#Post Title #Post Title #Post Title

Hamm, hamm...



Mióta Spanyolországban vagyunk, alig láttam kövér embert. Még molettet is ritkán. Pedig a spanyol konyha jó, és meglepő módon a gyerekek is élvezik.

Az autentikus spanyol konyhát persze egy jó étteremben lehetne leginkább kiélvezni, ám ez a luxus nekünk ritkán adatik. Nem is a pénz a legfőbb akadály, időnként ki lehet gazdálkodni, inkább a három gyerek. Pontosabban az a kétéves, aki nem ül meg a fenekén és nem is szívesen eszik olyan ételt, amit nem én főzök. Így ha útközben megéhezünk, akkor olyan helyet kell találnunk, ahol elnézik, hogy szaladgál, és nem zavar másokat. Spanyolország ebből a szempontból egészen kellemes hely. Sok a kerthelyiség, és a spanyol gyerekek többsége szintén képtelen végigülni a gyakran 2-3 órára elhúzódó étkezéseket. Persze ők azért esznek is, ellentétben az én fiammal, akivel ez csak a legritkábban fordul elő.
De nem vagyok türelmetlen és nem erőltetem. Nincs értelme.Harmadik gyereknek pedig azért is nagyon jó lenni, mert ha az ember két lánnyal már végigéli, milyen amikor konkrétan csak fényt esznek hetekig, és mégis túlélik, akkor már nem aggódik. Így hát hagyom Kisbendét válogatni, nem enni, szaladgálni – különösen azért, mert a lányokon is látom, hogy egyrészt életben maradnak, másrészt, idővel megjön az étvágyuk, sőt bizonyos kor után már képesek ülve maradni, bár nem szívesen.
Persze hiába vagyunk öten, nálunk messze nem fogy el öt adag étel. Bende ugyebár nem eszik. Borsi nem ehet, Bíbor meg válogat. A deniai étteremben ezért csak egy menüt kértünk. Ebben volt öt tapas, egy pizza és egy kávé. Emellé rendeltünk még egy adag sült krumplit Borsinak, ami nagyjából az egyetlen étel számára, ha étterembe megyünk, még szerencse, hogy szereti és egy tál gazpachot, vagyis spanyol paradicsomlevest, nekem. Én úgy voltam vele, hogy nekem épp elég lesz a leves, ha nem, majd eszek egy kis tapast. Zsolt megfelezi a pizzát Bíborral (ha szerencsém van, még Bende is megkóstolja...) és a végén mindenki jól lakik. Persze úgy képzeltem, hogy egybe kihozzák a tapasokat, majd a pizzát, pikk-pakk meglesz az egész és mire Bende nagyon elunná magát én már a kávét is megittam.
Persze naivitás volt ezt gondolni. A spanyol étkezés ennél sokkal ráérősebb. Jó sokat kellett várni az első fogás érkeztéig is, de legalább volt mit nézni. A legnagyobb sikere a gyerekek körében persze a kemencének volt, ahol órási tűz égett és csinos szakácsfiúk pakolták a pizzára a rávalókat, és igazi péklapáton dugták be a kenyeret. Közben megbeszéltük Kisbence történetét, aki bebújt a kemencébe, meg Jancsit és Juliskát. Aztán előkerült a táskámból pár kisautó, amiket lehet a földön tologatni és volt a téren még pár meleg, sima, embernagyságú kődísz is, amire fel lehetett mászni. Jó volt ez a tér. A város közepén, mégis távol a forgalmas utcáktól, nem kellett félni, hogy Kisbende leszalad az autók elé. Csendes volt a város, szieszta volt. Csak az étterem vendégeit lehetett hallani – mindenki spanyol volt. Sehol egy turista.
Jött is a leves – szerintem nagyon finom volt, és látva, hogy nekem ízlik, minden gyerek belenyalt - és mind el is fintorodott. Ez bizony nem a magyar paradicsomleves, fanyarabb, hűvösebb. Tökéletes. Nem baj, az enyém maradt. Aztán kihozták az első tapast – pár falatnyi apróságot vártunk, de egy hatalmas adag salátát kaptunk. Hárman is ettük - Zsolt, Bíbor és én. Bende csak fintorgott, épp úgy, ahogyan Borsika is. Pedig ezt ehetné, ez nem tilos a PKU-soknak, de persze nem kérte.
Én ekkor már jóllaktam. De amikor elvitték a tányért, és meghozták a forró sajtos-sonkás krokettet, összefutott a számban a nyál. Isteni. Le is raktam az első falat után – hátha Bíbor megenné. Hiába, no, az anyai szív. És igazam volt, ízlett neki, három darab fél fogára sem volt elég. Várta is, mi lesz a következő tapas, de mikor kihozták, csak elfintorodott. Kis, tízcentis halak, frissen sülve, lisztben forgatva. Egészben. Fejjel és farokkal. Undorító, fujjog Bíbor és bevallom, nekünk se nagyon tetszett. Nem vagyunk halas család, bár Zsolt néha megeszi a tenger gyümölcseit. Végül megkóstolta ezt is. Ez finom, mosolyodott el. Felbátorodtam, és egy kis darabot én is letörtem. Jé, nincs szálkája. És az íze? Hmmm, isteni. Ritkán eszem halat, akkor se szeretem, de ez jó. Hú, mondja Bíbor, akkor talán ő is kérne egy falatot... Micsoda? Néztünk egymásra a férjemmel... Bíbor halat? Ő, aki eddig még soha??? „Mióta Disneylandben végigmentem a legnagyobb hullámvasúton, megjött a bátorságom...” mondta a nagylány, látva a hökkent arcunkat és kis hezitálás után tényleg evett egy falatot. Jé, ez tök más ízű, mint az angol fish&chips... mondja és egy egészet bekebelezett. Majd még egyet. A kis tányér gyorsan kiürült. Mind sajnáltuk, amikor elfogyott.
Kíváncsian vártuk hát, mi a következő. Jajj, az bizony újabb bátorságpróba. Rák. Szép nagy, csápokkal, fejjel, szemmel. Áááá, én ugyan meg nem eszem, mondtam, és Bíbor egyet értett velem. Mindent azért már mégsem. Újra a férjem lett az első. Meg aztán a rák jó, szerinte. Bár ez elég natúr ízű, tette hozzá az első falat után. Bátran vettem kézbe, trancsíroztam, beleztem és egyre kevésbé láttam étvágygerjesztően. Mindig olyan tanácstalan is vagyok a rákkal kapcsolatban, melyik részét kell megenni, melyiket nem? Azt tudom, hogy a fehér az okés, de ezen valami barna trutyi is volt. Az ehető még, vagy az a rákszar és ki kell dobni? Legszívesebben letettem volna, de akkor Bíbor azt mondta, ha megkóstolom, akkor ő is. A gyerekért persze mindent. Bekaptam egy falatot. Nem valami jó, de lenyeltem. Bíbor követte a példám. Döbbenet, hogy tényleg a szájába vette. Neki se ízlett, kiköpte, de azért ez akkor is haladás.
Ekkor jött az utolsó tányér tapas. Kagyló. Szép fekete, héjában. Ez már tényleg túl van minden határon. Azt se tudtam, hogyan kéne, kedvem meg aztán végképp nincs hozzá. De a gyerek kíváncsian nézte, mit szólok. Összeszedtem hát a bátorságom. Rászúrtam a villámra a husát és hamm. Ehető. Nem mondom, hogy jó, de azért ehető. Bíbor hosszan bűvölte a kagylót, majd aztán rászánta magát és bekapott egy kagylót, majd gyorsan betömött a szájába egy csomó sült krumplit is és alaposan leöblítette kólával. Milyen volt? - kérdeztem. Röhög. Nem éreztem semmit – válaszolta, csak a sült krumplit. De azért megettem. Ez is számít, nem? Naná, hogy számít. Büszke vagyok. Magamra is. 
A pizza is jó volt, és a kávé is jólesett, bár azt már csak félfenékkel ülve tudtuk meginni, mert addigra Bende nagyon akart szaladni, de nem bántuk, mert nagyon jóléreztük magunkat és nagyon jókat ettünk. 
És akkor még arról nem is beszéltem, hogy milyen jó reggelire (vagy vacsorára) a frissen sült churros forró csokival vagy a sárga belű mézédes kivi. Olyan jók ezek a felfedezések!
[ Read More ]

És már megint esik...


Azt senki sem mondta nekünk, hogy Spanyolország ősszel nagyon esős. Pedig ez így van. Az elmúlt egy hónapban, minden héten esett 1-2 napot. És itt az eső konkrétan azt jelenti, hogy kinyitják az ég csapját, és zuhog. Valamelyik reggel hajnal 6-kor nagy arra ébredtem, hogy nagy morgással ömlik a víz. Olyan hirtelen nagy zaj volt, hogy félálomban komolyan azt hittem, most aztán jön a cunami. De a tenger nem balról jött, hanem felülről. Úgy esett, hogy nem lehetett kilátni az ablakon. Akár a trópusokon. És ilyenkor ez nem pár percig tart, mint otthon egy nagy nyári zápor, hanem egész nap ömlik. Ilyenkor nem lehet semmit sem csinálni, kimenni sem érdemes, még ernyővel, gumicsizmával sem.

