Három gyerekkel irány Spanyolország!

Furcsa módon bár Spanyolországba azonnal beleszerettem, amikor először itt jártam - a nyelv maga nem fogott meg különösebben. Talán mert annyi nyelv tanulásába kezdtem már életem során, hogy egyszerűen nem is vágytam rá, hogy ebbe is belekapjak. 

Őszintén szólva nem vagyok valami nagy nyelvtehetség. Nem ragadnak rám a nyelv különösképpen. És most nem csak a nyolc évnyi orosztanulásról beszélek, ami minden hatás nélkül pergett le rólam, és még csak nem is a négy évnyi latinról, amiből még érettségiztem is. De ott a német, amit vagy tíz éve olyan jól beszéltem, és amit sikerült azóta szinte teljesen kisöpörni az agyamból. Vagy a francia, amibe legalább ötször belefogtam, és mindig feladtam, és egyszerűen képtelen vagyok túljutni az első lépcsőfokon. Pedig nagy szerelem ez a nyelv, ezért is fáj, hogy minden alkalommal elbuktam.
De akár az angolt is odatehetem a kudarcok listájára, mert ahhoz képest, hogy majd két évig éltem kinn, messze van az a tökéletes nyelvtudás, amin mondjuk meg tudnék írni egy cikket. És igen, elismerem, hogy  nagyon sokat fejlődtem, semmi bajom nincs mondjuk ha olvasni kell, vagy beszélni - de azért a filmek többségét még mindig nehezen értem felirat nélkül, és nem tudok úgy leírni egy összetett mondatot, hogy a kritikus lányaim ne találnának benne nyelvtani hibát. (Sovány vigasz, hogy spellingből még én vagyok a jobb.)
Nem tudom, hogy mi a baj velem - lehet, hogy túl kevés energiát fektetek bele, lehet, hogy rossz a módszerem, amivel tanulok, vagy egyszerűen csak béna vagyok ebben és kész. Nincs mit szépíteni rajta.
Furcsa módon nyelvet tanulni ennek ellenére szeretek, (ablak a világra, blabla) ezért hát millió nyelvórán részt vettem már. Voltam pár nagyon jón, néhány közepesen és rengeteg eszméletlen vacakon. De a mélypont mindenképp ez a mostani spanyol, amire itt a városban járok. A tanárnőnek nulla humora van, semmi extra feladat nincs, csak az 1. feladat után vesszük a 2-eset. És így szép sorban. Elviselhetetlenül lassan. Aztán olvassuk fel a padtársunknak és viszont. Aztán lediktálja az előző feladatot. Egy olyan szó nem hagyja el a száját, ami nincs a tananyagban. Fizikailag fáj, ha oda kell mennem.
Pedig a spanyol gyönyörű nyelv - és minél többet hallom, annál jobban tetszik, ahogy v helyett b-t mondanak, ahogy a z-knél kidugják a nyelvüket. Ahogy odavetik, hogy vamos, vagy vale - persze b-vel. Bamos és bale. Meg Balencia.
És nagyon csevegős nép. A postán, a boltban, az utcán, folyamatosan beszélnek hozzám. Sokat. És nagyon ciki mindenütt elmotyogni, hogy "no habla espanol" meg "no comprende". Mert ilyenkor kimaradok a jóból. És igenis irigylem a férjem, akinek már egy csomó haverja van az utcában. Főleg, mert az anyukák velem is dumálnának, csak hát sokan nem beszélnek angolul. Vagy nem jól. És akkor mennek ők is a könnyebb ellenállás felé és abban a pár percben, amíg kijönnek, inkább dumálnak a spanyol barátnőikkel.
Az meg különösen bosszant, hogy mindenki azt mondogatta, hogy könnyű nyelv a spanyol, meglátom, pár hónap, és milyen jól fog nekem is menni.
Hát kérem nem megy.
Nem úgy, mint a lányoknak, akik most már egyre többet beszélnek egymás között is spanyolul, bár egyenlőre még csak játékból, de azért ha valaki nagyon dumál hozzám az utcán, akkor segítenek fordítani, és egyáltalán már rakosgatják össze az egyszerű kis mondataikat spanyolul, amiből tudom, hamarosan folyékony beszéd lesz.
Én meg ehhez képest baromira le vagyok maradva. Jó, mondjuk azt tudom, hogy ők napi hat órában nyomják a suliban, és még 2-3-ban itthon. Nekem meg az a heti kétszer másfél óra spanyol jutott csak. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudok velük lépést tartani. De azért a kétszer másfél se nulla - én mégis úgy éreztem.
Ezért is határoztam úgy, hogy másik tanfolyamot keresek. Merthogy azt éreztem, hogy ebben a csigatempóban soha, se soha nem jutok el oda, hogy a szomszédokkal elcsevegjek.
Tudtam is, hogy mit akarok: intenzív tanfolyamot. Mert egyszerűen minél hamarabb túl akarok jutni azon a nyögvenyelős, béna szakaszon, amikor nem tudok egy mondatot összerakni, amikor nem tudok elolvasni egy sornyi szöveget sem. Meg is néztem pár iskolát, pár tanárt, és végül találtam is egy nagyon vonzó kis tanfolyamot. Mondjuk állati drága, és csak egy hónapos, de minden nap van, tíz perc innen busszal, és csak hárman vagyunk a csoportban. Megkértem a tanárt, had próbáljam ki, mielőtt befizetek. (Nem hagyom magam újra bepalizni valami unalmasra!!!) És nagyon jó volt!
Vicces, dumálós a tanár, folyamatosan beszéltetett minket, de nem olyan iskolás módon, hanem érdekesen. A másik két diák két fiatal angol pasi, amúgy bokszolók. Olyan vastag bicepszük volt, mint az én combom. Az egyiknek szintén jó humora van, meg elég gyors is az észjárása, a másik ahogy nézem kicsit lassabb, egyszerűbb lélek, de mondjuk neki az angol beszédét se értem, valami eszméletlen manchesteri kiejtése van.
Viszont ezen a mai órán többet tanultam, mint az elmúlt hónapokban, és ami bónusz, közben jól szórakoztam. A tanár egy idős spanyol pasi, akiről látszik, hogy nagyon élvezi a tanítást.
Amúgy az övé ahogy elnézem egy egyszemélyes nyelviskola - ilyenből errefelé elég sok van. Bérel egy picike irodát egy bevásárlóközpontban (kocsma alul, fenn fogorvos, középen egy ruhabolt és ez az iroda) van egy előtér, ami kvázi maga az "iroda" és mögötte egy pici tanterem. Ez így kicsit jobban néz ki, mintha a saját lakásán tanítana, viszont abszolút a maga ura. És ami a legjobb, hogy ez a tanfolyam pont a barátnőm lakása mellett van, és pont akkor van vége, amikor a lányok iskolájának. Tehát ha végzek, csak lemegyek a lépcsőn, beülök mellé a kocsiba, és 3 perc alatt ott vagyunk a suli előtt.
Találtam amúgy egy "rendes" nyelviskolát is. Az is elég rendben volt, csak a tanfolyam ideje nem volt kompatibilis a három gyerekhez, iskola kezdéshez, befejezéshez. De azért megjegyeztem a címet - lehet, hogy később még ezt is kipróbálom. Angoltanfolyamaik is vannak. Mindenfelé puccos nyelvvizsga előkészítőket is csinálnak. Anyanyelvi tanárokkal. Angliában sehol a közelben nem volt efféle, pedig milyen sokat kerestem! Szóval még lehet, hogy erre is sort kerítek.
De most a legfontosabb a spanyol. Az egy hónapig tartó tanfolyam végére tudni fogom a jövő időt és egy múltat is. És tudni fogok cseverészni is valamennyit. Jajj, de nagyon jó lenne!!!!

