 |
Ezen a héten még van iskola, és sajnos nem olyan tinglitangli, mint Magyarországon az utolsó hét, állatkerttel, kirándulással, meg lazulással. Szinte minden nap dolgozatot írnak a lányok, ráadásul az egész éves tananyagból. Akárhogy is gondolkodom, nekem nem ugrik be, hogy ilyet valaha csináltattak volna velünk a suliban bárhol is (csak az érettségin ugyebár) és meg is értem mi értelme van. Látom a gyereket, aki tanácstalanul lapozgatja a tankönyvét és próbál eligazodni abban az óriási anyagban, amit egész évben vettek - de a helyzet persze reménytelen. És nem csak azért, mert az első trimeszter felében kezdték a tanulást, aztán nyilván a másodikban még a felét se értették és csak most, a harmadiknál kezdték el spanyolul is visszaadni, amit tanultak. Nem csak ez a baj. Sokkal inkább, hogy ez bizony rengeteg. Ráadásul itt a gyerekeknek nincs saját tankönyve, amit kapnak, minden trimeszter végén vissza kell adni a sulinak. Tehát bármikor nem vehetjük elő a könyveket, hogy megnézzük, mit is vettek eddig. Meg is döbbentem rendesen, amikor Bíbor elővette hétfő este a három tankönyvét, (egyenként olyan 80 oldal) hogy ma visszaadták mindet, hogy készülhessenek belőle a holnapi dolgozatra. Le is ült tanulni, de már a könyvek végiglapozása is több óra volt. Esélytelen, reménytelen - és valójában teljességgel érdektelen is, hogy a végeredmény hány pontos, így két óra szenvedéssel tarkított látványos könyvlapozás után megkönyörültem rajta. Megtettük, amit megkövetelt a haza (Adtunk a szarnak egy pofont) most már menjen játszani. Arra is szükség van.
Ha összegezni akarom, milyen is számomra a spanyol suli, akkor csak annyit mondanék: nem vagyok elájulva tőle. Tudtam, körülbelül mire számíthatok - a spanyolok ebben nem lazák, mindenki mondta, és be is jött a papírforma. De az én véleményem nyilván szubjektív, sokat számít az is, hogy az angol suli nagyon klassz volt, a gyerekek imádták és örömmel jártak.
Hát ez egy teljesen más rendszer, sok-sok furcsasággal.
Az egyik nekem nem tetsző dolog, hogy a gyerekeknek nincs saját tankönyvük. Ami egyfelől persze jó, mert nem kell sok pénzt költeni rá (Angliában sincsen ugyabár...) de míg Angliában ez azt jelenti, hogy csak papírokat adnak és könyv, mint olyan nem is létezik, itt nagyon is komolyan van, és szolgaian követi is a tanár. Ami abban áll, azt kell elolvasni, megtanulni és a benne lévő feladatokat kell megcsinálni. Igen ám, de mivel nem az övék a könyv, nem szabad beleírni.
Ami érthető - csak az nem, hogy mi értelme van annak, hogy cserébe szó szerint lemásoltatják a könyvet a füzetbe. Na jó, az olvasmányokat nem. De az utána lévő feladatokat igen! Nem ritka, hogy a gyerekeknek tök könnyű lenne a házija, mondjuk csak 1-2 szót kellene beszúrni a példamondatba, ami ott van. Ez, mint lecke nem szörnyű sok - olyan két perc lenne. De ha a füzetbe csak a megoldást jelentő két szót írja le, akkor leszidást kap - ilyenkor az EGÉSZ feladatot le kell másolnia. Mondjuk ha öt szöveges matekpéldát kap, akkor bizony a szövegrészt is le kell írni, nincs mese, nem csak a matekpéldát. Így szegény gyerekeim hosszú órákon át körmölnek minden nap, ami főleg az elején, amikor még nem is értették, hogy mit írnak le, bizony komoly szenvedés volt. Most már jobban viselik, mert legalább értik, amiről szó van - de a másolás maga így is pokoli sok munkát jelent. Ráadásul szerintem feleslegesen.
A sok időrabló feladat pedig olyan fontos dolgoktól veszi el az ember idejét, mint a szabad játék, vagy rajzolás, olvasás. De a magyar vagy épp angol tárgyakkal se tudtunk úgy haladni egész évben, ahogyan terveztem. Egyszerűen nem volt lelkem hozzá, hogy este 7-kor, amikor befejezik a muszáj leckéket, még befogjam őket bárminemű plusz feladatra - beleértve akár egy kis házimunkát is, így most jókora lemaradást gyűjtöttek be minden téren.
