Három gyerekkel irány Spanyolország!

!

A napi spanyol nyelvóráknak már vége. Egyfelől örülök neki, mert minden nap kiszakítani két órát három gyerek mellett nem egyszerű feladat. De sajnálom is, mert egyedül azért kevésbé motivált az ember a tanulásra. Ha pedig egy nyelvet nem használunk, az minden nap kopik egy kicsit.

Be kell vallanom, életem egyik legjobb nyelvtanfolyamán vagyok túl. Már írtam róla, hogy imádom ezt a pasit, és hogy nagyon egy hullámhosszon voltunk az első pillanattól. A tanfolyam bár nagyon drága volt, megérte az árát. Minden percét élveztem, soha nem unatkoztam és ami a lényeg, beleszerettem a spanyol nyelvbe. Nem is akarom abbahagyni.
Persze nyilván nagyon sokat számít, hogy nem húszan voltunk egy csoportban, csak hárman (a végén már csak ketten) így tökéletesen személyre szabott volt a tanfolyam. A mi igényeink, érdeklődési körünk, ízlésünk szerint szabta a megtanulandó szókincset, témaköröket, rengeteget beszéltünk, nem lehetett sumákolni. De ennél is többet számított szerintem, hogy a pasi pontosan tudta minden egyes nap, hogy mit, miért csinál, hogyan halad, mit, mire épít. Nem volt tankkönyvünk - a tanár saját maga állított össze egy feladatgyűjteményt, amiből minden órán csináltunk pár oldalnyit - de ez tényleg csak a kiindulás volt, utána mindenféle szóba került. Mivel a tanár nagyon régóta foglalkozik a nyelvtanítással, láttam, hogy a kisujjában van a tanítás metódusa, milyen tipikus hibákat ejtenek a külföldiek, mi az, ami máshogyan van a spanyolban, mint más nyelveken és ezért nagyon logikus módon tudja átadni. Ha szóba került egy kivétel, vagy egy különleges szerkezet, akkor mondta, hogy ebből három van még mondjuk és mik azok. Fel is rakom az autója oldalának a fotóját - ezen rajta van minden elérhetősége. Aki esetleg erre jár, tegyen egy próbát vele, nem fogja megjárni.
De bevallom,  minden nap két óra azért elég fárasztó volt négy héten át. Miután elmentek a gyerekek maradt két órám, hogy megfőzzem az ebédet, kitakarítsak, mosogassak, mossak, teregessek és esetleg cikkeket írjak. A futást hanyagoltam is az elmúlt hónapban, amit keservesen bánok, de tényleg nem lehet ennyifelé szakadni. Próbáltam mindkettőt beleszuszakolni a napomba, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy egy extra program fér bele a napomba, és úgy döntöttem, hogy most a nyelvtanulásnak van itt az ideje és az a prioritás.
A következő szint elvileg húsvét után indul és már nem heti öt, csak három alkalommal lesz, ami talán kicsit menedzselhetőbb, de mivel életben akarom tartani a nyelvtudásom, addig befizettem a Babbel nevű internetes spanyoltanfolyamra, és igyekszem minden nap foglalkozni vele. Nagyon jó érzés, hogy most már sokkal többet megértek belőle, mint előtte, valahogy az én fejemben is összeállt a nyelv, a boltokban is bátrabban megszólalok spanyolul, ha kell. Sőt, Borsi egyik kötelező olvasmányába is belekezdtem és sok mindent megértettem. (Megjegyzem, azért ez nagyon könnyű szöveg, nem atomfizika.)
Összességében minden fárasztó része ellenére nagyon fájlaltam, hogy vége az tanfolyamnak, mert nagyon jól éreztem magam rajta és minden alkalommal úgy jöttem el, hogy most tanultam valamit, és milyen jó volt. Az csak a hab volt a tortán, hogy a pasival nagyon egy hullámhosszon voltunk. Így hát kitaláltam, hogy privát órákat veszek nála, de nem spanyolból, hanem angolból.
