#Post Title #Post Title #Post Title

Az eltűnt blogger nyomában


Gimis korom óta vezetek naplót - igaz, ezek sokáig csak magamnak készültek. Visszaolvasva azt figyeltem meg, hogy alig van benne jó élmény, szinte mind panaszkodással van teli. Nem azért, mert a kamaszkorom egy merő könnyzuhatag lett volna, hanem mert a boldogságot nehéz leírni. Sokkal könnyebb kiönteni a lelkünket, amikor valami fáj. Pláne írásban. Igazából arról, ha minden jól megy, arról beszélni is nehéz. "Mi újság?" "Minden rendben." Ennyi. Azt nem nagyon szoktuk sorra venni, hogy mi minden van rendben. Még magunknak sem. Hát még egy blogon.

Szóval sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ha egy blogger kevesebbet ír, mint most én, az vajon automatikusan azt jelentené, hogy most nagy rossz neki és nincs ihlete, vagy pont az ellenkezőjét? Hogy végre van saját élete és egyszerűen nincs ideje rá, hogy leüljön a gép elé?
Én az elmúlt hetekben folyamatosan úgy éreztem, hogy  szaladok egyik teendőmtől a másikig, és a blog, a net, az nagyon másodlagos lett. Persze a mondatok folyamatosan formálódtak a fejemben - de egyszerűen nem volt rá időm, hogy leüljek. De amikor láttam, hogy már két teljes hete nem írtam, kicsit megdöbbentem. Ilyen hosszú kihagyás nem volt az elmúlt három évben, még akkor sem, amikor a Balcsinál voltam egyedül a három gyerekkel net nélkül.
De az a helyzet, hogy sok olyan apróbb-nagyobb időrabló elfoglaltságom lett, ami összességében mind a blogolás ellensége. Nem panasz, mert szinte mindet nagyon élveztem.
Pl. az elmúlt két hétben kiolvastam a Szent Johanna gimi mind a nyolc részét, egymás utána falva a köteteket, és bevallom, semmi kedvem nem volt semmi mással foglalkozni, annyira belemerültem ebbe a világba. Tudom, tiniregény, gimisekről szól - de olyan nagyon jól van megírva, hogy nekem az összes gimis élményem visszajött, sőt átértékelődött. Rájöttem, hogy milyen nagyon jó évek voltak azok, hogy milyen jó kis osztályunk volt nekünk is, hogy tényleg milyen szuperek voltak az osztálykirándulások, a szalagavató, a keringőzés, a sok szerelmi szál, ami ott is szövődött. Hogy jó volt, amikor hullott a hó, és úgy mentünk suliba, és aztán elrontottuk a fűtést, hogy hazaengedjenek minket. Hogy nálunk is volt srác, aki kimászott az ablakon - mondjuk ő a párkányon átmászott a másik ablakig, ami így utólag még meredekebb lépésnek tűnik, mint akkor. Hogy mi is toltuk a tanári asztalt az ajtó elé, kizárva a tanárokat, és mi is mutogattuk egymásnak, hogy milyen idétlen zenéket szeretünk éppen, és hogy nálunk is volt rocker, volt emósra hasonlító Depeche Mode rajongó, Beatles és Doors fan, meg popos modern, menő.
A Szent Johannát olvasni olyan volt, mint egy időutazás, megspékelve azzal, hogy az én Bíbor lányom mindjárt középsulis és várják ezek a nagyon jó és meghatározó élmények, és végig az járt a fejemben, míg olvastam, hogy nagyon nem mindegy, hogy hol, milyen környéken, milyen osztálytársakkal és milyen országban érik ezek az élmények, és hogy nagyon jó lenne egy igazán jó sulit találni neki, de mivel a jelentkezések hivatalosan már lejártak, csak remélni tudom, hogy jót találunk neki.
Aztán volt egy kisebbfajta válságom is arra nézve, hogy mi is legyen belőlem már így 40 évesen. mert jó ez az újságírás, de vajon van nekem valaha is esélyem arra, hogy angol lapnál dolgozzak? Persze, járok minden héten az angoltanárhoz, de bőven van mit javítani a szövegeimen, noha bizonyos típushibákat azért már sikerül elkerülnöm, és az nagyon jólesik, hogy a pasi szerint angolul is teljesen átjön a stílusom, és egyáltalán nincs olyan értése, hogy pidgin-angolt olvas. (Megjegyzem, hetente megírni egy angol nyelvű cikket, nem két perc, viszi ám az időt rendesen.)
