Három gyerekkel irány Spanyolország!

Ha az ember csak egyetlen egy országban él egész életében, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a világ alapvetően mindenütt ugyanolyan. Mert persze tudjuk, hogy az angolok teáznak, a spanyolok meg sziesztáznak, de ezekre úgy tekintünk, mint afféle érdekes különcségekre, helyi jellegzetességre, olyan turistakönyvekbe való viccességre. Hogy mennyire más tud lenni valójában egy kultúra, az akkor derül ki, ha benne élünk. Az igazi meglepetés mindig az, ha olyan dolgok is másképpen vannak, amiről fel se tételeznénk. 

Otthon ugyebár ha egy gyereknek szülinapja van, akkor bevisz egy kis sütit vagy egy tortát a suliba/oviba és ott szépen felköszöntik. Angliában nincs tortázás - helyette egy nagy doboz csokit kell bevinni, ha lehet dobozostul, és készüljünk fel rá, hogy nemcsak azt kérdezik meg, hogy nyomokban tartalmaz-e mogyorót/diót, hanem azt is, hogy vegetáriánusok számára biztonságosan fogyasztható-e. (Ha zselatin van benne, akkor nem, mert az állati alapanyag....)
Spanyolországban se torta, se csoki. Itt ugyanis az ünnepelt nem kap, hanem ad ajándékokat. Minden egyes osztálytársnak. Ez olyannyira általános, hogy nincs olyan bolt, ahol ne lehetne venni ilyen répa alakú, alkar nagyságú egységcsomagot. Darabja 70 cent-1 euro között van (olyan 250-300 Ft) ebből kell 30 darabot beszerezni, nehogy valaki kimaradjon.
Nekem se a csomag nem tetszik (vacak gumicokor, csipsz, rágó, pattogós cukor van benne) se a szokás - de nincs mit tenni - Rómában ugyebár, mint a Rómaiak. Kivétel nincs.
Amikor Borsi az első (!) tanítási napon egy ilyen csomaggal állított haza, még meglepődtünk, aztán kicsit azon is, hogy mindez Bende ovijában is dívik, de azóta hozzászoktunk. Kapjuk majd minden héten - vettünk is belőle három nagy szatyorrral, amikor Bíbor szülinapja közeledett, amikor a nagy nap elérkezett, ezzel ment suliba - és egy nagy jelvénnyel a pulcsiján: '11 today' - tehát, hogy épp ma 11 éves.
Nem tudom, mi az oka, de mostanában minden ünnepségünk olyan zavarosra sikeredik. Miért is lett volna ez kivételes alkalom? A gyerekek most egészségesek voltak (lekopogom!!!) de mi Zsolttal még mindig csúnyán köhögünk. Ráadásul drága férjemnek letört egy darab a fogából, és a fogorvosi kezelés után úgy megdagadt az arca, mintha egy golflabdát tartana a szájában. (Négyóránként fájdalomcsillapító, antibiotikum és nem túl jó kedv lett az eredménye, ráadásul a fogat minden kezelés ellenére nem is biztos, hogy érdemes megtartani.)
Persze az efféle nehézségek túlélésében már rutinosak vagyunk, nem is ez zavarta meg az erőteret. Volt ennél nagyobb gondunk is, név szerint az az ötnapos kis utazás Angliába, ahová a férjem és a két lány indult éppen Bíbor szülinapja utáni napon.
Haza.
A lányok így mondták.
És tényleg, nekik az egy kicsit tényleg haza. Ismerős utcák, barátok, sulilátogatás és a régi lakásunk.
Mondjuk az iskolában eléggé meglepődtek azon, mikor felhívtuk őket és bejelentettük a szándékunkat, hogy a lányok bemennének régi osztályukba, mert mint kiderült, csak az iskola hallgatóira érvényes a biztosításuk, és először kétségbe estek, mi tesznek majd, ha valami baleset éri őket. De végül is megengedték, hogy bemenjenek, kedden fél3-tól-3-ig. Mi egy picit hosszabb látogatásban reménykedtünk, de ennek is örülünk. Ha úgy vesszük, ez is merész rugalmasság a szabálykövető angoloktól.
