Az utolsó Spanyolországban töltött
napokban, hetekben csak egy gondolat mozgatott minket: menni, menni.
Hogy minél több dolgot lássunk, mielőtt hazamegyünk. Mert az
ugyan nem kétséges, hogy vissza fogunk még jönni - de az
egyáltalán nem biztos, hogy éppen Andalúziába. Akkora nagy ez az
ország és annyi szépség van benne!
Amikor Mijasba költöztünk, olyan
közelinek tűnt egy csomó izgalmas város: Sevilla, Granada,
Cordoba. Mintha pattogó cukorkák olvadnának a számban, amikor
kimondom ezeket a neveket, tele izgalommal, egzotikummal,
hagyományokkal, tradíciókkal és persze csodálatos látnivalókkal.
Aztán persze hamar kiderült, hogy
megcsalt minket a szemünk, ezek a városok ugyan közelinek tűnnek,
de azért meglehetősen sokat kell utazni, hogy odaérjünk. Három
óra persze nem a világ vége, de ha egy nap oda-vissza kell
megtenni, az már hat, és ha a köztes időben erőltetett menetben
várost nézünk, akkor az már elég durva program, különösen
annak, aki vezet.
Ősszel-tavasszal is neki-nekivágtunk
Spanyolországnak, de valahogy mindig közbejött valami: eső, szél,
leckék, betegségek. Az a néhány alkalom persze, amikor mégis
sikerült összehozni egy kis városnézést, mind, mind csodás
volt.
Különösen azért, mert addigra
ráuntunk a tengerpartra. Igen, azt hittem mindig ugyanolyan izgalmas
marad a hullámok moraja, a homok forrósága, a sós víz illata és
persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy közömbös lettem iránta,
mert minden ízében döbbenetesen szép, és bele tudok olvadni az
egész lelkemmel - de a tenger valahogy lassan a mindennapok része
lett, és nem számított többé programnak, ha csak odamentünk.
Többet akartunk. Nem is sejtettem mennyire, míg el nem mentünk
Granadába.
Gyakran van úgy, hogy nem is tudja az
ember, hogy hiányzik valami az életéből, csak érzi, hogy valami
nem az igazi. Így voltam én Spanyolországgal sokáig. Hogy jó
itt, mert van napfény, tenger, homok, terasz, jó kaják, kedves
emberek, de valami mégis zavart. Nem volt ez egy égető hiány, ami
miatt szenvedni kell, vagy ami megkeserít mindent. Egyszerűen
éreztem, hogy most nem bűvöl el annyira Spanyolország, mint
amikor 15 éve itt jártam, de valljuk be, annyi minden változott
azóta. Most például alkalmazkodni kell három gyerekhez, én se
vagyok már olyan fiatal, és igen, sok dolgot láttam már azóta,
már nem esek hasra egy gótikus katedrális vagy egy középkori vár
puszta látványától.
Azt hittem csak ennyi az egész.
Változtak az idők, változtam én is, nyilván ezért látom
másmilyennek Spanyolországot is.
Aztán elmentünk Granadába és azt
éreztem, hogy visszamentem az időben.
Minden újra olyan színesnek,
illatosnak, izgalmasnak tűnt, mint amikor először kerültem
Spanyolországba. Szinte transzba esve jártam az utcákat, néztem a
régi házakat, a kis árnyas, szökőkutas udvarokat, a repkénnyel
befuttatott házakat, a régi macskaköveket, a romos házfalakat és
mindent, minden, ami arról árulkodott, hogy itt már ezer éve
élnek, építkeznek, szeretkeznek az emberek a házfalak mögött.
