#Post Title #Post Title #Post Title

Sárgát mondok: amarillo

Posted by Fodor Marcsi
- -
3 megjegyzés


Ha az ember családostul költözik külföldre, az elején, szerintem az egyik legizgalmasabb dolog, hogyan haladnak a gyerekek a nyelvtanulással. A szülők emiatt szoktak a legjobban aggódni - általában teljesen feleslegesen, mert ez csak felnőttszemmel gond.

Na, nem mondom, hogy nincsenek mélypontok. Az első nagy kiakadás általában az első hétre várható, amikor rájönnek a gyerekek, hogy itt senki nem érti őket és ők sem értik, hogy mit mondanak nekik. A következő megborulás pedig 2-3 hónap múlva várható, amikor már pöntyögnek valamit és rádöbbennek, hogy nem tudják magukat olyan pontosan kifejezni, ahogyan szeretnék.
De persze ez sokban függ az életkortól is - Bendének például kicsi gondja sincsen a spanyol ovival, bár én nem vagyok teljesen oda érte. Igaz, az angolért sem voltam. Hiába fizettünk mindkét országban jókora összeget azért, hogy ott lehessen, egy sima, mezei magyar ingyenes ovi magasan veri szerintem az ittenieket. Bende ovijában például nincs udvar, ami nekem horror. Az egész olyan, mint egy játszóház, ami 1-1 órára jó program lenne - de minden napos használatra nem tartom tökéletesnek. Az pedig külön kiakasztott, hogy ebben az oviban tévét is néznek a gyerekek. Igaz, csak ebéd után, csendespihenőként, de mondjuk Bende, szerintem simán aludna, ha lehetne, így ez az ő bioritmusát eléggé megzavarja.
Persze sok dolog szól az ovi mellett is - de a legnagyobb előnye, hogy Bende nagyon szeret odajárni. Puszikat dobál az óvó néniknek, amikor eljövünk és örömmel rohan be, amikor megérkezünk. És ez jó jel. Ráadásul ő nem is ovinak hívja, hanem "játszós iskolának". Nyilván azért, mert a lányok iskolába járnak, és ő rájuk akar hasonlítani.
Az sem mellékes, hogy itt a spanyol nyelvvel is intenzíven ismerkedik. Az első spanyol szót már az első nap hazahozta: "mio" kiabálta nekünk, azaz "enyém". Nem voltunk meglepve, szerintem ez várható volt. De mivel vannak foglalkozások, így tanulja a színeket, formákat, számokat is - és persze észrevétlen az agyába megy minden egyéb is, amit még nem mond vissza.
A "sárgát mondok, amarillo" az ő mondata volt, ezzel a kommenttel mutatott a képeskönyvben a sárgára. Nagyon érdekes, hogy két és fél éves kora ellenére, úgy tűnik felfogja, hogy ez egy másik nyelv. Ami fejlődés, mert amikor megérkeztünk Spanyolországba, megint elkezdett halandzsázni. Hallotta, hogy körülötte érthetetlen módon hablatyolnak, és ezt utánozta. Mostanra rájött, hogy ez bizony egy nyelv, és hogy minden magyar szónak megvan a megfelelője. Előfordult már, hogy kifejezetten kérdezte, hogy "ez hogy van"?
Mivel viszonylag sokat volt angol környezetben és szoktunk angol meséket nézni, ezért nagyon sokat ért angolul is, bár most épp nem beszél ezen a nyelven. Ami keveset még mondott nyár elején, azt szinte teljesen elhagyta, csak a "thank you", "sorry" "yes-yes" maradt meg. Viszont ha angolul adok neki olyan utasítást, hogy "hozd ide a zöld kocsidat" - akkor azt simán megérti és csinálja. Szóval a tudás nem veszett el teljesen, csak lappang. És a feje most a spanyollal foglalkozik, próbálgat is mondani dolgokat (talán), de mivel én nem beszélek spanyolul, a halandzsából nem feltétlen hallom ki az értelmes spanyol szavakat.
Természetesen a két lány is halad a spanyollal, de teljesen más módon. Bíbor a suliban angolokkal barátkozik, akik szívesen fordítanak neki - de azért napi 6 órában csak hallja a nyelvet és mivel van heti két speciális spanyolórájuk, ahol a nyelvet tanulják, és ott nagyon sok leckét kapnak, minden nap tanul valamit. Ma reggel azt mesélte, hogy spanyolul álmodott.
Borsinak még mindig durván sok leckéje van. Megesett már, hogy este 9-kor úgy zavartam már el aludni, mert szinte az íróasztal fölött ájult el, és bizony egy kicsit sírt is a fáradtságtól. Kétségbe is esnék emiatt, ha az ágyban nem mondta volna, hogy ne vegyem komolyan azt a kis pityergést, mert csak fáradt, ő valójában nagyon is szereti, hogy ennyi sok feladata van és szívesen csinálja. Beszéltünk amúgy a tanárbácsijával, és nem tűnik igazán emberevőnek. Ő úgy véli, hogy ez a mélyvíz-technika a legjobb a gyereknek. Tény, hogy Borsi már mondatokat rak össze, és ha olvas, egyre többet megért. Mint a szivacs, úgy szívja magába a tudást és a nyelvet. Tegnap már kérte, hogy ne üljön mellé az apja, amikor leckét ír és ne fordítson neki, mert egyedül szeretne megbirkózni a feladataival, és sikerült is neki!
Apropó tudás - én ugyan nagyon szerettem az angol iskolát, de nem hallgathatom el, hogy voltak  bizonyos hátrányai. A legkomolyabb, hogy nem volt elég szigorú a gyerekekhez, így azok kicsit elkanászodtak. Bíbor például úgy volt a legjobb tanuló, hogy alig-alig tudja a szorzótáblát (otthon ötödikes lenne...) és most sokkolja is, hogy itt ezt komolyan visszakérdezik tőle.
Én ugyan kicsit sem bántam az angol liberalizmust, mert osztom azt a véleményt, amit az angol tanárok vallanak, hogy "nem tárgyat tanítunk, hanem ember formálunk." És azt gondolom, hogy sokkal fontosabb, hogy egy gyerek dicsérve legyen amiatt, amit jól tud - mintsem gyomorgörcsöljön azon, hogy holnap dolgozat lesz. Az én gyerekeim imádtak suliba járni, látványosan kivirultak, nagyon kreatívak, van saját véleményük, szívesen olvasnak mindkét nyelven, hiszen természetesen megtanultak angolul. Szóval a mérleg nálam pozitív.
De bizony néha úgy éreztem, hogy nem hozzák ki belőlük a maximumot, és hogy elbírnának több súlyt, tudást is, ezért is tanítottam őket otthon.
A spanyol suli viszont a magyarra hasonlít és rendesen számonkérős, így hát most össze kell szedni magukat. Többek között a szorzótáblát is köpni-vágni kell. Így magolnak, ami azért nem árt meg nekik. És azt látom, hogy pár hónap múlva, amikor már ismerik a nyelvet, a lecke sem lesz horror. De most még sok energiát kell belefektetniük, és nem marad idő semmi másra - sem angolra, sem magyarra. Van viszont helyett idő egy kis játszóterezésre suli után, legalábbis ameddig ilyen szépen süt a nap, mint mostanság. Ezt nem szívesen hagynám ki, hiszen ez a legjobb abban, hogy itt vagyunk. A 18 fok, a napfény, ami délre úgy megerősödik, hogy simán lehet pulcsi nélkül is szaladgálni.Ami azért így november utolsó napjaiban nem rossz érzés.
[ Read More ]

Elfújtam a gyertyákat - és még mindig élek!