A háttér nem egy festmény. Ez a színorgia a kilátás az erkélyünkről.

Nehéz dolog Spanyolországról írni, mert hát mi újat tudok mondani azoknak, akik már nyaraltak itt? A napfény, a tenger nem újdonság az embereknek, akkor meg mit áradozzak róla? Pedig tényleg meguntatatlan. Minden nap gyomorba vág az érzés, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez az ország.

Pedig reggelente sötétben ébredünk. Errefelé ugyanis 8-kor még nem jön fel a nap. Éjszaka pedig lehűl a lakás. A márványpadló se melegít. Nehéz kibújni az ágyból. De muszáj. Az iskola 9-kor kezdődik. Igaz, itt nem veszik olyan komolyan a késést. Aki később esik be, azt nem írják fel, nem kap büntetést, még azt se kell mondania, hogy bocsánat. Bemegy az osztályba és leül a helyére. Ennyi.
Nem is látni a suli felé kétségbeesetten rohanó gyerekeket, még csöngetés után sem. Ha így sikerül beérni, akkor ez történt. Igaz, múltkor Borsiéknál épp a tanár bácsi késett fél órát. A gyerekek addig kinn játszottak az udvaron. Tökre örültek a plusz szünetnek. Ebből se csinált senki gondot.
Mi persze soha nem késünk. Magyar szokás szerint ott vagyunk 10 perccel korábban. Még akkor is, ha nehezen megy a reggeli készülődés, pont azért, mert sötétben indul. Ahogy reggelizünk, öltözünk, úgy oszlik a félhomály a lakásban és lesz egyre világosabb.
A legrosszabb pillanat mindig az, amikor kinyitjuk az ajtót, hogy elinduljunk. Mert minden reggel azt várom, hogy amikor kinyitom az ajtót, majd megcsap a hideg. Hiszen január van. Meg kora reggel. Meg sötét.
És minden nap meglepődöm azon, hogy mindez nem igaz.
Hogy meleg van kinn. Hogy a tenger felől meleg, afrikai szellő érkezik. Virágillat. Aztán elindulunk a suliba és egy darabig csak megyünk lefelé, a tenger irányába. Minden reggel megcsodáljuk, ahogyan felkel a nap és az aranyszínű fény végigsöpör a parton. Rózsaszínűek a felhők és csiripelnek az ébredő madarak. Minden egyes napon, kivétel nélkül ettől olyan földöntúli boldogság tölt el, hogy arra nincsenek szavak. Ilyenkor tudom, hogy itt jó, hogy miért is vagyunk itt, és hogy ez maga a földi mennyország.
Aminek persze vannak árnyoldalai is. Az egyik, hogy a spanyolok nem sietnek. A boltok ilyenkor, reggel még nincsenek nyitva. A legtöbb csak 9-kor engedi be a vevőket - tehát az elképzelhetetlen, hogy suli előtt veszünk még egy kiflit vagy sütit a péknél. Sem a szupermarketek, sem a kisboltok nem csaptak le erre a lehetőségre. Pedig ebédet vinni kell, mese nincs, de ezért az előző nap kell kigondolni. Na jó, a suli előtti édességbolt az nyitva van, ilyenkor bonyolítja le a napi forgalma felét (a másikat 2-kor, amikor kijönnek a gyerekek) Nyalókát, rágót és gumicukrot azt be lehet szerezni. Kakaós csigát és tejet nem.
A reggelizőhelyek többsége 10 előtt ki se nyit - nem volt könnyű találnom egy 9-kor nyitó kávézót, pedig hetente kétszer várnom kell még fél 10-ig, amikor elkezdődik a spanyolórám. De most már ez is van. Kettő törzshelyem is van, váltogatom, mikor, mihez van kedvem.
Az egyik ott van a város közepén. Ha spanyolos a kedvem, ide megyek be. Itt minden spanyolul van. A tévéműsor, az emberek, a pincérek és a kaja is. Húsos szendvics, tortilla, presszókávé a menü. A pincérnő édesemnek szólít és türelmesen mosolyogva megvárja, ameddig kinyögöm, mit szeretnék.
A másik hely Bende ovija mellett van, Magánovi, több benne a külföldi, mint a spanyol. Ehhez igazodik a kávézó is. A tulaj egy angol pasi, szerintem nem is beszél spanyolul. Nem is hallok körülöttem egy spanyol szót sem. Mindenki angolul nyomja. A kaja persze angol reggeli, tejes tea és habos kapucsinó. A tulaj csak annyit kérdez: a szokásosat? És már hozza is.