Persze a sok munkának volt eredménye is. Elsősorban persze a spanyol nyelv maga, amin mostanra egész kellemesen elkommunikálnak, előfordul, hogy ilyen nyelvű könyvet vesznek a kezükbe (bár ez még nyögvenyelős) és időnként mesefilmeket is hajlandóak spanyolul nézni. Nem hibátlan ez a tudás, és messze nem fed le minden létező nyelvtani apróságot, szóval munka lesz még vele, de azért egy egészen jó kis alap ez, amire azért lehet építeni.
Nagy kérdés azonban bennem, hogy vajon szükséges volt-e ennyi kínlódás és munka ahhoz, hogy ezt elérjék?
Az alapvető bajom ugyanis a spanyol iskolarendszerrel az, hogy aránytalanul sok munkát és időbefektetést igényel a gyerektől, de cserébe nem látom, hogy kimagaslóan sokat fejlődtek volna. Különösen, az angollal összehasonlítva. Ott úgy tanultak meg a gyerekeink angolul (egy év alatt kb hasonló szinten, mint itt spanyolul), hogy az nem kényszerített minket, szülőket arra, hogy napi szinten órákat töltsünk a gyerek mellett ülve és folyamatosan guglizzuk a különböző nyelvtani szabályokat spanyolul, amiket még a spanyolul amúgy nagyon jól beszélő barátnőm se tudott.
Angliában nem volt lecke, nem volt stressz, nem volt kemény munka. Úgy írtak összefoglaló dolgozatot, hogy én nem is tudtam, de a gyerekek is nagyjából csak aznap értesültek róla. Így is jól sikerült.
Persze, volt ennek az angol lazaságnak hátulütője is - nem titkoltam soha, hogy az én Bíborka lányom például nem igazán sajátította el a szorzótáblát. Igaz, azt még a magyar suliban kezdte, másodikosként, akkor és ott utálta meg egy életre a matekot, élén a szorzótábla nevű rémmel, amit év végére tudnia kellett volna, de nem ment neki, kicsit sem. Ez a matekgyűlölő attitűdje megmaradt az angol suliban is. Mivel ott nem stresszelték szét a gyereket amiatt, hogy ez nem megy neki, így szépen elvolt a langyos vízben, néha kínos volt neki, hogy ez a szorzótábla dolog nincs meg, de valójában nem volt belőle hátránya.
Amikor ideérkezett, akkor viszont ezt keményen számon kérték és rákényszerítették, hogy megtanulja. Nem túl lelkesen és boldogan, de most ott tartunk, hogy nagyjából tudja.
Lehetne ez sikertörténet is, és persze örülök is neki, hogy ezt megtanulta, mert ez mégis az alapműveltség része, fontos dolog és ha már se nekem, se az angol sulinak nem sikerült kiverni belőle, akkor hálás lehetek azért, hogy a spanyoloknak sikerült.
Ezen a nyomvonalon haladva azt gondolná az ember, hogy bizony nem jó ez a nagy angol lazaság. Kimaradnak fontos alapdolgok, és nem hozza ki a gyerek a maximumot magából, amire pedig képes.
Ez a félelem sokáig bennem is megvolt.
De aztán elmúlt.
Egy év merítkezés a poroszos rendszerben rádöbbentett arra, hogy ez bizony nem visz előre.
Amikor ideérkeztünk, akkor a barátnőm két gyereke is bekerült pont ugyanabba a suliba, pont ugyanabba a két osztályba, mint az enyémek. Jó kontrollcsoport volt ez nekem.
Az ő két gyereke magyar suliból jött, azzal a poroszos drillel, sok gyakorlással, ami otthon dívik és amit mindenki ismer. Én biztos voltam benne, hogy az ő gyerekei jobban fognak teljesíteni, mint az enyémek, mert számukra nem nagy törés, hogy idekerültek. Persze, nyilván más a nyelv, a suli, szóval vannak nehezítő tényezők, de maga a suli rendszere, a frontális tanítás, a sok lecke, a dolgozatok nem ismeretlenek számukra.
Legnagyobb meglepetésemre a gyerekek eredménye között nincs számottevő eredmény. Körülbelül hasonlóan teljesít az ő két gyereke, akik végigtanulták az elmúlt két évet és az enyémek, akik végigjátszották. Nem olvasnak, számolnak, rajzolnak vagy fogalmaznak jobban. Rosszabbul sem, félreértés ne essék! Körülbelül egy szinten vannak, ami amúgy nem rossz, a legutóbbi szöveges példákkal teli matekteszt például a két magyar nagylánynak sikerült a legjobban az egész osztályból, ami még a tanárukat is meglepte. (Nekem meg olyan dé ja vue érzésem lett, emlékszem, hogy Bíbor az első tanév végén Angliában megírta a legjobb szövegértési tesztet az egész osztályból, és akkor sem akartam hinni a fülemnek...)