Posted by Fodor Marcsi
- -
5 megjegyzés


Nagyon sokan felköszöntöttek a múlt heti szülinapom alkalmából, és engem teljesen meghatott, hogy ennyien gondolnak rám. Pedig a többség nem is tudta, hogy nem akármilyen alkalom volt ez. Kerek szám. 40. Gondoltam, hogy mindenkinek egyesével megköszönöm majd, hogy gondolt rám, megkérdezem hogyan vannak és kicsit beszélgetünk. De aztán nem írtam senkinek semmit. És nagy ünnep se volt. Három gyerekkel az élet ennél sokkal kalandosabb.


Furcsa, hogyan változik az ember véleménye ezekről a szülinapokról. Amikor gimis koromban kiszámoltam, hogy 2000-ben 28 éves leszek, az már valami vén matuzsálemi kornak tűnt. Az egyetemista lányok félelmetesen érettnek és komolynak. A harmincas életkor meg az élet delének, ahonnan már csak lefelé vezet út, az is nagyon bicegősen és öregesen.
Tiniként féltem attól, hogy egyszer majd húsz leszek, aztán sokkal jobban éreztem magam huszonévesen, mint tiniként. Az egyetem csodás élmény volt, minden egyes percét élveztem. Féltem is tőle, milyen lesz, ha vége lesz egyszer és majd harminc leszek, de nem volt mitől tartanom. Harminc évesen szültem a nagylányom és aztán jött a másik kettő is, és milyen jó időszak volt ez! És nem csak a babázás töltötte ki az életem, hanem a munka is beindult végre - sokkal jobb újságíró lettem, mint előtte voltam, megtaláltam a hangom, a stílusom, a bátorságom a kérdésekhez. Ha őszinte akarok lenni, életem legjobb évei voltak, és sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint huszonévesen.
Talán ezért nem is féltem olyan nagyon attól, hogy vége lesz.
Merthogy a rettegett negyvenes kort már betöltött barátnőim mind állították, hogy az igazi élet még csak most kezdődik - vége a pici babázásnak, az éjszakai ébredéseknek, a vasárnap hajnali félkómás gyerekszórakoztatásnak. A gyerekek egyre önállóbbak, az ember visszakapja az életét, némi szabadidővel megspékelve, így lehet nyugodtan dolgozni, és ami még fontosabb, a test még nem kezdi el felmondani a szolgálatot, sőt végre lesz időm magammal is törődni. Szóval ez egy jó évtized lesz.
Elnézve őket, elhiszem, hogy nem kell elhinni, hogy vége a világnak, hiszen kivétel nélkül sikeresek, szépek és láthatóan jól érzik magukat a bőrükben.
Így készültem én is a szülinapomra lelkileg. Az meg, hogy mindezt Spanyolországban tehetem külön ajándék. Ezek a novemberi szülinapok kicsit szürkék - általában esős az idő, hideg van. Olyan már volt, hogy a szülinapomon esett a hó - de hogy mezítláb, nyári ruhában menjek aznap tejet, kenyeret venni még soha.
A gyerekek is készültek a nagy évfordulóra mindenféle szuper meglepetéssel, bezárkóztak a szobájukba és nagy terveket szőttek. Ám két nappal a nagy esemény előtt már elkezdtek megjelenni a kis repedések. Munkahegyek a férjnek, ami jó, mert hát ebből van pénz - de mivel az én drágám pont erre a két napra tervezte a szülinapi készülődést, így nagy szívás. Nem baj, mondtam én, mindent lehet pótolni, nekem egy kicsi ünneplés is elég. A lényeg úgyis az, hogy együtt vagyunk.
De persze még ez se jött össze.
Péntek délutánra terveztünk egy kis tortázást, ajándékozást, ünneplést. Nem olyan grandiózusat, de volt benne ékszerész és étterem is, és egy kis közös családi sétálgatás.
De amikor a lányok kijöttek a suliból, már sejtettem, hogy mindez felejtős.
Borsi erős fejfájásra panaszkodott, ami nála még soha nem fordult elő és nem akart étterembe menni. Ha nagyon akarunk enni, legyen inkább a Meki, javasolta. Egy kis sült krumpli segítene, tette hozzá. Én meg úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, menjünk akkor oda, nekik az is ünnep, nekem meg legalább nem kell főznöm.. De ott sem evett. Csak kókadozott, és a szeme kezdett furcsán fényleni. Megfogtam a homlokát - hőemelkedés. Menjünk akkor haza, mondtam, lemondva minden szülinapi ünneplésről.Borsi meg zokogni kezdett persze, hogy ő nem akarta elrontani a szülinapom, hiába nyugtattam, hogy nem számít, bepótoljuk.
Persze mire hazaértünk már rendesen lázas volt. De szerencsére a vírus gyorsnak bizonyult, mert másnapra kicsit jobban lett, így lehetett egy kicsit ünnepelni, tortázni, és kaptam egy szép karkötőt is a férjemtől. A lányok nagy ajándékát még nem, mert ahhoz el kellett volna menni egy távolabbi városba megvenni, de nem felejtettük el. Én meg örültem, hogy ennyivel megúsztuk a betegséget. Egy anyának nem ez a legnagyobb ajándék?
De persze korán örültem, mert másnapra Bíborkám is belázasodott és neki egy kicsit tovább tartott a betegség 1-2 nappal, ami csak azért volt szívás, mert ezen a héten érkezett meg a gyerekkori legjobb barátnőm két gyerekével, akik a szomszéd városba fognak költözni, és persze pont ezen a héten vettünk autót is, annak minden papírmunkájával. Persze net még sehol, csak a mobilnet, korlátozott lehetőségekkel, Zsoltnak munkahegyek.
De ez még mindig nem volt elég a sorsnak. Szerda éjjel arra ébredtünk, hogy Bende hörög, csúnyán köhög és alig kap levegőt. Irány az orvos, még szerencse, hogy itt volt velünk a barátnőm, aki perfekt spanyol, és elkísérte a férjem az éjszaka közepén az ügyeletre és segített tolmácsolni. Zsolt meg persze bepánikolt, mert Bende lázgörcse óta eléggé tart attól, hogy miket tartogat nekünk a fiunk, és örült a kíséretnek én meg drukkoltam, hogy a másik négy ne kelljen fel hajnal 2-től 4-ig, míg távol voltak.
Bende persze már akkor jobban lett, amikor rányitottuk az ablakot és még jobban, amikor el is indultak a kórházba. Ott kapott egy kanál hörgőtágító gyógyszert és mondták, hogy majd jön a láz és a többi tünet, ne lepődjünk meg.Nappal lehet jól, de ennek ne dőljünk be, mert az esték jó vacakok lesznek, riogattak de szerencsére nem jött be a papírforma.
Bende reggelre tökéletesen jól lett és ki is akadt azon, hogy nem mehet oviba. Lelkesen magyarázta nekünk, hogy ő már kapott gyógyszert a doktor nénitől, ő már meggyógyult. Nem hittünk neki - de igaza volt. Be se lázasodott, taknyos se lett, és úgy átaludta az éjszakákat utána is, mint a kisangyal.
Az élet persze némi betegség miatt nem áll meg - megvettük a kocsit, és végre beszerelték a rendes netet is. Tudtam menni spanyoltanfolyamra, sőt a barátnőmmel és pár gyerekkel (nem teljes létszámban, mert valaki mindig beteg volt eddig) sétálgatni is. Most éppen az ő nagylánya beteg, de úgy néz ki, hogy a láz múlóban, az enyémek egészségesek. Kiderült, hogy öt gyerek még bonyolultabb, mint három, és sokkal nagyobb az alapzaj, de az is igaz, hogy cserébe sokkal jobban eljátszanak és nagyon élvezik, hogy együtt lehetnek.