Olyan ez a város, mintha két valóság is lenne benne. Egy angol és egy spanyol. A kettő között nincs keveredés. Legfeljebb a suli előtt, ahová angol és spanyol gyerekek egyaránt járnak. Vagy itt a ház előtt, ahol mindenféle náció közösen  bulizik délutánonként. De máshol vásárol, máshogyan él az angol és a spanyol. Én, mint magyar csak nézek ide és oda és csodálkozom.
Ahhoz képest, hogy a spanyolok nem beszélnek nyelveket, errefelé az angollal meglepően jól el lehet boldogulni. Vannak álláshirdetések a környéken, amikhez nem is kell tudni spanyolul. Vannak boltok, ahol nem beszél senki spanyolul. Furcsa módon még sehol nem éreztem hátrányát, hogy nem beszélem a nyelvet, nem is vagyok rákényszerítve, hogy megtanuljam.
Nem is sok esélyem lenne rá, mert a tanfolyam, ahová járok botrányosan unalmas. Az egyetlen előnye, hogy közel van. De már nézegettem, hogy pár buszmegállóval arrébb két nyelviskola is van. Az egyikben felsőfokú angolt is tanulhatnék. Perverz módon ez is felmerült bennem. (Miért is ne, ilyet Coventryben amúgy se találtam? És itt legalább annyit használom a nyelvet, mint ott...)

A gyerekek viszont fejlődnek, mint a rakéta. Borsi már a második spanyol könyvét kezdi olvasni. Persze kötelező olvasmány. Szerintem a felét se érti, de ő persze élvezi a kihívást. A megszokott Borsis stílusban nyomja. Hangosan felolvas minden nap négy oldalt. Azt állítja, a lényeg megvan neki. A hazahozott feladataiban is egyre kevesebb segítséget kér - amit lehet, egyedül csinál meg, és ritkán érti félre. A dogákat is írja, mint a többiek, nyelvtanból, környezetből. A 10-ből 7-8 pontokat szerez. Vannak anyanyelvi gyerekek is, akik rosszabbat írnak, szóval büszkék vagyunk rá.
Bíbor kevésbé lelkes. A spanyol tetszik neki, de azt nem kedveli, hogy elvárnák tőle, hogy többet beszéljen. Majd ha megtanul, magyarázza a tanárnak, persze angolul. Merthogy ő nem akar bénán vagy hibásan spanyolul beszélni, nehogy kinevessék. Csak ha tökéletesen megy. Igen, ő ilyen. Angliában is ezt csinálta, de aztán megszólalt, és a tanárok nem győztek csodálkozni, mennyit beszél ez a csendes kislány. Szerintem itt is megbánják majd előbb-utóbb, hogy beszéltetni akarják. Igaz, ő az angollal mindent elér, ezért kevésbé szorong az ügyön. Egy nyelvet már megtanult, menni fog a következő is. Nem érti, hogy a tanárok miért sürgetik.
Lassan megtanultuk a leckehalmot is kezelni. Már nem esünk minden nap kétségbe, különösen mert kiderült, hogy azért ilyen sok, mert azt az órai munkát is meg kell csinálniuk, amit akkor hagynak ki, amikor a külön spanyolon vannak. Ha már jobban megy a nyelv nekik, és nem kell külön nyelvórára járniuk, akkor lehet, hogy semmi leckét nem hoznak majd haza.
Addig is bevállaltunk a pénteki Brownies mellé két újabb elfoglaltságot. Csütörtök délután van egy iskolai különspanyol, 4-től fél 7-ig. (két és fél óra!!!) Ilyenkor meséket olvasnak, beszélgetnek. Szeretik.
De hogy a sport se maradjon ki, tegnap belekóstoltunk a vezérszurkolásba. Nem messze van ugyanis egy cheerleader kurzus. Mondanom kell kell, a British Cheerleaing Association szervezésében, az ő órarendjüket követve, brit tanárral, brit gyerekekkel (két norvég is volt) és brit árakon. Elképesztő összegért. Persze a csajoknak tetszett, mert minden benne van, amit szeretnek: mozgás, ugrálás, zene, tánc, akrobatika. És persze pomponok.
Persze angolul.

