Nem sok kedvem van blogot írni, mert
nem vagyok valami jól. Mióta beköltöztünk az új lakásba,
gyakorlatilag folyamatosan beteg vagyok és ez rányomja a bélyegét a napjaimra.
Először a macskát hibáztattam, mert
amikor a közelembe került azonnal tüsszögőrohamot kaptam, folyt
az orrom, viszketett a szemem. Miután alaposan szőrtelenítettük a
lakást, kicsit jobb lett a helyzet, de azért nem mondanám, hogy
minden tünetem elmúlt. Hol folyt az orrom, hol teljesen bedugult,
néha olyan fuldoklásos köhögőrohamok törtek rám, hogy aludni
sem tudtam. Ráadásul a tüneteknek rejtélyes módon nem volt
mindig kapcsolatuk a macskával. Gyakran pont a hálóban volt a
legerősebb, ami totál macskamentes terület, máskor meg a macska
közelében se jött ki. Vettem allergia ellenes gyógyszer, de nem
éreztem, hogy ha szedném jobb lenne, vagy hogy amikor nem szedem
rosszabb.
A mélypont ezen a héten volt, amikor a spanyol tanfolyamon
egyszer csak egy ideg becsípődött az orromban (nem tudok rá jobb
szót) és folyamatosan csavarta. Majd megőrültem, és elhasználtam
vagy három csomag zsebkendőt, és vagy hangosan trombitáltam,
vagy egyszerűen csak dőlt a könnyem a fájdalomtól. Furcsa módon
hazaérve az ágyba fekve csökkentek a tünetek, de csak akkor, ha
mozdulatlan maradtam.
Nem, orvoshoz nem mentem. Főleg mert
ezek olyan vándortünetnek bizonyultak – jöttek, mentek, kényük,
kedvük szerint. A pénteki nagy roham másnapján például
tökéletesen jól voltam. Meg aztán mit érek vele, ha kiderül,
hogy allergiás vagyok mondjuk a macskaszőrre. Elkerülni úgysem
tudom, errefelé sok a macska. Nyilván nem engedem be a lakásba, de
azt nem akarom megtiltani a gyerekeknek, hogy megetessék, vagy
megszeretgessék, mert nekik ez jó. Persze mondták, hogy ha nekem
annyira rossz, akkor inkább nem játszanak vele – de egyenlőre
szerintem teljesen elég, ha betartják az alapszabályokat:
macskázás után kezet mosnak és ragacsos körkefével leszedik
magukról a szőrt, mielőtt bejönnek.
Meg aztán, valljuk be, én is
megkedveltem azt a macskát, amit a házhoz kaptunk bónuszként, különösen mert nagyon magányos. A
gazdái napokra elutaznak, ilyenkor itt marad minden kaja és
társaság nélkül, amint nyitjuk az erkélyajtót, azonnal jön és
bújik mindenkihez. És éhes, mindig éhes. Ami a legrosszabb, nincs
hol aludnia, még esőben sem. Pedig mostanság sokat esik, nekem meg
a szívem szakad, amikor néz be vágyakozva a száraz lakásba, és
isten bizony, ha nem tüsszögnék tőle, már rég itt lenne nálunk
saját kosara. A férjem szerint persze nem kéne ezt annyira a
szívemre vennem, az összes erdei vadállat ázik ilyenkor és mégiscsak 18 fok van, nem mínuszok, de azért egészen más ezt
tudni elvben, mint látni, hogy valaki az orrát az üvegajtóhoz
nyomva jönne be.
Visszaérve a lényeghez: lassan egy hónapja
folyamatosan beteg vagyok, ami azért visel meg különösen, mert
hiszek benne, hogy a test a lélek tükre. És nem lehet véletlen,
hogy Angliában két év alatt kétszer se voltam beteg, itt meg
szenvedek az allergiától, amitől amúgy már vagy húsz éve nem
okozott tüneteket.
Nyilván új hely, új vírusok, új
bacilusok, más a víz, más a kaja, más minden – meg tudom
logikával magyarázni. De ha a szívembe nézek, akkor a fő kérdés,
hogy jó-e itt nekem, vagy sem.
A válasz pedig nem olyan egyszerű.
Egyfelől hihetetlenül hiányzik
Anglia. Nem kézzelfogható dolgok, inkább a mentalitás, a
kastélyok, az ottani jó kis kényelmes életünk, a könyvesboltok,
a reggeli Daily Mail, még a vacak Victoria Sponge is. Örömmel
költöznék vissza akár már holnap.