Hogy jobb-e negyvennek lenni, mint 39-nek, még nem tudom. Az elmúlt hét zűrös volt, sok aggódással és sok örömmel is persze, mert nagyon jó, hogy itt vannak a vendégeink. És megint bebizonyosodott a tétel, hogy nem jó, ha az ember magával van elfoglalva, a gyerek, a család, a barátok jót tesznek az egészségnek, mert mióta elfúltam a tortán a szép piros gyertyákat, minden allergiás tünetem elmúlt. Sehol egy köhögés, sehol egy tüsszentés. Szóval innen, a nagy határvonalon túlról üzenem, van élet negyven után is...
[ Read More ]

Merre jár a lelkem?

Posted by Fodor Marcsi
- -
5 megjegyzés




Nem sok kedvem van blogot írni, mert nem vagyok valami jól. Mióta beköltöztünk az új lakásba, gyakorlatilag folyamatosan beteg vagyok és ez rányomja a bélyegét a napjaimra.

Először a macskát hibáztattam, mert amikor a közelembe került azonnal tüsszögőrohamot kaptam, folyt az orrom, viszketett a szemem. Miután alaposan szőrtelenítettük a lakást, kicsit jobb lett a helyzet, de azért nem mondanám, hogy minden tünetem elmúlt. Hol folyt az orrom, hol teljesen bedugult, néha olyan fuldoklásos köhögőrohamok törtek rám, hogy aludni sem tudtam. Ráadásul a tüneteknek rejtélyes módon nem volt mindig kapcsolatuk a macskával. Gyakran pont a hálóban volt a legerősebb, ami totál macskamentes terület, máskor meg a macska közelében se jött ki. Vettem allergia ellenes gyógyszer, de nem éreztem, hogy ha szedném jobb lenne, vagy hogy amikor nem szedem rosszabb. 
A mélypont ezen a héten volt, amikor a spanyol tanfolyamon egyszer csak egy ideg becsípődött az orromban (nem tudok rá jobb szót) és folyamatosan csavarta. Majd megőrültem, és elhasználtam vagy három csomag zsebkendőt, és vagy hangosan trombitáltam, vagy egyszerűen csak dőlt a könnyem a fájdalomtól. Furcsa módon hazaérve az ágyba fekve csökkentek a tünetek, de csak akkor, ha mozdulatlan maradtam.
Nem, orvoshoz nem mentem. Főleg mert ezek olyan vándortünetnek bizonyultak – jöttek, mentek, kényük, kedvük szerint. A pénteki nagy roham másnapján például tökéletesen jól voltam. Meg aztán mit érek vele, ha kiderül, hogy allergiás vagyok mondjuk a macskaszőrre. Elkerülni úgysem tudom, errefelé sok a macska. Nyilván nem engedem be a lakásba, de azt nem akarom megtiltani a gyerekeknek, hogy megetessék, vagy megszeretgessék, mert nekik ez jó. Persze mondták, hogy ha nekem annyira rossz, akkor inkább nem játszanak vele – de egyenlőre szerintem teljesen elég, ha betartják az alapszabályokat: macskázás után kezet mosnak és ragacsos körkefével leszedik magukról a szőrt, mielőtt bejönnek.
Meg aztán, valljuk be, én is megkedveltem azt a macskát, amit a házhoz kaptunk bónuszként, különösen mert nagyon magányos. A gazdái napokra elutaznak, ilyenkor itt marad minden kaja és társaság nélkül, amint nyitjuk az erkélyajtót, azonnal jön és bújik mindenkihez. És éhes, mindig éhes. Ami a legrosszabb, nincs hol aludnia, még esőben sem. Pedig mostanság sokat esik, nekem meg a szívem szakad, amikor néz be vágyakozva a száraz lakásba, és isten bizony, ha nem tüsszögnék tőle, már rég itt lenne nálunk saját kosara. A férjem szerint persze nem kéne ezt annyira a szívemre vennem, az összes erdei vadállat ázik ilyenkor és mégiscsak 18 fok van, nem mínuszok, de azért egészen más ezt tudni elvben, mint látni, hogy valaki az orrát az üvegajtóhoz nyomva jönne be.
Visszaérve a lényeghez: lassan egy hónapja folyamatosan beteg vagyok, ami azért visel meg különösen, mert hiszek benne, hogy a test a lélek tükre. És nem lehet véletlen, hogy Angliában két év alatt kétszer se voltam beteg, itt meg szenvedek az allergiától, amitől amúgy már vagy húsz éve nem okozott tüneteket.
Nyilván új hely, új vírusok, új bacilusok, más a víz, más a kaja, más minden – meg tudom logikával magyarázni. De ha a szívembe nézek, akkor a fő kérdés, hogy jó-e itt nekem, vagy sem.
A válasz pedig nem olyan egyszerű.
Egyfelől hihetetlenül hiányzik Anglia. Nem kézzelfogható dolgok, inkább a mentalitás, a kastélyok, az ottani jó kis kényelmes életünk, a könyvesboltok, a reggeli Daily Mail, még a vacak Victoria Sponge is. Örömmel költöznék vissza akár már holnap.
Másfelől viszont ez a lakás gyönyörű, sokkal nagyobb, szebb és világosabb, mint bármilyen hely, ahol eddig laktunk. A teraszról a hegyekre látok és a tengerre. Nem győzök betelni ennek a szépségével. Elképesztő formájúak a felhők, a fények, a naplemente. De a tengerparti sétálás is megunhatatlan program, az illata, a morajlása, a homok a lábam alatt - ráadásul napközben 18-20 fok van, ami éppen tökéletes. Egy könnyű pulcsi is elég, de ha süt a nap, még ez is sok. Az eső az mondjuk vacak, de amikor nem zuhog, akkor elképesztően megnyugtató itt sétálgatni.
A spanyolokat is egyre kedvesebbnek látom – nyilván sok pici jó, kellemes találkozás, beszélgetés, mosolygás építi fel bennem a jó érzést irántuk. Ráadásul az életünk itt is kezd lassan kialakulni: a gyerekek kedvelik a sulit, Bende imád oviba járni és kezdik mondogatni az első spanyol szavaikat, összerakni az első mondataikat, amit nagyon izgalmas figyelni.
A szomszédaink bónuszként igazi tündérek, és szinte mindnek van hasonló korú gyereke. Délutánonként minden gyerek kinn bicajozik, labdázik az utcán, ami zsákutca, zárt és csak az itt lakók használják, így hát nyugodtan ki lehet őket engedni, együtt bandáznak, és az enyémek is lassan épülnek be a brancsba. Ez nagyon jó. Ilyenkor a szülők is ott vannak azért, rájuk néznek, közben dumálnak – és hiába van olyan szomszédom, aki csak spanyolul beszél, azért vele is tudok dumálni. Akarat kérdése.
Igen, a spanyol nyelvtudás hiánya az zavar. Rettenetesen. Az angollal persze sok akadályt meg lehet ugrani, de amikor a spanyol pincér magyarázza, hogy a croissan elfogyott, és 2-3 dolgot is ajánl helyette, amiről fogalmam sincsen, és nem tudom elmondani, hogy olyan helyes kis húsos bucit kérnék, mint a szomszéd, így eszem a lekváros pirítóst, amit hoz, na az vacak érzés. De nem hiszem, hogy ettől lenne beteg a lelkem.
Azt hiszem az csak a baj, amit Bíborka lányom is mondott: hogy még nem érzi, hogy itt lakunk. Hiába a suli, meg hogy ide járunk haza aludni, meg hogy itt vannak a cuccaink. Ez még nem az otthonunk. Kiszámoltam, hogy szeptember óta ez a hetedik ágy, amiben alszunk. Legalább. Szóval a testünk már itt van, de a lelkünk még nem érkezett meg. És egy új országban igenis nehéz új életet kezdeni, még akkor is, ha minden nagyon szép és jó. Ráadásul mi két éve egyszer ezt már átéltük és ez az átköltözés talán mégis nagyobb falat, mint gondoltam, és nem lehet olyan könnyedén venni, mint jó lenne. 
Szóval nem kell aggódni értem, mert nem rossz nekem itt. Nem sírom magam esténként álomba és időnként eszméletlen endorfinhullám önti el a testem, amikor mondjuk a pálmafákat nézem vagy a repkedő papagájokat. De azért még sok dolog idegen és még én is idegen vagyok itt. Ezen csak az idő segít. Szerintem.
[ Read More ]