Az ember azt hinné, hogy jön az ősz, a hideggel együtt, de errefelé nincs ilyen összefüggés. Ha kisüt a nap, akkor újra meleg van és a nap déltájban döbbenetes erővel tud sütni. Simán lehet zokni nélkül sétálni, mezítlábazni a játszótéren és rövidgatyában belegázolni a tengerbe. És ha a teraszon reggelizünk, akkor bizony be kell ülni az árnyékba, mert túlságosan vakít a fény.
Szóval mindjárt november van, és igazán nem kéne már medencézni. De lehetetlen megállni, mert az ott csillog a kertben. Nagyon csábító. Pedig ez a meleg csak látszat, mert hiába süt a nap, a medencék vizét már nem tudja átmelegíteni. Rémisztően hideg. De a lányokat ez nem zavarja, kék szájjal és dideregve is azt állítják, hogy élvezik. És tényleg, ha lehetőségük van rá, ki nem hagynának egy napot sem. A helyben lévő medence nagy előnye, hogy rálátok az ablakból, és akár egyedül is leengedhetem őket.
Bíbor meglehetősen vízbiztos, könnyedén átússza már a medencét, de ez nem meglepő, az angol suliban minden héten mentek a helyi uszodába.De Borsiék osztálya még nem mehetett, túl kicsik voltak, így ő két évet kihagyott. Amikor legutóbb láttam úszni, még ovis korában, akkor még minden levegővételnél letette a lábát. Ebben a medencében azonban erre nincs lehetőség. Bár az egyik fele csak 110 centis, a másik oldalon kétméteressé mélyül.
Persze minden nap a lelkükre kötöm, vigyázzanak, ne menjenek a medence veszélyesebb felére, de tudom, nehéz megállni, hogy ne tegyék. Először csak a fal mellett mennek körbe, aztán egyre messzebb merészkednek. Így hát megyek velük én is, a biztonság kedvéért, és ülök a parton, kergetem Kisbendét, amíg a lányok úsznak, mert azért a fiamnak van esze, ő nem mászik a hideg vízbe.
Szóval jövök, megyek a felügyelés közben, És mit látok valamelyik nap? Bíbor úszik elől, utána Borsi. Szépen, végigússza mindkét lány a medencét, gond nélkül. Kérdem is az én kisebbik lányom, hogy hogy ilyen jól megy neki? Mire a válasz, tudod, anya, egyszerűen felidéztem, hogy mit is mondtak az ovis úszáson, hogyan is kell ezt csinálni és már ment is. És ha az embernek végre van lehetősége gyakorolni, akkor lehet haladni, teszi hozzá kicsit szemrehányóan, merthogy ő már Angliában is szeretett volna úszni tanulni, csak valahogy soha nem volt rá idő és ő ezt azóta is fájlalja. 
Mostanában a víz alatti hullámzó sellőúszást gyakorolja – pont úgy csinálja, mint a sellős mesefilmekben. Kicsit panaszkodik, hogy fárasztó munka, de abba nem hagyná a világ minden kincséért. Élvezi. Nem csodálom. Én is, már csak azt is, hogy nézem. Meg azt is, hogy egyáltalán itt van ez a medence és mi, október végén is belemászhatunk. Ha hideg is. (Ez a kép amúgy az egyik szállodában készült, nem nálunk. Itt még nem fotóztam. Ha majd berendezkedünk...)
[ Read More ]

Ahogyan az angolok


Egészen döbbenetes, hogy ezen a környéken, ahol mi lakunk, mennyire jól el lehet lenni spanyoltudás nélkül. Ha az ember beszél angolul, akkor mindent el tud intézni, boltban, vagy a kozmetikusnál, de még az önkormányzatban is átváltottak angolra, amikor rájöttek, hogy nem spanyolok vagyunk. Ezek után nem csodálkozom rajta, hogy az angolok (és amerikaiak) nem beszélnek nyelveket: egyszerűen nincs rá szükségük. Övék a világ. És az ő farvizükön evezve egy kicsit a miénk is.

Még Angliában kitaláltam, milyen jó is lenne, ha a gyerekek folytatnák az angliai cserkészkedést Spanyolországban is. A szervezet ugyanis a világ szinte minden országában működik – itt is. És bár végül ez nem volt igazán fontos szempont, a sors úgy hozta, hogy a helyi Brownies tőlünk tízpercnyi autóútra gyűlik össze minden pénteken. Persze a gyűléseket angolul tartják. És elsősorban angoloknak. De persze ez nem feltétel, bárkit befogadnak, de persze angolul tudni kell, hiszen ez a közös nyelv, nem a spanyol.
Az egész pont ugyanolyan, mint Angliában volt. Ugyanaz az egyenruha, ugyanazok a dalok, ugyanaz az angol udvariasság és mosolygás, amit annyira hiányoltam. Nem csak én érzem magam otthon ettől – de a lányoknak is jót tesz, hogy nem csak a családtagokkal találkoznak, hanem van végre egy kis lehetőségük mással is beszélni, ismerkedni. Az már csak bónusz, hogy épp angolul.
Nem, mintha ez nekik téma lenne, csak én aggódom amiatt, nehogy elfelejtsék a nyelvet, ők napi szinten tévéznek, olvasnak, beszélnek, akár egymás között is mindkét nyelven, ahogy épp jön.
Persze én hivatalból aggódom és erőltetem az angolt, pont ugyanannyira, mint a magyart. Nem csak a felejtéssel küzdök, de a fejlesztést is fontosnak tartom, így két nyelven tanulunk mindent. A környezetet, a földrajzot, a helyesírást, az olvasást. Bíbor most épp a különböző fog- és csonttípusok kevét tanulgatja két nyelven, Borsi az ing-végű igék helyesírását nyomja tananyagként, utána Enid Blytont olvas, akiről én otthon soha nem hallottam, de Angliában nagy klasszikus, rengeteg híres gyerekkönyvet írt, és a helyi angol antikváriumban vettünk tőle egy nagy mesegyűjteményt. Minden meséhez csináltam egy feladatlapot, így tök jó tankönyv lett belőle. Bíbor most fejezte be magyarul a Két Lotti olvasónaplóját, most valami jó angol mesekönyvet kell neki találnom, így igazságos. Ahogy ők mondják viccesen, az agyuk kétfelé van osztva.
Angolként élni egyáltalán nem nehéz errefelé. Találtunk már angol könyvesboltot, antikváriumot, éttermet, reggelizőhelyet – még a lakásunk parabola antennája is úgy van beállítva, hogy az angol adókat fogja. Eddig még sehol nem éreztem hátrányát annak, hogy nem beszélek spanyolul, még ahol először azt állították, hogy nem beszélnek angolul, még ott is megértették amit mondtam. (Pedig először kicsit pánikba estem, amikor beestem egy gyógyszertárba pelenkát venni, és sehol nem láttam kitéve egy csomaggal sem. Az első gondolatom az volt, hogy biztos nincs is, és már indultam volna ki, amikor pedig az eladónő azt mondta, hogy ő bizony nem beszél angolul, még inkább megijedtem, de aztán valahogy mégis minden simán ment...)
Persze a gyerekek számára minden még egyszerűbb. Az angollal olyan eszközt kaptak a kezükbe, ami szó szerint kinyitotta számukra a világot. És ennek nem csak a Brownies az egyetlen kézzelfogható haszna, bár az sem lebecsülendő, hiszen az első alkalommal rögtön sütit sütöttek és az egész család falatozott az alkotásból. De alig várják már a jövő hetet, amikor nagy családi közös tengerparti tábortüzezésre megyünk a csapattal.
De ahogy mondom, ez nekik nem kérdés. Csak én csodálkozom azon minden alkalommal, mennyivel egyszerűbb az életük az angollal – nekik fel se tűnt, hogy a szállodai animátor angolul szólt hozzájuk és hívta őket játszani. Nekik ez pont olyan természetes, mint a magyar. Mentek is célba lőni, minigolfozni és hozták a nyertesnek járó üdítő-kupont. Csak én tartom néha furcsának, hogy az élet Spanyolországban angolul is milyen egyszerűen élhető. De tetszik.
[ Read More ]

A cicás ház


A gyerekek csak így emlegették azt a lakást, ami a legjobban tetszett nekik: a cicás ház. Persze, hogy ez volt a kedvencük, hiszen mióta csak megérkeztünk Spanyolországba, folyamatosan azzal nyaggatnak, mikor lehet már végre saját állatuk, hiszen megígértük, hogy majd itt, a kertesben. Amikor kimentünk a hatalmas teraszra, és ott megláttuk a szomszéd barátságos macskáját, aki azonnal átjött üdvözölni minket, már tudtam, hogy a gyerekeknek ez lesz a kedvenc helye. Tiszta szerencse, hogy a férjemmel mi is ebbe a lakásba szerettünk bele.

