#Post Title #Post Title #Post Title

És kisütött a nap!


Jó tudni, hogy a meteorológusok itt is pontosan olyan hatékonysággal működnek, mint otthon. Amikor megérkeztünk esett - és azt mondták, hogy ez még napokig így marad. Ettől kicsit elszontyolodtunk, ami nem csoda, mert ha az ember hajnal 3-kor ébred, akkor hajlamosabb a kétségbe esni, mintha rendesen kialudta magát. Mivel ezt tudtuk mi is, mentünk is korán aludni - nem volt nagy kihívás ágyba rakni a bandát. Még úgy sem, hogy nagy lépésre szántuk el magunkat és Bendét kiraktuk a szülői szobából, a kiságya bekerült a lányok ágya mellé. (Mióta megszületett, még soha nem aludt külön szobában, szóval ez elég nagy lépés volt, de olyan jól bírta, hogy még a szokásos hajnal 2-es felriadása is elmaradt!!!) 
Másnap mikor felkeltünk még mindig esett, de már nem volt olyan rossz kedvünk, sőt kifejezetten jól mulattunk azon, hogy tök olyan minden, mintha még mindig Angliában lennénk. A tévét bekapcsolva a gyerekek CBB-t néztek persze angolul, mi Tetley teát ittunk és úgy néztük a zuhogó esőt, és az egész olyan otthonos volt. De aztán délután kisütött a nap és kiderült, hogy Spanyolország azért ennél jobbat is tud mutatni. 

A legszebb látvány azonban nem a csillogó tenger volt, a méteres pálmafák vagy a szabadon repkedő hangos papagájok. Ugyan már, ki nézett rájuk? Én a gyerekeken kívül semmi másra nem tudtam figyelni, akik boldogan kacarászva rohangáltak és teljesen el voltak varázsolva. Esküdöztek, hogy ennél szebbet még soha nem láttak, odavoltak a méteres pálmalevelekért, a húsz centi hosszú fenyőtüskékért, a kagylókért a tengerparton, a narancsfákért az utcán, a csempéből készült padokért, és egyáltalán azért, hogy itt vagyunk. Valami olyan elementáris boldogság áradt belőlük, aminek az energiája szinte tapintható volt. Az jutott eszembe, amikor mi a férjemmel jó 15 éve először jártunk itt és pontosan ugyanezt éreztük - hogy ez valami olyan brutálisan szép és jó hely, hogy az embernek leküzdhetetlen vágya támad arra, hogy átölelje a pálmákat és megpróbáljon felmászni rájuk, de persze nem teheti, mert felnőttként az ember már nem ilyen vadul és őszintén örül.
De gyerekként ezt még szabad, szóval úgy viselkedtek, mint a vad csikók, szaladgáltak, kiabáltak, mindennek nagyon-nagyon örültek és százszor is elmondták, hogy nagyon örülnek annak, hogy ideköltözünk.
Közben nekünk is nagyon vigyorognunk kellett, mert más dolog otthonról tervezni, hogy Spanyolországba költözünk és totál más amikor mindez bekövetkezik. Hihetetlen, hogy amiről sokáig csak dumáltunk hirtelen valósággá válik, és hogy most nem turisták vagyunk, hanem ideköltözők. Szóval nem baj, ha most egy napig esik, mert sok-sok napsütéses nap vár még itt ránk és nem kell rohanni, hogy mindent azonnal lássunk, mert még éveink lesznek rá.