Egy hét suli, egy hét eső

Posted by Fodor Marcsi
- -
1 megjegyzés


A lányok élvezték a sulit – de elég nyomasztó a sok eső. Ezzel az egy mondattal mindent elmondtam a múlt hétről. De akit érdekelnek a részletek, nyugodtan olvasson tovább.

Tagadhatatlan, hogy a két lány közül Bíbor élvezi jobban a sulit, minden nap alig várja, hogy mehessen. Igaz, őt az első perctől kezdve amolyan sztárként kezelik az osztályban. Ő a legnagyobb, a legmagasabb és egy perc alatt lett több barátnője is. Mondjuk spanyolul nem nagyon erőlködik, a padtársa mindent fordít neki amit órán hallanak – nem tudom, hogy ez hosszútávon lassítja, vagy gyorsítja a spanyoltanulását, de az biztos, hogy attól nem kell félnem, hogy az angolt elfelejti. Az órák meg azért persze spanyolul vannak és minden nap kell spanyol leckét is csinálnia. Van egy fantasztikus nyelvkönyvsorozat, (második kötet, harmadik kötet) ami a netről ingyen letölthető, csináltunk is már belőle pár leckét, azt kell a csajoknak is csinálnia, naponta olyan 10-12 oldalnyit. Ha valaki kicsit is beszél spanyolul és szeretné a gyerekeit otthon ebből tanítani, akkor nagyon jó választás. Kitűnően felépített könyv, lépésről-lépésre halad, jól magyaráz és sok sikerélményt ad.
Bíbornak már feladata még nem volt a héten, és most a magyartanulással sem akartam kínozni, gondoltam elég neki feldolgoznia az úl élményeket, de lehet, hogy nem kell nagyon sokáig kímélni, mert nem látom rajta, hogy különösebben elfáradt volna.
Nem úgy, mint Borsi – ő esténként szinte beájult az ágyba, a fáradtságtól. Be is vezettük, hogy a mi ágyunkban, külön szobában alszik el, merthogy egyébként a három gyereknek közös szobája van, és el szoktak még dumálni jó félórát még alvás előtt (néha többet is) Borsinak meg ez most fárasztó volt, és örömmel vonult át a mi ágyunkba aludni (amikor elcsendesedtek a többiek, az apja átvitte a saját ágyába.)
Ezek után nem meglepő, hogy Borsi kevésbé lelkes az iskolát illetően – bár azt mondja, hogy vannak barátnői, nincs egyedül, de senkit nem emel ki név szerint. Őt az első perctől az osztály teljes jogú tagjának kezeli a tanár, mindent csinálnia kell, mint a többieknek. Ugyanaz a lecke, ugyanaz a feladat órán is. Ami azért nagyon erősen megterheli, mert nagyon próbál helyt állni. Igaz, hétvégére eljutottunk odáig, hogy simán csinálja a spanyol szöveges matekpéldákat is. Csomó dolgot megért – ami nem olyan nagy csoda, mert a spanyol nyelv leírva sok hasonlóságot mutat az angollal, és ő ezeket már felfogja. A leckéről amúgy kiderült, hogy nem olyan vészes, mint ahogyan az az első napon tűnt, csak meg kellett értetni Borsival, hogy lejjebb kell kicsit adnia a maximalizmusából. Tehát ha mondjuk az a feladat, hogy van egy térkép, és mérd meg, hogy hány centisek az utak, akkor nem kell megrajzolni a füzetbe a térképet, bőven elég az eredményt leírni.
Rossz hír viszont (nekem), hogy az én spanyol órám rémesen unalmas, a tanár nagyon nehezen birkózik meg azzal a ténnyel, hogy ez egy teljesen kezdő nyelvóra ahol senki nem beszél még spanyolul. Tehát azt teszi, amit a legtöbb anyanyelvi nyelvtanár ilyenkor szokott – angolul mondja el a magyarázatokat. Aki ugyebár meg nem tud angolul, annak lefordítják a többiek. Szerintem ez nagyon béna dolog – egy jó tanárnak meg kell(ene) tudnia oldani ezt a problémát, mint ahogyan például a Berlitzben nem fordulna elő, hogy más nyelven szóljanak hozzád, mint amire beiratkoztál és ott láttam én, hogy ezt meg lehet csinálni. Nyilván ilyenkor végig kell gondolni az órát, fel kell készülni és ki kell találni, hogy mit csinál az ember. (Nyilván segít, ha van egy módszer az ember kezében és nem neki kell kitalálnia.) 
Hát a mi tanárunk nem ennyire lelkiismeretes. Csináljuk szépen a tankönyv és a munkafüzet feladatait, szépen sorban. Külön a lelkemre kötötte, nehogy előre dolgozzak a könyvben. De nagyon nehéz megállni, mert egy-egy feladatra az órán olyan tízszer annyi időt hagy, mint amennyire nekem szükségem lenne. Vagy másnak. Azt látom, hogy kiadja a feladatot, én megcsinálom egy perc alatt, de még a leglassabbaknak is megvan 5 perc alatt. De ő még 2-3 percet vár az asztalnál ülve, mielőtt egyáltalán felemeli a fejét. Ez rémes.
Nem nagyon van azonban más választásom, nincs olyan sok nyelvtanfolyam a környéken, és ami mégis, az már betelt. Ez maradt. Szóval most csinálom ezt, és viszek magammal plusz feladatokat az órára, hogy ne unjam magam halálra. Itthon meg csinálom a gyerekek feladatlapjait is.
A legnagyobb szívás azonban a sulival kapcsolatban az eső. Tudom, unalmas, hogy Angliában is mindig az esőre panaszkodtam, de úgy tűnik, hogy a rossz idő követett bennünket ide is. Minden egyes nap nagyon durván esik. Általában hajnal 2-3 körül ébredünk arra, hogy zuhog. Úgy, mint egy rendes nyári zápor otthon, de ez nem tízperces, hanem órákon át tart. Általában 9-kor éri el a csúcspontját, amikor kezdődik az iskola. Így még soha nem mentünk gyalog, pedig nincs messze, de egyszerűen szó szerint szarrá áznánk a tízperces út alatt.
Az ügyintézés viszont végre felpörgött, van már NIE számunk, így nyithattunk bankszámlát és megrendeltük a netet is. Ha minden jól megy, jövő héttől már lesz széles sáv, meg WIFI is. Sőt, még idő is, mert hétfőn Bende is kezdi a magánovit. Az államiban ugyanis nem volt hely. Szóval végre dolgozhatok, aminek nagyon örülök, mert határidőm is van, meg munkakedvem is.
[ Read More ]