Már az alapadatok is impozánsak: 150 négyzetméter, három hálószoba, három fürdőszoba, 60 négyzetméter terasz. Szemben a hegyeket látom, jobbra nézve a tengert. Minden szobában beéépített szekrény és mindent márvány borít, ami nekem a kipucolhatatlan angol szőnyegpadló után igazi álom. Persze egy lakópark része, tehát van hozzá medence és gyerekmedence is, ami Kisbendének csak a térdéig ér, játszótér és két teniszpálya. De ami a legjobb, hogy csak 15 perc kényelmes séta a városközpont, boltokkal, kávézókkal, iskolával, tengerparttal, játszótérrel, kozmetikussal.
Az egyetlen dolog, a kívánságlistámról, amiről le kellett mondanom, az a saját kert és ezzel együtt a saját állat is, de hatalmas terasz és a macska, ami minden nap átjár hozzánk pótolja a kellemetlenségeket. Ráadásul a teraszon van egy kis magasított konyhakert is, ha mégis ültetni akarok valamit. (Már ültettem is bazsalikomot, mentát és levendulát.)
Kellemes meglepetés, hogy míg Angliában a bútorozott ház azt jelenti, hogy beleraknak a lakásba pár olcsó ágyat és szekrényt, itt arra kell számítani, hogy a kiadó házak tökéletesen be vannak rendezve, az utolsó kiskanálig, csak ruhát kell vinni a beköltözéskor, mert ágynemű, törölköző, WC illatosító, seprű, tésztaszűrő és még díszpárna is van benne.
Persze a legtöbb helyen semleges fehér-barna-bézs színekre hangolva, hogy ne mindenki számára kellemes látvány legyen. De ez a ház más. Ez tele van színekkel, élénk narancs-vörös kerámiákkal, mahagóni faragott szekrényekkel és igazi olajfestményekkel. Erős és határozott ízlésű nő rendezte be, ezt azonnal éreztem, és mint kiderült, igazam is volt.
Messze ez volt a legszebb ház, amit csak láttunk a három hét alatt, és persze rögtön bele is szerettünk, ám az eladó közölte, hogy a szerződéskötés előtt személyesen is akar velünk találkozni. (Csak az összehasonlítás kedvéért jegyzem meg, hogy Angliában egyszer sem találkoztunk a bérbeadóval a két év alatt.)
Bevallom, kicsit féltem, mert a lányok tudnak jól viselkedni, de hát Kisbende fekete ló. Mert mi van, ha mondjuk rosszkedvű, álmos, éhes és levág egy hisztit? Vajon akkor is a miénk lehet a ház? És mi van, ha úgy vélik, túl kicsi, túl élénk, túl fiúsan rontópali? 
A spanyol tulajon azonban elképesztően szimpatikusak voltak - és az érzés kölcsönös volt. Azonnal beleszeretettek Kisbendébe, aki az egyórás szerződéskötési procedúrát majdnem végig szépen végigülte, (közben a telómmal játszott) és szerették a férjemet is, aki meglepően jól tudott velük spanyolul beszélni. Aztán eljöttek velünk a házba és mindent megmutogattak. A legjobb rész az volt, amikor a két pasi elment megnézni a garázst és a lakáshoz tartozó tárolót, én meg egyedül maradtam a nővel, aki nem beszélt angolul. Mégis tök jól megértettük magunkat, folyamatosan dumált hozzám és közben végig mutogatott, hogyan működik a sütő, a mikró, a mosogatógép, a mosógép, megbeszéltük, kell-e szelektíven gyűjteni a szemetet. Egy kis jóindulat ugyebár legyőzi a kommunikációs gátakat. 
Aztán itt hagytak minket és megkezdtük a felfedezést – mi van a fiókokban (elosztók, pótégők, varródoboz...) és persze a lányok macskáztak ezerrel, mert ez egy nagyon barátságos kis jószág és úgy látom, napközben eléggé unatkozik, és nagyon örül, hogy itt mindig van aki megsimogatja. (Naná, hogy azóta kaját és saját tányért is vettünk neki, nem engedem, hogy nagyon sokat adjanak neki a lányok, de 4-5 szem száraztáp és egy kis víz nem zavarja talán a gazdi köreit.)
Persze vannak kis furcsaságok a házzal kapcsolatban, mint minden új helyen. Nekem például érthetetlen, miért van mind a három fürdőszobában bidé, ami teljesen elveszi a helyet és egy tárolószekrény mondjuk törölközőknek már sehová nem fér be.
Furcsa az is, hogy nincs a háznak se légkondija, se fűtőberendezése. Igaz, valószínűleg nem is kell – a terasz például keleti tájolású, tehát csak délelőtt süt ide a nap, délután teljesen árnyékos. Fűtésre meg errefelé nem nagyon van szükség – legalábbis napközben. Merthogy még mindig rövidgatyás, pólós idő van, míg le nem megy a nap. Ám akkor azért eléggé lehűl a levegő – és itt jön a következő furcsaság, minden szobában van egy öklömnyi lyuk a falban. Be van dróthálózva és van előtte kis díszrács is, szóval ez valamiféle szellőzőnyílás lehet, de mondjuk nekem kellemetlen, hogy a hideg levegő simán besüvít rajta éjszaka. (Vicces, hogy az ablakok viszont duplák és szigeteltek... ki érti ezt?) Ráadásul a spanyolok nem használnak paplant, csak lepedőt terítenek magukra és arra teszik esetleg az ágytakarót, ami azért egy forgolódós gyerek esetében szerintem semmit sem ér. Szóval nagy megkönnyebbülés volt, amikor megérzett a rendes magyar paplanunk és a vastag pizsi.
Bogarakat eddig nem láttam, pedig nagyparám volt. Eddig a lakásban 1-2 apró kis pókkal találkoztunk csak, és pár nagyobbacska hangyával a teraszon (döbbenetesen naggyal!) de nem tudom, hogy Spanyolország ízeltlábúak tekintetében milyen, mennyire kell félni az óriási csótányok kívül más lényektől, mondjuk skorpióktól...
Mindenesetre az elmúlt pár napban elkezdtük belakni és saját képünkre alakítgatni a házat. Áttologattuk a bútorokat, és pár kenyérsütés az idegen szagot is eltüntette. Egyre több holmink van itt, és lassan mind kezdjük elhinni, hogy ez már nem egy újabb állomás, egy új szálloda – mi itt lakunk. És ez a tény minden nap mosolyt csal az arcunkra, amikor gyönyörködünk a kilátásban, vagy kiülünk a teraszra beszélgetni. És hogy minden tökéletes legyen, van tányérantenna is a tetőn, és pontosan ugyanazokat a jó kis angol csatornákat tudjuk itt is nézni, mint Coventryben.
Az egyetlen kellemetlenséget furcsa módon épp a macska okozza, akit a nyomokból ítélve az előző itt lakó is nagyon szeretett, annyira, hogy be is engedte, mert az egyik kanapé csupa macskaszőr volt. Sajnos miközben takarítottam, kiderült, hogy allergiás vagyok a macskákra, és az elmúlt két napot végigtüsszögtem, hiába vettem be gyógyszert is. Most abban reménykedem, hogy ha nem engedjük be, a teraszon naponta felmosok és a gyerekek ruháját gondosan szőrtelenítjük, mielőtt bejönnek, talán gyógyszer nélkül is el tudom viselni, hogy itt van. Mert nagyon helyes kis jószág, a gyerekek imádják, és nem szívesen üldözném el.De azért azt se szeretném, ha én szenvednék őmiatta.
[ Read More ]

A mosoly dolog


Nézem ezeket a spanyolokat és újra és újra meg kell állapítanom, hogy egyáltalán nem olyan mosolygós nép, mint az angol. Ez a nemzetekre ráhúzott közhelyszótár, hogy az angolok hidegvérű, távolságtartó népek, a spanyolok meg bulizós, nyitottak, nekem egyáltalán nem tűnik igaznak.

Ha őszinte akarok lenni, akkor a spanyolok a mosoly-szemszögből nézve éppen ugyanolyanok, mint a magyarok. Persze vannak kedves és mosolygós arcok és alakok, de a többség azért elég mogorva, különösen azok, akik a szolgáltatóiparban dolgoznak, mint mondjuk a pincérek, vagy a pénztárosok. Nem azt jelenti, hogy ne lenne köztük igazi tündérpofa, de azért a többség a vendéget igenis nyűgnek érzi, és látni az arcán, hogy szinte fájdalmasan érinti, hogy fel kell emelnie a melegben a seggét és ki kell hoznia két fagyit és két kávét.
Ha közvetlen Magyarországról érkeztünk volna, akkor ez fel se tűnne – mert hát valljuk be, mi otthon erre szocializálódtunk. Senki nem lepődik meg azon, ha a boltban semmibe veszik, és direkt elfordul tőle az eladó, nehogy segítenie kelljen. Persze bosszankodunk rajta – de meg nem döbbenünk, mert gyakran előfordul és megszoktuk.
Nekem is csak azért tűnik fel, mert az elmúlt két évben Angliában szinte természetessé vált számomra, hogy az eladók mosolyognak. Amikor te jutsz sorra, a pénztáros elnézést kér, hogy várnod kellett, megkérdezik, milyen napod volt, és miután fizettél, további jó napot kívánnak. Nyilván ez náluk munkaköri kötelesség, egyenduma – de mennyivel jobban esik, mintha miért-evett-ide-a-fene tekintettel akarják leharapni a fejed, miközben durcásan áthúzzák a piros fény felett a vonalkódos cuccokat.
Megjegyzem, tisztában vagyok vele, hogy Angliában is lehet találni morcos eladót vagy pincért, de tényleg nagyon ritkán. (OK, mondjuk Londonnal nincs tapasztalatom, de Coventryben ez tényleg így ment.)
A mosolyban az a legjobb szerintem, hogy ragályos, mert ha az emberre egész nap kedvesen néznek, akkor sokkal nyugodtabb és ő maga is kedvessé válik, akaratlanul is. Ha ez a norma, akkor követni fogja az ember, mert szociális lény. Angliában ezért hát teljesen természetes, hogy rád mosolyognak a buszon vagy épp amikor a WC-ben sorban állsz.
Éppen ezért itt, Spanyolországban néha UFO-nak érzem magam, amikor azt tapasztalom, hogy mosolygok, oszt csak néznek vissza morcosan. De nem is ez zavar legjobban, hanem az, hogy a gyerekeimre is kevesebbet mosolyognak itt, még Kisbendére is, aki pedig eddig mindenütt nagy sikert aratott. Amikor legutóbb a tengerparton rohangált, kifejezetten rosszul esett, hogy egy öreg spanyol házaspár tök mogorva arccal figyelte. Igaz, hogy kiabált, meg fröcskölt is, de természetesen nem rájuk és meg jól felhúztam magam az öregek nézésén, mert hát basszus, hát hol szaladgáljon és fröcsköljön boldogan egy gyerek, ha nem a tengerparton. Persze fél óra elteltével az öregek is felolvadtak egy kicsit és elmosolyodtak, amikor feléjük rohant a fiam, de nem volt ez olyan könnyen adott mosoly és nem is tartott azért sokáig. (Hozzáteszem, hogy a legmosolygósabb népek itt is a munkagépes pasik, meg a kukásautósok, azok mindig integetnek a fiamnak és mosolyognak rá, minden országban - igaz, ő mindenhol úgy néz rájuk, mint a földre szállt istenekre, és ettől azért eléggé meg szoktak hatódni ezek a nagy darab pasik és integetnek meg hellóznak is neki, és Magyarországon még azt is felajánlották, hogy elviszik egy körre a kukásautóval, amit én azért köszönettel visszautasítottam, még csak két éves, na...)
Szóval a spanyolok nem mosolyognak a gyerekekre automatikusan, és hogy ez nem a mi hibánk, arra akkor jöttem rá, amikor összetalálkoztam egy angol nővel a szálloda medencéjénél, aki persze azonnal vigyorgott, amikor meglátott minket, pedig addig egyedül lebegett nyugalomban a medence vizén és lehetett volna dühös is, hogy most három hangoskodó kölyök megzavarja az ő békés matracon lebegését. De nem. Közölte, hogy gyönyörűek a gyerekeim, milyen helyes család vagyunk, jajj, de jól beszélünk angolul és amikor csak szemkontaktusba kerültünk, minden alkalommal visszavigyorgott. Kisbendét meg meg is simogatta, amikor csak elszaladt mellette.
Egészen otthonosan éreztem magam tőle és egész napra jobb kedvem lett.
[ Read More ]

Hazataláltunk

Pontosan három hete érkeztünk Spanyolországba. Ennyi ideje élünk szállodában. Pontosabban szállodákban, mert eddig hármat fogyasztottunk el.