Itt Spanyolországban.
Megáll az ész, ha belegondolok.
Most már csak azt nem tudom, hogy vajon ez mindenütt így van? Budapesten is van egy underground angol közösség egy csomó programmal, amit mi, magyar őslakosok észre sem vettünk? Tök jó lenne kideríteni...
Majd ha hazamegyünk... egyszer...

Azt kell mondanom, nem unatkozunk. Az iskola persze  még mindig kitölti a délutánjainkat, de nem kell belefulladnunk a leckeírás monotóniájába, mert szinte minden napra jut egy kis extra meglepetés. Csak az izgalom kedvéért.

Jó hosszú volt ez a téli szünet.Két teljes hét. Sőt, vicces módon még egy extra nap is jutott nekünk: a hétfő. Kicsit gyanús lett, amikor Bende óvó nénijei a lelkünkre kötötték, nehogy bevigyük a gyereket 7-én, mert zárva tartanak. Nem nagyon értettük az okot, és csak vasárnap este merült fel bennünk a kérdés - vajon lesz a csajoknak suli ezen a napon, vagy nekik is szabadnapjuk van?

A válasz nem volt egyszerű, mert a piros betűs ünnep vasárnap volt, 6-án, amikor jöttek a háromkirályok. Néztük a naptárakat, de nem volt benne hétfőre piros betű és még a lányok iskolai évkönyvében sem szerepelt szünetként ez a nap. Nekem ugyan gyanús volt, hogy a magánovi csak hivatalos szünnapokon zár be, de nem találtunk semmit, ami ezt alátámasztotta volna, így hétfő reggel a lányok elindultak suliba. Aztán azzal a lendülettel jöttek is vissza. Szünnap volt. Naná. Merthogy spanyol szokások szerint ha egy ünnep hétvégére esik, akkor az utána lévő hétköznap automatikusan szünnap lesz, mert máskülönben elveszne egy ünnepnap, ami meg jár. Hát kiadják egy nappal később.
A lányok nem panaszkodtak a korai ébresztő miatt - gondolom el voltak foglalva azzal, hogy örültek a potya-szünnapnak, ami az ölükbe pottyant. Mi meg a szép időnek örültünk, már csak azért is, mert már nagyon rajtunk volt a mehetnék, így gyorsan összepakoltunk és elindultunk kirándulni. Már nagyon rajtunk volt a mehetnék.
Eredetileg ugyanis úgy terveztük ezt a kéthetes kis szünetet, hogy majd sokat kirándulunk és várost nézünk - de ebből semmi nem valósult meg. Szobafogságban voltunk végig. Először Bende volt beteg, aztán én dőltem ágynak.Tengeri levegő ide vagy oda, úgy köhögtem és fulladoztam, hogy orvoshoz kellett mennem. Nagy baj nincs - és egy kis inhalátor enyhített a kínjaimon, de azért mégis kicsit bosszantó, hogy hiába a jó idő, nem tudjuk megúszni a menetrendszerű karácsonyi pestist.
Azért az a nagy előnye megvan Spanyolországnak és ennek a háznak, hogy nem kellett egész nap a tévé előtt punnyadni a fiataloknak, ameddig én haldoklottam, minden nap kimentek a kis utcára bringázni, rollerezni, motorozni. Mivel mindenki másnak is szünete volt, így folyamatosan volt társaságuk, Zsolt is megismerte már az összes szomszédot a gyerekterelések során. Nagy felügyeletre ugyanis nincs szükség, csak amikor negyedóránként elhúz lassan egy kocsi, akkor kell ráförmedni az ifjúságra, hogy húzódjanak félre. Nem mintha nem tudnák maguktól is (még Bendének is szuperül megy) csak jobb a biztonság.
Én lassabban haladok az ismerkedésben, és ennek nem csak a spanyolom hiánya az oka. Ez a délutáni gyerekfelügyelés ugyanis főleg pasis program, a nők otthon főzőcskéznek ilyenkor (gondolom) és élvezik a gyerekmentes időt. (Nekem is mindig jól jön.)
Gyerekszemmel a karácsony legnagyobb ajándéka a macska lett. A cicás ház cicája ugyanis az ölünkbe hullott. (Micsoda meglepetés, szerintem mindenki sejtette, hogy ez fog történni.) Már hetek óta feltűnt, hogy állandóan a mi teraszunkon dekkol, és kétségbeesetten nyávog, ha meglát minket. Szeretne bejönni, és jól láthatóan éhes. Elkezdtünk hát először kaját venni neki, nem is az ő kedvéért, inkább a gyerekek örömére, akik nagyon örültek neki, hogy etethetik is. Még viccelődtem is, hogy ez a tökéletes macskatartás, mi simogatjuk, élvezzük, de ha baja van, ott a gazdija.
