. Húsos szendvics, tortilla, presszókávé a menü. A pincérnő édesemnek szólít és türelmesen mosolyogva megvárja, ameddig kinyögöm, mit szeretnék.
A másik hely Bende ovija mellett van, Magánovi, több benne a külföldi, mint a spanyol. Ehhez igazodik a kávézó is. A tulaj egy angol pasi, szerintem nem is beszél spanyolul. Nem is hallok körülöttem egy spanyol szót sem. Mindenki angolul nyomja. A kaja persze angol reggeli, tejes tea és habos kapucsinó. A tulaj csak annyit kérdez: a szokásosat? És már hozza is.
Olyan ez a város, mintha két valóság is lenne benne. Egy angol és egy spanyol. A kettő között nincs keveredés. Legfeljebb a suli előtt, ahová angol és spanyol gyerekek egyaránt járnak. Vagy itt a ház előtt, ahol mindenféle náció közösen  bulizik délutánonként. De máshol vásárol, máshogyan él az angol és a spanyol. Én, mint magyar csak nézek ide és oda és csodálkozom.
Ahhoz képest, hogy a spanyolok nem beszélnek nyelveket, errefelé az angollal meglepően jól el lehet boldogulni. Vannak álláshirdetések a környéken, amikhez nem is kell tudni spanyolul. Vannak boltok, ahol nem beszél senki spanyolul. Furcsa módon még sehol nem éreztem hátrányát, hogy nem beszélem a nyelvet, nem is vagyok rákényszerítve, hogy megtanuljam.
Nem is sok esélyem lenne rá, mert a tanfolyam, ahová járok botrányosan unalmas. Az egyetlen előnye, hogy közel van. De már nézegettem, hogy pár buszmegállóval arrébb két nyelviskola is van. Az egyikben felsőfokú angolt is tanulhatnék. Perverz módon ez is felmerült bennem. (Miért is ne, ilyet Coventryben amúgy se találtam? És itt legalább annyit használom a nyelvet, mint ott...)

A gyerekek viszont fejlődnek, mint a rakéta. Borsi már a második spanyol könyvét kezdi olvasni. Persze kötelező olvasmány. Szerintem a felét se érti, de ő persze élvezi a kihívást. A megszokott Borsis stílusban nyomja. Hangosan felolvas minden nap négy oldalt. Azt állítja, a lényeg megvan neki. A hazahozott feladataiban is egyre kevesebb segítséget kér - amit lehet, egyedül csinál meg, és ritkán érti félre. A dogákat is írja, mint a többiek, nyelvtanból, környezetből. A 10-ből 7-8 pontokat szerez. Vannak anyanyelvi gyerekek is, akik rosszabbat írnak, szóval büszkék vagyunk rá.
Bíbor kevésbé lelkes. A spanyol tetszik neki, de azt nem kedveli, hogy elvárnák tőle, hogy többet beszéljen. Majd ha megtanul, magyarázza a tanárnak, persze angolul. Merthogy ő nem akar bénán vagy hibásan spanyolul beszélni, nehogy kinevessék. Csak ha tökéletesen megy. Igen, ő ilyen. Angliában is ezt csinálta, de aztán megszólalt, és a tanárok nem győztek csodálkozni, mennyit beszél ez a csendes kislány. Szerintem itt is megbánják majd előbb-utóbb, hogy beszéltetni akarják. Igaz, ő az angollal mindent elér, ezért kevésbé szorong az ügyön. Egy nyelvet már megtanult, menni fog a következő is. Nem érti, hogy a tanárok miért sürgetik.
Lassan megtanultuk a leckehalmot is kezelni. Már nem esünk minden nap kétségbe, különösen mert kiderült, hogy azért ilyen sok, mert azt az órai munkát is meg kell csinálniuk, amit akkor hagynak ki, amikor a külön spanyolon vannak. Ha már jobban megy a nyelv nekik, és nem kell külön nyelvórára járniuk, akkor lehet, hogy semmi leckét nem hoznak majd haza.
Addig is bevállaltunk a pénteki Brownies mellé két újabb elfoglaltságot. Csütörtök délután van egy iskolai különspanyol, 4-től fél 7-ig. (két és fél óra!!!) Ilyenkor meséket olvasnak, beszélgetnek. Szeretik.
De hogy a sport se maradjon ki, tegnap belekóstoltunk a vezérszurkolásba. Nem messze van ugyanis egy cheerleader kurzus. Mondanom kell kell, a British Cheerleaing Association szervezésében, az ő órarendjüket követve, brit tanárral, brit gyerekekkel (két norvég is volt) és brit árakon. Elképesztő összegért. Persze a csajoknak tetszett, mert minden benne van, amit szeretnek: mozgás, ugrálás, zene, tánc, akrobatika. És persze pomponok.
Persze angolul.

