#Post Title #Post Title #Post Title

Herkules oszlopa, Marokkó - 3. rész


Ha az ember átvergődik a komppal a túlpartra, akkor azt általában nem Ceutáért teszi (bocs, drágáim) hanem azért, hogy elmondhassa, járt már Afrikában.

Persze azt tudni kell, hogy ez nem az a fekete Afrika, amit az ember a filmekből elképzel magának, nincsenek zebrák az utcán, se sárkunyhók, se négerek. Itt az arab Afrikába ízlelhet az ember. Marokkó sok szempontból Egyiptomra hasonlít. Szóval zajos, büdös, koszos, nagyon életteli, színes és hát, nincs rá jobb szó: egészen más, mint Európa.
Bevallom, én annyira nem szerettem bele ebbe az országba, amikor olyan jó 15 éve először Marokkóban jártam. Számomra rémisztő volt a tömeg, a kosz és az árusoknak az a tolakodása, és hablatyolása, amivel folyamatosan jöttek utánunk, ügyet sem vetve arra, hogy semmit nem akarunk venni. Nem mertem elengedni a párom kezét, nem mertem semmit megnézni, senkivel felvenni a szemkontaktust. Annyira idegennek és távolinak éreztem ezt a kultúrát, hogy egy nap bőven elég volt belőle, örültem, amikor visszaértünk Spanyolországba és végre ismét Európát éreztem magam körül.
Most azonban teljesen más élmény ért.
Persze az sokat számít, hogy öregebb és tapasztaltabb lettem, hogy most nem egy nagy turistabusszal érkeztünk, amit automatikusan megrohamoznak az árusok, hanem két autóval, egy kisebb csoport részeként, és vendéglátóink ezt a helyet is nagyon jól ismerték, tudták merre kell menni, mit kell megnézni, hol kell enni és mit mennyiért érdemes vásárolni.
Persze Marokkó hiába van nagyon közel, azért nem egyszerű Ceutából átjutni.
Aki bérelt autóval jön, az ügyeljen rá, hogy érvényes engedélye és biztosítása legyen Marokkóra is. Azt, hogy kiléptünk a Schengeni határból azonnal érezni lehet: szigorú ellenőrzés, nagy sok papírmunka, komoly várakozás és persze pecsét az útlevélbe. Oda és vissza is. (Megjegyzem, egy itteni pecsét felvet néhány kérdést az izraeli határon, ahogy a férjem tapasztalta...) Az biztos, hogy se a spanyolok, se az arabok nem szeretnek korán kelni, így aki 8-9 körül ér a határhoz, az viszonylag gyorsan, 15-20 perc alatt átjuthat, 10 után ez akár több órára is nyúlhat.
Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a határon ki kell töltenie egy kis regisztrációs papírkát minden egyes emberre és persze az autóra is. Mi el voltunk kényeztetve, mert vendéglátóinknak volt ilyen papírja otthon, így előző este mindent előkészíttek nekünk - de akinek nincs ilyen szerencséje, az nyugodtan igénybe veheti a határnál álló tucatnyi arab pasas segítségét is, akik lobogtatják a kezükben a kis papírt. Nyilván némi kis pénzért cserében.
A határ amúgy érdekes volt - magas kerítések, rengeteg ember, nagyon ráérős ügyintézés, ami úgy tűnt, női vezetők esetében még lassabban működik. Külön érdekes volt, hogy minden határőrnek tömött, vastag bajsza volt és napszemüvege, amitől úgy éreztem magam, mintha egy diktátortalálkozóra érkeztem volna. Amúgy kedvesek voltak, mosolygósak és csevegősek - de mivel ezt franciául csinálták volna, így velünk sokat nem tudtak kezdeni.