Na, nem mintha elégedetlenek lettünk volna velük, csak hát így volt a legolcsóbb. Az egészet at RCI-on keresztül intéztük. Ez az a time-share dolog, amire szerintem mindenki kapott már meghívást, hogy aztán több órán át masszírozzák az agyát nagyon lelkes üzletkötők, hogy vegyen egy hét nyaralást a világ végén, és milyen jó lesz majd neki, mert több ezer helyre elcserélheti azt majd világszerte. Persze marha drága megvenni – de cserébe 99 évig lehet használni. Igaz, van éves költség is, meg cseredíj is és összességében nem is olcsó az egész. Ráadásul amikor az ember végül cserélni akar, akkor döbbenten veszi észre, hogy hiába van egy csomó szálloda a rendszerben, mindenki ugyanakkor megy nyaralni, így hely nincs, csak néhány helyen, de akkor sem oda, ahová szeretné.
Az emberek többsége eléggé utálja a rendszert, sokan panaszkodnak is – de ha az ember okosan használja, akkor az RCI nem az ördögtől való. Mi 17 évvel ezelőtt vettünk egy ilyen hetet, ifjonti felbuzdulásból és alapvetően elégedettek vagyunk vele. Persze akkor még nem volt olyan nagyon drága, ráadásul nem is nagyot vettünk, csak egy kis kétszemélyeset, nem is túl jó időpontban.
Van azonban a rendszerben egy kiskapu, amit mi nagyon jól ki tudunk használni, és amit úgy hívnak, hogy last minute csere, ami azt jelenti, hogy az indulás előtt 30 nappal már bárki-bármit-bármire cserélhet, mert minden jobb az üdülőnek, mint egy üres szoba, így tudunk hatfős nagy apartmanokat szerezni, a kicsi kétszemélyesért cserébe, amiben az egész család kényelmesen elfér. Mivel mi nem ragaszkodtunk soha egy bizonyos helyhez (még országhoz sem, nemhogy szállodához) és alapvetően az időpontot tekintve is rugalmasak vagyunk, nekünk nagyon bejött. 17 év alatt nagyon sok helyen jártunk már így – Görögországban, Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban, Skóciában és persze többször Spanyolországban is. Itt a legkönyebb amúgy szállást találni, mert Európában itt van a legtöbb RCI szálloda.
Mi főként azért szeretjük, mert nem egy szállodai szobát kapunk, mert bár nem olcsó az éves fenntartás (kb 50 ezer Ft) de ezért a pénzért egy ötcsillagos apartmanba mehetünk, amihez tökéletesen felszerelt konyha is tartozik, ami Borsi miatt nekünk elég fontos, így tudunk neki főzni meg kenyeret sütni is. Persze főszezonban itt is telt ház van – de így október végén azért akadtak szabad helyek.
Az első szállásunk Malaga mellett, Mijasban volt, és nagyon tetszett a város. Olyan kellemesen pezsgő falunak tűnt, ahol minden könnyen megközelíthető gyalogosan is, szép a tengerpartja, van kis főtere és szinte minden boltban beszélnek angolul is. Gondolkodtunk is rajta, hogy megnézhetnénk pár kiadó lakást, de aztán inkább hagytuk, hiszen az eredeti cél Valencia volt, mert arról a városról mindenki ódákat zengett, ráadásul nagy kórház is van benne, ahol kezelnek PKU-sokat is.
A második heti szállásunk jóval északabbra, Déniában volt. Légvonalban Valenciától 40 km. Könnyű lesz bemenni, gondoltuk, de ez nagy tévedés volt. Gyakorlatilag a várost csak olyan szerpentines úton lehetett megközelíteni, ami két óránál is tovább tartott. Ráadásul hétvégén érkeztünk, amikor minden zárva volt. Hétfőn egy valenciai szent ünnepe, minden zárva. Pénteken meg Amerika felfedezésének ünnepnapja. Maradt három napunk a lakáskeresésre távol a várostól, életünk legszarabb szállásán, ami kifejezetten lelakott és büdös volt. Nagyon tiszta amúgy, kétnaponta jöttek is takarítani és gyönyörű volt a medence is – de ez sem változtat azon, hogy a dívány lyukas volt és kiszívta a nap és éreztem a szagát, amikor rajta ültem. Déniában még óriás csótányba is botlottunk, amit pedig se előtte, se azóta még nem láttunk. (Mondjuk nem a szállodában, de az utcán is elég rémisztő látvány volt.) Ráadásul Borsi lábán megjelent pár csípés. Paramama rögtön a legrosszabbra gondol – ágyi poloska. Naná, hiszen most minden blogon ez a téma, tuti nekünk is az van, amilyen szakadt ez a hely, nem is csoda, amúgy se lenne meglepő, ahány idegen ágyban alszunk mostanság. A férjjel elolvastattam minden neten fellelhető anyagot, hogy is néz ki, hogy találhatja meg és közöltem, most vadászni fog. Semmit nem talált, és a csípés másnapra elmúlt. Mivel aznap este egy szúnyog is döngicsélt a szobában, hajlamos vagyok azt hinni, hogy inkább az lehet a bűnös. De mindez nem hozta meg a kedvem a környékhez.
Ráadásul az emberek se voltak kedvesek. Még azok se, akiknek hivatalból muszáj lett volna. Bementünk a turisztikai hivatalba, hogy milyen gyerekes programot tudnak ajánlani? Hát semmit, húzogatta a vállát a pasi. Vannak ugyan barlangok, de az nem gyereknek való. És mi lesz az ünnepeken, milyen program? Semmi, csak a szokásos, biggyesztette a száját, majd hozzátette, este lesz ugyan egy hangverseny, de nem gyereknek való.
Akkor itt nem bérlünk lakást, döntöttük el. Vissza délre, még egy hét RCI, döntöttük el. Egyetlen találat jön csak fel: Mijas. Másodszor. Két utcával a régi szállodánk mellett. Ez talán a sors keze, mondogatjuk. Jó érzés visszajönni, mintha hazajöttünk volna. Minden olyan ismerős. Nagyokat sétálunk a tengerparton, nézzük a naplementét, a tengert, a homokot, a pálmafákat. El tudnám képzelni, hogy itt éljünk, lehelem halkan. És vigyorgok, mert ez nem vágyálom. Akár tényleg költözhetünk ide is. Miért is ne?
[ Read More ]

Életet választunk

Azt hittem, hogy csak egy otthon keresünk magunknak Spanyolországban, de minél több házat nézünk meg, annál nyilvánvalóbb, hogy ennél sokkal komolyabb a kérdés. Mert mielőtt beköltöznénk bárhová is, azt kell eldöntenünk, hogy milyen életet itt akarunk élni: magányos meditálósat vagy pezsgően izgalmasat.