Másfelől viszont ez a lakás
gyönyörű, sokkal nagyobb, szebb és világosabb, mint bármilyen
hely, ahol eddig laktunk. A teraszról a hegyekre látok és a
tengerre. Nem győzök betelni ennek a szépségével. Elképesztő
formájúak a felhők, a fények, a naplemente. De a
tengerparti sétálás is megunhatatlan program, az illata, a
morajlása, a homok a lábam alatt - ráadásul napközben 18-20 fok
van, ami éppen tökéletes. Egy könnyű pulcsi is elég, de ha süt
a nap, még ez is sok. Az eső az mondjuk vacak, de amikor nem zuhog,
akkor elképesztően megnyugtató itt sétálgatni.
A spanyolokat is egyre kedvesebbnek
látom – nyilván sok pici jó, kellemes találkozás, beszélgetés,
mosolygás építi fel bennem a jó érzést irántuk. Ráadásul az
életünk itt is kezd lassan kialakulni: a gyerekek kedvelik a sulit,
Bende imád oviba járni és kezdik mondogatni az első spanyol
szavaikat, összerakni az első mondataikat, amit nagyon izgalmas
figyelni.
A szomszédaink bónuszként igazi
tündérek, és szinte mindnek van hasonló korú gyereke.
Délutánonként minden gyerek kinn bicajozik, labdázik az utcán,
ami zsákutca, zárt és csak az itt lakók használják, így hát
nyugodtan ki lehet őket engedni, együtt bandáznak, és az enyémek
is lassan épülnek be a brancsba. Ez nagyon jó. Ilyenkor a szülők
is ott vannak azért, rájuk néznek, közben dumálnak – és hiába
van olyan szomszédom, aki csak spanyolul beszél, azért vele is
tudok dumálni. Akarat kérdése.
Igen, a spanyol nyelvtudás hiánya az
zavar. Rettenetesen. Az angollal persze sok akadályt meg lehet
ugrani, de amikor a spanyol pincér magyarázza, hogy a croissan
elfogyott, és 2-3 dolgot is ajánl helyette, amiről fogalmam
sincsen, és nem tudom elmondani, hogy olyan helyes kis húsos bucit
kérnék, mint a szomszéd, így eszem a lekváros pirítóst, amit
hoz, na az vacak érzés. De nem hiszem, hogy ettől lenne beteg a
lelkem.
Azt hiszem az csak a baj, amit Bíborka
lányom is mondott: hogy még nem érzi, hogy itt lakunk. Hiába a
suli, meg hogy ide járunk haza aludni, meg hogy itt vannak a
cuccaink. Ez még nem az otthonunk. Kiszámoltam, hogy szeptember óta
ez a hetedik ágy, amiben alszunk. Legalább. Szóval a testünk már
itt van, de a lelkünk még nem érkezett meg. És egy új országban
igenis nehéz új életet kezdeni, még akkor is, ha minden nagyon
szép és jó. Ráadásul mi két éve egyszer ezt már átéltük és ez az átköltözés talán mégis nagyobb falat, mint gondoltam, és nem lehet olyan könnyedén venni, mint jó lenne.
Szóval nem kell aggódni értem, mert nem rossz nekem itt. Nem sírom magam esténként álomba és időnként eszméletlen endorfinhullám önti el a testem, amikor mondjuk a pálmafákat nézem vagy a repkedő papagájokat. De azért még sok dolog idegen és még én is idegen vagyok itt. Ezen csak az idő segít. Szerintem.
Jobbulást neked! Én is csak azt tudom mondani hogy adj időt magadnak. Ha még 5-6 hónap múlva is ugyanez lesz a helyzet mint most, na akkor lesz érdemes elgondolkodni a hogyan továbbon. De szerintem jól csinálod, mert meglátod szépséget, az apró örömeket. Idővel talán az otthon vagyok érzés is megtalál.
Nehez a kezdes, majd jobb lesz mindig egy kicsivel es megszokod, otthonosabba valik minden nappal...es itt Angliaban is esik, csak meg hideg is van, se palmafa se papagaj, legfejjebb ha a gyerekek rajzolnak!
hát, szerintem muszáj a nyelvet megtanulni kicsit, anélkül mindig minden nagyon idegen lesz. nekem ez az olasz tapasztalatom. amióta már értem, hogy mit beszélnek az utcán, azóta sokkal jobban érzem magam, esküszöm. pedig még mindig nem tudok jól olaszul.
Jobbulást Marcsi! :-)Mondjuk eléggé macskaallergiának tűnik, de állítólag hozzászokik az ember, Linda is az. Elég volt, hogy a ruhájához hozzáért a macska, másnap nem tudta kinyitni a szemét.
Remélhetőleg hamarosan megérkeztek teljes egészében :-)
Jaj kedves barátném, jobbulást, kb. én is hasonló cipőben járok, három adag antibiotikumon túl, mindig előjön valami nyavajám, de ez kb. a szülés óta van. :-) Szóval én arra fogom, kifin..tt a szervezetem na. :-) De ha lesz internet akkor egy dumcsit összehozhatnánk már. Pussz