#Post Title #Post Title #Post Title

Nyelvtanuló maraton

!
A napi spanyol nyelvóráknak már vége. Egyfelől örülök neki, mert minden nap kiszakítani két órát három gyerek mellett nem egyszerű feladat. De sajnálom is, mert egyedül azért kevésbé motivált az ember a tanulásra. Ha pedig egy nyelvet nem használunk, az minden nap kopik egy kicsit.

Be kell vallanom, életem egyik legjobb nyelvtanfolyamán vagyok túl. Már írtam róla, hogy imádom ezt a pasit, és hogy nagyon egy hullámhosszon voltunk az első pillanattól. A tanfolyam bár nagyon drága volt, megérte az árát. Minden percét élveztem, soha nem unatkoztam és ami a lényeg, beleszerettem a spanyol nyelvbe. Nem is akarom abbahagyni.
Persze nyilván nagyon sokat számít, hogy nem húszan voltunk egy csoportban, csak hárman (a végén már csak ketten) így tökéletesen személyre szabott volt a tanfolyam. A mi igényeink, érdeklődési körünk, ízlésünk szerint szabta a megtanulandó szókincset, témaköröket, rengeteget beszéltünk, nem lehetett sumákolni. De ennél is többet számított szerintem, hogy a pasi pontosan tudta minden egyes nap, hogy mit, miért csinál, hogyan halad, mit, mire épít. Nem volt tankkönyvünk - a tanár saját maga állított össze egy feladatgyűjteményt, amiből minden órán csináltunk pár oldalnyit - de ez tényleg csak a kiindulás volt, utána mindenféle szóba került. Mivel a tanár nagyon régóta foglalkozik a nyelvtanítással, láttam, hogy a kisujjában van a tanítás metódusa, milyen tipikus hibákat ejtenek a külföldiek, mi az, ami máshogyan van a spanyolban, mint más nyelveken és ezért nagyon logikus módon tudja átadni. Ha szóba került egy kivétel, vagy egy különleges szerkezet, akkor mondta, hogy ebből három van még mondjuk és mik azok. Fel is rakom az autója oldalának a fotóját - ezen rajta van minden elérhetősége. Aki esetleg erre jár, tegyen egy próbát vele, nem fogja megjárni.
De bevallom,  minden nap két óra azért elég fárasztó volt négy héten át. Miután elmentek a gyerekek maradt két órám, hogy megfőzzem az ebédet, kitakarítsak, mosogassak, mossak, teregessek és esetleg cikkeket írjak. A futást hanyagoltam is az elmúlt hónapban, amit keservesen bánok, de tényleg nem lehet ennyifelé szakadni. Próbáltam mindkettőt beleszuszakolni a napomba, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy egy extra program fér bele a napomba, és úgy döntöttem, hogy most a nyelvtanulásnak van itt az ideje és az a prioritás.
A következő szint elvileg húsvét után indul és már nem heti öt, csak három alkalommal lesz, ami talán kicsit menedzselhetőbb, de mivel életben akarom tartani a nyelvtudásom, addig befizettem a Babbel nevű internetes spanyoltanfolyamra, és igyekszem minden nap foglalkozni vele. Nagyon jó érzés, hogy most már sokkal többet megértek belőle, mint előtte, valahogy az én fejemben is összeállt a nyelv, a boltokban is bátrabban megszólalok spanyolul, ha kell. Sőt, Borsi egyik kötelező olvasmányába is belekezdtem és sok mindent megértettem. (Megjegyzem, azért ez nagyon könnyű szöveg, nem atomfizika.)
Összességében minden fárasztó része ellenére nagyon fájlaltam, hogy vége az tanfolyamnak, mert nagyon jól éreztem magam rajta és minden alkalommal úgy jöttem el, hogy most tanultam valamit, és milyen jó volt. Az csak a hab volt a tortán, hogy a pasival nagyon egy hullámhosszon voltunk. Így hát kitaláltam, hogy privát órákat veszek nála, de nem spanyolból, hanem angolból.