És amikor megállunk egy ingatlanközvetítő iroda kirakata előtt, az nem csak játék, mint amikor turista az ember és belegondol, hogy milyen is lenne itt élni, hanem igazi dolog, mert jönnek ám a cuccaink, már úton vannak, egy nagy rakás Angliából, egy kisebb. Persze csak az első adag, de jön és muszáj két hét alatt találnunk egy házat, ahol kipakolhatunk.
Szóval nincs visszaút, ez már komoly elhatározás, tényleg itt fogunk lakni. Itt keresünk házat a pálmafák tövében, a napsütésben, a tenger mellett. Még kimondani is gyönyörűség.
Közben megnéztük azért tegnap Marbellát, ami igazi kis ékszerdoboz volt, a gyönyörű tengerpartjával és őszintén beleszerettünk. Itt például el tudnám képzelni az életünket, de amikor este lecsekkoltuk az ingatlanos oldalakat, kiderült, hogy elég sokan gondolkodnak így, ezért itt meglehetős drágák a házak.
Mára pedig már igazi kánikula lett (csókoltatom a meteorológusokat) és átmentünk Malagába, ahol fél óra tengerparti séta után inkább bemenekültünk a hőség elől az árnyékos botanikuskertbe, aztán amikor összekaptuk magunkat lovaskocsin végignéztük a város nevezetességeit és megtudtuk, hogy a hegytetőn lévő palota vasárnap délután ingyen látogatható, így még oda is benéztünk. Egy óriási rom az egész, fantasztikus kertekkel - és bár gyönyörű volt az egész, azért bennem maradt egy kis hiányérzet, mert nagyon kevés tábla volt, amiről megtudhattam volna a hely történetét és a falakon kívül voltaképp kevés dolgot lehetett megnézni. Igaz, mondjuk az fantasztikusan szép volt, igazi labirintus, ráadásul maga a kőfal is mintázva volt kirakva. A lányok meg persze percek belemerültek a szokásos játékukba, hogy ők itt királylányok és részletesen megtervezték a ruhájukat és az ékszereiket és az itteni életüket. De azért nekem eszembe jutott, hogy azért Angliában egy kastély nem romokat jelent, hanem egy totálisan berendezett és szinte használatban lévő helyet, gyerekfoglalkoztató füzettel, kosztümös színészekkel és persze egy óriási shoppal a kijáratnál. És hogy milyen furcsa, hogy Európa nagy részében ez nem divat. Mint ahogyan a mosoly is hiányzik eddig Spanyolországból. Na, nem mintha a spanyolok ne lennének kedvesek - de valahogy Angliában megszoktam, hogy bárhová megyek, bármit csinálok, mosolyognak rám az emberek. Mindenütt, mindenki. A mosoly ott alaptartozéka az életnek és jó érzés. A spanyolok meg valahogy nem mosolyognak vissza, hiába akad össze a tekintetünk. Persze lehet, hogy a mogorvák nem is spanyolok voltak, hanem turisták. Ki tudja. Mindenesetre már két nap után érzem, hogy nagyon más ez az ország, mint Anglia volt. Bár valljuk be, először az is olyan idegen volt, mint amennyire végül otthonos és kellemes lett és most lehetetlen nem összehasonlítanom a két országot.
Furcsa dolog érezni, hogy mennyire "angolos" lettem magam is az elmúlt két évben és azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz az, ami belém épül majd Spanyolországból. És hogy vajon eljön majd-e a nap, hogy jobban szeretem már mint Angliát... és már nem lesz honvágyam, ha a ködös Albionra gondolok...
[ Read More ]