Otthonról nézve csak az volt a fontos, hogy lesz itt majd napfény, meg tenger és lehet nagyokat szaladgálni a homokban. De ahogy Angliában is szíven csapott, hogy milyen mások a lakások, úgy itt is egy teljesen más fogalomrendszert kell megtanulni, amikor az ingatlanos apróhirdetéseket nézi az ember.
Amikor Angliába költöztünk, csak azt kértem a férjemről, hogy ne legyen kétszintes a ház, mert a mi pár hónapos fiunk előreláthatólag ott fog majd járni tanulni, a fene se akar állandóan a lépcső miatt aggódni, mikor esik rajta fejre, meg csukogatni a biztonsági ajtót. Ha már mi választunk, legyen olyan, ami pont most megfelelő.
Mint később kiderült, ezzel az otthonról egyszerűnek tűnő kívánsággal alapjaiban torpedóztam meg a férjem keresési munkáját, mert az angol házak döntő többsége kétszintes. Ott az a divat, hogy vékony sorházakat húznak fel egymáshoz szorosan közel, alul a konyha és a nappali, fenn meg vannak a hálószobák. Az a fajta lakás, amit mi ismerünk, az vagy lakótelepi házakban érhető el, vagy nagyon kevés modern társasházban. Nem mondom, az én uram számára nincs lehetetlen és megtalálta azt a lakást, ami tökéletes volt nekünk, egy olyan iskola, park és orvosi rendelő melletti kis lakást, ahonnan be tudtam sétálni a városközpontba, de tény, hogy ez nem volt egyszerű.
Amikor szóba került Spanyolországban, természetesen ismét felsoroltam a kívánságaimat: legyen kert, medence, közeli tenger, közeli iskola és közeli boltok, hogy elsétálhassak bárhová, ha kedvem szottyan.Persze egy bölcsi sem ártana, tettem hozzá álmodozva, bár azt sejtettem, hogy az itt sem lesz egyszerű.
Aztán akik itt élnek, kezdték mondani, hogy a közeli tenger nem olyan jó ám, bejön a homok és nyáron állandóan ott randalíroznak a turisták az ember ablaka alatt. Ráadásul a tenger az zajos, szokni kell, nehéz mellette aludni. Miután már kétszer is álmodtam cunamival a múlt hónapban, a tenger lekerült a listámról. De ami rajta maradt, úgy tűnik, az sem magától értetődően egyszerű. Merthogy  egy dolgot nem vettem figyelembe, amikor elsóhajtottam a kívánságaimat: hogy a kiadó spanyol ingatlanok többsége a nyaralóknak készült. Akik nem akarnak vegyülni a helyiekkel, akiknek nem kell suli (oviról nem is beszélve) és kocsit bérelnek, amint megérkeznek. Tehát vagy a világ végén laknak egy olyan üdülőfaluban, ahol egész nap napozhatnak és relaxálhatnak, vagy a tengerpartot keresik és akkor nyomják a bulit ezerrel, és örülnek neki, hogy hömpölyög a tömeg a drága éttermek és fagyizók között.
Hogy a helyzet bonyolódjon, nekünk is dönteni kell, hogy mi az, ami igazán fontos. A kert ahol Kisbende szaladgálhat és a lányok is naphosszat molyolhatnak – vagy ez kiváltható egy nagy terasszal, esetleg egy kellemes tengerparti sétával? A suli közelsége tényleg fontos, vagy jó lesz az iskolabusz, ami itt elég elterjedt? Biztosan kell a sétaközeli bolt, hogy tudjak egyedül is vásárolni, vagy beadom a derekam és zsigeri ellenkezésem legyőzve előveszem a húsz éve nem használt jogsimat.
Most, hogy már harmadik hete vagyunk itt, a lakáskeresési helyzet bonyolódott és egyszerűsödött is. Egyre jobban tudjuk, hogy mennyiért, mit várhatunk, hol érdemes keresni, mit érdemes nézni. Fontos odafigyelni, hogy sok helyen nincs sütő, ami nekem három gyerekkel (köztük egy PKU-ssal) alapvető fontosságú. De talált a férjem már olyan gyönyörű lakást is, ahol gázpalackról kell felfűteni a meleg vizet.(Szintén a három gyerekre tudnék itt hivatkozni, akik minden nap fertelmes mocskosan kerülnek kádba.)
Ahogy jövünk, megyünk és látunk, egyre nehezebb a kérdésre válaszolni, hogy voltaképp mit is akarunk? Mert hát, mint mondtam, az ember hosszú távra választ és nem csak lakást, de életstílust is.
Itt van például Mihas, ahol a szállodánk van, és ami annyira hangulatos. Van egy kis főtere, tele boltokkal, a közepén egy nagyszerű játszótér, sok-sok játékkal és tele kifejezetten kedves és mosolygós spanyolokkal. (Bizony, nem turistákkal!) A téren amúgy büfé és mosdó is volt. (Nagy-nagy pluszpont!) De igazán akkor szerettem bele a helybe, amikor megláttam, hogy a tér egyik oldalán cukrászda van, a másikon meg általános iskola, nagy sportpályával és nem konténeres ám. (Bár az is van itt a városban...) Két utcával odébb, még ovit is találtam. Két lépésnyire ott a tenger, nagy sétánnyal (nem túl zsufi) és selymes szürke homokkal. A sétány végén még egy csomó erőgép is van, simán le lehet ott nyomni futás után a tengert szemlélve egy teljes body builder edzést. Nagyon szép és jó állapotúak ezek a gépek, és amúgy nagyon sok sétány mellett vannak, jártam én már olyan edzőteremben, ami nem volt így felszerelve. Futópad, evezőpad, szobabicaj, felső és alsótest erősítő gépek – és aki arra jár, pár percet mind kondizgat, nagy meglepetésemre ma még egy sétáló, kedves kis idős házaspárt is láttam fellépni rájuk. Ez az élet tetszene, gondoltam, és simán elképzeltem magam, amint reggelente a tengerparton futok pár kilométert, majd kicsit edzek és pillanatok alatt ledobok 10-20 kilót. (Nem ér röhögni, álmodozni szabad! Miért is ne kezdhetnék itt új és sportos életet???)
Az álmokat tett követte - jópár kiadó házat találtunk a környéken – de mindegyik kicsi. Se kertjük, se medencéjük nincs egyiknek sem. Ráadásul a legtöbbet csak júniusig adják ki, mert onnantól jönnek a turisták, és akkor ugyanazt a lakást hetente lehet annyiért kiadni, mint amennyit mi havonta fizetnénk.
Tehát a hely nyáron igazi turistaparadicsom – de év közben olyan kis lassú, álmos vidéki. Vajon jó az nekünk, hogy ha nyolc hónap múlva megint költözni kell? És ha jól megnézem a boltokat, látszik, hogy ez bizony mind drága turistabolt, szuvenírrel, golfcuccokkal, sportruházattal és sok-sok giccsel. Persze van posta, gyógyszertár, szupermarket – de nincs egy rendes gyerekruhabolt, cipőbolt, tehát minden egyes bugyivásárláshoz be kell menni a nagyvárosba, ami nyilván nem olyan egyszerű, tekintve, hogy a spanyol tömegközelekedés a városok között olyan, mint otthon. Van, de ritka és lassú.(Bár ha vezetnék ugye, akkor meg az óriási szupermarketközpont 5 perc...)
Talán egyszerűbb lenne beköltözni egy nagyobb városba, ahol több az élet, gondolta a férjem, és talált Fuengirolában pont a városközpontban egy nagyon csendes kis utcácskát, ahová tilos behajtani. Igazi oázis a pezsgő városközpontban. Medence és kert ugyan itt sincsen – de a ház megdöbbentően hatalmas, nagy terasszal, jó elrendezésű és minden kőhajításnyira van. A suli a sarkon, zöldséges, hentes, pék a közelben, nem csak a szupermarket egyenkajáját lehet itt kapni és ami a gyerekeket teljesen levette a lábáról egy óriási kétszintes játékbolt az utca végében. Játszótér az nincs a közelben, de a tengerpart itt is csak öt perc séta – ám ameddig odajutok, addig van óriási a tömeg, zaj és bűz. Vonzó persze, hogy van itt minden, amit egy nagyváros kínálni tud – könyvtár, múzeum, állatkert és főleg pezsgés. Tagadhatatlan, hogy izgalmas és szép hely – de vajon jó egy kétévesnek is? Vajon hogy viselné el Kisbende, hogy megint állandóan fogni kell a kezem? És én, hogy megint folyamatosan aggódni kell? És vajon ki tudnánk-e használni a jó kis lehetőségeket három gyerekkel, vagy úgyis csak a tengerpart lenne a fő szórakozásunk, és akkor felesleges a központban lakni...
Nem panaszkodom persze, mert ezek jó gondok, és azzal biztatom magam, hogy nincs rossz választás. Csak hát válaszúthoz értünk és most dönteni kell, jobbra vagy balra, hogyan képzeljük el magunkat két év múlva, és mit akarunk magunknak és a gyerekeinknek. És furcsa belegondolni, hogy mindez a lakáson múlik.
[ Read More ]

Tanulás angol-magyar-spanyol módra

Reggel egy csobbanás a medencébe, ez kiveri az álomszuszékok szeméből az utolsó morzsa álmocskát is és utána jöhet a tanulás, persze csakis a teraszon.Jó az idő, miért ne a szabadban, pláne, hogy a szállodában ennél nagyobb és kényelmesebb asztal nincs. Persze mondhatnám, hogy mi most nyaralunk és hagyhatnám a fenébe a tanulást, de ez illúzió lenne. Hiába a 35 fokos meleg, a tenger és a pálmafák, annak, akik itt élnek (és mi is idetartozunk) ezek között a díszletek között kell tanulniuk.