Aztán a két ünnep között kiderült: a gazdi hazautazott Angliába, és a macskát itt hagyta. A szomszédok ugyan figyelmeztették, hogy vigye magával, és állítólag be is pakolta a kocsijába, de nyilván az első kanyar után kiengedte, az meg hazajött. Hozzánk. Csak annyi változott, hogy immáron nyakörv nélkül, és teljesen ránk cuppanva.
Mivel a szomszédoknak is feltűnt ez a nagy szerelem, megkérdeztek minket, hogy hivatalosan is vállaljuk-e a macskát, mert ha nem, akkor elviszik a hegyekbe, messzire, hogy ne találjon vissza.
Nyilván ezt nem engedhettük meg, (meg is szakadt volna a lányok szíve) így immár van egy macskánk is. Kicsit félek még, hogyan fér ez bele a mi utazgatós életünkbe és mi lesz vele a nyári szünet két hónapja alatt, amikor hazautazunk. De ezt majd megoldjuk akkor. Az tény, hogy az allergiám sokat csökkent, igaz, kerülöm a közvetlen kontaktust és a gyerekeknek macskázás után "szőrteleníteniük" kell magukat egy kefével, mielőtt bejönnek.
Mint felelős macskatartók elvittük egy állatorvoshoz, és kifizettünk 120 eurót az általános karbantartásra. (ami olyan 35 ezer Ft) ezért kapott egy chipet (ami kötelező a macskáknak is errefelé) féregirtást (a biztonság kedvéért) veszettség elleni oltást és egy általános macskabajokra való oltást. Tehát most már hivatalosan is a miénk és láthatólag ezellen neki sincsen kifogása. A neve pedig Miette lett. (a lányok találmánya)
Tartok tőle, hogy az állatos project ezzel még nem ért véget, a vendégszobát ugyanis Bíbornak ígértük (készül még a berendezése) ő pedig állatot is szeretne bele. Madarat, teknőst, esetleg halat. És mivel jön a szülinapja, hát akár meg is hallhatjuk ezt a kérést. Így felnőttszemmel mindegyik állat unalmasnak tűnik és emlékszem, hogy gyerekként is hamar rájuk untunk, amikor nekünk volt, de olyan dolog ez azt hiszem, amit mégis meg kell tapasztalni. Egyenlőre nézegetjük az árakat és a lehetőségeket. (Amúgy minden állatboltban iszonyat édes kiskutyákat lehet kapni, nagyon csábulok efelé is, de... azért az még nagyobb elkötelezettség, mint egy macska.)
Visszatérve a szabadnapra - Benalmadénába indultunk, és hezitáltunk, hogy Pillangópark vagy Sealife center legyen. Bende eldöntötte a kérdést: a pillangók lányosak, ő halakat akar. (Macho a lelkem, de nagyon!). Ám útközben megpillantottunk egy csipkés tornyú várkastélyt, és egyszerűen nem tudtunk ellenállni neki. Csodás választás volt.


Ez egy Kolombusz emlékpark volt, afféle spanyol Bory vár. Egy megszállott pasi építette a két kezével, két kőműves segítségével hét év alatt, mindenféle stílusban. A végeredmény egy igazi meseország. Nem túl nagy, nem túl régi és nem kihagyhatatlan látnivaló, de a gyerekeknek maga volt a paradicsom. A lányok vittek két babát magukkal, és azt játszották, amit mindig is szoktak - hogy királylányok és ez az ő kastélyuk. Mivel viszonylag kicsi és átlátható a park, ráadásul alig voltak mások, így szabadon eresztettük őket és nagyon élvezték. Bendére se kellett árgus szemekkel figyelni, és ő is élvezte, hogy lépcső, szökőkút, torony és kőcsipkék között mászkálhat. Mi, felnőttek meg élveztük a gyönyörű napos időt, az elképesztő kilátást a tengerre és a teleobjektívet, amivel egészen újfajta képeket tudtunk csinálni a legmesszebb lévő toronydíszről is, és persze lesifotókat a gyerekekről. Nem is beszélve a beállítottakról, amelyeket azért ebben a díszletben elég szépre sikeredtek...

Szeretem, hogy itt mekkora közösségi élet van. Persze ma különleges nap volt. A hároméves Sebastian szülinapja, aki két lakással arrébb lakik és akinek a szülei nagy utcapartiit csaptak, meghíva az összes itt lakót. Délben elkezdett gyülekezni a társaság. A pasik söröztek,a  csajok dumáltak, a gyerekek szaladgáltak, motoroztak és bicajoztak. Mint minden délután. Csak ma volt pinata és torta is. A rendszerint estig tartó lazulás azonban ma korán véget ért és négy körül mindenki hazasietett. A lelkünkre kötötték, hogy mi is szedjük a lábunkat, és menjünk a szomszéd nagyvárosba, Fuengirolába. Mert jönnek a háromkirályok.