Ez hiányzott nekem. Az idő nyoma. A
múlt lehelete, a kőbe faragott idők nyoma, ami egyedivé tesz egy
helyet. Ez az a Spanyolország, amit először láttam, ami elbűvölt
és amit azóta is kerestem. Nem a Costa, ahol minden új, tiszta,
szép és csilivili, hogy tessen a turistáknak és költsék a
pénzük. Nem a tengerpart, nem a homok, nem a napfény, amit én
szeretek ebben az országban, hanem a hagyomány, a legendák, a
régiségek, az a megfoghatatlan titok, ami kényezteti a szemet és
a lelket. Persze, az se mellékes, hogy itt a tenger és egy kicsit
sem bánom, hogy mi a Costára költöztünk, mert ez sokkal élhetőbb
háttér három gyerekkel, mint egy sikátoros kis utca.
De ha valaki csodát és múltat akar
látni, akkor ahhoz bizony be kell menni a kontinens belsejébe, mert
a Costa csak díszlet a turistáknak, akik hozzák a pénzt és
akikben nincs is mindig igény arra, hogy többet lássanak. Elég
nekik a tenger, a napfény, a jókedvű, laza pihenés. Ez az, amiben
Spanyolország tényleg jó. Megbízható napsütés tíz hónapon
át.
De ez nem az, amit én keresek, ha
útnak indulok. Nem a felszín, hanem a mélység.
Csak hát Spanyolország meleg. Nem
kicsit. És ahol nem fúj a minden enyhítő tengeri szép és nem
párásítja a levegőt a tenger felől érkező köd, ott bizony ez
a hőség kegyetlen lehet. Errefelé új értelmet kap a déli
szieszta. Itt, a kontinens forró belsejében nem a spanyol lustaság
jelképe, hanem a túlélés egyetlen eszköze.
Olyan meleget, mint Granadában sehol,
soha nem érezem még. Mintha forró ólomban jártam volna, egy óra
séta után minden egyes lépés szó szerint fájt, össze kellett
szedni minden erőmet, hogy ne roggyak le az első kávézóban, ahol
napernyőt tesznek az asztalok fölé. A napszemüveg, a kalap semmit
se segített, a város minden kőből faragott épülete, minden
fémből készült korlátja, minden betonból öntött útja
tűzforróvá vált és kegyetlenül égetett. Kibírhatatlan volt.
És a hőség később se csitult. Magyarországon számíthat arra
az ember, hogy este 6-7 körül már kellemessé csendesedik a
forróság - Spanyolországban ez a csúcspontja a melegnek, a nap
legkibírhatatlanabb időszaka és este se jön el a hűvös enyhülés. A forróság állandó.
Egy nap városnézés után átlagosan két nap kellett hozzá, hogy új erőre kapjunk. Minden estére
megfájdult a fejünk, hiába ittunk literszámra a gondosan behűtött
vizet, hiába volt mindenkin kalap, hiába hordtuk a napszemüveget.
Semmi nem védett meg és tette elviselhetőbbé a városnézéseket.
A sok-sok szépség felét se tudtuk felfogni, befogadni, de persze
ettől még mentünk hősiesen, amikor csak tudtunk. És egy
pillanatát se bántuk meg annak, hogy eltávolodtunk az enyhítést
nyújtó medencétől. Már csak azért is, mert a köztes napokon
olyan nagyon jólesett belecsobbanni a vízbe, amely már régen nem
volt még csak hűvös se. Forró lett minden. De hát ez a nyár
lényege és ez jó. Még akkor is, ha itt, Andalúzia déli részén
45 fokra is simán felkúszik a hőmérő higanyszála. Hőség van. Riadó nincs, hát mi se sokat panaszkodtunk. Ha nem bírtuk megálltunk, fagyiztunk, ittunk és pihegtünk kicsit. És néztük, hogy rohangálnak a gyerekek. Merthogy nekik simán ment az is, még a 45 fokban is.
A spanyoloknak van egy mondásuk: "Aki nem látta Granadát, nem látott semmit"
és milyen igaz :-) Én is akkor értettem meg mikor először ott jártam.
Annyira meleg meg nem tud lenni, hogy engem zavarjon :-)
Jelen pillanatban Magyarországon se enyhül az idő este sőt éjje se jön a felfrissülés sajnos.