Anya, én félek


Mondta Borsi lányom az indulás előtt pár nappal. Azonnal leraktam mindent a kezemből és ölbe vontam, mesélj csillagom, bátorítottam. Hiszen tudom én, tényleg félelmetes új életet kezdeni egy új országban, mindent otthagyni, ráadásul idegen nyelven. Borsi mondta is, mi nyomja a lelkét. Hogy hát van egy szörny a Monster High rajzfilmben, akiről kiderült, hogy jóságos, de mi van, ha mégsem? Kicsit meglepődtem a válaszán. Hát nem Spanyolországtól félsz? - kérdeztem tőle. Mire ő csodálkozva nézett rám és megvonta a vállát: dehogy. Miért félnék attól?

Hát így rá kellett jönnöm, hogy a para bennem van és persze a többi felnőttben, akivel beszélgetek. Mondjuk anyukámat még megértem, mert az anyák már csak olyan félősek, ha a gyerekük messzire megy, akkor szoronganak. Igaz, szegény már nem nagyon tesz ellenvetéseket, főleg, mert azt látja, hogy a két év Anglia iszonyat jó hatással volt a gyerekeimre. És most nem az angoltudásukra gondolok, ami szerintem brutálisan jó lett, hanem arra, hogy állati nyugodtak és kiegyensúlyozottak.
Azt hittem, hogy ez a hol itt, hol ott lakunk dolog majd jól beneurotizálja őket és úgy járnak majd, mint az Albert Györgyi, aki sokszor elmondta, hogy a diplomata szülei végigráncigálták a fél világon és ő ezért lett ilyen depressziós alkat. Aztán ott van szegény Király Linda, aki elrontotta a Himnuszt, és ezért egy ország átkozta ki, és szegény hiába tehetséges, mint a nap, valahogy mégsem tudunk rá büszkék lenni. Persze ismerek néhány embert, aki gyerekkorában külföldön élt, és ők ennek sokat köszönhettek, mondjuk sima felvételit az egyetemre, vagy ösztöndíjat és ők el is mondták, hogy nagyon szerették, de akkor még nem figyeltem oda ezekre a sztorikra, csak simán irigyeltem őket. Merthogy nekem ez mindig nagyon tetszett. De most, hogy a saját gyerekeim vannak ebben a cipőben, annyi sok más dologra kell figyelnem, hogy nekik jó legyen. És bizony Angliában jó volt és ezért nehéz döntés volt, hogy elhozzuk őket onnan. Csak abban bíztam, hogy itt, Spanyolországban még jobb lesz.
De persze erre nincs garancia. Hát szorongok.
Amikor két nappal az utazás előtt a kozmetikus megkérdezte, hogy van-e valami különös stressz most azt életemben, amiért tele vagyok piros foltokkal, komolyan elgondolkodtam a válaszon. Merthogy az, hogy most költözöm vajon különleges stressznek számít-e, vagy a mi életünk normális része, hogy időről-időre fogjuk magunkat és átcuccolunk egy másik országba. Tudom, ez most enyhe túlzás, mert hát Spanyolország még "csak" a második, de a középső lányom már most leadta a rendelést, hogy két év Spanyolország után legyünk szívesen Párizsba költözni. Merthogy őt érdekli a divat. Egyben megkérdezte, hogy akkor kaphat-e már zsebpénzt, mert szeretne híres divattervezőktől ruhákat venni.
Nem tudtam, hogy most röhögjek-e vagy megijedjek. Mert ugyan csak kilenc éves, és mit tudja ő, hogy kik azok a divattervezők és mibe kerül a ruhájuk. Másfelől, ha rászokik a Guccira vagy a Chanelre, akkor bajban leszek.
Az kicsit megnyugtató, hogy az ismerőseim 90%-a teljesen támogató és úgy véli, hogy Spanyolország jó döntés. Egyáltalán, az egy klassz dolog, hogy új nyelvet, új kultúrát ismernek meg a gyerekeim, és a legtöbben hozzáteszik, hogy bárcsak őket is vitte volna valaki.
Ám ott az a 10%, akik állandóan azt mondogatják, hogy ez így nem jó, nem okos én nem kéne. Mert nem jó a gyerekeknek, hogy nincs egy stabil helyük, nem jó a mi karrierünknek, hogy nem futunk otthon a munka után és nem igyekszünk széket és státuszt kaparni bármiáron, és nem jó Magyarországnak sem, mert hát az igaz hazafi nem megy el, pláne nem Spanyolországba, ahol tombol a válság. (Amiről azért érdemes meghallgatni szerintem azokat is, akik ott élnek, és akik egészen másként látják...)
Értem én, hogy sok embernek piszkálja a csőrét, hogy mi másként élünk, mint az átlag, de néha akkor is nagyon nehéz is a negatív beszólásoktól távol tartani magát az embernek, ha tudja, hogy csak irigység van mögötte, valós tapasztalat és tudás nem. Mert ha visszakérdezek, mire alapozzák, hogy az én gyerekem nem fog megtanulni jól olvasni, vagy helyesen írni, akkor kiderül, hogy nem olvastak még soha kétnyelvű gyerekekről valós szakirodalmat és nem is nagyon ismernek ilyen embert, csak esetleg egyet. Aki ilyen meg ilyen volt.