Spanyol iskola - első tapasztalatok

Posted by Fodor Marcsi
- -
3 megjegyzés



Ameddig csak beszéltünk róla, hogy spanyol suliba íratjuk őket, a lányoknak elég nagy arcuk volt. Ha kérdeztem őket, csak legyintettek, ugyan már, ez nem félelmetes, átélték ezt Angliában is, nincs mitől rettegni. Aztán ahogy közeledett a suliba indulás napja, persze egyre fogyott a bátorságuk. Tegnap este már nagyon izgultak, és ettől persze nekem is összeszorult a gyomrom. De amikor ma délután hazajöttek az első spanyol iskolai napjukból, mind fellélegeztünk – mert élvezték. És alig várják, hogy holnap újra mehessenek.

Persze sok mindent még nem értettek meg – de angol gyerek minden osztályban van, ezért segítőként mindketten kaptak egy-egy angol kislányt, aki melléjük ült és folyamatosan magyarázott, fordított nekik. Ettől persze rögtön mindegyiknek lett egy-egy kis barátnője is, ami tagadhatatlanul segíti a beilleszkedést, különösen, hogy tolmácsolás címszó alatt elég sokat csevegtek is.
A spanyol iskola persze egészen más mint a magyar, és nagyon eltér az angoltól is. A lányok főleg az angolhoz hasonlították őket, mert azt jobban ismerik, de mivel Bíbor azért Magyarországon is járt suliba, ő azért el tudta azt is mondani, hogy a spanyol nagyon hasonlít az otthoni rendszerhez. Kezdjük mindjárt azzal, hogy itt nincs egyenruha, bár mi ma fehér blúzban küldtük őket iskolába, mert valamiért azt gondoltuk, hogy így kell, de felvilágosítottak róla a lányok, hogy Spanyolországban lehet divatozni, és este mindketten lelkesen válogatták, hogy mit vegyenek fel holnap. Tagadhatatlan, hogy az angol suliban efféle örömök nem érték őket. 
Van itt azonban más is, ami eléggé eltér az angol rendszertől – például csengő. Az angol suliban ilyet ugyanis nem használnak, mert túl stresszes a hangja és különben is minden tanár akkor tart szünetet
amikor elfárad az osztály. Furcsa is volt most a lányoknak a csengő éles hangja, mindketten fontosnak tartották megemlíteni, hogy milyen zavaró volt. Mint ahogyan azt is furcsállották, hogy itt semmiféle elektronikus ketyere nem volt az osztályokban - se digitális tábla, se laptop a gyerekeknek. Csak a hagyományos eszközök.
És ha már hagyomány - hát igen, itt lecke is van, nem úgy, mint Angliában, és már az első nap is kaptak. Persze spanyolul, bár ez egy kéttannyelvű iskola, így például a környezetet angol anyanyelvű tanár tartja, ami gondolom okoz majd kis sikerélményt a lányoknak. Visszatérve a leckére, Bíbor még felmentést kapott a nagyja alól, csak némi spanyoltanulást kapott leckének, főleg a létige ragozását és a bemutatkozást, neki az osztály rendes leckéjét neki még ma nem kellett megcsinálnia.
Nem úgy Borsikának, akire rögtön rázúdították az összes spanyol leckét: egy hosszú mesét a leopárdról, rajzolni a meséről meg írni is pár mondatot. Aki beszél spanyolul, annak nyilván ez nem nagy feladat – de most az én szegény férjemnek ezzel ment el az egész délutánja. Az sem volt kis kihívás, hogy ő megértse, hiszen a mesék nem feltétlen csak az alapszókincset tartalmazzák. Aztán volt még mateklecke is – ami önmagában szintén nem lett volna sok, ám mivel a tankönyvbe nem szabad beleírni, csak a füzetbe, le kellett másolni a feladatot (spanyol szöveges példa) és úgy megoldani. Lehet persze, hogy ez félreértés, és bőven elég lett volna az eredményeket leírni - majd kiderült. Ez ugyanis ma másolással együtt egy teljes óráig tartott. Utána jött még a spanyoltanulás neki is és a furulyalecke, mert hogy itt az is van. Szegény Borsi egész lefekvésig leckét írt, amit én azért eléggé sokallok, remélem, hogy ez csak Borsi lassúsága és tapasztalatlansága miatt van így, másoktól ugyanis azt hallottam, hogy a spanyol suliban nincs sok lecke, de hát majd kiderül.
Ahogy én látom, így egy nap után, a spanyol suli abban is hasonlít a magyarhoz, hogy a felszerelést a szülőnek kell megvennie, a füzeteket és a ceruzákat, vonalzókat is – ami Magyarországon evidens, én is csak azért említem, mert  "bezzeg" Angliában ezeket mind ingyen adja a suli, igaz nem is szabad hazahozni. Angliában tankönyv sincsen, a tanár fénymásolt lapokból dolgozik – a spanyoloknál van tankönyv, de nekünk most nem kellett megvennünk, az iskola adta, nem örökbe, csak kölcsön, ezért nem szabad beleírni. De ez nem azért van, mert későn kezdtük az évet, ez ebben a suliban mindenkire érvényes szabály. 
