Három gyerekkel irány Spanyolország!

Nem mondom, amikor először hallottam Chefchaouen állandó jelzőjét, hogy "tiltott város" azonnal kíváncsi lettem rá. És persze arra is, hogy miért nem léphetett be ide senki idegen az 1920-as évek előtt? Erre a kérdésre azonban senki nem tudta a választ.

Tipp persze bőven akadt - lakott itt szultán is, talán az ő biztonsága érdekében vezették be a szabályt, Pekinghez hasonlóan. De felmerült az is, hogy talán valami vallási központ volt régen, szent hely, vagy egy próféta születési helye, amit nem akartak, hogy a hitetlenek jelenléte beszennyezzen, mint Mekkában.
Sok-sok időt töltöttem a neten, hogy kibogozzam az igazságot, és úgy látom, hogy a válasz ennél jóval prózaibb. Nem másról van szó, mint biztonságról és háborúról. Észak-Afrika ugyanis mint már írtam, stratégiailag fontos terület - bejárat a Földközi tenger felé, és aki ezt birtokolja, annak komoly gazdasági hatalom kerül a kezébe.
Ilyen fontos központ volt Chafchaouen is, a hegyek között alapított kicsiny város. Biztosította az utat, megakadályozta, hogy egy esetleges támadás esetén szabadon végigvonulhassanak itt a csapatok. A várost 1490-es évek végén alapították, de igazán akkor kezdett virágozni, amikor a Spanyolországból kiűzött mórok és zsidók beköltöztek.
Igen, a zsidók jöhettek, bár ha szó szerint vesszük a szabályt, akkor ők is idegenek, ráadásul nem is igazhitűek, viszont nem jelentettek katonai fenyegetést. A tiltást azonban olyan komolyan vették a helyiek, hogy például az 1900-as évek elején ki is végeztek egy fiatal angol férfit, aki beszökött a városba, bár három másik társát némi testi fenyítés után elengedték.
Az 1920-as években azonban enyhítettek a szabályon, azóta nyitva van a kapu mindenki előtt. Akkoriban kezdték kékre festeni a házakat is - előtte zöld színben pompázott a város, ez ugyanis az iszlám szent színe.
Nem tudom, zöld színben milyen lenne a város, de az biztos, hogy ez a kék elképesztően szép. A fotókon is nagyon jól mutat, különösen a kék ég alatt. Kékre festett falak, kapuk, ablakok, járda. Ráadásul sok-sok árnyalatban, hiszen folyamatosan kopik, szívja ki a nap, festik újra, így nincs két egyforma színű pontja a városnak.
Mint minden arab városnak, Chefchaouennek is a medina, azaz a piac a központja. A fallal körülvett régi városrész igazi labirintus, egyenesen a középkorból itt maradt házakkal, terekkel, utcákkal. Nem igazán arab ez, mondják a szakértők, erős itt az andalúz befolyás is, ezért van itt annyi szép kis erkély, szökökút.
Persze a kutaknak itt nem csak díszítő funkciójuk van.Azt ugyanis a sok kék festék se tudja eltakarni, milyen kopott és szegény ez a város. És nem kicsit szegény, hanem az a nagyon mélyen és szomorúan. Sok házban nincs víz, az emberek sorban állnak a kutaknál nagy palackokkal, vödrökkel, kislányok cipelik egyik kezükben a testvérüket, másikban a vizespalackokat. Miért nem az anyjuk csinálja? Ó, nekik is van dolguk. Mosógép híján a patakpartra járnak mosni, a külön erre kialakított közösségi mosodához. Ott állnak vagy térdig a patakban, mint János vitéz Juliskája, vagy a direkt erre kialakított betonvályúnál, a redős sulyokhoz dörgölik a ruhákat, majd amikor elkészülnek, a környékbeli bokrokra, kövekre teregetnek és várnak, hogy megszáradjon.A jéghideg hegyi patak vize kristálytiszta - de jéghideg. Nem könnyű munka itt tiszta ruhát adni a családnak.

De a főzés se kisebb feladat ott, ahol nincs sütő. A kenyeret viszont a legtöbb háznál maguk készítik a nők, így marad a régi, középkorban is jól bevált a megoldás: a közösségi pékség, ahová elviszik a nők a meggyúrt kenyeret, ott leadják, az kisüti, majd az elkészült lepényeket kirakja az út szélére, ott találja meg, aki értejön.