De valahogy az ember mégis olyan, hogy a rossz a fejében marad, jobban mint a jó. Ilyenek ezek a gonosz szurkapiszka mondatok.
Így amikor az utazás előtti este, alig öt órával a repülőút előtt Bíborka lányom ijedten mutatta, hogy kiesett a fogtömése, az jutott rögtön eszembe, hogy ez rossz jel. Aztán másnap hajnal háromkor keltünk, hogy négyre kiérjünk a reptérre. A gép hatkor indult és tele volt morcos emberekkel. De főleg az a két nagymama és anyuka volt rosszkedvű, akik egy fél év körüli kislányt tartottak felváltva az ölükben és előttünk ültek. És akik fél órával a felszállás után ránk üvöltöttek, mert sérelmezték, hogy Bende fiam hangosan kurjongat jókedvében, mert tetszenek neki a hajnali fények a gépből kinézve. Ez ugyanis felébresztette az ő gyereküket.
Ez több okból is rosszul esett, egyfelől mert szerintem egy kétéves gyereket nem könnyű fegyelmezni, különösen nem egy olyat, akit hajnal háromkor kiszednek az ágyból, teljesen felborítva a megszokott bioritmusát. Másfelől, nem rosszalkodott ő, csak örült. Harmadrészt meg azt, hogy egy másik anya förmed rám, különösen rossz tapasztalni, hiszen ő aztán igazán tudhatná, hogy milyen egy gyerek. És egy órával később, amikor az én fiam aludt és az övé sírt, nekem eszembe se jutott visszakiabálni rá. (Sőt, a repülőgép kapitányához se mentem be ordítva, aki félóránként bemondta, hogy éppen hol járunk, és ezzel felébresztette a békésen alvó fiamat.)
Aztán megérkeztünk.
És álmaimban ezt az érkezést úgy képzeltem el, hogy otthon szeptember végén már hideg lesz és eső, és mi megérkezünk a napfényes, virágillatú Spanyolországba. Ehelyett otthon szuper indián nyarat hagytunk ott - Spanyolország viszont hideg volt és esős. És ettől, olyan szar kedvem lett és minden kételyem felerősödött. Tényleg jó ötlet volt idejönni, vagy a sok-sok rossz jel mind azt sugallja, hogy nagy marhaság volt. Amit tetézett az, hogy az utolsó pillanatban otthon hagytam Bende zárt bőrcipőjét, merthogy úgyis mindjárt kinövi, minek cipeljük, nem fog kelleni a melegben.
Hát kellett volna.
Reggel 10-kor érkeztünk, egy teljes órán át álltunk sorba az előre kifizetett bérelt kocsiért, és még hol volt a délután négy, hogy elfoglalhassuk a szállásunkat. Bementünk hát egy közeli nagyvárosba fogorvost keresni. De közben zuhogott és totál átáztunk, különösen szegény Bende, aki minden pocsolyába beleugrott. Ráadásul a Turista Információs Irodában elmondták, igaz, nagyon mosolyogva, hogy egész héten esni fog, sőt, most "vörös riasztás" van érvényben, és még a gyerekeket is hazaküldték a suliból, és remélik, hogy nem valami mélygarázsban parkoltunk. Pedig de.
Mielőtt azonban teljesen elszontyolodtunk volna, elkezdtek jönni a jó dolgok. Az első fogorvosnál, ahová bementünk, azonnal betömték Bíbor fogát, ráadásul rózsaszín töméssel, ami nagyon tetszett neki. És csak 20 euróba került. Igaz, elmondták, hogy ez tejfog, mozog és bármikor kieshet újra. Foggal együtt.
Aztán pedig mielőtt még teljesen átmentünk volna ázott verébbe, beültünk egy kis étterembe, ahol nem volt az étlapon sült krumpli, de mondták, hogy megcsinálják. Merthogy Borsi csak azt ehet. És valahogy, ahogy körülöttünk egyre több spanyol lett, és egyre hangosabban és pörgőbben beszéltek, úgy lett nekünk is egyre jobb kedvünk. Bende két szavas spanyol szókincsét (hola és gracias) ismételgetve egyre több ismerőst és mosolygós arcot szerzett körénk. És eső ide vagy oda, kezdtünk egyre szebbnek látni mindent. A pálmafákat, a hatalmas kaktuszokat és persze a tengerpartot, ahová amikor elállt az eső pár percre mégis kimerészkedtünk. Vad volt, szürke, nagyon hangos és persze gyönyörű. Épp úgy, ahogyan a csempékkel kirakott házak, a parkok, a ködfelhőbe burkolózó hatalmas hegyek. És amikor kiderült, hogy itt, Malagában valójában mindent meg lehet kapni, amit Angliában úgy szerettünk, még Daily Mailt is, már semmi nem hiányzott. Este 7-kor pedig a nap is kisütött.
[ Read More ]