Az osztályok beosztása amúgy itt úgy zajlik, hogy az egy évben született gyerekek kerülnek egy osztályba. Borsi ez alapján negyedikes lett volna, Bíbor meg ötödikes. Ám mivel nem tudnak spanyolul, ezért a suli úgy döntött, hogy az egy évvel kisebbek közé teszi őket. Így Borsi idén ismét harmadikos lett, ráadásul vicces módon pont úgy 3A-s, mint tavaly. Bíbor kicsit faramucibb módon járt, mert Angliában az ötödiket végezte, ám most hirtelen negyedikes lett. Olyan furcsaságokkal jár ez, hogy az egyik kisfiú az osztályban ma ünnepelte a kilencedik szülinapját – Bíbor februárban viszont 11 éves lesz. (Ne kérdezzétek, hogy ez hogy jön össze, én nem értem még pontosan ezt a rendszert.)
Ebben a suliban nincs befizetett ebéd – mindenki 9-re jön és azt feltételezik, hogy otthon már reggelizett. Muszáj is, mert tízórai nincs, még szünet sem délig, amikor is van egy nagy ebédszünet, amikor mindenki szendvicset eszik és fél 3-kor mindenki megy is haza, ahol elvileg várja a meleg ebéd-uzsonna. Ez hasonló az angol rendszerhez, bár ott a lányok szerint több  szünet
Ami nekem furcsa még, hogy egészen mások a spanyol füzetek, mint amiket eddig valaha is láttam. Nagyon apró kockás a lapjuk, és olyan kicsik ezek a kockák, hogy számot nem is lehet beléjük írni. De minden órára ilyet kértek. Nem értettem miért, míg a lányok ma el nem magyarázták, hogy tévedésben élek, mert ez nem kockás füzet, csak az én szemem nem vette eddig észre a vastagabb vonalakat: ez ugyanis csíkos ÉS kockás egyszerre, ezért jó minden órára.
A sulis beoratkozáshoz amúgy semmi nem kellett, csak a „padron”, ami afféle lakcímbejelentő-lap, ezt az albérleti szerződés alapján állítja ki az önkormányzat. Ott megmondták, hogy hivatalosan melyik suliba tartozunk. Ezzel a papírral mentünk be a suliba (na itt nem beszéltek angolul) és bejelenteni, hogy ide akarunk járni. Adtak egy űrlapot, kértek pár dolgot (igazolványkép, útlevés fénymásolat, oltások igazolása, amire simán jó a magyar egészségügyi kiskönyv, hiszen latinul van benne minden) és már mehettek is. Ha nem lett volna szünet a múlt héten, szerintem már akkor kezdhették volna a sulit, de azért két hét alatt így is bekerültek, ami az angolhoz képest igazán jó eredmény. (Ott hat hetet vártunk, hogy Borsit felvegyék.)
Furcsa egybeesés, hogy én is pont ma kezdtem suliba járni – méghozzá kezdő spanyoltanfolyamra. A helyi művelődési házban indítottak ilyet, majd később megírom milyen, most még ízlelgetem. Kétszer másfél óra reggel fél 10-től 11-ig, pont az iskola mellett, tehát elvileg ha elviszem a lányokat (negyedóra séta háztól suliig) akkor utána még ihatok egy kávét az órám előtt. Ma mondjuk zuhogott mint az állat, tehát Zsolt elvitt minket kocsival, de remélem, hogy ez csak elmúlik előbb-utóbb, végül is Spanyolország nem az esőről, hanem a napfényről híres.
Márcsak Bendének kell ovit találni, de már ezt is elkezdtük intézni – annyi már kiderült, hogy itt a magánovi egy hónapra kerül annyiba, mint Angliában egy hétre, ami nagyon pozitív meglepetés. Egyetlen gondom, hogy a közeli magánovinak nincs kertje, inkább olyan, mint egy nagy játszóház. Ezért most megnézzük még az állami ovit is, hátha ott is van hely, és annak lesz kertje, de tartok tőle, így év közben sok választási lehetőségünk nem les, ráadásul lehet, hogy oda olyan papírokat is kérnek, amiket nem tudunk bemutatni, például spanyol jövedelemigazolást. 
Azt mindenképp jó látni-érezni, hogy beindulnak a helyi dolgaink, és nyaralós üzemmódból végre átváltunk itt élősbe.
[ Read More ]

A spanyol Halloween

Posted by Fodor Marcsi
- -
2 megjegyzés


Szeretem a Halloweent. Tudom, divat fintorogni, hogy ez pogány és angolszász ünnep, de én mindig is csodáltam az amerikai filmeket, ahol ezt óriási népünnepélyként mutatják be. Tinikoromban arról álmodoztam, milyen jó is lenne egyszer Angliába utazni Halloween idején. Akkor még nem tudtam, hogy Amerika és Anglia között mekkora kulturális különbség van. Azt pedig álmaimban se fordult meg a fejemben, hogy egyszer Spanyolországban fogok Halloweenezni, és hogy az már majdnem olyan lesz, mint ahogyan megálmodtam.