Tudom, hülyén hangzik, hogy miért itt és miért most (a férjem se értette először) de aki olvasta az angol blogom, tudja, hogy már Coventryben is keresgéltem olyan tanárt/órát, ahol kreatív írást tanulhatnék, de nem volt szerencsém. Próbáltam a sima angoltanáromnak írni, és kérni, hogy javítsa ki a hibáim, de az mindig csak azt mondta, hogy nagyon jó, nincs benne hiba. Mivel tudtam, hogy ez nem igaz, borzasztóan zavart ez a brit udvariaskodás. Mert ez ugyan teljesen rendben van a mindennapi életben és kellemes, de ha tanulni akarok, akkor muszáj látnom a hibáimat szerintem, különben nem tudok fejlődni.
Márpedig szeretnék, mert jó szeretek újságíró lenni, és sokkal több lehetőségem bárhol a világban, ha ezt angolul is tudnám csinálni. Ez valahogy mindig elérhetetlen álomnak tűnt számomra, de aztán rájöttem, hogy értelmetlen azon sírni, hogy ez úgyse fog sikerülni, inkább dolgozni kéne azon, hogy mégis menjen.
Megbeszéltük a tanárral, hogy hetente írok egy cikket, leülünk, és átbeszéljük a benne lévő hibákat. Külön kértem, hogy vesse le a brit udvariasságát, minden egyes picike hibát javítson ki, de azt is, ami nem hiba, csak nem tökéletes megfogalmazás. Szerencsémre elvállalta, hogy segít, és eddig úgy tűnik, hogy nagyon jó választás volt, mert pontosan tudja, hogy mit akarok. Nem csak grammatikai javítást, de stilisztikait is. Amikor olvassuk a cikkeimet, megbeszéljük, hogy mondjuk ez jó lenne, ha a Daily Mailbe írnék, vagy ha élőszóban mondanám, de mondjuk a The Timesba már nem megfelelő stílus. Vagy hogy ez ebben a mondatban elfogadható szó, és nem hibás - de mondjuk van egy másik, ami sokkal jobban odaillő.
Eddig kétszer voltam, és mindkétszer a föld fölött lebegve jöttem el, mert nagyon sok dicséretet kaptam tőle. Kiderült, hogy hibáim ugyan vannak - de nagyrészt ugyanaz az 5-10 típushiba, ami nem olyan sok és nem is olyan nagy. Mivel már tudom, hogy mik ezek, most már a legtöbbször elég, ha csak megáll egy mondat fölött kicsit megköszörüli a torkát, és már magamtól javítom, ami nem jó. Ez azért már haladás.
Ami viszont elég ígéretes szerinte, hogy nem érzi idegennek és magyarnak a mondataimat, a stílusomat. Azt mondta, hogy van egy skandináv tanítványa, vele csinál hasonló feladatokat, de spanyolul. És hogy az illetővel rengeteget szenved, mert annak minden mondata skandinávos, idegenes. Az enyémek meg gördülékenyek, jól olvashatóak, csak hát van még néhány picike hibám. (Hogy őszinte legyek, szinte minden sorban talál egyet, szóval messze még a tökéletesség, de ez már nem zavar, sőt egyre kevésbé érzem cikkinek. A ciki az lenne, ha nem dolgoznék rajta, hanem belesüppednék a saját tökéletlenségem miatt érzett panaszkodásba. A tanulás nem ciki. Hibázni nem ciki. Szerintem.
Haladni pedig jó. Akkor is, ha az álmom azért még mindig messze van. Például azt még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha megértem, mit mond mondjuk a csoporttársam, aki manchesteri autószerelő és olyan kiejtése van, hogy még a kötőszavakat se ismerem fel a mondataiban.
Mindenesetre elindultam egy úton, ami nyilván vezet majd valahová, és bár még nem tudom, hogy merre és mikor érek oda, azért úton vagyok. És ez most pontosan elég ahhoz, hogy boldog legyek tőle.

Itt vagyunk már több mint fél éve Spanyolországban és még mindig nem érezzük magunkat otthon. Olyan, mintha nyaralnánk. Ez jó is, rossz is. Attól függ, honnan nézi az ember.