Szóval nekem a tanulság a spanyol-magyar-angol iskola összehasonlításából, hogy nem nagyon számít, milyen módszerrel oktatjuk a gyereket, mindenki eljut oda, ahová kell neki a végén. Ami viszont nagyon is számít, hogy mennyi stressz jár ezzel. Szerintem minél kevesebb, annál jobb, mert a gyerek láthatóan nem tud többet attól, ha egész délután leckét ír, vagy hetente dolgozatokkal nyaggatják. És nem rontja sem az eredményét, sem a tudását, ha sokat játszik, kézműveskedik, és élvezi az iskolát.
De hogy persze ne legyek igazságtalan, azért azt elmesélem, hogy minden évzáró közül, ahol csak voltam, messze a spanyol volt a legjobb. Elsősorban, mert kicsit se hasonlított évzáróra, inkább fiesta jellege volt. Se igazgatói beszéd, se himnusz, se énekkar, se nagy szavak, csak pőre buli. Minden osztály eltáncolt egy darabot, a téma a nyolcvanas évek volt, de azért ezt elég tágan értelmezték, Borsiék például Elvis Presley Börtöndalára rokiztak, de Bíborék a Fame fődalát adták elő. Az ünnepség hétkor kezdődött, de persze csak hivatalosan, fél nyolcig semmi nem történt, igaz, akkora ért oda mindenki. Vicces volt már a székek elrendezése is - volt a színpad előtt 10 sornyi rendesen, aztán mögötte asztalok, amiket körbe lehetett ülni, kicsit kocsmai hangulatot árasztva, ami nem véletlen volt, mert két óriási büfé is volt, csapolt sörrel, frissen grillezett hamburgerrel, különféle tapasokkal. Szembe vele a szülői munkaközösség sütiasztala - itt az anyukák által behozott házisütiket adták el, a bevétel a sulinak ment. Mellette pedig egy hatalmas tombola asztal - ide is szülők küldtek be nyereményeket, a bevétel pedig a sulié lett. Minden sorsjegy nyert - és hatalmas mennyiségű cucc volt. Hozzánk plüssbárány, sakk készlet, színezők és egy vadonatúj játéktáblát ábrázoló strandtörölköző került. Emellett volt még ugrálóvár és buborékfújó stand is. Míg az emberek ettek, ittak, beszélgettek elkezdődött a műsor, amit nagyon is komolyan vettek, Borsiék osztálya egy teljes hónapig minden egyes nap gyakorolta a táncot. Minden fellépés kosztümmel, jó zenével koreográfiával készült, a háromévesektől (ennyi idősek itt az elsősök) egészen a 12 évesekig sokféle színvonalon. Megjegyzem, a kicsik is tündériek voltak, még akkor is, ha nálunk a popsirázásban kimerült a koreográfia, és ketten nem csinálták ugyanazt a mozdulatot ugyanabban a ritmusban.
Mi este 11-kor jöttünk haza, szinte elsőként, akkor még előadások is mentek és a dizsi, amit ígértek, még nem kezdődött el. Amúgy jogos volt a késői kezdés - 7-kor még brutálisan erős volt a napsütés, 9 után vettem csak le a kalapom, hogy ne kapjak napszúrást. Amikor eljöttünk, akkor osztották ki a 12-edikesek bizonyítványát. Ők, mint utolsó évesek egy héttel a többiek előtt megkapták. Nekünk még várni kell rá pár napot. Állítólag ilyenkor hajnal 1-2-ig tart a zene és a tánc. Nagyon hangulatos volt, sokkal jobb, mint a fehérblúzos, hagyományos, amikor megszólalni se lehet, állni kell ájulásig a hőségben és utána mindenki rohan haza. Itt le lehetett lazulni rendesen - és mi kellett hozzá? Egy betonnal fedett iskolaudvar, néhány vállalkozó kedvű, lelkes szülő, egy profi büfés csapat, aki hozta a kaját, piát és kész. A végén az iskola kapott némi pénzt, a szülők egy jó kis ismerkedési, közösségépítő lehetőséget, a gyerekek pedig egy fergeteges bulit. Mindenki jól járt.
Pont tegnap irtam egy bejegyzést, hogy hiányolom az itteni suliból többek közt a ballagást. :-)