Végül kitaláltam, hogy tovább akarok tanulni, és még az is lehet, hogy megpróbálnám a phd-t, amihez az egyetem befejezése után egyáltalán nem volt kedvem, de most úgy érzem már eléggé felnőttem hozzá. Csomó egyetemi honlapot néztem végig, aztán hogy kiderítsem, menne ez vajon nekem, elkezdtem a Coursera néhány kurzusát. Ez egy olyan ingyenes felület, ahol a világ legnevesebb egyetemeinek tanárai tartanak online órákat. Megnézi az ember a videó-előadásokat, olvassa a kötelező olvasmányokat, dolgozatot ír, teszteket tölt ki - és a végén kap egy oklevelet. Nem, kreditet nem ér, de állítólag az önéletrajzban jól mutat. Amúgy meg állati élvezetes, mert nagyon jó előadások vannak rajta, állati jól szórakozom rajta, de persze munka és feladat is, ami csak úgy viszi az időt, de nem mondanám, hogy hiábavaló, mert ha más haszna nem is lesz, a nyelvtudásom azért fejlesztem vele.
Aztán több ismerősöm is a fejemre koppantott, hogy talán nem is tanulnom kellene, hanem megírni végre a könyvet, amit már évek óta tervezek, és amire már kiadó is lenne. És mivel most megint ilyen művészetes cikket írtam, újra rájöttem, hogy ez is milyen klassz és élvezetes munka - aztán meg amikor sok-sok napon át dolgoztam már a cikken és még mindig nem olyan volt, mint szerettem volna, akkor szokás szerint a fejemet vertem a falba, hogy ez túl nagy falat, és talán mégse kellene, de ezt persze itthon senki se vette komolyan, mert minden leadás előtt van egy kisebbfajta válságom, még jó, hogy a Nők Lapja Évszakok csak negyedéves lap. Aztán végre leadtam az anyagot és most megint lelkes vagyok és tervezem, hogy mi minden legyen abban a könyvben, és hogy talán ez tényleg jobb ötlet, mint a phd. Bár nem biztos, hogy a kettő nem működhet együtt.
Cikkleadás után persze mindig kétségbe esek, hogy nem lesz mit írnom, hogy kevés lapnak dolgozom és kevés munkát kapok - ami persze nem feltétlenül igaz, inkább az, hogy ez hullámzóan érkezik, így bekopogtattam néhány új helyre, hogy írnék, és nem mondták azt, hogy menjek a fenébe, szóval az elmúlt hetekben többet írtam pénzért, kevesebbet a blogra ingyért. Megjegyzem, folyamatosan sokkol, hogy évről évre kevesebbet fizetnek a lapok a cikkeimért, és nem csak nekem, mindenkinek és nem csak egy lap, hanem mind.. Tíz éve a dupláját fizették egy ugyanekkora cikkért, mint amennyit ma kapok. Ilyenkor belegondolok, hogy biztos, hogy az újságírás az én utam? El is végeztem egy online "mi-legyek" tesztet, de azon is is az jött ki, hogy újságíró...)
Esténként amúgy rákattantam mostanság a youtube-ra is, mert rájöttem, hogy nem csak videoklipek vannak rajta, hanem állati sok BBC dokumentumfilm is, amiknek én nagy rajongója vagyok, ráadásul szinte minden témában és nagyon frissek is. Szó szerint lemegy egy film a BBC-n, és két percen belül fenn van már a youtube-on. Először kicsit megriasztott, hogy ezek itt felirat nélkül vannak - aztán nagy döbbenet volt, amikor rájöttem, hogy csont nélkül értem már őket, és kicsit megkönnyebbültem, hogy két év Anglia azért nem múlt el nyom nélkül. Így mostanában esténként az ágyba bújva ezeket nézem a telómon.
Jut eszembe, alvás. Hát az meg nagy szívás. Bende most abban a korban van, hogy kéne még neki a délutáni alvás, de ha alszik, akkor este 11 előtt nem tudom elaltatni - ha meg nem alszik, akkor meg annyira túlpörög, hogy végigvinnyogja az egész délutánt és végül ott tartok, hogy a nagy hiszti végén csak 11-kor alszik el (!!!), de még az idegeimet is kikészíti.
Nyilván az ovi, meg az álandó álmosság hatására mostanában nem tud egyedül játszani, még ha autókázik, akkor is ott kell valakinek ülnie, hogy adogassa neki. Az, hogy amíg ő elszöszmötöl és addig én csinálok valamit, egyáltalán nem működik. Teljes figyelmet kíván - és csak akkor hajlandó egyedül lenni, ha hagyom tévézni, vagy méginkább youtube-ozni a telómon, amit meg nyilván nem lehet olyan korlátlanul, ahogyan ő szeretné, tehát ha nem akarok hisztit, akkor inkább leülök mellé, csak így nem megy se a főzés, se a takarítás, se a másik két gyerekkel való foglalkozás.