Itt Spanyolországban.
Megáll az ész, ha belegondolok.
Most már csak azt nem tudom, hogy vajon ez mindenütt így van? Budapesten is van egy underground angol közösség egy csomó programmal, amit mi, magyar őslakosok észre sem vettünk? Tök jó lenne kideríteni...
Majd ha hazamegyünk... egyszer...

Azt kell mondanom, nem unatkozunk. Az iskola persze  még mindig kitölti a délutánjainkat, de nem kell belefulladnunk a leckeírás monotóniájába, mert szinte minden napra jut egy kis extra meglepetés. Csak az izgalom kedvéért.

Jó hosszú volt ez a téli szünet.Két teljes hét. Sőt, vicces módon még egy extra nap is jutott nekünk: a hétfő. Kicsit gyanús lett, amikor Bende óvó nénijei a lelkünkre kötötték, nehogy bevigyük a gyereket 7-én, mert zárva tartanak. Nem nagyon értettük az okot, és csak vasárnap este merült fel bennünk a kérdés - vajon lesz a csajoknak suli ezen a napon, vagy nekik is szabadnapjuk van?

A válasz nem volt egyszerű, mert a piros betűs ünnep vasárnap volt, 6-án, amikor jöttek a háromkirályok. Néztük a naptárakat, de nem volt benne hétfőre piros betű és még a lányok iskolai évkönyvében sem szerepelt szünetként ez a nap. Nekem ugyan gyanús volt, hogy a magánovi csak hivatalos szünnapokon zár be, de nem találtunk semmit, ami ezt alátámasztotta volna, így hétfő reggel a lányok elindultak suliba. Aztán azzal a lendülettel jöttek is vissza. Szünnap volt. Naná. Merthogy spanyol szokások szerint ha egy ünnep hétvégére esik, akkor az utána lévő hétköznap automatikusan szünnap lesz, mert máskülönben elveszne egy ünnepnap, ami meg jár. Hát kiadják egy nappal később.
A lányok nem panaszkodtak a korai ébresztő miatt - gondolom el voltak foglalva azzal, hogy örültek a potya-szünnapnak, ami az ölükbe pottyant. Mi meg a szép időnek örültünk, már csak azért is, mert már nagyon rajtunk volt a mehetnék, így gyorsan összepakoltunk és elindultunk kirándulni. Már nagyon rajtunk volt a mehetnék.
Eredetileg ugyanis úgy terveztük ezt a kéthetes kis szünetet, hogy majd sokat kirándulunk és várost nézünk - de ebből semmi nem valósult meg. Szobafogságban voltunk végig. Először Bende volt beteg, aztán én dőltem ágynak.Tengeri levegő ide vagy oda, úgy köhögtem és fulladoztam, hogy orvoshoz kellett mennem. Nagy baj nincs - és egy kis inhalátor enyhített a kínjaimon, de azért mégis kicsit bosszantó, hogy hiába a jó idő, nem tudjuk megúszni a menetrendszerű karácsonyi pestist.
Azért az a nagy előnye megvan Spanyolországnak és ennek a háznak, hogy nem kellett egész nap a tévé előtt punnyadni a fiataloknak, ameddig én haldoklottam, minden nap kimentek a kis utcára bringázni, rollerezni, motorozni. Mivel mindenki másnak is szünete volt, így folyamatosan volt társaságuk, Zsolt is megismerte már az összes szomszédot a gyerekterelések során. Nagy felügyeletre ugyanis nincs szükség, csak amikor negyedóránként elhúz lassan egy kocsi, akkor kell ráförmedni az ifjúságra, hogy húzódjanak félre. Nem mintha nem tudnák maguktól is (még Bendének is szuperül megy) csak jobb a biztonság.
Én lassabban haladok az ismerkedésben, és ennek nem csak a spanyolom hiánya az oka. Ez a délutáni gyerekfelügyelés ugyanis főleg pasis program, a nők otthon főzőcskéznek ilyenkor (gondolom) és élvezik a gyerekmentes időt. (Nekem is mindig jól jön.)
Gyerekszemmel a karácsony legnagyobb ajándéka a macska lett. A cicás ház cicája ugyanis az ölünkbe hullott. (Micsoda meglepetés, szerintem mindenki sejtette, hogy ez fog történni.) Már hetek óta feltűnt, hogy állandóan a mi teraszunkon dekkol, és kétségbeesetten nyávog, ha meglát minket. Szeretne bejönni, és jól láthatóan éhes. Elkezdtünk hát először kaját venni neki, nem is az ő kedvéért, inkább a gyerekek örömére, akik nagyon örültek neki, hogy etethetik is. Még viccelődtem is, hogy ez a tökéletes macskatartás, mi simogatjuk, élvezzük, de ha baja van, ott a gazdija.
