Három gyerekkel irány Spanyolország!

Származási hely: Három gyerekkel irány Spanyolország!

Tegnap múzeumba mentünk a lányokkal. Kivételes helyzet van most: szünet az iskolában, de Bende ovijában nem. Tehát eljött az idő, hogy most olyan nagyoknak való programot szervezzünk, mint a malagai Picasso Múzeum. Régóta kinéztük már, de halasztottuk, mert nem ígérkezett Bendebarát programnak. Kép, kép hátán. Kettő perc alatt szaladt volna végig rajta. A lányoknak viszont mindenképp szerettük volna megmutatni, hiszen ők már elég nagyok ahhoz, hogy élvezzék.

A múzeum közepes siker volt. Borsinak nagyon tetszett, egyszerűen rajongott érte. Bíbor rá is szólt, hogy ez már nyalizás, hagyja abba. Neki ugyanis kicsit se tetszett Picasso, egyszerűen nem értette, hogy ha valaki TUD festeni, akkor miért nem csinálja? Talán megőrült? Levágták a jobb kezét és kénytelen volt ballal festeni? Én nagyon élveztem, hogy ennyire másként látják a képeket, együtt lelkendeztem a kisebbikkel, lelkesen magyaráztam a nagynak. Az kicsit sem zavart, hogy ennyire másként gondolkoznak Picassoról, hiszen ő egy nagyon nehezen befogadható, eléggé vitatott művész. Bíbor pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amit a korabeli műkritikusok, Borsi meg pont úgy látta a képeket, ahogyan egy modern művészettörténészek. Az, hogy most csak rájuk kellett figyelnem, és nem kellett Bende után rohangálni, nagy öröm volt, különösen, mert ritkán adódik ilyen.
De az örömömet folyamatosan rontotta a mód, ahogyan a teremőrök néztek ránk.
Előrebocsátom, Spanyolországban a fegyveres erők nagyon szeretnek demonstrálni. Gyakran ellenőrzik például a kocsikat. Minket a három gyerekkel nem nagyon szoktak megállítani, de viszonylag gyakran futunk olyan útlezárásokba, hogy 3-4 rendőrautó lefoglal egy sávot a körforgalom előtt és minden kocsiba belenéznek, ahogy lelassít. Nekem döbbenetes, hogy ezeknél a rendőröknél gyakran gépfegyver is van. Ez erős túlzás szerintem és nem is érzem magam tőle komfortosan.
A múzeumban is hasonló érzésem volt, amint beléptünk. Átvilágították a táskánkat, amit bevittünk, és pisztolyos, gumibotos rendőr állt az egyik lépcső tetején is, ahol felmentünk. Elhiszem én, hogy Picasso művei nagyon értékesek, de hát könyörgöm, ez csak egy múzeum, nem is olyan hatalmas és jelentős.
De a teremőrök arcán ugyanazt a "rettentő fontos vagyok" kifejezést láttam, amit nem szeretek. Mert jobban érzem magam, ha mosolyognak rám, ha a lelkes csemetéim vezetgetem. De ezek nem mosolyogtak. És olyan nagyon gyanakodva néztek ránk miközben mentünk teremről teremre. Mondjuk rajtunk kívül csak nyugdíjasok voltak, nyilvánvaló volt, hogy mi vagyunk itt a gyenge láncszem. Láttam rajtuk, hogy alig várják, hogy ránk szólhassanak, és aztán megtörtént a fegyelemsértés is: az egyik gyerek túl közel hajolt az egyik képfelirathoz. Nem képhez. Felirathoz.
Oda is pattant rögtön egy nő és kezdte magyarázni, hogy azért vigyázzunk a gyerekekre, meg ezek mégiscsak Picasso festmények.
Én nem is válaszoltam, mert igazán nincs mit mondanom ilyen esetekben. A gyerek nem ért hozzá semmihez, nem tett rosszat, közel hajolt - urambocsá, lehetne rosszul látó is. Mondjuk nem az, de nem értem, hogy ezzel mi bűnt követett el. (Viszont hálát adtam a sorsnak, hogy nem Kisbendével érkeztünk, mert akkor tuti megbotoznak minket, annak ellenére, hogy nincs kiírva, hogy kiskorúaknak tilos a bemenet.)
Szerintem amúgy tényleg jobb ilyenkor ha semmit nem mond az ember, mert a fene se akarja elrontani a múzeumi élményt. A gyerekek nem is vették a lelkükre a dolgot. Mi sem igazán. Pici volt a múzeum, nem sokkal utána mentünk is ki. Beültünk egy közeli étterembe (szintén Picasso volt a neve, a kaja meg isteni.) Direkt napos asztalt kerestünk, mert szerettünk volna kinn ülni az utcán, és azért hideg volt.