Tudom, hülyén hangzik, hogy miért itt és miért most (a férjem se értette először) de aki olvasta az angol blogom, tudja, hogy már Coventryben is keresgéltem olyan tanárt/órát, ahol kreatív írást tanulhatnék, de nem volt szerencsém. Próbáltam a sima angoltanáromnak írni, és kérni, hogy javítsa ki a hibáim, de az mindig csak azt mondta, hogy nagyon jó, nincs benne hiba. Mivel tudtam, hogy ez nem igaz, borzasztóan zavart ez a brit udvariaskodás. Mert ez ugyan teljesen rendben van a mindennapi életben és kellemes, de ha tanulni akarok, akkor muszáj látnom a hibáimat szerintem, különben nem tudok fejlődni.
Márpedig szeretnék, mert jó szeretek újságíró lenni, és sokkal több lehetőségem bárhol a világban, ha ezt angolul is tudnám csinálni. Ez valahogy mindig elérhetetlen álomnak tűnt számomra, de aztán rájöttem, hogy értelmetlen azon sírni, hogy ez úgyse fog sikerülni, inkább dolgozni kéne azon, hogy mégis menjen.
Megbeszéltük a tanárral, hogy hetente írok egy cikket, leülünk, és átbeszéljük a benne lévő hibákat. Külön kértem, hogy vesse le a brit udvariasságát, minden egyes picike hibát javítson ki, de azt is, ami nem hiba, csak nem tökéletes megfogalmazás. Szerencsémre elvállalta, hogy segít, és eddig úgy tűnik, hogy nagyon jó választás volt, mert pontosan tudja, hogy mit akarok. Nem csak grammatikai javítást, de stilisztikait is. Amikor olvassuk a cikkeimet, megbeszéljük, hogy mondjuk ez jó lenne, ha a Daily Mailbe írnék, vagy ha élőszóban mondanám, de mondjuk a The Timesba már nem megfelelő stílus. Vagy hogy ez ebben a mondatban elfogadható szó, és nem hibás - de mondjuk van egy másik, ami sokkal jobban odaillő.
Eddig kétszer voltam, és mindkétszer a föld fölött lebegve jöttem el, mert nagyon sok dicséretet kaptam tőle. Kiderült, hogy hibáim ugyan vannak - de nagyrészt ugyanaz az 5-10 típushiba, ami nem olyan sok és nem is olyan nagy. Mivel már tudom, hogy mik ezek, most már a legtöbbször elég, ha csak megáll egy mondat fölött kicsit megköszörüli a torkát, és már magamtól javítom, ami nem jó. Ez azért már haladás.
Ami viszont elég ígéretes szerinte, hogy nem érzi idegennek és magyarnak a mondataimat, a stílusomat. Azt mondta, hogy van egy skandináv tanítványa, vele csinál hasonló feladatokat, de spanyolul. És hogy az illetővel rengeteget szenved, mert annak minden mondata skandinávos, idegenes. Az enyémek meg gördülékenyek, jól olvashatóak, csak hát van még néhány picike hibám. (Hogy őszinte legyek, szinte minden sorban talál egyet, szóval messze még a tökéletesség, de ez már nem zavar, sőt egyre kevésbé érzem cikkinek. A ciki az lenne, ha nem dolgoznék rajta, hanem belesüppednék a saját tökéletlenségem miatt érzett panaszkodásba. A tanulás nem ciki. Hibázni nem ciki. Szerintem.
Haladni pedig jó. Akkor is, ha az álmom azért még mindig messze van. Például azt még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha megértem, mit mond mondjuk a csoporttársam, aki manchesteri autószerelő és olyan kiejtése van, hogy még a kötőszavakat se ismerem fel a mondataiban.
Mindenesetre elindultam egy úton, ami nyilván vezet majd valahová, és bár még nem tudom, hogy merre és mikor érek oda, azért úton vagyok. És ez most pontosan elég ahhoz, hogy boldog legyek tőle.

4 Responses so far.

  1. Unknown says:

    Szuper, hogy ez a tanár tud Neked ebben is segíteni! Hajrá! :)

  2. Betti says:

    DuoLingo-t ismeres?
    Netes, ingyenes, spanyolul is lehet tanulni, nekem nagyon bejön.

  3. Anta says:

    Hahaha:-) a manchesteti autószerelőkkel elég sok találkozóm van mostanság:-) nem könnyű ez az akcentus, bár számomra ez az "alap", nekem a többi idegen...
    Örülj, h nem liverpoolival hozott össze az ég... azon összepisilnéd magad. Szinte szomszédos város, és nem értik meg egymás beszédét... tök fura...

  4. Gabriella says:

    Kedves Marcsi nagyon csodállak ezért a nagy munkáért és akarásért! Jó volt olvasni..megint.

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...