Még hat éjszaka...


Egy hét múlva már Spanyolországban ébredünk. Ezért hát most pakolunk és búcsúzunk ezerrel.

Kicsit rossz érzés, hogy bár majdnem két teljes hónapig Magyarországon voltunk, mégsem tudtunk mindenkivel találkozni, akivel szerettem volna. Először a nyári szünet, aztán a sulikezdés kavart be. És persze a Balaton. Ami autóval nem nagy táv, alig másfél óra – de vonattal valami elborzasztóan hosszú út, majdnem négy hosszú óra, légkondi nélküli, koszos vagonokban és persze csak akkor, ha nem késik a szerelvény. Elárulom, akármikor próbáltam eddig ki mindig késett. Nem is keveset.
Persze volt nálunk egy kölcsönkocsi, de mivel én nem vezetek, azt a férjem használta – aki azonban nem volt velünk. Az első hónap hétköznapjait Pesten töltötte egy intenzív spanyol nyelvtanfolyamon, a másodikat pedig Angliában, hogy visszavigye Bíbort a suliba, hogy elmehessen a francia osztálykirándulásra. Az idő nagy részében tehát egyedül voltam, hol kettő, hol három gyerekkel.
Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltunk fenn Pesten, de csak minimális ideig – mert egyszerűen láttam, hogy a gyerekeknek szenvedés ebben a jó időben a lakásban bezárva lenni. Persze ilyenkor csináltunk programot, és mentünk állatkertbe, játszótérre, és ilyenkor nézhették a tévét is(ami a Balcsinál nincs) de azért mindez a jó összehasonlíthatatlan azzal, ha a kertben szaladgálhatnak. Én ugyan sokkal több barátnővel kávézós-dumálós estét is szerettem volna beiktatni, de inkább annak örültem, ami jutott.
Nagyon kevés olyan időm volt, amikor egyedül lehettem, arra mehettem és azt csinálhattam, amit én akartam.
Gyakran irigyeltem is a férjemet, aki hét közben egyedül mászkálhatott, ehetett, ihatott és még spanyolt is tanulhatott. Sokan kérdezték persze, hogy miért nem én mentem, miért ő. De a helyzet az, hogy mindketten nem mehettünk, mert nem volt hová lepasszolni a három gyereket. És hát valljuk be, hogy én a semmiről egy hónap alatt csak nagyon kicsit fejlődtem volna, arra talán elegendőt, hogy valamit elpöntyögjek, de arra, hogy ügyet intézzek, semmiképpen. Az mindenképp a férjemre maradt volna – logikus volt hát, hogy inkább az ő nyelvtudása frissítődjön fel.
Megegyeztünk, én majd akkor kezdem a nyelvtanulást, ha odaérünk.
Így hát maradtam a Balatonnál, mint afféle gyerekjóléti felügyelő. A jó levegő, és a sok munka a ház körül aztán engem is elfárasztott minden nap, és zuhantam az ágyba a csemetéimmel együtt. Néha bágyadtan eszembe jutott, hogy blogolni is kellene, de aztán mindig arra gondoltam, hogy vajon miről.
A napok csendes egyformaságban teltek: főzés, mosás, pakolás és rendrakás. Előfordult, hogy a kertkaput se nyitottam ki napokig. Se híradó, se újságok, net csak nagyon korlátozottan, telefon csak anyukáméknak, hogy jól vagyunk és élünk és a férjemnek, hogy hiányzik. Jólesett ez a befelé fordulás,olyan nagyon békés volt. Persze nem volt ez igazi magány - jött a szomszéd néni és hozott frissen tojt tojást, vagy mi mentünk hozzá almát szedni, jött nagy csilingeléssel és sok finomsággal a fagyiskocsi, a szomszéd boltból áthozták a könyvet, amit megrendeltünk. A falu nem hagyja magányosan az embert, ránéznek, hogy rendben van-e és ezt a hálót olyan jó érezni. És persze vendégek is voltak, az elején több, aztán ahogy jött a szeptember, egyre kevesebb.
Én meg ahogy lassan rendbe tettem a házat, dobáltam ki a sok limlomot, éreztem, hogy bennem is növekszik a rend. És ez jólesett. Jólesett itt lenni, ahol minden ugyanolyan, mint egy éve, két éve volt. Egy állandó pont a mi állandóan változó életünkben.
Amikor Kisbende aludt, mind elcsendesedtünk. A lányok olvastak, csendben babáztak én meg gyakran csak ültem és néztem a fényeket, és azon méláztam, hogy milyen jó is itt nekünk. A seregélyeket, akik nagy csapatban szálltak és olyan hangos lett tőlük néha a kert, hogy a saját szavaimat is alig hallottam.
Időről időre lesétáltunk a Balatonhoz, csodálni, hogyan tűnik el. Ahol eddig derékig ért, ott most alig bokáig. Ahol tavaly is sekély volt, most csak homok van és jó sokat kell menni, hogy egyáltalán nedves legyen az ember lába.
Közben ismerkedtünk az őszi, elcsendesedő faluval, ahol hirtelen minden bezárt. A főút, ahol korábban éjfélig ment a zene, és este nyolckor is lehetett kürtös kalácsot venni, hirtelen kiürült. Nem jár itt már se turista, se helybeli. Az étteremnek, ahol azt az isteni diós camambert ettük, mostanra még a padozatát is felszedték. Ennyi volt és kész. Búcsúzik a nyár, búcsúzik a falu és búcsúzunk mi is.
Jövőre persze jövünk. Elképzelni se tudom még, hogy mi minden fog velünk történni addig. De azt azért olyan jó tudni, hogy itt minden úgy fog várni minket, ahogyan hagytuk.
[ Read More ]

És nem félsz?



Ez az emberek másik fő kérdése. Hogy nem félek-e. Ez persze logikus kérdés, hiszen új ország, új nyelv, új szokások, tök érthető lenne, ha szoronganék egy kicsit. De amikor belegondoltam, rá kellett döbbennem, hogy nem félek. Igen, tudom,hogy fárasztó lesz, és nehéz és főleg nagyon macerás. De mivel ez biztos, ettől nem kell félni. Igazából egy sokkal komolyabb félelmem van a spanyol úttal kapcsolatban, és még senki nem tudott meggyőzni arról, hogy nem érdemes. 