Kihozták a kaját és persze azonnal összehasonlítottuk az angol éttermi élményeinkkel. Mert itt minden olyan finom volt, olyan különleges, könnyed, kellemes. Angliában meg olyan nehéz a koszt, mindenhol pie-t lehet kapni, párolt zöldséggel. Igazából azt is szívesen eszem, jóllakat, finom - de azért nem egy kulináris élmény. Spanyolországban sem ötcsillagos éttermekben eszünk, mégis minden egyes fogásban van valami különleges, a tálalás meg mindig gyönyörű. És ez nagyon feldobja az ember hangulatát.
De ez a múzeumi élmény azért mégiscsak bökte a csőröm. Mert hát miért van az, hogy Angliában soha, semmiért nem szóltak ránk? Hogy senki nem akart minket fegyelmezni? Hogy tudtak mosolyogni a teremőrök, és ha látták, hogy egy gyerek érdeklődik, vagy lelkes, még meséltek is neki? Gumibotos teremőrt még a Leonardo képek mellett sem láttunk.
Én azt szeretem, ha egy múzeumban helyük van a gyerekeknek. Ha le tudnak ülni, amikor elfáradnak, és az se baj, ha esetleg a márványpadlóra fekszenek, vagy ott mászkálnak. Mert szerintem múzeumba járni jó, és már kicsi korban is nagy élmény. És nem fegyelmezni kell őket, hanem bevonni, feladatos könyvekkel, színezőkkel, érdekes történetekkel és mosollyal, az nem kerül tényleg semmibe.
Hangsúlyozom, Bendét mi se hoztuk, de nem a múzeumot akartuk védeni, (ugyanis nem elvárható szerintem, hogy kisgyerekes szülők babysittert fogadjanak, csak mert múzeumba akarnak menni, vagy évekig ne tegyék) hanem mert ez nem az ő érdeklődési területe lett volna és most szerettünk volna most a lányokkal lenni, és ez egy éppen nekik való élmény volt. Korban is. És tényleg normálisan viselkedtek, már nem ovisok, nem rohangáltak visítozva, nem ugráltak, semmi illetlent nem követtek el, mégis úgy figyeltek minket, mintha lopni jöttünk volna.
És ez rossz érzés volt. Merthogy ők kérem a jövő múzeumba járói, akiknek most kell megcsinálni a kedvet ahhoz, hogy később is jöjjenek, nem aztán sírni, hogy ez a mai ifjúság nem érdeklődik a művészet iránt.
Szóval miközben ott ültünk az étteremben és beszélgettünk ételekről, múzeumokról és a különböző országok közötti különbségekről, a nap egyre erősebben sütött. Olyannyira, hogy végül meg is fájdult tőle a fejem. Csalókán erős a nap, hiába jönnek a felhők, simán napszúrást lehet tőle kapni februárban is. Nekem sikerült egész délutánra kiütni magam, hiába vettem be fájdalomcsillapítót, semmi nem segített. Ehhez aztán hozzájött még a front is. Éjjel megint mennydörgésre ébredtem. Leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és olyan hangosan morgott az ég, hogy nem lehetett visszaaludni. Persze öröm az ürömben, a vihar hozta a meleget is, ma már sokkal jobb idő lett.
A gyerekek kis tanulás után lementek hát teniszezni. Most, hogy szünet van, minden nap lemennek a lakóparkon belüli pályára játszani. Egyre jobban megy nekik, bár ez még csak azt jelenti, hogy időnként már eltalálják a labdát. De élvezik. Kinn vannak a szabadban.
Angliában ez nem lenne. Ott a szabadtéri program nem ennyire egyszerű, nincsenek haverok a szomszédban, akikkel el lehet menni bandázni, sátrat verni az utca végében, vagy felmászni az utca végén álló hegyre, ami ugyan nem veszélyes, de gyerekszemmel nézve mégiscsak kaland. A macska is nagy élmény, Bíbor felelősségteljes állattartó lett, minden reggel első dolga enni adni a cicájának, délután vagy macskasimi idő (kis uzsival) és nagyon élvezi ezt a felelősséget.
Amikor ezt látom, úgy érzem, hogy itt nagyon jó gyereknek lenni.
Amikor múzeumba megyek, úgy érzem Angliában jó gyereknek lenni. (Meg az iskola is jobb ám ott!)
Amikor hazamegyek, és látom milyen jól érzik magukat a nagyszülőkkel, unokatesókkal, akkor meg úgy érzem, hogy mégiscsak otthon lenne a legjobb nekünk.
Csak hát mindez nincs egy helyen.
Szörnyű dolog ez az összehasonlítás. Akaratlanul is megtesszük, de persze tudatosan is, főleg mert sokan kérdezik, hogy akkor mégis hol jobb.
De nincsenek válaszok.
Mindig ott dörömböl bennünk is a kérdés, vajon hol is lenne jobb nekünk, melyik országban.
De persze nincs rá jó válasz.
Idén sem.