Persze olvastunk már otthon is róla, hogy Spanyolországban ez az igazán nagy buli, az év csúcspontja, amikor ajándékot kapnak a spanyol gyerekek. Nem is értik ők igazán, miért ülik mindenütt másutt Jézus szülinapját - hiszen ő egy kisbaba. Nem ő hoz ajándékot, neki kell vinni. És ezt a háromkirályok teszik meg, akik január 6-án érkeztek a kisdedhez a hagyomány szerint. És ennek emlékére kapnak ajándékot a gyerekek is Spanyolországban. Többet, mint karácsonykor.
A mi karácsonyi hagyományokról szóló könyvünkben úgy szerepelt, hogy a királyok hajón érkeznek és ünnepélyes felvonulás közepette cukrot dobálnak a gyerekeknek. Ditke figyelmeztetett is rá, hogy ne felejtsünk el zacskót vinni, de én csak csóváltam a fejem. Ugyan már zacskó. Nem tud három ember annyi cukrot dobálni, hogy ahhoz zacskó kelljen. De azért elmentünk. Noha be kell vallanom, hogy nem vártunk tőle sokat. Még karácsony előtt a helyi piacra is megérkeztek a háromkirályok, és nem voltam elájulva tőlük. Három jelmezes pasas körbejárta a piacot, aztán leültek a színpadra és az eléjük vonuló gyerekek kezébe nyomtak egy-egy csokit. Felejthető élménynek tűnt.

Bíborka

De a szomszédok annyira lelkesek voltak, hogy mi is átmentünk Fuengirolába, ahol már lezárták a főutat és óriási tömeg volt az utcán. Rengeteg gyerek, óriási nylonzacsikkal a kezükben.
- A helyiek tudnak valamit... - vonta le a következtetést a barátnőm és kiosztotta az otthonról hozott zacsikat a gyerekeinknek. Csak a biztonság kedvéért. Mindenki őrült izgatott volt, a várakozás ott feszült a levegőben, pláne, amikor az utca végén feltűnt egy rendőrautó. A felvezető autó. Aztán jött egy vonat, és aztán egymás után a színpados, jelmezes, figurákkal teli karneválos kamionok.
Hatalmas mesebeli szobrokkal a platójukon és sok-sok gyerekkel, akik annak a mesealaknak öltöztek be, akinek a kamionján ültek. Volt itt Dóra, Z a hangya, Scooby Doo, Pocoyo, Spongyabob, Tiana hercegnő, Alice csodaországban és még millió másik. Csak jöttek-jöttek végeláthatatlan sorban és minden autóról tonnaszám szórták a cukorkát a rajta ülő gyerekek. A sok várakozó gyerek meg sikoltozott az örömtől és kapkodták a lehulló cukorkákat és pakolták a zacskójukba.

Borsika

Kicsit amúgy félelmetes volt, mert azért nem kellemes, ha azt embert fejbetalálja egy savanyúcukor, de senki nem panaszkodott az efféle balesetek miatt.
A lányok a vadászat örömétől megrészegülve vércseként csaptak le a lehulló cukorkákra, négykézláb mászkáltak a földön, vagy épp ugráltak, ahogyan kellett, és csak pakolták és pakolták a cukorklákat a zacskóikba. Bende számára kicsit félelmetes volt ez a nyüzsgő gyerektömeg. Örömmel rakosgatta a hátizsákba, ha valami épp a lába elé esett, de nem akarta belevetni magát a forgatagba, inkább apa mellett maradt, amit nem bántuk. De én azért kicsit féltem, jut-e neki elég élmény, elég cukor. Így helyette is kapkodtam a cukrot és dobáltam a lába elé, hogy legyen mit felvennie.
De nem csak én gondoltam rá. Szinte minden kocsit kísért felnőtt is, akik ahogy én láttam, kifejezetten ügyeltek arra, hogy a Bende korú kisebbek ne maradjanak ki a buliból és gyakran odajöttek hozzánk és kifejezetten Bende kezébe nyomtak egy marék cukorkát.
A legnagyobb sikoltozás persze mindig akkor jött, amikor feltűnt egy király a háromból. A kocsi tetején ülő királyok ugyanis szó szerint két kézzel szórták a cukrot mindenfelé a gyerekek nagy-nagy boldogságára, akik sikongatva skandálták az adott király nevét és kiabálták, hogy még, még. Az meg nevetve dobálta, számolhatatlan mennyiségben.
Majd egy órán át zajlott a felvonulás, és amikor vége lett, éreztem, hogy szó szerint ragad a beton a cukortól, mindenütt széttaposott, otthagyott cukorkadarabok és papírok hevertek a földön. De két perccel utána jött is a takarítóbrigád, szóval minden hamar tiszta lett. A mi gyerekeink meg még rájöttek, hogy az út menti virágok közé egy csomó cukor hullott, amit mások nem vettek észre, így még ott is tartottak egy gyors szemlét.
Otthon megmértük: a mi eredményünk másfél kilónyi keménycukorka. Tekintve, hogy amúgy nem szoktunk ilyet se venni, se enni, őrült nagy mennyiség. A lányok 4-5-t elszopogattak, Bende még kicsi hozzá, így ő nem kapott, igaz, nem is kért. Fogalmam sincsen, hogy mit kezdjek vele - talán elrakom Halloweenig. Majd kiosztjuk a trick-or-treatelőknek. Hacsak nincs valakinek addig valami jobb ötlete...