Bíbor persze örül az időzítésnek, mert ez így kicsit olyan, mintha a szülinapjára kapta volna az utat, ráadásul sikerült megszervezni, hogy már az érkezés napján ott alhat Georgia barátnőjénél. Kicsit féltem, hogy az anyja nem fog belemenni, mert ő nem olyan lelkes e barátságot illetően, de gondolom nem volt szíve nemet mondani a lányának, aki amúgy éppen olyan nagyon várja ezt a találkozást, mint az én csemetém. Igazi nagy barátság ez, mindketten gyakran emlegetik a másikat, rendszeresen emileznek, leveleznek. És hát lesz is mit megbeszélniük, mert ahogy hallottam, mindkét felet érték élmények.
No, de ami a gyerekeknek móka és kacagás, az a apa és anya számára intézendő papírhegyeket jelent, szervezést, bejelentést, pakolást és annyi munkát, hogy az egész hétre lefoglalt mindkettőnket.
Mindez alapesetben is jelent némi plusz teendőt - és hát ugyebár erre jött rá még a szülinap is, amit én hajlamos lettem volna a körülmények miatt spártaian intézni, de hát nem lehetett.
Merthogy Borsika lányom elém állt két nappal az ominózus ünnep előtti estén, és közölte, hogy ő Bíbornak lapbbokot akar csinálni. És nem csak szája volt, de egy rakás terve is. És mutatta az A4-es papírlapot, amire ő már pontos rajzokat készített, mi, hová kerüljön, hogyan nézzen ki, hogyan hajtogassuk, milyen fotók kerüljenek bele. És még egy verset is írt a nővérének. És ez a vers olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szívem elhessegetni, hogy ez már késő, hogy nincs már rá idő. Mert annyi szív és lélek volt a terveiben, hogy tudtam, ez most muszáj. Akkor is, ha nem alszom, ha megszakadok.Meg hát értettem én - napok/hetek óta lapbookokat gyártunk, hát persze, hogy ő is ebben gondolkodik.
Csak hát volt egy kis probléma - mikor csináljuk meg???? Mert hát aznap este 8-kor már nem kezdhettünk neki. Másnap meg este 7-ig külön spanyol, utána lecke, aztán már rögtön a buli. Egy megoldás volt, ha mindent előkészítek, így hát aznap éjjel Borsika lányom útmutatásai alapján nekiláttam elkészíteni a lapbook alapot, válogattam fotókat, begépeltem a verset, gyűjtöttem anyagokat és képeket a netről - szóval mindent előkészítettem, mint a tévés szakácsnőnek az aprított hagymát és egyéb hozzávalókat, hogy nekik már csak össze kelljen rottyantani az egészet és voilá, bejelenteni, hogy jó étvágyat.
Így amikor másnap este 9-kor végre le tudtuk ülni lapbookot csinálni, akkor egy röpke óra alatt sikerült is befejezni, és megérte dolgozni rajta, mert messze ez lett a legjobb ajándék, amit a nagylány kapott, és mind boldogok voltunk, hogy a középső így lepipált minket találékonyságban. Persze volt torta is, meg fülbevaló, meg babaruha, meg nagyon profi görkori és néhány könyv is angolul és spanyolul.Sőt, még vendégek és buli is. Utóbbi nem volt nagyon hosszú, mert tényleg pakolni kellett, de azért volt móka-kacagás, ne érje szó a ház elejét.
Másnap reggel pedig a szívem egyik fele a lányokkal és a férjemmel együtt elutazott Angliába, és én itt maradtam a kicsi gengszterrel kettesben, aki persze rögtön belázasodott, így minden tervemnek, (miszerint majd én takarítok, dogozok, pihenek, spanyolórára megyek) lőttek. Bevallom, igazából meg sem lepődtem. Valahogy ez olyan természetes volt...