Már csak azért is, mert januásban be kell majd mutatnunk az angol hatóságoknak, miket is tanultunk az elmúlt pár hónapban. Nem félek nagyon ettől – főként mert az angol magántanulói rendszer messze nem olyan szigorú, mint a magyar. A legfontosabb különbség, hogy Angliában a gyerek nem vizsgázik – amivel én teljesen egyet értek, mert a vizsga stressz és arra egy kicsi gyereknek semmi szüksége. Angliában ezért a szülő vizsgázik, na persze ő sem szóban, egy komoly bizottság előtt. Elég, ha minden nap leírja, mit és hogyan tanult a gyerek. Ezt a dossziét kell majd bemutatni néhány havonta, hogy az önkormányzat ezért felelős ügyintézője lássa, a dolgok haladnak.
De ami még ennél is jobb, hogy óriási szabadságot ad a szülőnek. És azt gondolom, hogy pont ez a lényege a magántanulásnak. Hogy én állítom össze a tanrendet a gyerek szükségletei szerint és a ritmust is én határozom meg. Ha jól belegondolok, botorság is elvárni, hogy ugyanazt a tankönyvet és ugyanazt a ritmust kövesse a gyerek otthon, mint az iskolások. Hiszen az ő helyzete teljesen más. Ha nagyon belelendülnek, akkor akár egy hónap alatt fel lehet dolgozni egy egész évnyi környezetismeretet. Ha nem megy a matek, akkor meg az sem baj, ha egész évben csak a szorzótáblát tanulja a gyerek. Felesleges teher állandóan azt lesni, hogy hol tartanak ilyenkor az iskolába járó gyerekek, hiszen az egyáltalán nem fontos és mivel vizsga nincs, nem is kell. Kit érdekel, hogy az elsősök a suliban karácsonyra az összes betűt tudják? Mindenki tudja, hogy aki lassabb tempóban ismerkedik a betűkkel, az nem szenved hátrányt – de miért kellene visszatartani egy olyan gyereket, aki mondjuk már ötévesen regényeket olvas? Vagy ha zseniálisan rajzol és ebben akarják fejleszteni a szülei? Vagy tehetséges muzsikus és többféle hangszeren tanul?
Merthogy igenis vannak olyanok, mint mi, akik a hagyományostól eltérő tantervet akarnak követni a gyerekkel. Ezt Magyarországon nem lehetne kivitelezni – de Angliában simán rábólintottak.
Bevallom, ez az egész magántanulói dolog valójában kényszerből indult, csak azért, hogy hivatalosan is legyen valami formája annak az átmeneti időnek, ameddig Spanyolországban lakást-iskolát keresünk. Mert hát a lányaink iskolakötelesek, és nem lehet csak úgy nyaralgatni velük hosszú hónapokig. Ráadásul belegondoltunk, hogy hiába kezdik is el a spanyol sulit, az első fél évük mindenképp bukó, hiszen akkor még a nyelvvel ismerkednek, nem a tananyaggal. Ha azt akarom, hogy azzal is haladjanak, akkor muszáj folytatni az otthoni tanulást. Ha pedig ezt csinálom, akkor miért is ne tennénk hivatalossá? (Ez persze B-tervnek is jó, mert mi van, ha mondjuk nem veszik be őket helyhiány miatt, vagy nem tetszik nekünk a suli, és másikat kell keresni, vagy költöznünk kell. Ameddig nincs minden teljesen lezsírozva, addig jó ez a magántanulói státusz, ha pedig végül Spanyolországban megtaláljuk a tuti sulit, akkor még mindig belejenthetjük Angliában, hogy felmondjuk ebbéli státuszunkat.)
Amikor elkezdtük intézni a magántanulást, akkor derült ki, hogy az angolok ebben a kérdésben nagyon jó fejek: számukra mindegy, hogy mit tanít az ember, azt mondják, hogy az adott közösség kulturáját adjuk át a gyereknek. Ha ez nálunk elsődlegesen a magyar, akkor azzal sincs gondjuk. Csak annyit kérnek, hogy matek és angol legyen a tananyagban, de ez érthető szempont. A napi előirányzott tanulási időt ők négy órában határozzák meg, de nyilván nem állnak stopperrel az ember mögött. A lényeg, hogy legyen valami előzetes terv – és aztán majd mutassuk be, hogy mire jutottunk. Ha ez oké, akkor minden mehet tovább – ha nem, akkor ajánlanak javításokat és pár hónap után újra megnézik, hogy sikerült-e ezeket megcsinálni. Ekkor is, és előtte is bármikor, kérhetünk mindenféle külső segítséget is, akár egy helyi iskolában, és csak nem sikerül közös nevezőre jutnunk, hiszen előfordulhat ám, hogy a családnak nem jön be az otthon oktatás, a gyerek mindenféle vizsga nélkül simán visszamehet a suliba, persze ha ezzel a szülők is egyetértenek.
Nekünk még az első „számonkérés” ideje is messze van még, eddig csak a tantervet adtuk le.
Megjegyzem, szerintem izgalmas dolgokat találtam ki a gyerekeknek. A lényege, hogy ötvözzük az angol, a magyar és a spanyol tananyagot, hiszen ez a három ország az, aminek a kultúráját át akarjuk adni nekik és mindhárom egyformán fontos.
A magyar nyilván azért, mert ez az anyanyelvük, és szerintem fontos, hogy minden fogalmat, ami az iskolában elhangzik, ők is megtanuljanak, vagy legalábbis halljanak. Ha ez ugyanis hiányzik, akkor a nyelvtudásuk megreked egy óvodás-kisiskolás szinten, és szép lassan átveszi a helyét az idegen nyelv, ami egyre kifinomultabb lesz, az anyanyelv hátrányára. Hiszen valljuk be, a napi beszélgetés során ritkán hangzik el a „tompaszög” vagy a „halmazállapot” kifejezés, de azért ha ezekkel valaki nincs tisztában, akkor az nincs igazán birtokában a nyelvnek és milyen ciki már, ha egy társaságban nem érti, hogy miről folyik a szó. Arról nem is beszélve, hogy van egy csomó olyan irodalmi szöveg, utalás, amiket muszáj ismerni, szólások, közmondások és persze szavak. Mert mondjuk a „tar” vagy a „cingár” szintén nem mindennapos használatú, és bizony ezeket a szavakat a magyar gyerekeknek is tanulni kell. (És nem csak azoknak, akik külföldön élnek, a barátnőm Magyarországon élő és tanuló gyerekei se tudták megmondani, hogy ezek mit jelentenek.) Ez viszonylag egyszerű feladat, mert minden évben veszek egy óriási kupac tankönyvet, aminek a feléről általában kiderül, hogy használhatatlan, hibás és rettenetes. De azért 3-4-ből egész jól össze tudom szedni amit meg akarok tanulni.
Az angol kicsit macerásabb kérdés, mert Angliában nem könnyű tankönyveket beszerezni. Nem mondanám, hogy nincs, de az iskolákban ilyesmit nem használnak. A gyerekek fénymásolt feladatlapokat kapnak (ha egyáltalán hazahoznak ilyesmit) és nincs egy olyan zsinórmérték, amit követni kellene. Tehát nincs olyan, hogy minden harmadikos mondjuk Egyiptom történelmét tanulja. Azt lehet, hogy már másodikban veszik (igen, ilyen kicsiként) de az is lehet, hogy csak ötödikben kerül elő. Vagy majd csak a gimiben. Vannak ajánlott szerzők, de nincsenek ajánlott olvasmányok, van viszont rengeteg könnyű nyelvezetű olvasmány, amit egészen kicsi nyelvtudással is élmény olvasni.
A lényeg, hogy mire az általánost hatodikban befejezik, megfeleljenek egy KS2 nevű követelménynek, de ebben csak olyan alapvető kérések vannak, mint hogy tudjon írni, olvasni, számolni, és ismerje a környezetismeret alapfogalmait. Ez viszont legyen egy nagyon stabil tudás, amire aztán majd a középsuliban lehet építeni. Néhány nagyobb WHSmiths-ben (ami olyan újságos-papírbolt) lehet kapni ezekhez tankönyvszerűségeket, feladatlapokat, és be is szereztem ezekből párat, de ahogy elnéztem, ezeket inkább csak a szakszókincs elsajátításához és a nagyobb témakörökhöz érdemes elővenni, mert csak minimális feladat van hozzájuk. Ami viszont nagy előny, hogy a neten angol nyelvű feladatlapot találni nem nagy kihívás.
Nekünk angolul főleg az olvasást kell gyakorolnunk, amit szerencsére nagyon szeretnek csinálni és persze a spellingre kell komolyan ráfeküdni, ami az angolban ez elég komoly témakör. Emellett igyekszem folyamatosan új szavakat és kifejezéseket is tanítani nekik, főként szólásokkal, ritkán használt kifejezésekkel tudok nekik újat mondani és persze olyan szavakkal, amelyek az olvasott könyvekben előfordulnak, illetve a tananyag szakszókincse. (Mint mondjuk a párolog vagy a máj.)
A spanyol most még csak a nyelvtanulást jelenti, egyenlőre főként az olvasást tanulják, a számokat, a színeket már tudják, most a test részeket tanuljuk, és az alapvető udariassági formulákat. Erre nem fektetek még nagy hangsúlyt, mert tudom, hogy amit most nehezen beléjük verek, azt a suliban, a nyelvi közegben pillanatok alatt fogják felszippantani, nem kell ezen görcsölnöm.
Bár Borsi otthon még csak harmadikos lenne, őgy döntöttem, nem árt neki, ha az ötödikes nővérével együtt tanulja a földrajzot és a történelmet. Főként, hogy ebbe igyekszem mindhárom országot egyenlően belevenni. Szerintem itt az a fontos, hogy mindhárom országnak tudják a fő tájegységeit, folyóit, nagyobb városait. Történelemből próbálok arra építeni, amit már személyesen is láttak, ebben segít, hogy tényleg sok helyen jártunk már. Őskorból meg fogjuk nézni Spanyolországban az altamirai barlangrajzok, Magyarországon meg már voltunk Vértesszőllősön, Angliában Stonehenge-ben, ezek a személyes élmények szerintem fontosak. Hasonlóképp vannak midhárom országban görög-római emlékek, (Bath, Segovia és Aquincum) Jó sok művészeti projekt is van a fejemben ehhez kapcsolódóan, tudom, hogy azt nagyon élvezni fogják.
Emellé már csak a szociális hálójukat kell megszervezni – ez az angol tantervnek egészen komoly része volt. Mert az egy dolog, hogy én itthon tanítom a gyereket, de hol találkozik kortársakkal? Ezért is nyerő most nálunk a városok között Fuengirola, ahol működik egy angol nyelvű Brownies csapat, amihez csatlakozni tudnának. Ez barátok szempontjából is hasznos, de az angol nyelvtudásuk fejlesztésében is. Emellé pedig a sport az, amire hangsúlyt akarunk fektetni, ahogyan Angliában is. Bár a korcsolyákat hoztuk magunkkal, van egy sanda gyanúm, hogy koripályát nem fogunk könnyen találni errefelé, van viszont úszás, búvárkodás és lovaglás szinte mindenfelé.
Hát ezért most így tanulunk. A reggeli úszás után leülnek matekozni, nyelvtanozni, aztán fogalmazás címszó alatt megírják a blogjukat, (Ez Borsikáé, ez pedig Bíboré) persze angolul, esetleg levelet írnak. Délben, amikor nagy a forróság, magyar regényt olvasnak, (olvasónaplóval) este pedig spanyolul nézünk tévét. Napközben sokat sétálunk és beszélgetünk arról, hogy miért hullámzik a tenger, honnan jön a dagály, mennyi ideig él egy pálmafa, mit jelentenek a feliratok az utcán és hogyan kell helyesen betűzni, hogy „delicious”. Nem mondom, hogy a rendszer tökéletes, és azt sem,hogy a kemény magyar rendszernek megfelelne-e, de azt igen,hogy nem tudnak kevesebbet, mint a folyamatosan gyomorgörcsölő padban ülő társaik.
[ Read More ]

A logisztika


Amikor először indul útnak az ember egy kisgyerekkel, döbbenten tapasztalja, hogy a pici csecsemőnek mennyi cucc kell. Sokkal több, mint a szüleinek együtt. Ahogy a gyerek nő, a csomagmennyiség nem lesz kevesebb és minél több gyerek van, a csomagtartó annál jobban megtelik. Három gyerekkel egy sima hétvégi kiránduláshoz is rengeteg mindent kell bepakolni - nem csoda hát, hogy mindenki azt kérdezi, hogyan is lehet lebonyolítani azt, ha az ember másik országba költözik.