Ami nekem meglepetés volt a határátkelés után, hogy negyed-félóránként értünk olyan kereszteződéshez, ahol állt egy rendőrautó, amit fegyveres őrök támasztottak. Volt ahol jelezték, hogy ez valamiféle check-point lenne, de sok helyen nem. A mi sofőrünk minden egyes alkalommal lelassított, letekerte az ablakot és franciául szép napot kívánt, mire minden alkalommal intettek, hogy menjünk tovább. A többedik ilyen alkalom után rákérdeztem, mi is ez, így megtudtam, erre érdemes odafigyelni, aki nem áll meg, az bírságot fizet a mulasztásért.
Errefelé amúgy nem annyira a gyorshajtókra vadásznak, mint inkább a kábítószercsempészekre, sokan és sokat szívnak errefelé, a szór szoros értelmében, de mi nem éreztük sehol a szagát, se dílereket nem láttunk. Most. Lehet, hogy még nem indult be a turistaszezon.
A lányaim számára Marokkóban a legnagyobb kulturális sokkot a pottyantós budi jelentette, effélét még soha nem láttak eddig. Rendes magyar budit se, de ahhoz azért nem kellett volna használati utasítás, ugyanúgy rá kell ülni, oszt kész, csak kicsit erősebb a szag és legyek szállnak az ember alfelére.
Ám a marokkói változat olyan, mint az olasz. Aki még nem látott ilyet, annak elmondanám, hogy ez úgy néz ki, mint egy zuhanytálca, csak épp egy lyuk van a közepén, két szélén meg egy-egy recés rész, ahová az ember a talpait rakhatja. Mellette egy vödör, egy csappal, azzal kell leöblíteni. És mindezt nem az út szélén, hanem az étteremben kell elképzelni.
Bíborka lányom, amikor meglátta elkerekedett szemmel közölte, hogy ő inkább majd akkor pisil, ha hazaértünk Spanyolországba. Amikor közöltem vele, hogy egész nap itt leszünk, végül nagy finnyogás és sóhajtozások közepette felavatta a helyet, de nem volt boldog.
Igaz ha már témánál vagyunk, hozzáteszem, hogy az útszéli erdei pisilést is csak nemrégiben, Spanyolországban próbálták ki először a lányok. Hiába no, Angliában el lettünk kényeztetve, minden város, erdő, kilátó mellett tiszta, WC papírral, szappannal és papír kéztörlővel ellátott mosdók voltak. Spanyolország ebből a szempontból olyan, mint Magyarország, ha az ember elindul a mosdóba, előtte győződjön meg róla, hogy van nála legalább egy papírzsepi, (még a legjobb étteremben is) és sóhajtozzon nagyokat, hogy a pasiknak ez is mennyivel könnyebb.
Marokkó bár iszlám ország, elég liberális - bár sok nő hord fejkendőt, messze nem mindenki öltözik így, csadrot is csak ritkán láttunk. Inkább az egész testet takaró, elformátlanító burnusz a divat, férfiakon és nőkön egyaránt. Ez olyan hossz szoknyás, kapucnis darab, amit akár az orráig is húzhat az ember, ha rossz a kedve, de hátra is csaphatja, ha szép az élet. Mondjuk kicsit fura pasikon hosszú szoknyát látni, de két év Anglia után, ahol szoknyában vonul fel a teljes skót sereg, és a suli udvarán rendszeresen fehér vászonszoknyában várakoztak a szikh apukák, már a szemem se rebben. A barna burnusz amúgy tökéletes Obi-van-Kenobi jelmeznek is, csak egy lézerkardot kell hozzá beszerezni, de az uram szerint messze még a Hallooween, ő meg nem is olyan keményvonalas Star Wars rajongó, így ilyet végül nem vettünk.
Szerencsére ez az elfátyolozás a külföldi nőknek egyáltalán nem kötelező. Nyilván nem szerencsés spagetti pántos topban és miniszoknyában flangálni, de mondjuk ez a világ más részein se a legjobb  választás a városnézéshez. Én mondjuk kalapot hordtam végig, de nem azért, mert kímélni akartam a helyiek érzéseit, inkább mert állati erősen sütött a nap.