Szilveszter éjszakáját azzal töltöttük, hogy végignéztük az elmúlt év fotóit. Többezer fotót néztem át, töltöttem le a mobilomról, scanneltem be. Nem kis munka - ám összeállt egy közel háromszáz fotót tartalmazó "best of" lista. A blogolvasókat nem fárasztanám vele - de gondoltam azért egy kis összefoglaló érdekes lehet azoknak, akik már régóta követik a kalandjainkat. Az év első fele az angol blogomra került - hiszen ott töltöttük az év nagyobbik részét. Ám itt a folytatás.


SZEPTEMBER



Napfényre és melegre számítottunk, amikor felszálltunk a repülőre - de igazán csúf, esős idő köszöntött minket, amikor megérkeztünk. Pont olyan volt, mint az angol tavasz, amiből nagyon elegünk volt. A különbség, hogy nem volt nálunk se gumicsizma, se vastag ruhák - mindet Magyarországon hagytuk, hiszen mindenki azt mondta, itt aztán nem lesz rá szükség. Azzal is vigasztaltak, hogy csak pár napig tart az eső, de ez se volt igaz. Majdnem másfél hónapig volt igazán pocsék időnk. Néha persze kisütött a nap, de csak azért, hogy annál fájóbb legyen aztán, hogy megint szobafogságban vagyunk. Utólag megtudtam - ez azért tényleg nem jellemző Spanyolországra. Mi felnőttek ettől azért elég rosszkedvűek lettünk - csak az vidított fel, hogy a gyerekek mennyire nagyon örültek a tengernek, a pálmafáknak és annak, hogy itt minden annyira szép, színes és illatos.

Ennyi cuccal indultunk egy Magyarországról. Érdekes lehet összehasonlítani azzal, amit Angliába vittünk. Nem tudom, hogy valóban rutinosabbak lettünk-e a költözésben, abban, hogy valóban mire lesz szükségünk és mire nem. Számomra az a tanulság, hogy még mindig rengeteg holmink van - és mindig több, mint amennyi hely. Ditkééknek hála előreküldhettünk hozzájuk egy nagy csomag PKU-s ételt és pár elengedhetetlenül fontosnak vélt holmit, mint például az ágyneműket. Kicsit féltem attól, milyen lesz őket a blog után élőben is megismerni, és náluk tölteni egy éjszakát, de szerencsére bejött a papírforma: a blog azért tükrözi az ember személyiségét. Aki írásban szimpatikus, élőben is az lesz. Egy darabig kacérkodtunk a gondolattal, hogy csakis miattuk azon a környéken keresünk házat, ahol ők laknak, de aztán győzött a józan ész: arrafelé a gyerekeknek valenciaot is kéne tanulniuk a spanyol mellé. Heti 6-9 órában. Így hát végül dél felé vettük az irányt és ott vetettük meg a lábunkat.

OKTÓBER 



Három hétig laktunk szállodában - és miközben kerestük a lakást és a várost ahol élhetnénk persze turistáskodtunk is. Jártunk állatkertben, delfinshown, ültünk konflison, és megnéztük a malagai királyi palotát, a botanikuskertet - de a legjobb program mindig a tengerpart volt. Messze a legjobban azt élvezte mindegyik gyerek. Számomra nagyon furcsa élmény volt, hogy egészen más a "costa"-élet, mint az a Spanyolország, amire a korábbi utazásimból emlékszem. Az tele volt óvárosokkal, ódon szépséggel, bájjal - ez meg olyan... mű. Turtistás. Aztán persze leesett, hogy a tengerparti Spanyolország egészen más, mint a tengerpart nélküli. Előbbi csinálja a pénzt, fogadja a napozni vágyók tömegét - utóbbi adja a kulturális hátteret. Merthogy nem kicsi ország ez, és bizony izgalmas, gazdag történelme van. Ám a turistahorda nagy része nem ezért jön. Ők napozni akarnak, fürödni és bulizni. És ez nagyon más életforma, mint a miénk.
De ennek ellenére nem tudtunk lemondani a tengerről. Nyilván pár év múlva már nem lesz érdekes, és hozzá fogunk szokni, de most folyamatos örömforrás csak ránézni is, beszívni az illatát, kezembe fogni a selymes homokot, megáztatni benne a lábam. Így végül parthoz közeli lakást vettünk ki, és egyenlőre nem bánjuk. A város csöndes, kicsi, kellemesen otthonos. Bár nincs illúzióm: a szezonban nyilván minden megváltozik majd.