Merthogy én egy dologtól félek igazán Spanyolországgal kapcsolatban, mégpedig a hírhedt afrikai csótánytól, amely állítólag eléggé elterjedt. Tízcentis óriásról beszélünk kérem, aki még repülni is tud. Szóval egyáltalán nem lebecsülendő ellenfél. Egy spanyol nyaralás során már találkoztunk az illetővel egy nagyon elegáns és szép szállodában, ahol már többször is laktunk. De akkor éppen esett, nem rövid ideig és nem keveset, hát a helyi állatvilág ott talált menedéket a szobában. Én erről semmit se sejtve mentem éjjel a fürdőszobában, amikor egyszer csak átfutott előttem egy óriás. Persze az álom rögtön eltűnt a szememből. De hát egy bogár nem a világ, az tényleg bemászhat. Ám amikor a következő éjjel már kettőt találtam a konyhában, akkor már a recepcióra rohantam és követeltem az új szobát. Nem csak magam miatt aggódtam, Bíbor éppen tíz hónapos volt és akkor kezdett járni. Nem akartam, hogy „csótányosban” tegye.
Persze az ilyen nagy csótányok állítólag nem csapatosan járnak, hanem egyedül, és ebben azért némileg jobbak, mint az európai társaik, de sajnos elég elterjedtek és szinte lehetetlen olyan lakást találni, ahol időről-időre nem tévednek be. Ami azért sokkoló, még így csak rágondolva is.
Tudom, hogy az ízeltlábú undorommal nem vagyok egyedül, és nem állítom, hogy extra módon irtóznék a rovarvilágtól. Gyerekként erősebb volt a félelmem – most már egyre többet viselek el belőlük, és ebben a Balatonnak nagy szerepe van. Na ja, ez egy kertes ház, zsongó élővilággal – mindenféle állat beszédül a kertből, mert az ajtót lehetetlen egész nap zárva tartani. Volt szúnyoghálónk, de Bende állandóan belegabalyodott, így most leszedtük és vállaltuk, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. És bejön, aki akar. Volt itt bögöly, darázs, katica, rengeteg légy, egy óriási poszméh és még egy kismadár is, aki szegény teljes pánikba esett, mert nem találta a kiutat.
Ám ez mind nem olyan nagy mumus, mint a pók, amiből errefelé elég sok akad. A házban is folyamatosan vannak, bár azok eddig még elviselhető (értsd papuccsal lecsapható) méretűek voltak. De a környéken valóságos óriások élnek.
A sokkoló az volt, amikor egy este, amikor még meleg volt elmentünk egy környékbeli étterembe. Rendeltünk, majd az egyik vendéggyerek felnézett és felsikított: pókok! Mind felnéztünk és valóban: az étterem négyméteres magasságában kifeszített tető alatt millió óriás vadászott. Nagyon is aktívan. Nem egy helyben ültek és vártak, ahogyan az ember gondolná a pókokról, hanem bizony lelkesen kapkodták a zsákmányt.
- Ne törődj velük, nem jönnek le ide! - nyugtattuk meg a gyereket, és amilyen Murphy, abban a másodpercben egy termetes példány landolt éppen az említett vendéggyerek előtt. Mielőtt pánikba estünk volna, az épp ott álló pincér felkapta, ledobta és rátaposott.
Mi teljes döbbenetben s némaságban ültünk. Merthogy hát ez akár a nyakunkban is landolhatott volna. És hirtelen mindenki elkezdte vizsgálgatni, mi is van a feje fölött. Hát volt mit nézni, mert ezek a dögök mászkáltak, himbálóztak és bizony időről időre el is veszítették az egyensúlyukat. Ilyenkor zuhantak fél métert, de általában megfogták magukat a pókfonállal.
Tíz perc múlva mindenki síkideg volt és bár a gyerekeket nyugtattuk, de bevallom, mi felnőttek is rendesen leizzadtunk. Lestük, ki fölött mennyi van, azok mit csinálnak – szóval a nyugis esti programnak lőttek. Lassan már ott tartottunk, hogy inkább nem eszünk, mikor kitaláltam, hogy van egy benti rész is, ahol ugyan nincs légkondi – de pók sem. De azért azóta én még a kertbe se megyek ki sötétedés után.
Joggal. Merthogy a horror itthon is folytatódott. Amint lement a nap, az ablak elé hasonló óriáspókok tucatjai ereszkedtek. Érthető módon, mert a kiáradó fényre jöttek az éjszakai rovarok, ők meg ezeket vadászták.
Mondjuk nekem nem is ezekkel volt gondom, mert amint feljött a nap, ezek elbújtak – ám a tuják között is van néhány példány. Hallom valamelyik nap, hogy Kisbende sikít a kertben. Olyan hang volt, hogy muszáj volt rohanni – különösen, mert a gyerek azt kiabálta, hogy pók. Nem láttam semmit, egészen addig, míg a közelébe nem értem, de akkor is csak azt, hogy egy óriási keresztespók tűnik el éppen a rövidnadrágja szárában. Rántom le róla a gatyát, ő persze továbbra is ordít, engem meg ver a víz, mert a pókot is utálom, de a fiamat nem hagyom bántani és persze a rohadt pók meg sehol. Visszahúzom a nacit, hát ott mászott a hátulján, akkor már a papucs is a kezemben volt, lesodrom és ütöm. Nem egyszer, sokszor. És lassan Bende is megnyugszik. Utána azt meséli mindenkinek, hogy ő bátor volt és milyen óriási volta pók.
Hát ilyenektől félek én, ha Spanyolországra gondolok. Nem mintha itt,Magyarországon ne lennének hasonló vadállatok, de valahogy úgy sejtem, hogy ott többen vannak és nagyobbak. És ez a gondolat nem tetszik.
[ Read More ]