Estére olyan szinten szívja le Bende az energiámat, hogy nem ritkaság, hogy vele együtt alszom el, ami gáz, mert esténként szoktam blogolni, meg vasalni is, így mindkettővel erőteljes elmaradásban vagyok mostanság.
Arról nem is beszélve, hogy ez a 9-2-ig tartó időszak, amíg a gyerekek suliban-oviban vannak nagyon kevés. Eleve számoljunk le minimum fél órát, amíg hazaérek a suliból vagy értük megyek (tudom, csak 12 perc az út, de átöltözöm, utipisi, társai és megvan a fél óra). Ez napi négy gyerekmentes órát jelent - ekkor kellene cikket írnom, (meg könyvet) megfőzni az ebédet, kitakarítani a lakást, bevásárolni, sportolni és ne adj isten, néha még ülnék egy negyedórát bambán kávéval a kezemben, ami azt gondolom mindenkinek jár(na). Mert ha hazajönnek, akkor a délután leckeírással telik - amiben a lányok mostanság szintén elkanászodtak és csak akkor hajlandóak írni, ha ülök mellettük. Ha kimegyek mondjuk egy teát megcsinálni, vagy leülök a Bende mellé a földre, máris felállnak mindenféle mondvacsinált ürüggyel, és a vége az, hogy kiabálok, hogy üljenek vissza, könyörgöm, hogy csinálják már meg, mert különben megint estig tart az egész és ők is idegesek ettől, meg én is. Próbálok többfelé osztódni, de a vége csak az, hogy hullafáradt vagyok estére, és szar a kedvem, amiért nem megértő, idilli, kedves anya voltam, hanem egy sárkány.
Ehhez hozzájött, hogy megint megbetegedtem, Afrikából hazajövet a kompon olyan rosszul lettem, hogy utána még két teljes napig émelyegtem. (Mondjuk a lelkiállapotomnak nem tett jót az sem, hogy pont akkor szerepelt a Daily Mailban egy nő, aki a repülőn rosszul lett, és ez egy olyan idegrendszeri betegséget aktivált nála, hogy hét éve folyamatosan tengeribeteg.) Aztán az émelygés elmúlt, jött egy taknyolós allergiás roham, aztán meg az eső, már megint az a rohadt eső, és ez teljesen kikészített minket, de annyira, hogy a férjem elhatározta, ne is maradunk itt júli végéig, menjünk haza már júli elején, mert szívás az egész, inkább menjünk haza a balatoni házunkba és nyaraljunk ott, legalább akkor a sulival nem kell kínlódnunk. Mondjuk megértem őt, mert az idő nagy részében úgy érzem, hogy egyik feladattól rohanunk a másikig, semmi nincs készen, a lakás romokban és nemhogy a tengerparton se jártunk egy hónapja, de még a pöpec kis teraszunkra se megyünk ki hét közben. Ami meg azért már milyen gáz.
Szóval persze panaszkodni tudnék arról, hogy miért nem írtam - de azoknak a dolgoknak, amikkel az időt töltöttem nem mindegyik része volt rossz. Sőt. Olyan illúzióm meg nincs, hogy a három gyerek egy másik országban kevesebb munkát adna, vagy hogy másutt gyorsabban menne az írás és magától megcsinálódik a háztartás. Csak gondoltam elmondom, miért tűntem el. És hogy nem biztos, hogy hamar előkerülök.

2 Responses so far.

  1. Ditke says:

    Arrafelé tényleg ennyit esik az eső?
    Nálunk ősz óta volt vagy 2 esős hét összesen ha összeadom a napokat és kész. Volt egy pár nap nagyon zuhés, a többi meg csak olyan fos idő. Mondjuk most pár napja jégeső is amit itt még nem láttam, de az is átment 2 nap alatt. Most meg 7 ágra süt a nap :-) Szinte minden nap kint vagyunk biciklizni, sétálni.
    Sajnálom, hogy ennyire nem jön be Spanyolország, én annyira csak a napfényes részét látom.
    De ez az angol tanfolyam nagyon jól hangzik, meg a tanulás is, én is szeretek tanulni :-) Mindent bele, sok sikert!

  2. egy anya says:

    Kedvenc irodalomtanárom mindig azt mondta:
    "Boldog embernek nincs irodalma"

Leave a Reply

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...