A turisták persze nem azért jönnek ide, hogy a szegénységet lássák. A bazár sokkal csillogóbb fotótéma, látványos, színes és ellenállhatatlanul olcsó. Persze tudni kell alkudni. Mi egy mesebeli Aladdin lámpást akarunk venni - az egyik helyen 200 dirhamot kérnek érte, (kb 20 euró), a másikon más a felét se. Annyira megörülünk az olcsóbb helynek, hogy vettünk mellé még egy ezüstkeretes tükröt is. A gyönyörű kelméknek se lehetett ellenállni - én a helyiek egyik specialitásába, a színátmenetes, fényes, selyemszerű anyagba szerettem bele. A férjem ugyan morgott egy kicsit, mert szerinte ezt is Kínában készítik, mint mindent a világon, de abban ő is egyetért, hogy 20 euróért egy franciaágytakaró nem nagy összeg. Nehéz volt választani, de végül egy piros és arany árnyalaokban pompázó darab birtokosai lettünk. A Balatonhoz szánjuk. Örök emlékül.

Nekem nagyon tetszett, hogy senki nem követett minket, senki nem akart ránk tukmálni semmit. Igaz, vezetőnk sem volt - a házigazdáink nagyon jól ismerték már a helyet, tudták hol lehet jót enni, és azt is, mennyit érdemes fizetni egy-egy árucikkért. Persze így is többet fizetünk, mint egy helyi - de hát a marokkóiak szemében mi mind gazdagok vagyunk. És ha őszinte akarok lenni, igazuk is van. Tényleg azok vagyunk.
A gyerekeknek figyelmét persze próbáltam felhívni arra, hogy milyen nehéz sorsuk van itt a gyerekeknek és ők milyen szerencsések, de nem volt sok esélyem. Játszottak. Nagyon. Elképesztő intenzitással, amit valahol meg is értek, mert ez tényleg mesebeli hely, és ők a kopott felszín alatt meglátták azt is, amit a mi felnőtt szemünk már nehezen. A kelet csodáját. Őket nem zavarta a kopottság, a nyomor - csak azt látták, ami a lényeg. Az ezeregyéjszaka csodáit, a sok színes ékszert, a fémművesek aranyfényben játszó tárgyait, amelyek ott, előttünk kalapáltak, és amelyek igazi kincsnek látszottak.
Még egy dolgot imádtak még: a macskákat. Lelkesen számolták, hogy mennyit sikerül találniuk, és mivel itt nem csak az utcákon, de még a falon is jópárat lehetett találni, nem unatkoztak.

Persze a vásárlást nem lehetett abbahagyni. Még visszafelé, a kompnál is odalépett hozzánk egy csadros fiatalasszony, aki nyakláncokat kínált. A medál egy kéz volt. Fatima keze. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem vettem Marokkóban és utólag már bántam, hogy kihagytam. Ez ugyanis az arab világ egyik legszentebb védőszimbóluma. Amulett.
Persze a történet nem túl szép, ami mögötte van, és kicsit se illik az én feminista világképembe. Fatima ugyanis Mohamed próféta fiának a felesége volt, aki egy nap éppen forró kását főzött, amikor a férje hazajött egy fiatal nővel és közölte, ez a második feleség. Fatima elszomorodott, és bánatában észre se vette, hogy puszta kezével kavarja tovább a forró ételt. Amikor megérezte, nem akart felkiáltani, nehogy a férje azt higgye, hogy ellenzi a második feleséget, így lett az ő keze a női engedelmesség, családi békesség szimbóluma, amelyet előszeretettel aggatnak kislányok nyakába is. A kéz közepére egy kék szemet is szoktak rakni - a kék a mágikus védelem színe errefelé, és így a szimbólum a szemmel verés ellen is véd.

Chefchaouenben nem találtam olyan Fatima kezével díszített tárgyat, ami igazán tetszett volna. De ez a lánc, amit ez az asszony kínált, nagyon tetszett. De hiába nyúltam a zsebembe, egy fillér se volt már nálam.
Nem baj, mosolygott, azért csak vegyem el, ha tetszik, mondta. Hiába tiltakoztam. A kezembe nyomta, mi meg már rohantunk is tovább a komphoz, nehogy lekéssük. Nekem meg persze rögtön lelkiismeretfurdalásom lett, hiszen olyan kevés van ezeknek az embereknek, és még ő ad nekem. A rohanás persze nem tartott sokáig, egyik sorból álltunk a másikba. Amit ez a nő nyilván tudott. Tudta ő, hogy nehéz jószívvel elfogadni ajándékot egy ismeretlentől, és kiváló pszichológiai érzékkel megsejtette azt is, hogy lehet, hogy az én pénztárcámban már nincs pénz, de vagyunk ott még páran és persze, hogy előteremtem azt az egyetlen kicsi eurót, amivel a láncért tartozom. És persze még egyet, a másik lányomnak is. Hát hogy is maradhatnának védelem nélkül ebben a világban...