Három gyerekkel irány Spanyolország!

Ma elindult Angliába hét köbméternyi dobozolt holmink. Mindezt úgy, hogy mi még nem megyünk utána egy darabig. Két hétig maradunk itt, Spanyolországban. Nyaralunk, azt beszéltük meg. De persze közben lesz munka is, és minden nap nem lehet várost járni ebben a hőségben, tehát azért nem lesz teljes a pihenés, de azért a költözés legstresszesebb részét szerintem már letudtuk. A pakolást. 

Ha belegondolok, elképesztő, hogy kifizetünk egy vagyont azért, hogy hozzuk-visszük magunkkal a sor vackot, de mint látszik, simán meglennénk nélkülük is. Persze az sokat segít, hogy a spanyol házak teljesen fel vannak szerelve mindennel - tehát nem kell tányér, villa, kávéfőző, de a meleg miatt még paplan vagy vastag pulcsi, kabát sem.
Becsomagoltunk persze ezeknél fontosabb tárgyakat is. Nem maradt itt egy játék sem, ami azért kis döbbenetet okozott ma Bende fiamnak, és nincs a házban jóformán egy könyv sem, ami Bíborkát szomorította el. Horribile dictu, rádió és tévé sincsen. Pontosabban utóbbi van, de nem szép, nagy a sajátunk, hanem a háziak kicsi régije, ami nem fog angol adókat és kénytelenek voltak a gyerekek spanyolt nézni, ami azért sokkolta mindegyiket, merthogy azt amúgy nem szoktunk nézni. (Kényelmesebb nekik az angol, és mivel amúgy is csak ritkán volt rá idejük, így nem vitáztunk rajta, nézzék, ami nekik jobb. Különben se mutatunk jó példát, mi is az angol adókat néztük, ha volt időnk, így nem tudtunk hitelesen fellépni a témában...)
Mindenesetre a kocka el van vetve - visszamegyünk Coventrybe, a régi lakásba, a régi életünkbe. Amit pedig úgy hagytunk ott, hogy azt hittem, ide aztán soha többé nem jövünk vissza, és úgy is búcsúztam tőle a szívemben, és fájt is nagyon a véglegesség tudata. Aztán tessék, úgy fordult az élet, hogy most mégis az a legjobb és legkényelmesebb megoldás.
Hát ezért furcsa most Spanyolországtól búcsúzni, mert hát persze azt mondom, hogy itt a vége, de véglegesnek nem merem nevezni ezt a búcsút, mert ki tudja, mit hoz a jövő. Az biztos, hogy ezt a lakást itt hagyjuk, de a szívem nem szakad meg érte, mert bár nagy volt, tágas, világos, a szomszédság eszméletlen jó, a medence meg maga a tömény gyönyörűség - de azért meg voltak a maga hibái. A csúszós márványlépcső, ami miatt folyamatos pánikban voltam, amikor csak ráléptek a gyerekek. Azt se szerettem, hogy nincs benne se fűtés, se hűtés, így télen sokat fáztunk, és bizony most, hogy eljött a nagy meleg megfővünk benne. Ott vannak még a lyukak a falban a mai napig elborzasztanak, mert ezeken télen folyamatosan besüvített a szél, ennek ellenére durván bepenészedett a plafon, és teljesen át kellett festeni az egészet. Aztán arra is rá kellett jönnünk, hogy bár kényelmes egy jóval nagyobb házban élni, de nincs szükségünk ekkorára, mert például nem használjuk ki a három hálószobát. A gyerekek együtt szeretnek aludni, egy szobában, a felnőttek a másikban - így a harmadik szobánk üresen állt, raktárnak vagy vendégszobának fenntartva. Ha ezt előre tudtuk volna, hogy így lesz, olcsóbbat és kisebbet is kereshettünk volna, és spórolhattunk volna némi pénzt ezen.
Persze ez nem aranyszabály, mert például Coventryben csak két hálónk van, de azok sokkal kisebbek, mint az itteniek és a nappali is csak negyede az itteninek, nem is beszélve arról, hogy alig vannak benne szekrények, polcok, amikkel ez a lakás bőségesen el van látva, szóval most egy kicsit félek, hogyan fogok tudni elhelyezni ott hét (!!!) köbméternyi cuccot.
Az meg, hogy ott nincs mosogatógép, már most könnyeket csal a szememben. Mert hogy az itt naponta három alkalommal ment. Belegondolni, hogy Angliában kézzel kell elmosnom ugyanezt a mennyiséget, jajj.... Ráadásul ott feleekkora konyhában kell elférnem, nekem meg, aki naponta többször főzök, kellenek a cuccok az alkotáshoz - alapanyagok és ketyerék egyaránt.