A karma


Azt hiszem jelez valamit, hogy milyen nehezen kezdek bele ebbe a blogba. Valahogy olyan furcsának és távolinak tűnik a spanyol költözés gondolata, hogy inkább bele sem gondolok mi vár rám ott.

„De mi neked Spanyolországban a karmikus feladatod?” - kérdezte valaki, és csak néztem nagy szemekkel. Merthogy fogalmam sincsen. Egyáltalán nem érzem, hogy muszáj lenne Spanyolországba költöznöm. Nincs bennem az a mindent legyőző vonzás az ország iránt. Ha őszinte akarok lenni, soha nem akartam ilyen meleg országban élni, mert nem kedvelem a hőséget. A bőröm meg azonnal leég, amint nap éri. Ha ehhez hozzáteszem, hogy nem beszélek spanyolul, nem csodálom, hogy mindenki tágra nyílt szemmel faggat: akkor miért?
Én meg csak a vállamat vonogatom. A gyerekek majd megtanulnak egy új nyelvet, vetem oda, mert ez tény, ezzel aztán nem lehet vitázni. A spanyol igazán hasznos, sok országban beszélt elterjedt nyelv. Ők majd gyorsan felszippantják, és lassan majd biztosan én is belejövök. Nincs mese, muszáj lesz, mert megyünk, akár ez a karmikus feladatom, akár nem. Három hét múlva indulunk.
És ez rémisztően közeli időpont.
Nem, most nem Spanyolország rémiszt, azon még nem kezdtem el szorongani. Sokkal jobban idegesít, hogy vajon sikerül-e befejeznem a balatoni nagytakarítást. Jelen pillanatban ugyanis csak egy célom van – doboztalanítani a házat. És most nem csak arról a 18-ról beszélek, amit Angliából küldtünk haza, mert az viszonylag könnyen kirámoltam, hanem arról a több tucatnyiról, amit még két évvel ezelőtt zsúfoltunk be ide és aminek egy részét a vége felé már át se néztük. Pakoltunk, mit a gép, csak hogy üres legyen a pesti kecó.
Minden egyes doboz, ami most a kezembe kerül, igazi meglepetés. Időutazás – jé, ilyenünk is volt? Ez is megvan? És aztán a döbbenet – hová a fenébe tegyem? És a következő lépés - kell ez még egyáltalán?
A válasz persze szinte mindig az, hogy kell. Naná. Az emlékek meg duplán kellenek. Kiraktam hát a gondosan papírba csomagolt hógömböket a komód tetejére – Párizs, Bécs és a Holt-tenger mellé odakerült a Tower, Skócia és Wales. Mellette egy igazi strucctojás lámpás Afrikából és egy vicces autós tál Portugáliából. Végiglapozom a fotóalbumokat. Spanyolországból több is van. Ez a kép éppen 12 éves. A nászutunkon készült. Akkor is odamentünk. Ez az Alhambra. Emlékszem a döbbenetre, amikor egymás után sétáltunk be az egyre szebb kertekbe. Édes mimózaillat terjengett mindenhol. Akkor virágzott. Úgy éreztem, hogy soha szebbet még nem láttam. Végigsimítom a kis kincseken a kezemet és szinte fizikailag fáj, hogy itt kell őket hagyni, nem vihetjük magunkkal. Ostobaság lenne persze. De legalább mi megyünk, vigasztalom magam.
Alig három hét.
Ha nagyon igyekszem, talán addigra befejezem a rendrakást. Kicsit elkeserítő, hogy kezdhetem újra másutt, de hát ilyen földhöz ragadt dolgokkal járnak a nagy kalandok, ha az ember anya. Takarítással, dobozolással és csomagolással.
Talán ez a karmám, vigasztalom magam.
És örülök, hogy nekem ez jutott, mert nem rossz ez. Útra kelni, új helyekre menni, utazni, látni, tapasztalni. Ráadásul a szervezés oroszlánrészét mégiscsak a férjem viszi. Ő vette meg a repülőjegyet szeptember 28-ra. A szállást az első két hétre egy-egy szuper szállodában. Igazi nyaralásként indulnak majd a dolgok – csak közben mi lakást is fogunk nézni, nem csak a helyi nevezetességeket. Azt reméljük két hét elég lesz ahhoz, hogy megtaláljuk a mi kis álomotthonunkat. A kertes, medencés házacskát, ahol remélhetőleg nem lesznek csótányok. Persze spanyolul is apa fog intézkedni, hivatalos papírokat kitölteni és ügyintézőkkel tárgyalni. Valljuk be, ez azért nagyobb kihívás, mint a dobozolás.