A kultúra azonban hiányzik, így hát időnként felpakoljuk a gyerekeket és útra kelünk. Ám ez nehezebb, mint Angliában. Ránézek a térképre, és azt látom, hogy hát itt van a közelben egy jó kis város, tele izgalmas látnivalókkal. Aztán jön a férjem és elmeséli, hogy ez a "közel" minimum 3-4-5 óra kocsizást jelent. Csalóka a térkép - nagy ez az ország. Azért persze nem adjuk fel. Muszáj volt megnéznünk Sevillát, mert "közel" van és muszáj lesz visszamennünk is, mert egy nap alatt nagyon keveset láttunk belőle. A hangulata azonban teljesen elvarázsolt. A Spanyol tér volt a kedvencünk, ahol csempén kirakva ott volt minden nagyobb tartomány, város címerrel, legfontosabb történeti képpel, térképpel. Ha valaki itt végigsétál, máris otthonosabban mozog a spanyol történelemben.

A másik nagy élményünk Tarifa volt. Nem ide indultunk, de csak eddig jutottunk. Beleuntak a gyerekek a kocsizásba és megálltunk. Találomra. Fújt a szél rettenetesen, de állítólag errefelé ez a normális. Ezért is igazi szörfös-paradicsom ez a hely. Bíbor persze nem hozott pulcsit, hiába kértem, (otthon még sütött a nap) így végül a sálamba burkolózott. De nem bánta. Ha nem fújt a szél, nem is volt hideg. Ha meg fújt... azt élvezte.

NOVEMBER 

NIE szám kipipálva, iskola, kipipálva, ovi, kipipálva. Még a Brownies csapatába is bekerültek a lányok. Lassan elkezdtük intézni a spanyol életünket. A legnagyobb meglepetés, hogy mennyire "angolok" maradtunk közben. Merthogy errefelé mindenki beszél angolul, a boltoskisasszonytól az ügyintézőig a hivatalban. Esténként angol tévét nézünk - furcsa módon könnyebben és tisztábban bejön, mint a spanyol. A környék tele van spanyol éttermekkel, boltokkal - még angol könyvesbolt is van a városban. Spanyol nincs. Nem csoda, hogy hiányzik is nekünk Anglia. Furcsa, nosztalgikus érzés. Fél lábbal mintha még mindig ott lennénk. Csak minden egy kicsit jobb. Merthogy közben itt a tenger és a pálmafák. Kinézek az ablakon, és nem tudom megunni, ahogy a hegyre leszáll a köd, ahogy elúsznak felette a felhők, az aranyszínű felhőkkel és főleg azzal, hogy ha lemegy a nap, akkor sincsen hideg. Még Halloween éjszakáján se kell kardigán.

DECEMBER 

Az egész ország karácsonyi lázban ég itt is. Mögöttünk nem szobrok vannak - élő emberek. Ha ad az ember egy kis pénzt, lehet velük fotózkodni. Ahogy elnézem, ez itt elég megszokott pénzkeresési mód. Amikor egy este végigsétálunk Malaga főutcáján, öt méterenként látunk hasonlókat. Ott volt Jézus, Minnie egér, Hulk, a Láthatatlan ember (újságpapírba csomagolva) torreádor, flamenco táncosnő. És mindegyiket tömeg állta körül, akik élvezték, még azt is, hogy csak néha mozdulnak meg. Úgy tűnt, mintha az egész város az utcán lenne - igaz, itt nincs hideg, ami bekergetné az embereket az otthonaikba.

A meleg legnagyobb előnye, hogy nem csak az utcákon van élet, a szomszédság is kivonul minden délután a szabadba. A gyerekek barátkoznak, szaladgálnak, rollereznek, bicajoznak. Minden mindenkié és mindenki vigyáz a máséra is. Ez egy zárt zsákutca, ahová csak az itt lakók hajthatnak be. Kinn dumálunk, sütizünk, iszogatunk egész délután. Buli van. Minden nap. Ahogy én látom, a helyi társasági élet közepe a mellettünk lévő pasas, akinek egy évvel idősebb fia van, mint Bende. A két kicsi pillanatok alatt nagy cimbi lett, és a gyerekekkel együtt minket is kezd befogadni a közösség. Ilyet se Angliában nem tapasztaltunk, se Magyarországon. Persze egy pesti bérházban ez ritkán történik meg - és Coventryben sem voltak ideálisak a körülmények. Nem csoda, hogy ezt mind élvezzük.

A karácsonyi készülődésben persze gyakran hiányoznak akik otthon vannak. Intenzívebbé és gyakoribbá válnak a Skype beszélgetések, a levelezések. És iszonyat nehéz elhinni, hogy közeleg a karácsony, ha közben tűz a nap. Hiányzik a hó, a hideg, a fenyőfa illata. A karácsonyi CD-ket se találom. Azok is hiányoznak. Vettem hát helyette egy spanyolt és elkezdtük tanulni a "blanca navidad"-ot. Ez is nagyon jó. A mák is megérkezett otthonról és nagyon jó volt minden. Mivel havat nem tudok varázsolni, dupla annyi díszt aggatok fel a lakásban, mint eddig bármikor. És mivel idén mindenki nagyon jó volt, mindenki megkapta, amire a legjobban vágyott. Én egy teleobjektívet. A lányok bicajt és rollert. És ami a legjobb, nem kellett senkinek megvárni a tavaszt, hogy kipróbálhassa. Még aznap este kivonultunk a ház elé és néztük, hogyan repesztenek. Megtehettük. Jó meleg volt. Pulcsi se kell. Király.