Mert persze nyaralni jó. Sétálgatni a tengerparti sétányon, fagyit nyalni, étterembe ülni, kicsi tapasokat eszegetni, múzeumba járni igazán kellemes elfoglaltság. Amikor ilyeneket csinálunk, rendszeresen belém csap az érzés, hogy ez valami állati jó, itt kéne maradni örökre, olyan ez, mint a paradicsomban.
De persze nem lehet egy életen át nyaralni. Hiszen amikor az ember nyaral, máshogyan viselkedik, mintha ott él valahol, ha otthon van. Nem merül bele a helyi életbe, nem olvassa a helyi újságot, nézi a híradót, szóval teljesen máshogyan él, mintha odaköltözött valahová és ott meg akarja találni a helyét.
Az, hogy ez a nyaraló fíling ilyen erős bennünk, annak sok oka van. Egyrészt mi üdülőövezetben lakunk. Errefelé minden tengerparti városka ilyen. Nem mondom, hogy nem élnek itt spanyolok, de nagyon sok a külföldi. A boltok egy picit drágábbak, a választék egy kicsit kisebb és minden arról szól, ha kilép az ember, hogy vásároljon. Üljön be kávézni, egyen egy fagyikelyhet, vegyen egy nyakláncot, egy napszemüveget, egy szép sálat, képeslapot, könyvet, üdítőt.
Ebben nincs semmi meglepő, Spanyolország a turistákból él, válság ide vagy oda, nem is rosszul.
Ezt mi tudtuk, amikor ideköltöztünk. És vállaltuk.
Mert hát a tenger, az mégis nagy kincs. Minden nap látni elmondhatatlan gyönyörűség. Nem csak akkor, amikor süt a nap és kicsi hullámok fodrozódnak a fényben, hanem akkor is, amikor szürke és viharos és habtajték forrong rajta, vagy eső után vörösen, amikor belemossa a környékbeli vörös hegyek iszapját az áradat.
A gyerekeknek mindenképp előny, hogy faluban lakunk és nem városban. A nagy tér, ahol lehet szaladgálni, a nagy lakás, ahol kényelmesen elférünk, a nyugodtabb tempó, mind a város ellen szól, és eddig ez nagyon bejött nekünk. 
Meg aztán ne tagadjuk azt se, hogy turistaként kényelmes errefelé az élet. Angol expatként meg pláne. Spanyolországban ugyanis rengeteg angol él. Egyes becslések szerint olyan ötmillió. Logikus módon, rengeteg ember dolgozik azon, hogy kiszolgálja ezt a hatalmas, nagyon is fizetőképes tömeget. Van angol rádió, újság, ügyvédtől kávézón át, de még Iceland is, a teljes brit választékkal, ahol erős brit akcentussal beszélő pénztárosok dolgoznak, akik nem is beszélnek spanyolul.
Ennek a rendszernek az előnyeit mi is élvezzük. Az angol cserkészcsoporttal, a brit szisztéma szerint működő szurkolólány tanfolyammal, a logopédiai foglalkozással, ahol angolul beszélő beszédterapeuta foglalkozik Bíborral. Egészen addig, hogy ha eljön az este, és pihenni akarunk, bekapcsoljuk a tévét, ahol angol adást nézünk.
Nézhetnénk amúgy magyart is, ha nagyon akarnánk, de az nem vonz. A BBC műsoraiért viszont odavagyok. A lányok meg a Disney csatornát szeretik. Utóbbi spanyolul is van - de ha felvetem az ötletet, hevesen tiltakoznak. Azt mondják, egész nap a spanyolt nyomják a suliban, kell miért ne pihentetnék az agyuk este legalább egy kicsit?
Szóval benne is vagyunk a spanyol életben, meg kívül is rajta.
Nyilván azzal, hogy a lányok rendes spanyol suliba járnak, azért valamennyire bevonódunk. De például Bende ovija már nemzetközi hely, mindenféle náció keveredik ott. A tulaj és az óvónők spanyolok, de beszélnek angolul, a gyerekek között viszont van török, német, norvég és persze angol és spanyol is. Ő pedig mindenkivel megérteti magát valahogyan.