Szóval pakolok rendületlenül. Minden egyes napom ezzel telik és még messze a vége. Közben memorizálom, mit hová tettem, hogy ha fél év múlva belépek az ajtón, akkor is legyen némi fogalmam az olyan dolgokról hollétéről, mint a fejfájás csillapító vagy a körömvágó olló. Azt hiszem ez a legrosszabb ebben a soklakiságban. Hogy minden fontos dolog másutt van, mint ahol kellene és mindig, mindent keresni kell.
Úgy érzem magam, mint valami detektív, akinek állandóan elrejtett dolgok után kell nyomoznia. Igaz, az én rejtélyeim szinte mindig megoldódnak, ha nem is egyszerűen. Az a szilikon forma például, amit Angliában annyira sokat kerestem, egyszer csak felbukkant az itteni konyhaszekrény aljából. Pedig esküdni mertem volna, hogy elvittük Angliába és sütöttem egyszer benne. Ezek szerint nem.
A fehér fürdőszobaszőnyeg, amiért felforgattam a balatoni házat, valójában Budapesten volt anyukáméknál volt egy zsák tiszta ruha mellett. Én vittem oda tavasszal, mert ott egyszerűbb volt kimosni. Borsi méregdrága Mexx bársonyruhája, amire már keresztet vetettem és amire azt hittem, hogy már rég odaajándékoztam valakinek, az ágy alól került elő egy zsákból, több más rég kinőtt ruhácskával együtt.
Most se vagyok rejtély nélkül. Éppen három mobiltelefont keresek, amiket tudom, hogy a számítógép mellé tettem le, de hiába pakoltam le mindent, csak a töltőket találtam meg. Majd megőrülök tőle, hogy nincsenek meg, de Zsolt csak legyint – ezekre most nincs szükségünk. Nyugi. Majd előkerülnek.
De ez olyan, mint a viszketés, hiába tudom, hogy olcsó kis vacak mindegyik és tényleg nem is kellenem, állandóan ez jár a fejemben és különböző elméleteket gyártok, hová kerülhettek. Persze tudom, hogy valójában, miért aggódom, mert meglepő módon eddig tényleg minden előkerült. Ahhoz képest, hogy hány dobozoláson és költözésen vagyunk túl, még a pónik összes cipőcskéje megvan, a pirinyó egycentis 80-as évekbeli Polly babák, és a Playmobil hercegnő kastély minden egyes darabkája. Minden.
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy a keresésben és a rendrakásban nincs semmi jó. Persze várom a végét és hogy végre hátradőlve nézhessem a rendet és tisztaságot, de hát ez még messze van. Így hát most kevesebb a blogbejegyzés, mert esténként az alvásra szavazok írás helyett. De azért az agyam is jár, nemcsak a kezem, és miközben rendet rakok, keresem magamban a választ, tényleg vajon mi is az én karmikus feladatom, amiért Spanyolországba költözöm.
És már van is pár elméletem.
Furcsamód arra jutottam, nem biztos, hogy ez az út rólam szól. Lehet, hogy nem is nekem kell odamennem, hanem a gyerekeimnek és nekem mindössze annyi ebben az utazásban a szerepem, hogy biztosítanom kell nekik a hátországot. És közben meg kell tanulnom, rendet teremteni a káoszban.
De azt is el tudom képzelni, hogy a sors majd jól megviccel és kiderül, hogy igazából rám várnak ott az igaz nagy kalandok. Ki tudja?
Az biztos, hogy két évnyi Anglia teljesen átformálta a gondolkodásom. Sokkal többet kaptam tőle, mint valaha is reméltem és egészen más dolgokat, mint amiket gondoltam.
Talán ezért nincsenek most különleges elvárásaim Spanyolországgal kapcsolatban sem.
Ahogy egy ismerősöm mondta: jó dolgokat vártunk, ezért jó dolgok történtek velünk.
Hát én most én is így vagyok ezzel. Nem muszáj. De azt hiszem, jó lesz.
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...