A titok leginkább abban rejlik, hogy a cuccmennyiség, nem nő exponenciálisan az idővel. Tehát két heti ruha és egyéb motyó mennyisége nem sokkal kisebb, mint amikor három hónapra megy az ember. Váltócipő, körömvágó olló, tusfürdő, gyógyszer pontosan ugyanakkora dobozban kerül elpakolásra egy hétvégére, mint három hónapra, a ruhákat meg hát úgyis mosni kell, ha hosszabb útra megy az ember. Szóval a különbség elenyésző – ezért is tudtuk megcsinálni, hogy most Spanyolországba két darab bőrönddel jöttünk – egyikben az összes gyerekruha volt, a másikban a felnőtteké. Persze kis csalás van azért a dologban, mert vákumzsákba pakoltunk mindent és ezzel rengeteg helyet lehet nyerni. Igaz, a súlyra nagyon kell figyelni – annál a légitársaságnál, mivel mi jöttünk például 20 kiló a súlyhatár és nagyon kellett sakkozni az utazás előtti estén, hogy ne lépjük ezt túl. Kicsit segített viszont, hogy öten vagyunk, így öt darab kézipoggyászt vihettünk magunkkal. Az egyikben voltak az elektronikus kütyük (két laptop, két tablet, és egy csomó fontos irat) kettőben tankönyvek (mert hát a tanulást nem hagyhatjuk abba) kettőben pedig Borsi speciális kajái.
Nálunk ugyanis minden utazásnál nagyon fontos szempont, hogy ő mit fog enni, mert azokat a speciális fehérjeszegény kajákat amiket ő ehet nem lehet boltban kapni. Szóval ilyenkor viszünk lisztport, tésztákat, pudingporokat és persze rengeteg fehérjepótló tápszert. Most ezt még megfejeltük egy bagett-készítő formával is, mert drága lányom mostanában csak ilyen formában eszi a kenyeret, de nem bánom, mert ezt egyszerűbb, mint cipelni a kenyérsütő gépet. (Bár azt írta valahol egy angol PKU-s anyuka, hogy a repülőkön ingyen lehet kenyérsütő gépet vinni, ha az embernek van igazolása arról, hogy ez egészségügyileg fontos, márpedig tényleg az, mert a PKU-ban ez ugyanolyan alapeszköz, mint kisgyerekeseknél a babakocsi. Ha valaki erről biztosat tud, írja már meg nekem, mert érdekelne, hogy igaz-e!)
Amikor Angliába költöztünk, akkor a férjem kiment egy hétre előttünk és bérelt egy lakást, így amikor megérkeztünk, már úgymond a sajátunkba költözhettünk be, és azonnal kezdhettük a suli, orvos és egyéb dolgok ügyintézését. Nekem ez nagyon kényelmes volt – ám a férjemnek meglehetősen stresszes. Angliában ugyanis nem könnyű lakást bérelni – az ottani ingatlanok drágák és általában elég lepukkantak, ráadásul a nagyobb, szebb lakásokhoz mindenképp ajánlólevelet kérnek az előző főbérlőtől, és még ilyenkor is előfordul, hogy csak 1-2 hét múlva hoznak döntést a tulajok, hogy kinek adják. Szegény férjemnek hát elég nehéz volt egy hét alatt lakást varázsolnia nekünk, spk pénzbe és utánajárásba került, hogy időre megcsinálja.
Különösen azért, mert amikor kiutazott, még nem volt előre elhatározva, hogy melyik városba fogunk menni, csak a környék, így még azt is neki kellett kiválasztania. Ami meg nem könnyű, mert mondjuk ha az ember Magyarországon van, és mondjuk Budapesten keres lakást, akkor tudja, mi a különbség a Józsefváros és a Rózsadomb vagy Gyál és Szentendre között ha olvas egy hirdetést – de egy idegen országban nincs meg ez a tudása, pláne ha nincs olyan helyi ismerőse, aki eligazítsa. Persze ha odamegy, már látja jó esetben, de nem biztos, hogy minden különbség azonnal szembe ötlik.
Szóval a férjem most arra kért, hogy Spanyolországban válasszunk inkább együtt lakást. Így úgy döntöttünk, hogy a keresést összekötjük egy kis nyaralással. Megnézzük először Malaga környékét, majd a következő héten északabbra, Valenciát. Lakáskereső szemmel nagyon más egy hely, mint nyaralóként. Már nem elég az, ha jóm a tengerpart, de nézi az ember a közlekedést, a sulikat, a boltokat és persze azt is, hogy milyen lakásokat lehet bérelni az adott helyen és mennyiért.
Malaga környéke nagyon megtetszett elsőre – mert sok az angol, minden boltban beszélik, sőt állítólag a hivatalokban is. Az én életem tehát könnyebb lenne. Brownies is van itt, tehát a lányoknak rögtön lenne társaságuk, sőt a helyi suliban is sok az angol gyerek.
De aztán megnéztük, milyen házak vannak és kiderült, hogy kertes nem igazán, csak apartman, amik szépek és olcsók, de Kisbende nem igazán erkély-kompatibilis (mindig mászna...) ráadásul az olcsóbb lakások nagyon messze vannak a központtól, tehát kocsi kell és nem csak egy, hanem kettő, tehát nekem is vezetni kéne, amit nagyon nem szeretnék. Ráadásul valahogy olyan üresnek, díszletszerűnek tűnt minden hely, mintha csak a turisták számára készült volna, sehol egy helyi lakos, csak angol, német, norvég nyugdíjasok. A boltok tehát drágábbak, mint másutt.
Nagyon vártuk hát Valenciát és környékét, hogy akkor talán az lesz a tuti hely. Merthogy ott már tényleg a helyiek élnek. A város maga akkora, mint Budapest és hangulatában is hasonlít rá. Gyönyörű, európai, tiszta. De nagy hátránya, hogy a spanyol nyelv mellett nagyon fontos a valenciao is, ami egy külön nyelv. Amikor a férjem a parkoló órán is csak valenciai használati utasítást talált, kicsit elakadt. És aztán hallottuk, hogy ez ott tényleg nagyon fontos – heti 6 órában tanulják a gyerekek a suliban. Tehát ha itt járnának a lányaim, rögtön két nyelvet is kéne tanulniuk, amiből az egyik számomra kicsit sem fontos. (Kövezzenek meg a valenciaiak, de így gondolom.) Angolul egy boltban sem beszéltek, ahol jártunk, még ott sem, ahol ez ki volt írva. És hát az egész egy nagyváros. Szép, gyönyörű – de nagyon nem Bende-kompatibilis.
Néztünk kisebb várost is, ami nagyon tetszett és akár a kocsivezetéssel is megbarátkoztam volna – de a helyi suli konkrétan konténerekből volt összerakva, nagyon csúnya és kopár volt minden körülötte. Ennél pedig azért szeretnék jobbat a gyerekeimnek. Hiszen ha nem vagyunk kötve sehová, és tényleg odamegyünk, ahová mi akarunk, akkor miért ne válasszunk olyan helyet, ami mindenkinek nagyon jó?
Persze mindenkinek más a fontos. Borsinak az, hogy legyen medence. Bendének az, hogy legyen kert. Nekem, hogy legyen tömegközlekedés. Bíbornak, hogy lehessen állatot tartani (jajj, mondom halkan) Zsoltnak meg az, hogy ne legyen túl drága. Most úgy érzem, hogy a kert és a helyi suli közelsége a két legfontosabb szempont. A tengerről le tudok mondani, oda úgyis kocsival mennénk, nem kell, hogy sétatávolságra legyen, de azért tudjak egyedül, kocsi nélkül legalább tejet és kenyeret venni.
Szóval ez a keresés nem is olyan jó móka, mint gondoltam, hogy lesz, ráadásul három gyerekkel az ember nem megy ingatlanostól ingatlanosig egész nap, mert van déli alvás, meg játékidő, meg medencézés. Egyenlőre azt látom, hogy nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a keresés és a nyaralás között, az ideális lakás pedig talán nem is létezik.
[ Read More ]

Zizegős hangulatban

Már egy hete rémálmaim vannak minden éjjel. Minden éjjel más. Hol cunami tör ránk, hol maszkos gyilkos, hol egy üres házban bolyongok. Csak az a közös bennük, hogy hajnal 2-3 között rémülten ébredek és utána nagyon sokáig fekszem az ágyban, képtelenül arra, hogy visszaaludjak. Nem kell nagy álomfejtőnek lenni, hogy lefordítsam: megvisel ez a költözés, jobban, mint gondoltam.

Néha napközben is úgy lecsap rám a szorongás, mintha valaki hasba vágott volna. Különösen, ha egyedül maradok a gyerekekkel, mert Zsolt mondjuk elmegy vásárolni, vagy valami ügyet intézni. Ilyenkor rettenetes forgatókönyvek peregnek a fejemben – mi csinálok, ha nem jön vissza? Kit kell ilyenkor itt hívni? A rendőrséget? A mentőket? És mit csinálok, ha nem beszélnek angolul? És mi lesz velem/velünk akkor, ha tényleg történik vele valami? Minél tovább van távol, az én szorongásom annál nagyobb.
Ezek a gondolatok persze nem újak már Angliában is velem voltak, különösen akkor, ha mondjuk 1-2 hétig egyedül maradtam a gyerekekkel. Emlékszem, folyamatosan azon aggódtam, mit csinálok, ha mondjuk eltörik a lábam és kórházba kerülök? Akkor ki fog vigyázni a gyerekekre? De aztán ahogy egyre nagyobb lett az ismerősök köre kinn, és fonódott körém a szociális védőháló, úgy csökkentek a félelmem és szép lassan belejöttem a kinti életbe. Mikor eljöttünk, már olyan szép, simán ment minden. Ismertem a szokásokat, a nyelvet, voltak barátaim, ismerőseim, és egyáltalán, olyan jó volt ott.
Minden megvolt, ami itt nincs.
De a legnagyobb kínom, hogy nem beszélek spanyolul. Angliában kezdetekkor még úgy is nehéz volt, hogy többé-kevésbé értettem, hogy mit mondanak. Még akkor is nehéz volt alkalmazkodni a ki nem mondott szokásokhoz. De itt, hogy nem beszélem a helyiek nyelvét, minden még bonyolultabb. Az is megvisel, hogy a spanyolok most egyáltalán nem tűnnek olyan jó fej, laza népnek, mint ahogyan korábban, turistaként láttam őket. Az meg, hogy állandóan rászólnak a gyerekeimre, kifejezetten zavar. Magyarországon persze teljesen természetes, hogy a felnőtteket is folyamatosan nevelik és kioktatják (ld. liftes nénik, könyvtárosok) és a gyerekeket is az egész nemzet neveli - de Angliában soha nem fordult elő és most már ez számomra a természetes.
A spanyol mentalitás azonban úgy látom inkább a magyarra hajaz – tetézve azzal, néha fogalmam sincsen róla, hogy mi lenne a helyes viselkedés, tényleg rosszalkodnak-e a gyerekeim vagy csak egy túlbuzgó idiótába botlottunk.
Amikor először láttak például narancsfát, az utcán, a lányok sikoltoztak a boldogságtól. Nézték a kicsi, zöld narancsokat, és halálosan boldogak voltak. Persze azonnal odarohantak, tapogatni kezdték őket és Bíbor megpróbált felmászni is egyre. Nyilván nem sikerült neki, de ott lógott a karomvastag ágon, mire egy idős nő azonnal rászólt, hogy ezt nem szabad. Én csak néztem – miért nem? Hiszen a fában nem tett kárt a gyerek, kinek árt az ő öröme?
Hasonló döbbenet volt, amikor a Mekiben odajött hozzánk ott dolgozó nő és hosszasan magyarázott Kisbendére mutatva, mikor látta, hogy nem értem, rászólt a gyerekre: „Sit” - vagyis hogy üljön le, merthogy ha áll a műbőr borítású szék piszkos lesz. Ezt se nagyon értettem, merthogy nem egy ötcsillagos étteremben vagyunk, és hát az én fiam ülve nem éri fel az asztalt. Ráadásul a nő többször visszanézett utána ránk, hogy ellenőrizze, betartjuk-e az utasítását, és nagyon csúnyán nézett ránk, hogy nem szólunk rá a gyerekre.
Ma meg egy öregember támadt rám a mobiltelefonos boltban, ahol Zsolt kártyát vett. A lányok ültek a székeken, Bende meg a nagy üveg bejárati ajtót próbálta nyitogatni. Mert az ajtó a mániája. Mellette álltam, és nehéz is volt az ajtó, így semmit nem csinált, csak ott állt és fogta a kilincset. Amikor az öreg pasas ki akart menni, felemeltem a gyereket és arrébb raktam. Persze ő nem engedte el a kilincset, így végül kinyitottuk a pasinak az ajtót. Szerintem semmi nagyon durvát ezzel nem követtünk el, ám a pasi elkezdett beszélni hozzánk. Mivel nem értettem, mosolyogtam. Esküszöm azt gondoltam, hogy azt magyarázza, hogy milyen aranyos gyerek, vagy hogy jajj, de nehéz is velük, míg picik. Eszembe se jutott, hogy mást mondhat. Ám a mosolyom csak feldühítette, és utána kiabálni kezdett velem. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mit mondott, de ő elviharzott, a többi sorban álló meg sajnálkozva nézett rám az incidens miatt.
Hát ezek a furcsaságok történtek velem az elmúlt egy hétben, és nekem mindez azért elővetíti, hogy nem lesz könnyű itt az életem spanyoltudás nélkül. És ha hozzávesszük, hogy még nincs meg a lakás, ahová költözni akarunk, de még a város sem, az lenne a csoda, ha kicsit sem szoronganék. Hiányzik nagyon Anglia – úgy kell magam erőszakkal emlékeztetni arra, hogy a kezdetek ott sem mentek feltétlen simán és gyorsan, és hogy teljesen természetes, ha itt is gondok adódnak.
Persze a tenger, a 35 fokos meleg, az illatozó jázminbokrok és a napfény sokat segít a relaxálásban. Amikor azért családilag levonulunk a tengerpartra, úgy érzem, hogy nagyon jó döntés volt ideköltözni. Csak nagyon jó lenne már találni egy otthont, ahol kipakolhatunk, és nem a bőröndökből veszem elő a ruhákat, és nekilátni a sulikeresésnek, az ügyintézésnek. És persze fontos, hogy találjak egy jó spanyoltanfolyamot is a közelben.
[ Read More ]