Szóval nyaralunk, és amikor az ember nyaral, akkor vannak elvárásai.
Például, hogy legyen jó idő és hogy mindenki legyen egészséges.
Ha ez a kettő megvan, akkor már minden rendben van.
Sajnos nálunk ez a kettő már jó ideje hiányzik.
Mióta ideköltöztünk, nem volt olyan hét, hogy mindenki egészséges lett volna. Szerencsére a gyerekek úgy tűnik lassan letudták az immunrendszerükre mért sokkot, de a férjem már másfél hónapja nyomja egyre durvábban.
Nyilván az se segíti a makacs köhögését, hogy olyan egy hónapja kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esik az eső.A szokásos nagyon durva, trópusi zuhé, amiben nem lehet kimozdulni sem, mert olyan, mintha vödörből öntenék. (Ennyit a tengeri levegő áldásos hatásáról...)
Persze nézem én a telómon minden reggel az időjárás jelentést, és látom, hogy másutt sincs még jó idő. Angliában és Magyarországon is esik a hó. Márciusban.
Rémes.
Ahhoz képest ez istenes, mert amikor eláll az eső, egy óra alatt felszáradnak a melegben a pocsolyák és mehetünk nagyokat sétálni.
De azért az eső akkor is undorító. Különösen akkor, ha nyaral az ember.
Mint mi, most.

Van egy visszatérő álmom. Álmomban veszünk egy régi, nagyon lelakott házat és amikor beköltözünk, ott egy csomó régi cucc az előző lakótól. Az én feladatom, hogy átnézzem, mik is ezek, és felfedezek egy csomó izgalmas dolgot. Leveleket, könyveket, régi ruhákat,képeket. A ház közben egyre nagyobbá válik, egymás után találom az új szobákat, újabb szekrényeket és abban még újabb és izgalmasabb régiségeket. Olyan kellemes és izgalmas álom, imádom! A valóság sajnos soha ha nem is ennyire varázslatos, de ha őszinte akarok lenni, azért nem kevésbé izgalmas. 

Ha az ember új házba költözik (és ez velünk megtörtént párszor az elmúlt években) természetesen érhetik meglepetések és izgalmas felfedezések. Az angol lakásunkat mondjuk elég puritán módon vettük át - pár bútoron kívül nem volt benne semmi. Tök üres volt minden polc, nem volt mit felfedezni, a vasalóval kiégetett padlószönyegen kívül, amire ügyesen rátolta a szekrényt az előző lakó.
Spanyolországban azonban más a divat. Mivel errefelé inkább nyaralóknak, és nem hosszú távú bérlőknek adják ki a lakásokat, általában mindennel tele vannak. Furcsa volt, hogy itt egy csomó díszpárna, takaró, törölköző, mert ezek számomra nem feltétlen megosztható dolgok. És nagyon izgalmas volt átnézni, mi mindent rejtenek az itteni fiókok - varrókészlet az egyik fiókban, elektromos elosztók a másikban, pár üveg bor a bor és sör a boiler alatt, tisztítószerek tömege minden egyes fürdőszobában.
 De ami igazi karaktert ad egy helynek, az a dekoráció. Egy csomó kislámpa, porcelán tálak a falon, az asztalokon. Ez utóbbiaknak nem örültünk olyan nagyon, hiszen felelősséggel tartozunk mindenért, ami itt van - és három gyerekkel nem olyan könnyű szép porcelánok között navigálni. Így a nippek nagy részét szépen bedobozoltuk és levittük a pincébe. Én mondjuk többet megtartottam volna, de a férjem nagyon nem szerette a porcelán gyíkot és a márványórát, így azok is mentek.
 A tükrök maradtak. Azokból is féltucatnyi van, nagy örömére a lányoknak, akik folyamatosan magukat lesik. Engem kicsit zavar a sok tükör, különösen éjjel, amikor a félhomályos lakásban közlekedek. Olyankor meglehetősen meg tud ijeszteni, ha mozgást látok a szemem sarkából ott, ahol nincs semmi. Csak egy tükör, szembe vele egy másik, és hirtelen millió példányban ott állok én.