Mostanában mindenki azt kérdezi tőlem - nem fog-e hiányozni Spanyolország. Nem bánom-e, hogy elköltözünk.
Jajj, de nehéz kérdések ezek.
Persze, hogy hiányozni fog! A tenger, a napfény, a színek, a virágok, az illatok. Olyan mesebelien szép itt, hogy az minden egyes nap szíven üt. Nem véletlenül jönnek ide emberek milliói nyaralni. Nem nagyon van mit nem szeretni az itteni életünkön.
De hogy bánom-e, hogy elköltözünk? Itt már vegyesebb a kép. Ha ha például azt nézem, hogy mennyire tudtam részt venni a helyi életben, akkor azért Spanyolország jóval kevesebb élményt kínált, mint Anglia, ahol jártam kórusba, tanfolyamokra, iskolába. Mindez a közösségi élet ha nem is hiányzik most még - de jó érzés tudni, hogy újra meglesz, ha visszamegyek. A suli az nagy-nagy pozitívuma Angliának, erről már sokszor írtam. De azt is szerettem, hogy ott sokkal több és jobb ízű gyümölcsöt tudtam venni, mint itt, és ez is nagyon hiányzik. De az is jó lesz, hogy végre újra megértem, ami körülöttem zajlik, és hogy Angliában, ha homályosan is, de formálódni látom a saját jövőmet is, aminek a kiépítésére itt még éveket kellene várnom, megfelelő nyelvtudás híján.(Persze haladtam a nyelvvel, de azért messze van ez még attól, hogy folyékony legyen.)
Ettől függetlenül persze, ha az élet úgy hozná, hogy lehetőségünk lenne itt maradni, vagy pár év múlva visszaköltözni, nem dőlnék a kardomba a bánattól, sőt! Nagyon is örülnék neki, ha esélyünk lenne rá. Mert bár időnként panaszkodtam az időjárásra és a sulira, azért azt nem mondanám, hogy rossz szájízzel hagyom itt Spanyolországot. Sőt, igyekszem minél nagyobb darabját magammal vinni. A hét köbméterben például komoly  mennyiséget foglalnak el a spanyol könyvek, nyelvtanulós játékok, feladatlapok, ruhák, legyezők, matricák. Mert hogy amit már megszereztek és megszerettek itt a gyerekek tudásban, identitásban, azt nem akarnám, hogy elveszítsék. Különösen azért, mert biztos, hogy fogunk még visszajönni. Ha nem is lakni, nyaralni biztosan, de ki tudja, Bíbor például kacérkodik a gondolattal, hogy esetleg itt járna majd egyetemre. Borsi pedig bár örül, hogy újra angol iskolába járhat szeptembertől, azért azt tervezi, hogy nyáron elvégzi a negyedikes tananyagot, és ha mégis, esetleg úgy hozza az élet, hogy maradunk, akkor visszakerülhessen a saját korosztályába. (Mert hogy most egy évvel alatta van, mivel nem beszélt év elején spanyolul, eggyel visszarakták, ami miatt nem panaszkodott, de ezek szerint mégis fájt neki kicsit.)
De nem csak Spanyolországot hagyjuk itt nehéz szívvel, a lányoknak ennél jobban fáj, hogy a háziállataiktól is búcsút kell mondaniuk. Először Lola, a hal talált új gazdára, és tegnap Miette, a macska is átköltözött az új otthonába. Utóbbi veszteség különösen fájt mindannyiunknak, mert azért egy macskával sokkal intenzívebb kapcsolatot tud kialakítani az ember, mint egy hallal és a mi macskánk olyan bújós, jólelkű kis jószág volt. De akárhogy is tervezgettük, el nem vihetjük át egy olyan házba, ahol nincs kert és még a fürdőszobában is szőnyegpadló van. Neki nem lenne jó. Persze keservesen megsirattuk, de vigasztal azért a tudat, hogy szerető gazdikhoz került, és reméljük, hogy egyik állatkánk se tűnik el végleg az életünkből.
Szóval a ház furcsa mód kiürült (hét köbméternyi cucc hiánya azért látszik) másfelől nagyon is megtelt, hiszen mostantól se ovi, se suli nem lesz, csak a napfényes nyári szünet, három élénk és energiától duzzadó gyerekkel, akik sokat dolgoztak egész évben és rájuk fér a pihenés. Két hétig még itt. Aztán a Balatonnál.