Aztán a két ünnep között kiderült: a gazdi hazautazott Angliába, és a macskát itt hagyta. A szomszédok ugyan figyelmeztették, hogy vigye magával, és állítólag be is pakolta a kocsijába, de nyilván az első kanyar után kiengedte, az meg hazajött. Hozzánk. Csak annyi változott, hogy immáron nyakörv nélkül, és teljesen ránk cuppanva.
Mivel a szomszédoknak is feltűnt ez a nagy szerelem, megkérdeztek minket, hogy hivatalosan is vállaljuk-e a macskát, mert ha nem, akkor elviszik a hegyekbe, messzire, hogy ne találjon vissza.
Nyilván ezt nem engedhettük meg, (meg is szakadt volna a lányok szíve) így immár van egy macskánk is. Kicsit félek még, hogyan fér ez bele a mi utazgatós életünkbe és mi lesz vele a nyári szünet két hónapja alatt, amikor hazautazunk. De ezt majd megoldjuk akkor. Az tény, hogy az allergiám sokat csökkent, igaz, kerülöm a közvetlen kontaktust és a gyerekeknek macskázás után "szőrteleníteniük" kell magukat egy kefével, mielőtt bejönnek.
Mint felelős macskatartók elvittük egy állatorvoshoz, és kifizettünk 120 eurót az általános karbantartásra. (ami olyan 35 ezer Ft) ezért kapott egy chipet (ami kötelező a macskáknak is errefelé) féregirtást (a biztonság kedvéért) veszettség elleni oltást és egy általános macskabajokra való oltást. Tehát most már hivatalosan is a miénk és láthatólag ezellen neki sincsen kifogása. A neve pedig Miette lett. (a lányok találmánya)
Tartok tőle, hogy az állatos project ezzel még nem ért véget, a vendégszobát ugyanis Bíbornak ígértük (készül még a berendezése) ő pedig állatot is szeretne bele. Madarat, teknőst, esetleg halat. És mivel jön a szülinapja, hát akár meg is hallhatjuk ezt a kérést. Így felnőttszemmel mindegyik állat unalmasnak tűnik és emlékszem, hogy gyerekként is hamar rájuk untunk, amikor nekünk volt, de olyan dolog ez azt hiszem, amit mégis meg kell tapasztalni. Egyenlőre nézegetjük az árakat és a lehetőségeket. (Amúgy minden állatboltban iszonyat édes kiskutyákat lehet kapni, nagyon csábulok efelé is, de... azért az még nagyobb elkötelezettség, mint egy macska.)
Visszatérve a szabadnapra - Benalmadénába indultunk, és hezitáltunk, hogy Pillangópark vagy Sealife center legyen. Bende eldöntötte a kérdést: a pillangók lányosak, ő halakat akar. (Macho a lelkem, de nagyon!). Ám útközben megpillantottunk egy csipkés tornyú várkastélyt, és egyszerűen nem tudtunk ellenállni neki. Csodás választás volt.


Ez egy Kolombusz emlékpark volt, afféle spanyol Bory vár. Egy megszállott pasi építette a két kezével, két kőműves segítségével hét év alatt, mindenféle stílusban. A végeredmény egy igazi meseország. Nem túl nagy, nem túl régi és nem kihagyhatatlan látnivaló, de a gyerekeknek maga volt a paradicsom. A lányok vittek két babát magukkal, és azt játszották, amit mindig is szoktak - hogy királylányok és ez az ő kastélyuk. Mivel viszonylag kicsi és átlátható a park, ráadásul alig voltak mások, így szabadon eresztettük őket és nagyon élvezték. Bendére se kellett árgus szemekkel figyelni, és ő is élvezte, hogy lépcső, szökőkút, torony és kőcsipkék között mászkálhat. Mi, felnőttek meg élveztük a gyönyörű napos időt, az elképesztő kilátást a tengerre és a teleobjektívet, amivel egészen újfajta képeket tudtunk csinálni a legmesszebb lévő toronydíszről is, és persze lesifotókat a gyerekekről. Nem is beszélve a beállítottakról, amelyeket azért ebben a díszletben elég szépre sikeredtek...