Hiába töltöttük az elmúlt két évet Angliában – a Halloween mindkét alkalommal elég vérszegény volt az én álmaimhoz mérten. Persze az vicces volt, hogy a boltokban óriási választék van mindenféle rémisztő kütyükből és tetszett, hogy Halloween napján szinte mindenütt boszorkány és zombijelmezes eladók szolgáltak ki minket, de aztán eljött az este és az utcán csak pár jelmezes lézengett, ami messze volt az igazi nagy bulitól, amit én elképzeltem a filmek alapján.
Ennek, ma már tudom, több oka is volt. Egyfelől valljuk be, az angolok nincsenek igazán oda ezért az ünnepért, legalábbis idősebb angol ismerőseim azt mesélték, hogy csak pár éve lett divat, és ők nem követik, csak a kisgyerekesek ünneplik. 
Ráadásul ahol ráadásul mi laktunk, egy csomó indiaival és külföldivel körbevéve, a legtöbb ház nem is volt feldíszítve – és bár páran járkáltak az utcán és becsöngettek oda, ami ki volt világítva, azért ez messze volt attól a tömegtől ami az amerikai filmekben ilyenkor az utcán hömpölyög. Persze az én gyerekeim ezt így is élvezték, hiszen nekik már az is nagy buli, hogy szörnynek öltözve megyünk el otthonról, hiszen erre Magyarországon nincs lehetősége az embernek. (Ami kár, mert ez a legjobb része az egésznek, különösen, hogy így a felnőttek is beöltözhetnek, és azért az is poén.)
Hogy Spanyolországban szeretik-e és ünneplik-e a Halloweent, erről fogalmam sem volt eddig, és valójában nem tudom most sem, hogy az a jó hangulatú bulis tömeg, ami itt hömpölygött a mi városkánkban, az általános vagy egyedi jelenség, de mi nagyon élveztük. Pont olyan volt, mintha belecsöppentem volna gyerekkorom álmába - az pedig, hogy pálmafák és tengerpart volt a háttérben csak növelte a jókedvünket. 
Merthogy rengeteg szörnynek öltözött felnőtt és gyerek volt az utcán, izgalmas és fantáziadós jelmezekben, szinte ciki volt, hogy a mi családunkban csak a gyerekek öltöztek be, mi nem, meg is beszéltük, hogy jövőre nem maradunk ki a buliból. Jó volt látni, a sok gyerekcsapatot, akik jókedvűen rohangáltak be a nyitva lévő üzletekbe cukrot kérni. Halloween díszbe öltözött házat ugyanis errefelé nem láttam, márpedig a hagyomány szerint csak olyanokba illik becsöngetni, de az összes késő estig nyitva tartó bárban, boltban örömmel fogadták a gyerekeket.(Szinte mindegyik nyitva van amúgy este 8-9-10-ig, szóval sötétedés után is.)
Az enyémek egy darabig furcsának tartották, hogy bemenjenek egy gyógyszertárba mondjuk cukrot kérni, meg aztán őket nem is a cukorkázás vonzotta igazán, hanem a jelmezes felvonulás - de aztán mivel pár helyre behívták őket, úgy döntöttek, hogy a trick-or-treatelés is az élmény része. Persze semmi ilyesmit nem mondtak, se angolul, se spanyolul, csak köszöntek - de ez nem is volt feltétele a cukorosztásnak. 
Azt láttam, hogy kifejezetten örömmel fogadták őket mindenütt, és ha megálltak egy bolt előtt, és azon hezitáltak, hogy vajon ide bemenjenek-e vagy sem, akkor szinte biztosan kijött a pincérnő, vagy eladónő és beinvitálta őket. A legtöbb helyen nyalókát vagy cukrot kaptak, de volt ahol például vicces hajgumit és ennek még jobban örültek.
A cukor ugyan engem nem tett boldoggá, (melyik szülő van oda érte ugyebár...) de azért nekem is jó kedvem volt. Nagyon örültem például annak, hogy az utolsó pillanatban mégis vettünk a gyerekeknek jelmezt és lejöttünk a belvárosba (hegyen lakunk, nekünk minden lenn van). Eredetileg úgy voltam vele, hogy áááá, itt úgysincs ilyenkor buli, de persze félreismertem a spanyolokat, akik odavannak minden buliért, és ki nem hagynának egy ilyen jó alkalmat. 
Meg aztán elállt az eső. És ez nagy szó, mert mostanság szinte minden nap esik. Nagyon durván. De végül este elállt és jó meleg lett. 24 fok volt – még pulcsi sem kellett a lányoknak, és naplemente után sem lett hűvös. Jó volt sétálni az esti tengerparton, jó volt látni a sok boldogan mászkáló, jókedvű embert, a sok vicces jelmezt. (Megjegyzem a zombijelmez tarolt, különösen tinik körében, ami nem csoda, mert ahhoz nem kell más, csak pár megszaggatott ruhadarab, kis piros festék és jó sok smink.) Rögtön a második helyezett ilyenkor a boszorkány, különösen az anyukák körében. És persze a vámpír, nagy fogakkal és palásttal. De volt kísértet, Shrek, Superman és rengeteg Sikoly-jelmezes gyilkos. Már az is szórakoztató volt, hogy néztem a jelmezeket, de a buli szerencsére akkor is folytatódott, amikor hazaértünk. Szerencsére mi is vettünk egy nagy doboz oszogatásra szánt csokit, csak a biztonság kedvéért, így amikor hazaértünk és megláttuk a lakóparkban csámborgó gyerekcsapatot, akkor hozzánk is be tudtuk őket hívni, így a mi lányaink is oszthattak végre cukrot, amit eddig még soha. (Nekik amúgy ez volt az este abszolút fénypontja.) Ráadásul ennek apropóján megismerkedtünk a szomszédainkkal is – egy nagyon helyes, barátságos spanyol házaspárral, Bendénél kicsit idősebb fiúcskával. Amíg a gyerekek a ház előtt játszottak, mi megbeszéltük, hogy hol vannak a helyi bölcsik, milyenek és felajánlották, hogy ha a spanyol leckeírásaban segítségre lesz szükségük a lányoknak, csöngessük be hozzájuk nyugodtan. Mit mondjak, már többet beszélgettem a szomszédokkal, mint Angliában két év alatt, ami azért megnyugtató, mert ezek szerint nem teljesen az én hibám volt, hogy ott nem sikerült vegyülni.
Szóval a társasági életünk beindult, amiben a helyi ünnepek és a szomszédság mellett a cserkészek is szerepet játszanak. Voltunk velük egy tengerparti tábortüzes családi pikniken, ami az időjárást tekintve nem volt szerencsés, mert esett, de mivel britek szervezték, nem maradt el, gumicsizmában és esernyővel felszerelkezve piknikeztek a parton, sütötték a hamburgert és énekeltek a tűz körül. A lányokat amúgy nem zavarta az eső, nem akartak kabátot felvenni és hazaindulni sem, hiába könyörögtünk nekik. Teljesen megbritesedtek. De ezt magamon is érzem. Akármerre nézek, minden spanyol nő csizmát hord errefelé, amit isten bizony nem értek, mert dög meleg van és nekem zokni nélküli papucscipőben sem fázik a lábam. Nem csoda, hogy a boltokban általában angolnak néznek. Tekintve, hogy a spanyol nők milyen állati elegánsak, az angolok meg híresen slamposak, ez nem feltétlen bók, csak remélem, hogy nem a külsőm, inkább a brites angol kiejtésem miatt gondolják ezt. De attól tartok, hogy ha nem akarok cikis lenni, előbb-utóbb be kell szereznem egy csizmát.
[ Read More ]

A márványpadló

Posted by Fodor Marcsi
- -
4 megjegyzés


Szeretem és gyűlölöm egyszerre, hogy márványból van a padló a ház minden egyes helyiségében. Kellemesen hűvös, könnyen tisztán tartható, nem recseg és van valami luxus-érzésem mindig, amikor ránézek. Azt hittem, hogy három gyerekkel nincs is ennél praktikusabb. De hamar kiderült, hogy van ám vele gond. Leginkább az, hogy csúszik, és ez elég durva baleseteket tud okozni. Naná, hogy nem is úsztuk meg.