A közbiztonság egyébként is elég jó errefelé, a mi vendéglátóink gyakran járnak át, még soha, semmiféle incidens, lopás nem érte őket, sőt amikor csajok jöttek együtt, pasi nélkül (és egy kicsit féltek, hogy mi lesz velük) akkor se nézett rájuk csúnyán senki.
Az én komfortérzésemet először kicsit csökkentette, hogy úgy láttam, éreztem, a minden sarkon csoportosan álldogáló arab pasik folyamatosan minket néznek (sötét arcú alakok voltak) és kényelmetlen volt a sok-sok utcagyerek, akik szintén folyamatosan bámultak, de ha őszinte akarok lenni, nekik se lehet könnyű elviselni a sok fotózó turistát, akik érdekes szociofotókat akarnak készíteni az ő életükről, házaikról, gyerekeikről, az érdekes nyomorukról.
A helyiekkel a kapcsolatba kerülést amúgy se lehet megúszni, még akkor is, ha nem akar vásárolni az ember. A nagyobb piacokon, óvárosokban nem érdemes egyedül bóklászni, mert ezekben a zegzugos, labirintusszerű sikátorokban pillanatok alatt eltéved az ember. Természetesen nem a térkép és az útjelző tábla a megoldás (utcaneveket nem is láttam): fel kell fogadni egy vezetőt, aki elvezet a látnivalókhoz, elmeséli a hely történetét és persze a végén be akar vinni majd valami boltba is, általában azzal a dumával, hogy itt a tetőről isteni a kilátás. Mire leér az ember, már várja a mentatea, és ember legyen a talpán, aki ezt visszautasítja, pláne az utána felkínált fantasztikus vásárlási lehetőségeket. Megspékelve azzal, hogy Marokkó amúgy tényleg olcsó, és olyan cuccokat tud venni az ember, amit ott helyben készítenek. Fémművesek, textilszövők, festők, szőnyegárusok, ékszerészek. Tényleg olcsón, jó minőséget adnak... hát szóval veszélyes kombó ez.
Persze vásárolni nem kell, a boltokba se rángatnak be erővel - a vezető pedig a végén mindenképp meg fog sértődni, erre készüljünk fel. Akkor is, ha bemegyünk a boltba, és akkor is, ha annyi pénzt adunk a végén, amennyit kért. Ez hozzátartozik a helyi kommunikációhoz. Fehérek vagyunk, nekünk többet kell fizetni, mint a helyieknek, mert gazdagok vagyunk. Minden fehér az.
Szerencsére nekünk most nem volt szükségünk vezetőre - olyan helyre mentünk ugyanis, amit vendéglátóink nagyon jól ismertek. Ez nem más, mint Chefchaouen (sefsauen-nek ejtik) a kék város.


Marokkóban sok városban divat, hogy minden házat, ajtót, ablakot díszítőelemet közös színre festenek, gyakran még a járdát is. Ugyanannak a színnek a különböző árnyalatai, ahogy kopnak, szívja ki a nap, újrafestik, megadják a város varázslatos atmoszféráját. Igen, más világ ez, érezni, amint rápillant az ember.
Chefchaouenben színe a kék, de nem ezért választottuk úticélul. Az keltette fel a kíváncsiságunkat, hogy ez "tiltott város" volt, 1920-ig hitetlen nem tehette be a lábát. Sok szempontból olyan volt, mintha vissza repültünk volna az időben. Izgalmas, felkavaró és felejthetetlen élmény volt.

2 Responses so far.

  1. Enikő says:

    Nekem nagyon bejött Marokkó, igaz 12 éve voltunk. A Medina egy élmény :-) Igaz, ott tényleg nem lehet kísérő nélkül ellenni, mert sosem találtunk volna ki. Nagy koszra, szemétre és bűzre nem emlékszem. Állítólag nagyon fejlődik Marokkó, a királynak köszönhetően. Tanger-ba is mentetek?

  2. Zsan says:

    a kék város...

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...