Ami azonban igazán izgalmas, azok a festmények. Minden szobába akar belőlük pár. Nagyobbak, kisebbek, tájképek, csendéletek, absztrakt kompozíciók. Művészileg semmi igazán izgalmas, de a többség egészen dekoratív, kellemes alkotás.
Van azonban egy, amit nem nagyon szeretünk. Először is, mert furcsa a szaga. Ezt ugyan nem tudtuk soha rábizonyítani, mert ha hiába szagoljuk közelről, semmit nem érzünk. De a férjemmel mindketten egyet értettünk abban az első pillanattól, hogy ez a kép bűzlik. Ha nem fizikailag, akkor máshogyan, de nem szeretjük. Olyan furcsa a tapintása is, mintha penész vagy por fedné - de hiába töröltük át, semmi nem változott. A kerete is bizarr. A fa keret mellett egy bársonyból készült paszpartó veszi körül, amit lehetetlen leporolni.
Többször felmerült, hogy menjen ez is a pincébe, a többi cucc mellé, de meglehetősen nagy, és pont a bejárattal szemben van, a lépcső felett. Nehéz is lenne levenni, és mivel olyan nagyon szem előtt van, muszáj lenne keresni a helyére valami mást. Így ott maradt. Nem szeretve, de megtűrve.
A kép maga egyébként egyszerű tájkép. Semmi különös vagy extra nincs rajta. Egy erdő, középen egy kis folyó, rajta híd. A híd alatt két kő. Mivel pont a lépcső tetején van, naponta tucatszor megyek el alatta. De bevallom, mindig olyan furcsán éreztem magam miatta, próbáltam elkerülni, hogy hozzáérjek, ami amúgy nem könnyű, mert kicsit eláll a faltól, és ha nem vigyáz az ember, könnyen nekimegy. Ilyenkor a kép imbolyogni kezd, mi meg frászt kapunk, mikor fog egy nap ránk esni.
Gondoltam talán ezért nem szeretjük.
Mert útban van, mert neki megyünk, mert büdös, mert béna az egész.
Aztán egy nap, mikor már besötétedett, észrevettem, hogy egy kísértet áll a lépcső tetején.
Nem szó szerint.
Szerencsére.
De majdnem.
A képpel szemben van ugyanis egy ablak, és amikor besötétedik kinn, olyan lesz, mint egy tükör. Visszatükrözi a festményt, és abban a homályos ablakbéli képben megláttam, amit korábban csak a tudatalattim érzékelt.
 A kísértetet.
Mert a hídból fej lesz, a kavicsokból szemek és a víz nem más, mint a lepedő, ami a holtra borul.
Borzongató kép, ha így nézzük.
 Ártatlan tájkép, ha másként.
Miután az első ijedelmen túljutottam, azért kezdtem el aggódni, mit szólnak majd hozzá a gyerekek.
Mert hát azért mégis ott egy kísértet, nagyon is jól felismerhetően.
Persze nem kellett volna aggódnom.
Tök boldogok, hogy saját kísértetünk van. Pár napig még nézegették csodálkozva, azóta nem téma.
Mi pedig esténként amikor már sötét van kinn és megjelenik az ablakban a szellemkép, behúzzuk a napsárga függönyt.
 Azóta sokkal nyugodtabb vagyok.
Megszűnt az a tudattalan, kellemetlen érzés, ami korábban mindig elfogott a lépcsőn járva.
Nem látom, nem zavar. Vagy ha látom is, tudom, hogy csak egy illúzió.
Furcsa, de mióta megláttam mit is rejt a kép, azóta nem érzem, hogy zavarna, hogy le kellene venni, és még büdösnek se találom már.
Furcsa kép, nem mondom, de már nem ijeszt.
Inkább érdekesnek találom, és azon gondolkodom néha, hogy vajon tudta-e a festő, hogy mit tesz rá a képre, vagy ez csak a véletlenek játéka.