Néha az őrületbe kerget, hogy mind a három gyerek mindig rohan. Nem tudnak járni, mindnek szaladnia kell. A lépcsőn sincsen megállás, merthogy ez a ház kétszintes. Fenn vannak a hálószobák, lenn a nappali, a konyha és a terasz. Kicsit béna elrendezés, mert ha az ember hazahozza a nagybevásárlást, akkor macerás minden cuccos lecügölni a lépcsőn, de végül is ez legyen a legnagyobb baj, gondoltuk. És ez tényleg nem is gond.
A lépcső azonban nekem nagy parám pár éve, amikor egyszer betegen sikerült legurulnom a lépcsőn. Nagy bajom szerencsére nem lett, de kialakult egy lépcsőfóbiám, ami szerencsére csak abban nyilvánul meg, hogy fogom a korlátot és ha lehet, inkább lifttel megyek. Hát itt nem lehet.
Ám nem csak magamért aggódom, a gyerekeket is féltem, ha a lépcsőn rohangálnak, így szinte az első napon beszereztünk egy biztonsági rácsot a lépcső tetejére. Igazából nem nagyon kellett volna, mert Bende tökéletesen biztonságosan megy a lépcsőn, és ez nem egy meredek darab. De úgy voltam vele, hogy ha fáradt, esetleg leszédülhet. És bár ugyan még mindig rácsos ágyban alszik és érdekes módon nem mászik ki belőle (bár meg tudja tenni) de arra gondoltam, hogy mi van, ha egy este mégis hiányzunk neki és félálomban a lépcső felé veszi az útját és legurul. Tudom, paramama vagyok, élénk képzelettel. Mindenesetre ha egy korláttal meg lehet venni a nyugodtságom, miért is ne tegyük. Megvettük, felszereltük és persze megtanítottuk a lányokat, hogyan kell használni. Végül is egy kilenc és egy tízéves gyereket nem fogok lakáson belül is korlátozni. De mondjuk nem is nagyon kell, mert ők aztán mindig ott vannak, ahol mi – napközben üresen áll az egész felső szint, mind lenn vagyunk a nagy nappaliban és a teraszon, este meg együtt jövünk fel fürödni, aludni. Alulra nem is vettünk és tettünk korlátot, mert nem kell. Bende nem akar nélkülünk felmenni, és ha mégis megy, akkor meg biztonságosan teszi, de általában megyek is ilyenkor vele, de inkább csak azért, mert kifejezetten szeret(ne) a lépcsőn ugrálni, ami nekem kisebb szívrohamokat okoz, de eddig úgy néz ki, hiába tiltom, hát inkább felügyelem.
A lányokkal nyilván nem megyek fel, mert már nagyok, nem fogom a kezüket a lépcsőn. Akkor is így volt, amikor fenn pakoltam épp a tiszta ruhát a szerénybe. Borsi meg szaladgált le-föl. Először egy Barbie babát vitt le, aztán cipőt neki, aztán még valamit fenn felejtett, rohant fel ismét. Nem is hallottam, hogy mikor esett el. A márvány elég jó hangszigetelő. De aztán meghallottam, hogy sír. Azt a fajta fájdalmas, nyüszítő hangot, amit meghallva, rohan az ember. Azonnal tudtam, hogy nagy baj van, ez most nem műsírás, hogy összevesztek, vagy a babák játszanak. Egy pillanattal később már Bíbor is kiabált: Gyere anya, Borsi feje csupa vér...!
Azt hittem, hogy betört a feje és az vérzik. De amikor odaértem, láttam, hogy az arca csupa vér. Egy pillanat alatt éveket öregedtem. Nagyon sok vér volt mindenütt. Nem csak az arca, a keze, a lába, a haja, a dívány, minden csupa vér volt. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan jön ez a sok vér. Ő meg csak zokogott fájdalmasan. Vittem persze a fürdőszobába, hogy lássam, mi is történt. Az első megkönnyebbülés az volt, amikor rájöttem, hogy a feje nem tört be. A másik nagy levegőt akkor engedtem ki, amikor láttam, hogy egy foga se tört ki.
De azért erősen pofára esett. Éppen felfelé szaladt, amikor a lába lecsúszott a lépcsőről és ő épp az arcára esett. A kezébe Barbie baba volt, azt védte, nem a fejét, így tényleg csúnyán megsérült. Erősen lehorzsolta az állát, több helyen elharapta a száját, és a szemfoga előtt egy kisebb darab ínye is lejött. Amikor lemostam, akkor már látszott, hogy nincs nagy baj, de azért ezek a sebek elég mélyek voltak. Igazából csak azért vittük el az ügyeletre (a szomszéd hegyen van, két perc kocsival) mert az állán lévő seb elég mély volt, és hiába kötöttem be, még egy óra múlva is erősen vérzett és engem megnyugtatott, hogy az ínyére is ránéztek. De semmit nem csináltak. Átkötözték az állát, de mire hazaértek, az is átvérzett, csak órák múlva állt el a vérzés. Azt már csak itthon vette észre Borsi is, hogy az egyik metszőfogából egy picike darab azért letört, de tényleg csak pár milliméternyi, nem is lehet látni, csak neki volt furcsa, hogy az érdesebb lett. A sípcsontján lett még egy nagyobb zúzódás, de mivel azt azonnal jegeltem, nem nagyon dagadt meg és be se lilult igazán.
Kicsit sokkos állapotba kerültünk mindannyian, amikor végre minden elcsendesedett és kiderült, hogy elég jól megúszta a kis figyelmetlen, annyira fáradtnak éreztem magam, mint aki lefutott egy maratont. Rémálmaimban se jöjjön elő a látvány, ahogy a kanapén ül, véres arccal.
Természetesen őt nem viselte meg annyira az eset – azóta esett még egyet a lépcsőn, de szerencsére akkor már kapaszkodott a korlátba, így nem ütötte meg magát. Szóval jó ez a márvány, de most egy kicsit kevésbé szeretem, mert nagyon megüti magát, aki ezen elesik és kemény az éle is. De remélem, hogy többször nem találkozunk vele ilyen közelről.
Amúgy elképesztő, hogy milyen gyorsan tudnak regenerálódni a gyerekek. Ez a kép két nappal a baleset után készült, azért ilyen lilás-barna az álla. Most egy héttel vagyunk a baleset után és már az állán csak egy pici horzsolás látszik, pedig durván mély seb volt. Az ínye teljesen normális, csak valóban az egyik metszőfoga fölött kisebb, ott az a darab hiányzik, nem tudom, hogy valaha visszanő-e. A szájában belül én még látok egy fehér foltot, ami alatt nagyon kemény valami van, de nem tudom, hogy ez kifakad vagy szépen felszívódik-e. Remélem, hogy az ínyével nem lesz baj, de a többi az rendben van.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...