Vele mindig menni kell


Ma este a tengerparton kergettem a fiam, miközben ő kacarászva futkosott el a hullámok elől újra és újra. Annyira jó volt itt szaladni utána. Nem muszájból, hanem mókából. Egészen más, mint a belvárosban, ahol folyamatosan rettegni kell az életéért.

Mindig is sejtettem én, hogy nem azért vannak gondjaim Kisbendével, mert ő egy rossz gyerek, hanem azért, mert nem megfelelő körülmények között élünk. Ő ugyanis fiú, nagy mozgásigénnyel és erős önállósági törekvésekkel. Ami azt jelenti, hogy minden nap szabályszerűen meg kell futtatni, hogy utána képes legyen nyugodtan játszani, jó étvággyal enni és jól aludni. Ha nem kapja meg a maga mozgásadagját, akkor semmi nem megy flottul. De hát Angliában, amikor folyamatosan esett, egyszerűen nem lehetett órákra elmenni vele, így ördögi körbe kerültünk, mert amikor mégis kijutottunk, akkor egyszerűen elveszítette az eszét az örömtől és fegyelmezhetetlenül nekilódult, szaladt, ahogy csak bírt és nem hallgatott a fegyelmező szavakra.
Ezt persze felnőttként felügyelni állati stresszes - nem a rohanás maga a fárasztó, hanem annak teljes kontroll nélkülisége. Hogy nincs soha megállás. Márpedig néha muszáj, ha az ember az utcán rohan, mert jönnek a kereszteződések, az autók, és hiába volt több nagy park is a közelben, addig azért el kellett jutnunk. Ráadásul nem találtunk olyan nagy zöld területet, ahonnan ő ne akart volna kiszaladni. Én meg csak loholtam mellette, utána - de az állandó és folyamatos figyelem és rettegés teljesen kimerített már pár perc után, és a pokolba kívántam az egészet és még kevésbé szívesen mentem ki vele, pedig tudom, hogy inkább többet kellett volna, de egyszerűen nem bírtam. Így állandóan elmismásoltam ezt a séta dolgot, amire mindig akadt ok, betegség, pakolás és persze az eső, mint jó kifogás.
Amikor megérkeztünk a Balcsihoz, az igazi megkönnyebbülés volt. Amikor Kisbendére rájött a futhatnék, csak körbeszaladta a kertet, nem kellett hozzá se szülői felügyelet, se fegyelmezés, ő osztotta be az erejét, az idejét és a futás módját. Ez pedig nagyon kellett neki - és mivel itt lehetett zabolátlankodni, cserébe a szabálykövetős utcai közlekedés varázsütésre rendbejött. A csendes falusi utcákon, ahol alig volt forgalom sokkal bátrabban el lehetett engedni és kiderült, hogy meg lehet benne bízni, mert megáll, amikor kérjük. És a láthatatlan póráz akkor is működik, ha kismotort kap a feneke alá, amivel aztán pláne imádott repeszteni. Jó darabig szaladgáltam persze még utána, de nyár végére odáig jutottunk, hogy elhittem én is végre - tényleg megbízhatóan megáll, amikor szólok neki. Így aztán olyanokat is megengedhettem magamnak, hogy ameddig én összesöpörtem az utcán a faleveleket, addig ő elmotorozott az utca végéig és vissza, a tesója bringás kíséretében. És tudta és elfogadta azt, hogy rá most a nagylány vigyáz és szót fogadott neki, és ami még meglepőbb, azt is megértette, hogy a tesó az úttesten is mehet, de ő csak a járdán. Mondjuk arrafelé szinte nulla forgalom van, szóval nem volt rizikós helyzet, de ha kocsi jött, azt is tudta, hogy neki meg kell állnia és a házak mellé húzódni.
Az, hogy a közlekedés megoldódott egy óriási terhet vett le a vállamról, mert el tudtam vele menni bevásárolni is, amit mondjuk Coventryben nem mertem volna, sőt még olyan luxusdolgokat is megengedhettem magamnak, hogy a lányokkal beültünk a bolt melletti kávézóba, és míg megettünk egy gombóc fagyit, addig Bende a kávézó udvarán körbe-körbe motorozott és bár az nyitott volt, nem jutott eszébe kimenni az utcára vagy elszökni tőlem. Cserébe ő is megkapta amit akart, sokat sétáltunk, kirándultunk és egy csomó új helyet felfedeztünk a környéken.
Persze amikor anyukáméknál voltunk Budapesten, akkor kiderült, hogy ami működik falun, az a nagyvárosban kivitelezhetetlen. A nagy forgalomban megint nem mertem elengedni a kezét sem, motorról szó sem lehetett és ismét stresszes lett az egész, mert bár Bendében megbízom, itt azért nem fér bele, hogy esetleg lelép a járdáról, mert elbambul. De ez nem a gyerek hibája - hanem a környezeté.
Régen szerintem nem is volt baj az ilyen gyerekekkel, mert mentek fára mászni, szaladtak a suliig meg vissza, és ha kimozogták magukat, akkor tudtak másra is koncentrálni. Mint ahogyan Kisbende is hosszú-hosszú ideig képes elfoglalni magát azzal, hogy tologatja a kocsijait, ha emellett megkapja a rendszeres mozgási lehetőséget is.
Talán ez lehet az oka annak is, hogy a beszéde brutális iramban fejlődni kezdett, bár nyilván az egynyelvű közeg is jó hatással volt rá. Most ott tartunk, hogy mindenről van véleménye, mindent el is mond, vannak már kedvenc meséi és a könyvekből is előkerültek a bonyolultabb sztorisak, mert végre érdekli őket. Imád szerepjátékozni, kedvenc játéka a kezem, amiből nyusziformát kell csinálnom (mint az árnyjátéknál) és annak ő hol a barátja, hol az anyukája, hol együtt menekülnek a farkas elől (másik kezem). A csajokkal is egyre jobban és többet tud együtt játszani, főleg persze hancúrozósat, vadulósat - de egyre többször vonják be másféle játékokba is. (Mondjuk a nagytesó szerintem amúgy is áldás egy kicsi számára, mert nincs az a felnőtt, aki ennyire lelkesen ismételgetné ezredik alkalommal a kicsi által kedvelt mesét vagy játékrészletet.)
Mondjuk Kisbende mindenkit két perc alatt levesz a lábáról, már csak azzal a ténnyel is, hogy mindig, mindenkivel nagyon-nagyon barátságos és mosolygós. A Balcsinál mindenki ismert minket, mert az én fiam mindenkinek előre köszönt és mindenkivel beszélgetni kezdett. Még az egészen cikis helyzeteket is el tudta simítani a sármjával, mondjuk amikor a boltban ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza a kosarat és egy nagy mozdulattal levert egy egész kosár sütit. Én nagy vörösen felajánlottam, hogy kifizetem a kárt, de amikor ő megszeppenten rákezdett a "bocsánat"-ot ismételgetni, az eladónő csak legyintett, miközben összesöpörte: "Ugyan már, nekünk is van gyerekünk..." De pofavágás nélkül megvárták azt is, hogy Bende pakolja ki a pénztárnál az árucikkeket (csak akkor, ha nem voltak mögöttünk, de általában nem voltak) és lelkesen örültek mindenütt annak, ha ő fizetett, amit ő imádott is csinálni. Szóval az a lassabb, vidéki élet, ami a Balcsinál körbevett minket éppen tökéletes volt Kisbende számára bár valljuk be, ez minden gyereknek jót tenne. Ő meg, mint afféle született sármőr fürdött a népszerűségben. A zöldségestől a hentesig mindenki odavolt érte, egész kis udvartartása alakult ki nyár végére.
Régebben azt gondoltam, hogy egy gyereknek napirend kell, meg állandóság - de azt látom, hogy ez mind nem számít, mert Kisbendénél kiegyensúlyozottabb gyerekem még nem volt, pedig két és fél éve során aztán sok helyen aludt, evett, sok nyelvet hallott és fogalmam sincsen, mire gondol, ha azt mondom neki, hogy megyünk haza. De abban biztos vagyok, hogy mindez kicsit se zavarta meg. Neki az az otthon, ahol mi vagyunk, az az ágya, ahová letesszük és olyan nyelven válaszol, ahogyan beszélnek hozzá. Azt látom, hogy ez a sok-sok új élmény kifejezetten jó hatással van rá, élvezi és ha a mai napig bárki kimondja a száján, hogy elmegy, ő az első, aki szalad és veszi a cipőjét, csak akkor kezd kétségbeesetten zokogni, ha ilyenkor otthon hagyják. Még a szemetet se lehet levinni nélküle, egyszerűen imád menni.  Félénkségnek nyoma sincs benne, ő az a gyerekem, akinek a játszótéren azonnal van pajtása, akit az idegenek is megsimogatnak az utcán és akire mindenki visszamosolyog. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőle...
[ Read More ]

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...